Nagy karbantartás kilenc év után

Már vagy tizenkét éve hirdetem az igét: városban robogóval járok, mert az a leglogikusabb. Ehhez persze kell egy élethelyzet – legyen annyira rugalmas a munkaidőd, hogy a gyerekek ovi-isibe hordása után letehesd az autót és legyen még időd átülni robogóra, hogy a dolgozóba menj (B verzióként ne legyenek ovis-isis korú gyerekeid, avagy C verzióként más hordja őket oda), ne legyen 15 kilométernél messzebb az a munkahely, s ne kelljen hatalmas tárgyakat cuccolnod, más embereket hurcolnod ide-oda napközben sem.

De ha csak a melóba menés, intézni járás a cél, egy személyben, közepesen kevés motyóval, s mindez a városon belül történik, akkor nekem nagyon nehezen magyarázza meg bárki, miért ne lenne elég egy robogó a közlekedésre, újévtől szilveszterig. Vagy ha jobban tetszik: mindenszentektől halloweenig. Azaz egész évben.

A Tucano Urbano lábzsák (hívd matyizsáknak, guruló hentesköténynek, ha jobban tetszik) a nyitja mindennek. Ez a kívül vízhatlan, belül szőrme, oldalt felfújható merevítésekkel ellátott, nyakba akasztható, az időjárás viszontagságai elől a robogóst védő, motorra szerelendő kiegészítő húsz percen át tűrhető komfortot ad esőben, hóban, szélben is. Persze, csak akkor, ha deréktól felfelé valami vízhatlan dzseki, vízálló kesztyű és zárt bukósisak van rajtad.

Nyilvánvalóan nem szabad négy zónában klimatizált, dupla üveges, siacu-masszázsos, ülés- és kormányfűtéses kényelemre számítanod egy ilyen felállásban. A nyereség itt a könnyed mozgás, a dugók kihagyása, a nullára csökkentett probléma a parkolással, a napi egy-másfél órában mért, megtakarított idő. Azokat a problémákat kerülöm el a robogózással, amik engem mind sokkal jobban zavarnak, hiszen ezek a nem létező időmet rabolják. A közepesnél kisebb, avagy nagyobb komfort azon a kétszer negyedórán át meg se érint. És tudjad azért: fázni gyűlölök, mert nem vagyok egy kifejezett orosz típus, tehát ne higgyétek azt, hogy a fakír beszél belőlem. Aki annyit nem bír ki, mint én, az menjen szanatóriumba.

Mivel a szőrmetakarós, mindenhovaodaérek-fotelem csak úgy működik (idestova tizenkét éve űzöm a téli-nyári motorozást, tehát nem a levegőbe beszélek), ha van hozzá egy robogó is, ezért mindig van is egy ilyen járművem készenlétben. 2010-ben egy Aprilia Gulliver 50-essel kezdtem, aztán hamar beláttam, hogy a kétütemű robesz minden megállásnál beterít bűzös füsttel, ami ráadásul be is szorul utána a sisakomba. S arra is rájöttem, hogy nem elég erős ahhoz (vagy ha felhúzod a motorját, akkor egyszerre válik illegálissá, benzinpusztítóvá és üzemórássá), hogy idegrángás nélkül használni tudd a városban. Ezért azt eladtam, s vettem helyette egy borzasztó csúnya, nagyon ismeretlen és roppant gyanús, öreg Honda robogót, egy Spacy 250-est, ami utána tíz évre hű társam maradt. Mert borzasztóan megszerettem. A Spacy egy titkos csoda, amit csak azt tud, akinek volt olyanja.

Nem is kellett volna nekem jobb robogó az életben, ha a hűséges és soha, semmiért nem panaszkodó Hondámat egy figyelmetlen autós ki nem üti alólam tavaly nyáron. Én megúsztam egy agyrázkódással és egy pár hónapig nem igazán jól működő bal kézzel, a Spacy viszont csúnyán elgörbült szegény.

Akkor vettem használatba a feleségem Aprilia Sportcity 200-asát – először azt hittem, csak átmeneti jelleggel. Hiszen tisztulni akartam, áttérni egyfajta környezettudatosabb üzemmódra, s villanyrobogót szándékoztam venni. Rendszámosat, ami tartja a forgalom tempóját, tűrhető (80 kilométer körüli) hatótávút, amivel a szokásos ügyeimet el tudom mind intézni, megfizethetőt, mert a lehetőségeim korlátosak. Féltem egy ekkora adag pénz kiadásától, amúgy meg viszonylag tudatosan is szoktam vásárolni, ezért a piac összes, akkor 2,3 millió forint alatt megvásárolható, rendszámos motorját kipróbáltam – mind a hatot. Itt vannak a tesztek: 1, 2, 3, 4, 5, 6. Aztán leültem egy szép, nagy Excel-tábla elé, mert mindvégig azt éreztem, hogy valami nem stimmel azokkal a számokkal. Kijött a végeredmény, amit meg itt írtam le.

Ezek után nyilvánvalóan nem vettem villanyrobeszt, pedig eredetileg véresen komolyan gondoltam. Rájöttem: nincs még itt az ideje ennek a műfajnak.

Maradt hát alattam az Aprilia, mert a feleségem lényegében csak akkor ült már rá, amikor fodrászhoz ment, arrafelé ugyanis lehetetlen parkolni autóval. Aztán – amióta megvette az új 500-as Fiatját, aztán a villanyrollerét (amivel kertek alatt nyolc perc alatt beér dolgozni), már rá se nézett többé. Ha ugyanis a legkisebb esélye adódott volna annak, hogy robogóra ülne, inkább rollerrel indult el. Mindig.

Aztán nyáron elkezdett az Apriliának fájni az intenzív használat, amit tőlem kapott. Akkor már jó ideje csörömpöltek a variátorában a görgők, de a kuplungja is elkezdett szalajtani. Utánanéztem – kilenc éve vette a Kati, s ez a robesz előtte már látott egyszer ugyanennyi használatot Firenzében. Lehet, hogy Észak-Olaszországban az emberek vigyázni szoktak a drágább fajta autókra, hiszen meglepő állapotú kocsik kerülnek onnan elő, de a robogó fogyóeszköznek számít. Jó, ha az olajcseréket megkapja.

A SportCity pedig eddig nálunk is csak az olaj- és akkucseréket, egy hajtóműolaj-cserét és egy elsőgumi-cserét látott. Illetve egy új műszert, mert az eredetijének az olasz napon össze-vissza hullámosodott a számlapja, a folyadékkristályos kijelzője pedig befeketedett. Ja, jut eszembe, egyszer már beállítottam a szelephézagait is. És tavaly fékfolyadékot is cseréltem benne, még a nagy Motorex-kenceficés időszakban.

Olajcsere úgyis kellett megint, a légszűrőre úgyis rá kellett néznem, a hátsó gumi cseréje úgyis elodázhatatlanná vált, egy szeptember eleji hétvégén nekiláttam hát, bár nem szeretek műanyag cuccokat szerelni. Első lépésként kitekertem a felső, légszűrőt rejtő fedél csavarjait, levettem a deknit. Előtűnt a légszűrő szivacsa, amit későbbi mosásra félretettem. Megoldottam az egész háznak a csavarjait is, hogy egy emelettel lejjebb már könnyebb dolgom legyen a variátor és a kuplung szerelésénél.

Következő könnyed nekifutás… ami kicsit nehézkessé vált. A hajtáslánc deknijét ugyanis helyből nem tudtam levenni, mert – ahogy néztem – az egyben akart lejönni az olajteknővel. Márpedig olajteret bolygatni addig nem akarok semmilyen szerkezeten, amíg az a szerkezet nem folyik, nem kattog, van olajnyomása, csendben működik és nem sült be.

Kiderült, hogy ez a trükkös Piaggio – mert az Aprilia is ebbe a családba tartozik, s ez a blokk is onnan való – az olajteknő oldalával azonos minta szerint megbordázta a levehető deknit. Ha akár csak kicsit koszos, az egész úgy néz ki, mintha egy darabból lenne, holott – a fenéket. Nagyon fura is lett volna, ha egy nyamvadt szíjcseréhez meg kell bontani az olajteret, mert a szíjas robogóknál ilyet amúgy sose kell tenni. De a fene tudja, hogy pont ez valamiért nem különleges-e, nincs nagy gyakorlatom olasz robogók szerelésében. Feleslegesen dolgozni, rombolni pedig nem szeretek. Inkább kétszer gondolkozom.

Végül csak letúrtam róla, bár azért találtam fura megoldást ezen a robogón (legalább is a végtelenül logikus Honda Spacy-hez képest): a kuplung tengelyének van egy csapágyas megvezetése a dekniben, ezért a fedél levétele előtt meg kell oldani az ott levő, műanyag fedél alatt lakó anyát is. Ezt a szintet azért még magamtól megugrottam.

Amit nem sikerült, az az volt, hogy a kuplung harangja az istennek nem akart lejönni ezek után. Márpedig a hajtást onnan kezded bontani, ha fene fenét eszik is, mert a gyár így találta ki a sorrendet. Rángattam kézzel, rángattam lábbal, rángattam foggal, körömmel, szemhéjjal, fülszőrzettel – amim csak van, hadba hívtam, de a kuplung csak könnyedén kicsúszott a tengelyen vagy egy centit, aztán ott megállt. Katt, ennyit mondott csupán. Esküszöm, még kacsintott is.

Eszembe jutott Gojó úr, aki ugyan minis hírében áll, de azt is tudom róla, hogy nagy Vespa-szerető. Hátha van neki olyan ismerőse, aki újakat is látott már ebből. Hát ő látott. „Drága Csikós úr, én szereltem ilyen blokkot, többször is, de ha leveszi az anyát, annak a kuplungnak simán le kell csusszannia a tengelyről” – vázolta a szokásosan magázódó stílusában, amit ünnepi alkalmakra tartogat.

„De az enyém nem jön, Gojó, akármit csinálok” – másfél óra rángatás, húzgálás és egyéb szopás után én már nem voltam annyira ünnepi hangulatban, ezt látjátok is – „ütni nem merem, mert elgörbül, csavarhúzóval feszegetni nem merem, mert akkor is elgörbül, mi a radai rossebet csináljak ezzel, áruld el nekem.”

„Annak bizony le kell onnan jönnie, Csikós uram” – erősködött Gojó, márpedig neki hinni kell, mert olyan mérnöki diplomája van az atyaúristentől, amilyet Magyarországon még használni se lehet, mert kicsiny országunk túlságosan apró ahhoz, hogy kellő táptalajt adjon ekkora elméknek. Gojó úr úgynevezett tótumfaktum a szememben, s ha tippet adni nem is tudott, de bátorságot öntött a karomba.

Elővettem a csapágylehúzót. Beakasztottam. Finomat ráfeszítettem. Megkoccantottam kalapáccsal. Mintha mozdult volna. Még kicsit feszítettem. Koccantás. Megint egy fél milliméter. Feszít. Kocc. Félmm. Feszítkoccfél, feszítkoccfél, egyszer csak leesett a lehúzó és onnan már kézzel le tudtam húzni a harangot. Igaza volt Gojónak, ez tényleg csak szorult. De hol? A harang üreges tengelyében hibátlanok a ricnik, a tengelyen szintúgy. Ez itt kérem, okkultizmus már megint.

 

 

Innentől csak hajigálnom kellett az alkatrészeket, mint ahogy a Vigyázz a kendődre, Tatyjána! című, Aki Kaurismäki-kultfilmben a barom finn autószerelő teszi a Volgából. Pillanatok alatt széjjel volt a hajtás. Szétszedés előtt még azt hittem, vennem kell egy kuplung szettet – ez három, íves betétet jelentene, mert a robogókban röpsúlyos a szerkezet -, de oly vastag volt mindegyik pofán a Ferodo, hogy képtelenségnek tartottam, hogy kopottak legyenek. A felszínük viszont olyan üvegesre égett, hogy láttam bennük az összekócolódott frizurámat. Oké… hazudtam. De a borostámat tényleg.

Ezeket egyenként, durva, 40-es csiszolópapírral mattra koptattam vissza. Így, a célnak már megfelel ez a szépen felújított szett is. Szétszedtem a variátort (csak egy anya, lehúzod a tengelyről, onnantól a művelet nem komplikáltabb egy hamutartó kiürítésénél), s megnéztem a görgőket. Érdekes, a Honda ennél százszor kopottabb, már szögletessé vált görgőkkel is kiválóan működött, s szemernyi hangot sem adott, ezek meg itt alig kopottak, mégis randán zörögnek a helyükön, mert túl lazán illeszkednek. Sebaj, pár száz forint egy, kell belőle hat, nem vág senkit földhöz felszorzás után sem.

Az ám, de a szíj… Az randa volt. Eleve érdekes egy alkatrész ez, mert nemcsak belül, hanem kívül is vannak rajta fogak. Minek vajon? Kavarják a levegőt és így hűtik a szíjházat, amiről tudjuk, hogy eléggé fel tud melegedni? Vagy ki lehet fordítani, és akkor másfajta áttétel jön ki a befelé néző kisebb fogakkal? Végül is, tök mindegy, mert valószínűleg a gyári volt még a szíj, tehát muszáj volt cserélni. Különösen azért, mert ez a fajta Piaggio-blokk extra érzékeny a szíjra: ha az kopott, öreg, hamar elszakad, ha pedig elszakad, a maradék gumi néha úgy beakad, hogy el tudja görbíteni a főtengelyt.

Ez már jobban fájt a pénztárcámnak, mert majdnem harmincezer forint volt az OEM Partstól, de még így is ők voltak a legolcsóbbak és legalább gyárit kaptam tőlük. Mások próbálkoznak ezekben a robogókban kevlár erősítésű szíjakkal, de állítólag azok nem bírnak többet, sőt. Én maradok a gyárinál, majd öt-tíz év múlva ránézek megint…

Megrendeltem tehát a görgő szettet, szíjat, olajszűrőt, vettem olajat (egy liter kell csak bele), Brigóban kimostam a légszűrőből a koszt. Közben kinéztem egy négy évszakos Heidenau gumit is – nyáron állítólag nem olyan jó, de olyankor úgyis motorral járok, nem mindenféle béna robogókkal. Télen és nedves úton viszont óriási az előnye a hagyományos gumikkal szemben, nekem meg az a fontos. Megrendeltem a Kék Holdhoz, másnapra lett időpont a felszerelésére. Én tehát még éjjel lekaptam a kereket, egy nap múlva pedig otthon voltam a frissen felszerelt gumival.

Jó fura mintája van, sose láttam még hasonlót, remélem, nem csak szemfényvesztésből, s a gyakorlatban is hoz valamit a konyhára… Amikor szétszedtem a hátsó kereket, észrevettem mást is – a betétek itt teljesen elkoptak, már majdnem vason fogtak. Márpedig ha az ember eljut a vasig a pofákkal, és lassításnál már csikorogni kezd a jármű, akkor a féktárcsa addigra tönkre is ment. Az ilyet pedig jobb megelőzni, mert míg a betét olcsó, a tárcsa drága mulatság. Tehát vissza az OEM Parts honlapjára, még egy pár betét bitte, auch. Újabb pár nap csúszás, hiszen közbeékelődött a szombat-vasárnap, olyankor nincs szállítás.

Mindez pont azon az utolsó hétvégén zajlott, amikor rá pár napra indulnom kellett Amerikába a többiek után. Tudjátok, most megint volt egy Speedzone menni Amerika – a társaság egy része egy hónapot kint volt, én csak tizenegy napot, de az én pörgős életemben az is hatalmas leállás, nem akartam túl sok projektet nyitva hagyni itthon. Az olajcserét még megejtettem a nagy utazás előtt – mint minden ilyen alkalommal, most is dühöngtem egy jóízűt, hogy az olajleeresztő csavar mögött lakó hálós szűrőt valamelyik elődöm jól beerőltette, s az teljesen eltorzult. De amíg ott van előtte az új, ép papírbetétes szűrő, nem tud baj lenni. Legközelebb azért muszáj lesz kicserélnem azt a műanyag betétet is.

Az idő szorításában épp csak annyira tudtam összerakni a robeszt, hogy le tudjam forgatni, ahogy beindítom, majd rá két napra elröppent velem a göpzaj először Isztambulba, majd egy negyven perces, maratoni futással egybekötött átszállás után a másik, nagyobb gép Los Angelesbe, ahol a többiek vártak. Még a repülő vécéjében szedtem ki az utolsó olajpiszok-foltokat a körmeim alól. Ide kívánkozik a megjegyzés: ha átszállással mentek messzire, soha ne foglaljatok másfél óránál rövidebb tranzitidővel repjegyet. Tapasztalatból mondom, ezer körüli úttal és sok-sok tüdőkiköpős, kétségbeesett rohanással (és gépről való lemaradással) a hátam mögött.

Azt hiszem, tökéletesen időzítettem a robogószerelést. Mire hazaértem, már tizen-kevés fokok voltak. Arra még épp volt lehetőségünk, hogy megünnepeljük Bálint fiam frissen megszerzett A2-es jogsiját, s családilag elmotoroztunk egy fürdésre Kehidakustányba, de hazafelé be kellett látnom, hogy az öreg térdeimnek már kezd kicsit hűvös lenni a pőre kétkerekűkhöz.

Ma csütörtök van. Tegnapelőtt este még megragasztottam a Tucano Urbano kidurrant jobb oldali felfújható betétét gumimatrac-ragasztóval, s amikor Bessenyey Peti tegnap reggel átugrott hozzám, hogy a sok, általam forgatott beltartalom elébe és utánra felvegye a felkonfot és a lekonfot, már teljesen összeállt az Aprilia. Tudod mit? A szelepek se kattognak – vagy az olaj kezdett már felhígulni benne és az újjal jobban érzi magát, vagy a görgők kattogása tévesztett meg korábban. Most csendesen jár.

Próba következik holnap – remélem, nem esünk szét.