Ez sokaknak sok lesz. Másoknak meg sokk

Pár hónapja már csócsálom a fejemben ezt a cikket. Ha mindazt az időt, amennyit fogalmazgattam, gondolatmenetbe, stílusba és fordulatokba öntöttem volna, ha egyáltalán csak vissza tudnék emlékezni arra, ahogy napról-napra más-más módon próbáltam nekimenni ennek a mócsingos, lenyelhetetlen falatnak, akkor mára egy csillogó, smaragdokkal és gyémántokkal kirakott, betűkből felépített, csakis Michelangelo legjobb alkotásaihoz mérhető, óriási obeliszk állna itt kicsiny hazánk írásának parnasszusán, a magyar Gutenberg-Gellérthegyen.

De alapvetően minden szétesik a fejemben, mindig. Ezért a sok gondolati csodából csak rozsdás törmelék maradt mára. Mindössze annyit tudok mondani, és akkor inkább röviden: eladtam a Szent Szobrot. Februárban. És eladtam az Alfa Bertonét. A héten.

Most a Dayka Gábor utca torkolatánál levő buszmegálló üvegkalitkájának padján ülök, térdemen a laptoppal, előttem az M1-M7 bevezetőjének dühöngő, reggeli forgalmának nyolcsávos zúgásával, mert itt éreztem megfelelőnek a pillanatot, hogy belevágjak ebbe a nehéz sztoriba. Mindjárt itt fékez Pista a fehér szolgálati Octaviával, megyünk Győrbe Eurofleet-használtakat forgatni. Addig meg csapkodom a billentyűzetet, hátha kijön a másik oldalon valami. Egy memóriachip, vagy tudjafene.

Látom már az arcotokat, legalább is azokét, akik ismerik a két említett autót. Elsősorban a meglepődést regisztrálom, néhányon az elképedést, látok dühöseket is köztetek. Páran meg csak ingatjátok a fejeteket – ez a faszi most már tényleg megőrült.

Igen is, meg nem is. Már amennyire az ember egyáltalán képes arra, hogy racionális keretek közé szorítsa a háborgó érzelmeit, annyira merem kijelenteni: az egész mögött látom a tiszta logikát, még ha vérző sebektől piroslik is a táj. Ez most itt a rombolás, a pusztítás kora, hogy utána egy tisztább, szebb, fényesebb jövő bontakozhasson ki a horizonton. Meg izé, az összes ilyen lófaszt képzeljétek hozzá, amit a jövőről írni szokás volt mindenféle pártállami brosúrákban, a külső figyelem elaltatására.

Tudjátok, évek óta probléma nálam a hely. A hely, amivel minden gyűjtőnek és régi tárgyakban szívvel-lélekkel turkálónak előbb-utóbb szintén súlyos gondja lesz. Erre szoktam mondani, a veteránost és a gázt egy tulajdonságuk egészen bizonyosan összeköti: kitöltik a rendelkezésükre álló teret. Csak a veterános afféle evolúciós szupergáz, mert idővel a mások rendelkezésére álló teret is kitölti.

Ezért szólok: ha te nem vagy veterános, esetleg óragyűjtő, régibútor-mániás, vagy egyéb, hanem egy logikus gondolkodású egyed, aki normális, polgári módon berendezett életet él, soha ne nyújts egy garázs, egy fészer, avagy egy raktár jótékony felajánlásával segítséget egy megszorult veterános, esetleg óragyűjtő, régibútor-mániás, vagy egyéb barátnak. Mert ha az a barát beteszi a lábát az ajtórésbe, azon kapod magad, hogy rövidesen már a fürdőszobád carrarai márvány padlóján is kétütemű, megrohadt motalkótól bűzlő, hetvenéves JLO-blokkok hevernek majd. És az egyetlen fajta lény, amelyik használni tudja majd azt a fürdőszobát, az említett blokkokból kimászó kaszáspók-família lesz. Vigyázz. A veterános beteg. Egy beteg állat.

De sok veterános társammal ellentétben én láttam a Csodálatos elmét. És értettem is. És tetszett is. Próbálok olyan lenni, mint John Forbes Nash, alias Russell Crowe, a skizó. Tudom, hogy nem vagyok beteg, mint minden veterános társam, de közben azért elhiszem, hogy mégis, mert a logika úgy rakja ki. Tehát miközben tudom, hogy a világ legnormálisabb életét élem, elhiszem, azt is, hogy úgy kell kezelnem a helyzetet, mintha beteg lennék, tehát érhetetlen és furcsa dolgokat kell tennem, mert a fura külvilág kicsit azt várja.

Például a családi, anyagi és időbeosztásbeli béke érdekében nem szabad minden térbe beledagadnom a járműveimmel, ami rendelkezésre áll. Pedig már megtettem, mert Borsi Miki barátom garázsát és egy nem hozzám tartozó tárolót már alaposan belaktam… Vissza kell venni ebből. Mivel az emberek minden hibám ellenére általában szeretnek, ezért sokan biztatnak, ahogy az alkoholistát szokás – igyál Bélám, mert akkor aranyos vagy, különben meg elviselhetetlen. Tehát nincs mit tenni – nekem kell önmagamat korlátoznom. És talán ezért is vagyok ennyi év és ennyi hobbizás után is jóban a feleségemmel – mert legalább látja rajtam az igyekezetet, hogy békét tartsak. Vagy a fene tudja, miért.

A fő probléma pedig évek óta az, hogy túl sok a jármű. Nagyon hosszú évek óta már. Ezerszer nekifutottam a dolognak, mi menjen el a háztól (és itt persze olyan érvek és olyan logikai örvények következnek, amelyek a normális, egyautós halandó számára teljességgel érthetetlenek). Vegyük a tavaly nyári helyzetet, amikor már biztosan napirenden volt a kérdés.

A Bianchi? Azt használtuk a legtöbbet, azzal voltunk Rómában, életünk egyik leghősiesebb túráján, azzal túráztuk végig Magyarországot, amíg a gyerekek kicsik voltak, ezer és ezer érzelmi szállal kötődünk hozzá. Azt nem lehet. Amikor az eladásának akár csak a lehetősége felmerül, a családom a Greenpeace legdurvább akcióit szünetben lejtett óvodai körtáncok szintjére lesilányító, élő lánccal akadályozza meg. Ráadásul a Bianchi úgyis egy olyan garázsban lakik, amibe más nem fér el.

Menjen a Puch? Amit húsz éve csinálok és eddig csak a reményt láttuk belőle, s így, darabokban szinte semmit se ér? Az óriási butaság lenne, de már volt, hogy megfordult a fejemben.

A Bertonétól váljunk meg? A legjobb, legvagányabb, legszebb, legmegbízhatóbb és legkönnyebben fenntartható oldtimerünk menjen el, amihez foghatónk még nem volt, talán soha? Ehh, dehogy.

A Kati kis sárga 500-asa szent, ahhoz amúgy sincs közöm, és neki tényleg JÁR legalább egy hely a garázsban. Emellett imádja, használja, jól vezeti, évtizedeket várt rá, hogy legyen. Nem, az 500-as sziklaszilárdan be van betonozva.

A Triumph? Amivel még alig mentünk? Amit még csak most vettem meg? Amiben ott kellene lennie minimum négy-ötévnyi használatnak, hogy egyáltalán felmerülhessen a kérdés? Dehogy, szó se lehet róla.

Akkor legyen a zöld Merci? A Szent Szobor? Az autó, amit a családom 1972-ben újonnan vett át Svájcban, amikor hazajöttünk négyévnyi iraki, kereskedelmi kiküldetésből? Ami huszonhat évre eltűnt a szemem elől, csak hogy a megtalálását követően, két év rábeszélés után visszakerüljön hozzám, porból restauráljam, s újra autót csináljak belőle? Amivel Bálint fiamat hazahoztam kosárban a kórházból, amikor megszületett? Amibe visszaültettem az apámat egy évvel azelőtt, hogy meghalt, s megismételtük a régi családommal az 1972-es behozatal egy szakaszát egy bécsi túrával? Aminek mellesleg a legolvasottabb cikkemet köszönhetem? Azt nem, az az autó én vagyok. Az a családi ezüst.

Persze, egy kívülálló könnyen hozott volna helyettem valami salamoni döntést. Nem szereti a kisautókat, kibaszta volna a Puchot – komoly anyagi kárt okozva nekem ezzel. Vagy a Bianchit, magára vonva a családom gyilkos haragját. Eldobta volna a Bertonét – mert fogalma sincs arról, mennyire eszeveszetten jó egy ilyen autó. Lelökte volna a Triumph-ot a szakadékba, mert jó magyar szokás szerint utálja az angol autókat. Vagy a kabriókat. Hadd ne mondjam… Szóval ez én értelmezési tartományomban nem volt helyes megoldás erre a problémára.

Ez itt viszont összesen hat autó. A házunk alatt három garázshely van. A megboldogult anyósom háza alatt egy. Balatonon egy. Ami összesen öt. Az eggyel kevesebb, mint hat. Innen már érted. Mindig volt egy mostoha autónk. Csak megjegyzem, az általában a Szobor volt.

Tologattam ezt a gombócot szorgalmasan ide-oda, mint ganajtúró a szarát, nem tudtam rá gombot varrni (persze szarra gombot – noooormááális?). A helyzet meg egyre jobban nyomasztott, pláne, mert a Bianchinak, a Bertonénak, a Kati 500-asának, az Avensisnek mind 2021 vége, 2022 eleje közé esett a vizsgaidőpontja – én pedig nem akartam megkockáztatni, hogy a moratórium végénél, amikor az egész balga nyájcsorda felébred, hogy másnap már nem tud autózni, ott kelljen állnom a végeláthatatlan sorban időpontért. Négy autóval. És három motorral, jegyzem meg, mert azok is vannak, és közülük ennyi esett ebbe az időszakba. Pokoli az.

No meg az olajcserék. A fékfolyadék-cserék. Az egyéb javítani valók. A Borsi Mikitől pár hétre elkért garázshely, ami, ha jól számolom, rövidesen megéri az első szülinapját nálam. Nyomasztó ez – még jó, hogy tavaly, amikor álltam úgy, hogy egyszerre hét autóm volt, úgy döntöttem, hogy mégse a Teavaj, a mindössze 50 ezer kilométert futott Alfa Romeo Nuova Giuliám lesz a külföldre menős családi autó, hanem összeszorítom a fogam, beleborítok egy rakat pénzt, és Háda Szabi barátommal megcsináljuk (azaz javarészt ő megcsinálja) végre a Szent Szobrot családi négyülésesnek, ezért eladtam egyet. A Teavajat, persze. Az legalább nem hét, hanem már csak hat. Ebből kellett volna még egyet kivéreztetni.

De közben megírtam a negyedik könyvemet, harmadszorra is újranyomtam az elsőt és előszörre a harmadikat – úgy látszik, tetszik az embereknek egyik-másik sztori, köszi – tehát az elmúlt időszakban csordogált némi új lé is. Az, plusz a Teavaj ára – és mostanában valamiért többet ér az euró – már látható összeget képviselt. Beugrott a régi terv: feljebb lépek, több autót kompaktálok egybe.

Akkoriban kezdett billegni a Szent Szoborral való kapcsolatom hegyes tüskéken, magasban egyensúlyozó léce.  Szabinak tönkrement a válla, nemhogy szerelni, de a karját felemelni se tudta hónapokig, nem egy panaszkodós fajta, de látszott rajta, hogy fizikailag nincs a helyzet magaslatán. A Szobor-projekt félmillió forint ráköltése után ismét a földbe állt. A félmilliótól jobb azonban nem lett, hacsak az új gumikat nem számolom.

A motor mély hangon kertyegett, melegen nem indult, füstölt, pedig profi padon lett beállítva és az értékei elméletileg jók. A kormánya egyre inkább lógni és kattogni kezdett a rúd aljában mind inkább széteső hardy miatt, mellette továbbra is ott voltak a vibrációk, morgások, sivítások, szellőzőrendszer- és töltésproblémák, bár azok mind inkább csak piszkatúra után kiáltottak.

És február elején megint előjött a téma. Mit adjunk el? Mire Bálint fiam rávágta – szerintem a zöld Mercit. Megütközve néztem rá. Miket mond ez a kölök? Indignálódottan felvetettem neki, hogy az a családi ezüst, én is, ő is abban voltunk gyerekek, hogy micsoda szövevényes úton jutott az vissza hozzánk, micsoda eszeveszett erőfeszítések árán lett belőle újra (és milyen szép) autó, hogy épp azon vagyok, hogy Mercit és családot egybekovácsoljak,és MEGVAN AZ EREDETI VÁMPAPÍRJA IS, ÉRTED?!

Mire megjegyezte, az összekovácsolódáshoz már késő van. Az ő családi szemük fénye a Bianchi, mert abban voltak gyerekek. És hogy a Kati is azt szereti igazán. És hogy a Mercivel kapcsolatban neki mindig az jut az eszébe, hogy bosszankodom, hogy panaszkodom rá, s az is, hogy soha nem megyünk vele sehová, vagy ha igen, állandóan az autóra figyelek, nem rájuk. Nincsenek jó emlékei róla.

Ha belegondolok, nekem sincsenek, leszámítva a szüleimmel és a nővéremmel megtett bécsi túrát, illetve amikor – még az autó kvázi-roncs állapotában – hazahoztam vele a Bálintot a kórházból. Igazából, a Szent Szobor éveken át konok szorgalommal pusztította el a fejemben azokat a szép emlékeket – keveset amúgy, mert 22 ezer kilométerrel adtuk el 1974-ben, tehát sokat nem ültem benne -, amelyek miatt 26 éven át őrületesen vágytam rá, hogy visszavásároljam.

Még az elején, amikor a nosztalgia sokkal erősebb volt, a régi emlékek is tisztábban éltek a fejemben, mert nem csak képek voltak, hanem hangulatok, szagok is társultak hozzájuk (amúgy a Mercinek az egyik legvonzóbb tulajdonsága, hogy még mindig megvan benne az eredeti autóillat, elképesztő), az érzelmek el tudták nyomni a tucatnyi műszaki hibát. De – akinek öreg autója van, ismeri jól az érzést – a megszokással egyre inkább csak a hibákat látod, és erős, új élmények kellenek ahhoz, hogy megbocsásd őket.

Nekem a Szent Szobor fizikai manifesztációja törölte ki a Szent Szobor ízes, romantikus és nosztalgikus emlékét a fejemből. A valóság elpusztította az álmot. Volt egy rózsaszín révület évtizedeken át, amire képtelen voltam rágörbíteni a tapintható vasat. Rájöttem – és amikor az ember már beszélget az autóval és lelket tulajdonít neki, az a végső stádium -, hogy a Szent Szobor nem szeret engem. Ő eleve nem is akarta, hogy én legyek a gazdija, a kisgyerek az elfeledett múlt hátsó üléséről. Nem emlékszik rám, vagy ha igen, akkor is jobban érezte magát Ribárszkyéknál, ahol tizennyolc évet töltött, annyira pedig nem nemes a lelke, hogy értékelje: én húztam ki a halál torkából, nem valaki más.

Ízlelgetni kezdtem a gondolatot. Adjam el? Itt állok egy rakás pénz elköltése után, megrekedve, és még mindig egy rossz autó, ez tény. A gyerekeimmel már látom, hogy elrepült a lehetőség, ezt ők már nem fogják sajátjuknak érezni, akárcsak a Puchot, ami egész máshogy, kvázi ugyanakkor megvéve, de szintén nem állt össze. Anyám, nővérem csak nagyon felszínesen érezte át ennek a dolognak az áhítatát, nekik igazából az tetszett, hogy a kisfiuk, öcsikéjük mennyire benne volt a dologban, de az ő gondolataik egészen máshol járnak. Foglalja a helyet. Enni kér. És még bele kellene borítani legalább félmilliót. Ráadásul a Szobor se csíp engem, ezt most már értem.

Átugrottam Háda Szabihoz egyik este, szerencsére a szomszédban lakik, egészen meleg volt, üldögéltünk a nyugis, csendes, zuglói, kertvárosi utcára nézve, február eleje lehetett, benne volt a tavasz lehetősége a levegőben. Én meg gyónni kezdtem Szabinak. Hogy elegem van, mert nem érzem a képességet magamban, hogy befejezzem. Hogy ha be is fejezem, én külföldre járni használom a veterán autóimat, arra pedig az 55 lóerő és az 1340 kilós saját tömeg (plusz család, plusz csomagok) kombinációja nem a legjobb felállás. Hogy a nosztalgia máza már átlátszóvá kopott ezen a projekten, annyit tipródtam, küzdöttem és elégedetlenkedtem rajta. Hogy lehet, hogy… eladom.

Szabi pedig pár nap múlva átjött, épp szereltem a Cagivát a garázsban, és megkérdezte – „te komolyan gondoltad, hogy eladod az autót? Mert lehet, hogy lenne valaki, akit érdekelne. Ismered is, de csak felületesen, ő játszott alkatrész-postást tőled egy vidéki szervizbe pár héttel ezelőtt. Sőt, állítólag már leveleztetek is. Hónapok óta keresünk neki egy olyan állólámpást, ami legalább az alapjaiban jó, s nem kell a nulláról felépíteni.”

Igen, derengett a srác arca, de nagyon visszafogott volt, épp csak beesett, valami ülést vitt el, én meg vagy épp forgattam, vagy készültem rá, hogy mindjárt megjön egy operatőr és fogunk, mindenesetre tudom, hogy egész máshol járt az agyam.

Nagyot nyeltem, aztán azt mondtam – hát, szóljál neki…

Aznap este eljátszottam a nyolcvanadik munkahelyéről kirúgott ír melóst otthon. Komor arccal felmentem a házba, megvertem a gyerekeket, felképeltem az asszonyt, belerúgtam a macskába, felfaltam a család két napra előre elkészített ebédjét alsógatyában, miközben megittam az utolsó üveg Tullamore Dew-t. Oké, nem pont így történt, de a komorság, a világgyűlölet stimmel, kicsit a whisky is, bár közel sem egy üveg volt, s nem Tullamore, hanem talán Suntory és csak egy pohár. Vagy kettő. De az nem volt egy vidám este.

Bence másnap eljött, megnézte, kipróbálta. A Merci nagyrészt adta magát: a kormánya lötyögött és recsegett, a kardáncsapágya sivított, a motorja rondán kerregett és füstölt, igaz, a töltésprobléma nem jelentkezett. Felhívtam a figyelmét, hogy az is fog. A Note 2+ katalógusárból lecsaptam 2000 eurót a motor javítására, nem rettent vissza. Összeszedtem a vadiúj gumikat, alkatrészeket és egyebeket, amiket összeszedtem az egyéb javításokhoz, egymás tenyerébe csaptunk, ő meg elvitte az autót.

Amint a beszélgetés során kiderült, ő már tizensok évvel ezelőtt is meg szerette volna venni a Bazeg nevű, tányér alján maradt rétestörmelék formájában létező, szürke állólámpásomat, ami olyan rozsdás volt, hogy nagyjából a szélvédője szélétől lefelé – ami üveg – mindene duct tape-ből, hungarocellből és matricákból állt. Arról akkor állítólag lebeszéltem. Jól tettem.

Aztán meg akarta már venni a Foltost is, de a levele valahogy elkavarodott, s azt az autót végül egy másik operatőr srác (mert Bence is az volt akkor) vette meg, aki hirdetés feladását követő hajnalban megállt az autójával a házam előtt, megvárta, hogy felkeljek, s ott, azon nyomban elvitte az autót.

Majd Bence vett egy elsőre jónak kinéző, valójában meglehetősen szedett-vedett állólámpást, ami borzasztó pénzek beleölésével, sok-sok rohangászással egészen kezdett már autóvá válni, de még mindig nagyon nem volt az igazi. Ott találta meg Szabit, akkor döntötte el, hogy végre valami jóba ül bele. Hát, ha a Szobor jó, akkor áldásom.

Nem mondom, összeszorult a szívem, amikor kihajtott az utcából, de valami furcsa megkönnyebbülést is éreztem. Amikor egy súly állandóan, szinte jelen sem léve, csak a háttérből, de erősen nyomja a lelked és azt valaki leveszi onnan, repülni tudnál. És ahogy a vastag nosztalgiamáz sokáig még szeretettként tartotta a fejemben a Szent Szobrot, és csak a réteg vékonyodásával szakadtam el tőle mind jobban, úgy most épp a maradék nosztalgia, s egy nagy álom elvesztésének keserűsége húzta vissza a skizóm másik felét, hogy repkedni ne kezdjen a fák fölött. Fura dolog, ami az ember fejében le tud játszódni egy darab vas kapcsán.

Ez február közepén történt, akkor még tudtunk egy iskolai bemutató Mercedes dízelmotort, amiről az sejlett, nullkilométeres, s hogy majd az kerül be az autó orrába. Aztán arról kiderült, hogy mostohán tárolták és jelen állapotában papírnehezéknek túl nehéz, egyébre pedig alkalmatlan. Szabi se tud azóta hozzákezdeni az autóhoz, mert az otthoni garázsát ugyan rendbe tette Budaörsön, de ott csak kis melókat tud elvégezni, olyat bizonyosan nem, ami hetekig ott áll nála. Most épp 6-800 négyzetméter körüli csarnokot keres megvételre Budapesten, vagy annak környékén, hogy beindítsa végre a régi-Merci szerelői, veteránautó-karbantartói vállalkozását, amiért húsz éve gürizik, de egyelőre nincs ingatlan. Ha meglesz, ha ott elkészül valami szervizféleség, akkor mehet Bence a Szoborral.

Csak lett itt egy apró logikai probléma. Volt nekem ugyanis még tavaly egy csodálatos állapotú, alig ötvenezer kilométert futott Alfa Romeo Giulia Nuova 1300-asom, ismertebb nevén a Teavaj, mint már mondtam. Egy új autót kell elképzelnetek, ami valahogy itt ragadt 1976-ból, a csodájára jártak. Azt nagyrészt azért adtam el 2021 elején, mert rájöttem: ha van egy ennyire jó, isteni alkatrész-ellátottságú, tartósan nagy sebességekre képes, kényelmes és menő négyüléses veteránom, akkor már soha nem ülünk majd bele a Szent Szoborba. Amit viszont bele szerettem volna gravírozni a gyerekeim lelkébe.

Eladtam hát, hogy rá legyek kényszerítve a Szobor használatára, ha készen lesz. Csak én azt hittem, hogy az fél évig tart majd, ám a Szobor rendbe tételének ötlete óta inkább másfél telt el, és még mindig ugyanolyan. Nem jöttek be a terveim, veteránautós világban sokszor van ez így.

Tavaly nyáron se volt már külföldképes, négyüléses veteránunk – másba pedig nem ül a család, ha kimegyünk az országból –, ám akkor rájöttem, hogy ha kiszedem a hamutartót az Alfa Bertone kupéból, akkor a jobb első ülést még centikkel előrébb lehet húzni. Úgy pedig már befért hátra a Bálint, aki a nagyobbik fiam, s végül csodás két hetet töltöttünk el az autó segítségével a Comói-tó, Sestri Levante, Moneglia, Cinque Terre,  Lucca, Pisa, Milánó, Arese, Genova által határolt területen.

Rájöttem – igazából elég a Bertone is négyszemélyesnek.

Csak most a Bertonét is eladtam. Erről már írtam is, volt is róla adás: a Teavaj árát, a másik eladott autó árát (és innentől tudjátok, hogy az a Szobor), illetve a negyedik könyvemből befolyt összeget egybegyúrva vettem egy másik Bertonét. Egy régebbit, nagyobb motorosat, amit Gojó barátom Nózinak keresztelt el, s ez már rajta marad. A célom: elférni úgy a rendelkezésemre álló négy garázshelyre (amelyek közül a balatoni kizárólag a Bianchié, mert más nem fér el ott), s hogy a spórolásom legyen inkább drágább, de kevesebb autóban.

Ha az eredeti tervet követem, hogy veszek egy 1750-es, jó állapotú Bertonét, használom tovább az 1300-ast, majd, amikor az 1750-esen már van magyar rendszám, eladom a kicsit, akkor egész nyáron, folyamatosan lehetett volna négyüléses Alfa kupénk. Csak én, a gyenge jellem, nem bírtam otthagyni Magstadtban Nózit, azaz a scalinót, a stepnose-t, avagy Kantenhaubét, mert ilyen autót, ennyiért, ennyire könnyen menthetőnek látszó állapotban sehol nem kapni. És megcsinálva egy ilyen kocsi már közel húszmillió forint. Igen, annyi, 55 ezer euró tájéka. Kimondani is rossz, hiszen a túlnyomó többségnek ez csak egy fura formájú, piros Zsiguli, a klubomban is így hívják a többiek.

A szomszédos események miatt az akkori 360-ról a 400 közelébe ugró euró ár nem fáj annak, aki nem néz ki ebből az országból, de mihelyst rákényszerülsz, hogy ne a kútban élj (vagy szereted is a külföldet), pofán vág, hogy Európa koldusa vagy. Hogy a pénzed már öt éve se volt valami erős, két évvel ezelőtt pedig már eléggé játékpénz-szinten mozgott, most meg már egyszerűen hulladék. Nekem úgy vitte el az az árfolyam-különbözet a kész, használható 1750-es álmát, mint 2022-es nyári zápor a Batthyány téri útburkolatot. A maradékból meg ezt a Scalinót lehetett. És igazából – még örülök is neki, mert miközben azon az oldalon szívtam, emitt nagy mázlim volt. A Nózi ugyanis még egy ugrás felfele az 1750-hez képest, most már csak rendbe kell tennem. Haha.

Na, ezért ment el az 1300-as Bertone. Hogy finanszírozzam belőle Nózi rendbetételét, a Puch-projektet, az NSU menni Dolomitok-tervet, az esetleges ötödik könyvem kiadását és minden egyebet, ami közbe jön.

Tehát eladtam. Mindenki mondta előre, hogy nekem majd könnyű lesz, mert újságíró vagyok és ismerik az autómat – hát, Magyarországról nemigen jött kapás, ami volt, az a remény szintjét ütötte meg, de másnál. Nem, Ausztriába ment el. Mások meg azt mondták, hű de drága – ez csak azt mutatja, hogy halvány fogalmaik sincsenek típusok szintjén lebontva az aktuális veteránautó-árakról. Baromi olcsón adtam. De nálunk ennyiből inkább vesznek az emberek harminc lukas Citroent és telerakják a megye összes földjét velük, inkább vesznek bármit, ami csillió lóerős, új és nyitott. Nem baj, vagy nem az én bajom, kicsit sávosan gondolkozunk, de én nehezen értem. Egy, igazán jó, szép, értékes autó sokkal kellemesebb, mint egy rakat roncs. Vagy egy modern, ezer lóerős. De az Arany János utca bámészkodói tény, jobban értik az újat. Nekem viszont csak Ausztriáig, a tullni börzéig kellett mennem, hogy értő pénztárcákra találjak. Négy jelöltem lett, ebből három véresen komoly. Egy nap alatt.

A héten jött érte az első. Ő volt Johannes, a festői Krems mellől, s a haverjával érkezett. Előtte persze még hosszas levélváltás volt köztünk, mert ő minél hamarább forgalomba szerette volna helyezni a kocsit, de kint, a sárga Konikkal és egyebekkel nem ment volna. Tehát vehettem még két gyári hátsó gátlót, Frankééknél visszament az egész régi rendszer a kocsi alá, persze kellett megint egy futómű-állítás, s a Bertone lábujjhegyre helyezte magát ismét.

Most keddre írták magukat, én meg értük mentem Kelenföldre, a Flixbus végállomásához. Átadtam Johannesnek a volánt, elautóztunk a Valkerékhoz a Valent British Motors restaurátorműhelybe, ott megemeltünk, vagy egy órát nézegették, mi, hogy van, aztán Johannes rábólintott.

Ott, a Rolls-Royce-ok árnyékában megírtuk az adásvételit, még a magyar rendszámmal megtankoltam nekik, hadd legyen olcsó a hazaút – és hozzátettem, hogy én kizárólag akkor teszek etanolos löttyöt a veteránok tankjába, ha tudom, hogy rövidesen elhasználom, Aztán fotózkodtunk egyet és feltehettük az osztrák próbarendszámot. Szerencsére Valkeréknél mindig van azokhoz való keret, a magyar rendszám ugyanis a német szabvány szerint készül, emiatt laposabb, de az osztrák magasabb egy hangyányival. A kék plakett szimbolikusan jelezte, hogy elkezdődött a szakításunk, bár de jure az autó még az enyém volt. Vagy nem? Innen nézve már mindegy is.

Az okmányirodáig én vezettem, utoljára, még egyszer. A kivonás háromnegyed óra alatt megvolt – köszönöm a flott ügyintézést innen is, mert féltem, hogy két órát majd ott kuporgunk -, hazajöttünk a házba, Johannes leszámolta a pénzt, egy fillért sem alkudott. Aztán bepakoltuk a négy lemezfelnit, a tartalék karburátort, a dísztárcsákat, a tűtesort, amit soha nem tettem fel, a szivacslégszűrőt, ami a tűtesorhoz való, az Alfaholics-futóművet… Itt Johannes kapott egy jó hideg szódát, mi meg a haverjával letoltunk egy-egy doboz jóféle cseh pilsenit.

Érdekes, a Szent Szobor távozta láttán megkönnyebbülést éreztem, de most, ahogy a kis piros kedvencem végtelenül szexi fara elhúzott az utca vége felé, belém mart egy fura fájdalom. Basszus, soha nem szerettem még ennyire egyetlen autómat se. A Bertone mindent tudott, dalolt, gyors volt, emellett viszonylag takarékos, az első ülései akár a fotelek, istenien vette a kanyarokat, az emberek gyönyörködtek benne, amerre ment, s még megbízhatóan is tette a dolgát, mindig, kulcsra készen.

Ha nem lenne ott a másik, amiből egy-két év múlva egy még ennél is jobb és ízesebb autó lesz, utánuk rohantam volna, visszaadom a pénzt és elveszem az autót. Így viszont csak egy zavaró kérdés maradt – akkor most mibe ülünk bele a nyáron, ha majd elmennénk külföldre?

Az Avensis kiesik, akkor egész biztosan inkább repülő lesz az alternatíva. Én nem akarok repülni, mert a fél életem átrepültem már, ráadásul a végcélnál a közlekedést képviselni hivatott, legolcsóbb kivitelű, bakelitből készült bérautó, a Fiesta, a C3 vagy a Fabia az irtózatot váltja ki belőlem. A két Fiat 500-assal menjünk, Kati sárgájával, s a Bianchival? Mert négyen már nem férünk hosszú távra az utóbbiba, az biztos. Nem túl jó megoldás, duplára növeljük a lerohadás esélyét, annyit fogyasztunk, mint egyetlen, iszákosabb fajta nagy veterán, viszont a tempónk 85.

Látod, most ért utol a hiba a logisztikában. Hogy a nagy kompaktálás közben eladtam a négyüléses Teavajat. Eladtam a négyüléses Szent Szobrot. Eladtam a négyüléses Bertonét. És nem egy kész, forgalomban levő másik Bertonét vettem, hanem egy projektet. Valamit most gyorsan kell szereznem, mert heteken belül indulna a család – még azt se tudjuk, hová. Csak támpontul: a nyári utat normális esetben már februárban elkezdjük tervezni, március közepére pedig minden szállást, kompot, s egyéb fogyó tételt megveszünk. Most nagyon máshogy alakult minden.

Na, igen. Ez nem egy normális év. De legalább zajlik!