OlvastárVasárnapi Csík

Nagy lehetőség? Akcióba lépek!

Egy kósza hirdetés lesz az oka mindennek, de az nem egy 1750-es Alfa Bertonéé

Most, hogy az euró árfolyama 368 és 402 forint között úgy lebeg, akár a keverőasztali Depréz-műszer (fiatalabbaknak, VU, még fiatalabbaknak, a mechanikus-kaszálós) mutatója egy Led Zeppelin koncert alatt 1972-ben, úgy nekem is nagyon viszketett, hogy bár majdnem sikerült a lehetetlen, hogy alulról, a sárból kinyújtott kézzel elkapjam egy fényes, 1750-es Bertone bokáját, végül mégis itt rohadt le alattam a mozgólépcső, harminc méterrel Szent Péter kapujának bejárata előtt. Ami ugye, a mennyország bejárata is. Ritkán volt eddig rendes spórolt pénzem, most pedig, hogy igen, iszonyúan zavart.

Nyugalmat és elfogadást színlelve, a háttérben egy lassan tényleg már nyugati találkozókon is abszolút vállalhatóvá formálódgató 1300-as Bertonével azért nem adtam fel. Esténként, másod-esténként csak belepörgettem a mobile, subito és willhaben legfrissebb ajánlataiba. Kicsit könnyebb dolgom volt azóta, hogy rendbe tettem a fejemben: nem kell más, se olcsóferrari, se art deco kupé-Fiat, se régebbi vagy újabb Alfa – nekem egy Bertone kell. Olyan, mint a mostani, csak több lámpás, középkonzolos, nagyobb motoros. Könnyű kimondani, de ehhez a lépcsőhöz az árszorzó közel kétszeres.

Aztán, amikor már rohadtul untam a mobile kopottra nézegetett kínálati tételeit, próbából beütöttem a gugliba is keresőszóként: Alfa Bertone 1750, zum verkauf, for sale, da vendere. Jórészt a szokásos, már ismert sóder halom jött elő, benne néhány lepusztult, gyanús, vagy ami még rosszabb, egyenesen a full átverős Oiyyooo-ról származó ajánlatokkal. Aztán próbából, de tényleg csak hogy megpingeljem a sorsot, beírtam azt is, hogy 1600 scalino, step-nose, illetve kantenhaube.

Ez a három név a Bertone korai szériáját jelöli három különböző nyelven, ami pontosan mutatja, mennyire felkapottak ezek a karakteresebb pofájú, régebbi modellek, hiszen mindenféle ismert nyelven saját nevük is lett. A lépcsős orrúak, azaz a scalinók (maradjunk csak az olasz nyelvnél, hiszen az autó is az) voltak azok az autók, amelyek pofája generációk agyába égett, ahogy Spán, Monzában és egyéb túra-, illetve sportautó-versenyeken, három keréken fordulva, a kategóriát porba alázva, sorra nyerték a versenyeket. Ilyen autók darálták bele az összes többit a számunkra legendás népligeti futamokon, s ha ma valaki hitelesnek látszó Bertone-versenyautót akar építeni, akkor lehetőleg beszerez egy ilyet alapnak. Vagy egy 1750-est, teszem hozzá, de arra akkor kellenek rá a hatalmas sárvédő-szélesítések, s úgy ez már egy másik autó. Szvsz.

Versenyen egy scalino

Nem véletlen, hogy az a karbonvázas reprodukció, amit a legismertebb Alfa-őrült bázis, az angol Alfaholics készített egy jobb Ferrari árán, s Chris Harris is őrjöngött, amikor kipróbálhatta, nos, az szintén egy scalinót utánoz. Ez a legismertebb Bertone, sőt, az egyik legismertebb Alfa Romeo is a világon – legalább is azokban a körökben, ahol az emberek a Fiat-korszak előtti Alfa-világig is képesek ellátni.

Az Alfaholics-féle modern Bertone is lépcsős orrú

De mivel a scalinók régebbiek, kevesebb is készült belőlük, ezért a számuk is csekélyebb. És mivel csúnya értéknövekedést tudtak maguk mögött az elmúlt évtizedben, ezért a meglevőkből is keveset adnak el, azokat viszont horror áron. És fentiekből az is következik, hogy projekt állapotút venni belőlük szinte lehetetlen, vagy Amerikáig kell menni értük, mert olyan régóta drágák, hogy már mindet restaurálták, de minimum kipofozták. Egy kis 1300-as, korai scalino annyiba kerül, mint a későbbi szériából egy nagy 2000-es. Egy nagy motoros, régi 1600 Sprint vagy Veloce (azokból nem volt feljebb) pedig árban simán felette van a legdrágább, eggyel újabb fajta Bertone 1750-esnél is. Sokáig azt hittem, az 1750-es a drágább, de most megnéztem és nem. A lépcsős még mindig magasabban van, holott nem okvetlenül ez a jobb autó.

Látod, ezért nem is kerestem ilyen verziót. Ha már az 1750-es is elérhetetlen, miért kerestem volna korai 1600-ast, amiből eleve alig találni, és mindegyiken fura árcédula feszeng? Csakhogy az internet rejtett zugai megannyi Pandora-szelencéjeként hintik mindenfelé a vakreményt. Az én rejtett zugom pedig az eBay aukciós oldalból réges-rég kinőtt apróhirdetéses portálon, a kleinanzeige.de-n ért utol, már amennyiben egy zug utol tud érni egy embert.

Alfa Romeo Giulia Sprint GT Kantenhaube, mondta az írás, 39 900 euró (akkor még) – én persze belekattintottam a hirdetésbe, mert gyanús volt, hogy a képen szereplő autónak három bajuszszála van, ami a nagy motoros scalinók csalhatatlan jele az egybajszos 1300-asokkal szemben. Igen, ez bizony egy 1600 Sprint, nem tévedés. A korai, szürke műszerfalas. Olyan régi, hogy még a Giulia 1600 TI kormánya van benne, a legkorábbi fajta, háromküllős, lapos, középső dudás. Azannya. Sőt. Úristen.

Kérlek, ne számoljátok át a számokat, tudom jól, hogy bármihez viszonyítva is borzalmas még ez a csökkentett habzású ár is, hiszen ennyiből sok száz, csillogó, bejáratós lóerőt kap ma az ember a boltban, óriási spoilerekkel és gyári durrogós „mindenkiidenézzen” kipufogóval a show kedvéért. Youngtimer-vonalon pedig a Toyota Supra-szerű szent kelyhek is felderengenek.

De aki egyszer belekóstolt rendesen a krómlökhárítós veteránozás finomabb tételeibe, annak az éhségét nemhogy nem csillapítják az újfajta, soklóerős-durrogósak, s a műanyag autókorszak elejéről származó, bömbölő rizsrakéták sem, ó nem. Tudom, fogjátok a fejeteket, de tény, az ember meghülyül, ha mániájává válik valami furcsaság, nekem meg a Bertone azzá lett, ez már csak ilyen. Ezek után megértitek, hogy a Németországban felkínált piros scalino látványa megrengette odabent az ablaktáblákat, mert tudtam jól, hogy ilyen autót nem mérnek 50-55 ezer euró alatt a neten. Lehetetlen volt az érte kért összeg, de az agyam mégis kattogni kezdett.

Egy ilyen kép elég erősen megmarad az ember emlékeiben. Ez persze egy alukasznis GTA-verzió, ami ma már 3-400 ezer eurót ér

Oké, akkor most, most kérek kölcsön a feleségemtől. Mert mint már párszor elmeséltem, nálunk a hobbizáshoz társuló béke záloga, hogy a fizetésünket maradéktalanul beleborítjuk a közös bugyellárisba, viszont a pluszban szerzett összegekkel mindenki maga játszhat. Ha elfogy a zseton, akkor nem játszik, ha van, akkor viszont maximum beszélgetés szinten van beleszólása a másiknak. Olyan, hogy én a család, vagy pláne a Kati megtakarításaiba nyúljak, kvázi nem történhet meg, mert az alku az alku. De a súlyos helyzet a szabályok lerombolása után kiáltott most. Mit kiáltott, üvöltött.

Mivel a feleségem józan gondolkodású egyén, s ő is érezte, hogy az 1300-as Bertonénkból azért záros időn belül meg tudom majd neki adni a hitelt, ezért különösebb rábeszélés nélkül rábólintott a még csak homályosan körvonalazódó tervemre. „Persze, most nincs rá szükségem, de euróban add majd vissza”, ennyi megjegyzést tett. A kért 39 900-tól így is messze voltam, de hunyorítva, egy véres alku után még akár megugorhatónak tűnt a mutatvány.

Szerintem a régi 1300-asra egy hónap alatt azért lesz vevőm, mert iszonyú tökösen néz ma ki

Ott ültem a monitor előtt és forgott velem a világ. Oké, hogyan legyen? Vonatra ülök egy hátizsákkal és hazavezetem, mint jó pár éve Zirc mellől az osztrák által kikukázott, itthon épp csak beindíthatóvá tett Honda SS50-est, a negyven éves Inoue gumijain, amik már le akartak esni? Küldjek érte egy trélert, vaktábani elhozatalra? Nem, azt nem lehet, ennyi pénzzel az ember nem játszik, tud egy ilyen autó olyan szép lenni képen, s olyan pocsék a valóságban, hogy ne érjen ennyit, sőt, a felét se, láttunk már elég kiglancolt foshalmot.

Jobb híján írtam Kovács-Vass Tibinek, Stuttgartba, mert az autót ott, a közelben, Magstadtban árulták. Tibit onnan ismerem, hogy pár hónappal ezelőtt járt nálam a garázsban könyvet venni, hozott nekem egy magyar prototípus táskarádiót ajándékba, azzal a megjegyzéssel, hogy apukám biztos ismerte volna, mi lehet mögötte, hiszen a készülék vegyes Orion- és Terta-koprodukció, apám meg a hatvanas évek elején éppen e két cégnél volt mérnök gyors egymásutánban. Szó szót követett, összebarátkoztunk.

Előremegyek, mert ez már egy pár nappal későbbi vacsoránk, de ő Tibi, a nagylátószög által pöttyet elongált fejjel

Tibi nagyon fura figura, nagyjából úgy hülye, ahogy én, csak több haja és kilója, viszont sokkal kevesebb éve van, mellette pedig okosabb nálam és sokkal jobban leszarja a világ véleményét. Tizenkét éve, azaz nagyjából kis kamasz kora óta Németországban él, amúgy germanisztika szakos bölcsész, ügyeletes hippi, van egy soulénekesnek készülő, negyven kilós felesége, Alena, s két pici gyereke is. Amúgy meg motoros külsős újságíró volt eddig annál a Motor-Presse Stuttgartnál, amelynek alvállalatánál én is kezdtem itthon a firkászi karrieremet, s amelynek székházába milyen, de milyen sokat jártam a kilencvenes években.

Tibivel nagyon furcsán egy srófra jár az agyunk, maximum egyvalami változott az utóbbi hetekben – amikor nálam járt, még jó ötletnek tartotta felajánlani: ha bármi segítségre van szükségem Stuttgart környékén, rendelkezésemre áll. Nos, ez a történtek ismeretében már számára is végzetesen hülye ajánlatnak tűnne.

Én ugyanis megkértem, hogy kiterjesztett szememként ugorjon el Magstadtba és nézze meg nekem a az aranyáron mért, más szempontok szerint viszont filléres csodát. Mert ha véletlenül… akkor én nagyon.

Tibi Magstadtban az Audival, mögötte a Bertonével

Másnap elugrott, s rendesen szételemezte az autót. Az eladó egy török kereskedő, aki ehhez hasonló roncsokat árul egy lepattant, raktárakkal teli Magstadt-külsői utca járdájáról, van ott egy 02-es BMW, egy aranyszín, málló Citroen CX kombi, egy Bogár, egy igen csinos Alfa 75-ös és egy porhanyós BMW 3200CS is, tudod, amelyik technikailag az az autó, mint az 507-es, amit nemrégiben bemutattunk. Az Alfa nincs nála túl régen.

Ránézésre futnak a vonalai és a krómokon látható néhány hibától eltekintve egészen délcegen áll. Még két hétig vizsgás, a motorját állítólag felújították, van belső tere, bár az eléggé koszos és néhány dolog korrodált is benne. Indul, röcög, a mutatók többsége mutat, az ajtók meg valami egészen borzalmas módon nyílnak-csukódnak. Este, otthonról küldött képeket és videót is, én meg elkezdtem érezni – ezt az autót látnom kell. Ez egy olyan autó, amilyen nem esik minden nap az utadba. Ez egy nagymotoros scalino, azon belül is a legrégebbi fajta, ráadásul épp 1966-os születésű, mint én. Nem hiszek az asztrológiában, de semmiféle egyéb okkult dologban sem, de itt egy pillanatra szinte tapintani tudtam a csillagok együtt állását.

Felhívtam Tibit.

Alkudni ér?

Figyelj. Kimegyek a piros Bertonével, ott helyben felajánlok egy cserét és busás ráfizetést, vázoltam. Nem, a török nem akar cserét, most helyre és pénzre van inkább szüksége, ez volt Tibi. Oké, akkor kimegyek, megnézem, leelőlegezem, hazajövök, átutalom, hazahozatom, a válaszom. De akkor már miért nem jössz ki inkább vonattal, olcsó repjeggyel, intézek neked időpontot az okmányirodában, kapsz kiviteli rendszámot, van rajta vizsga, megy a motorja, a gumik tartják a levegőt, hazamész vele, hiszen csak alig több mint 900 kilométer az út, vágta belém az ideget a drága Tibor.

Hm. Amióta 2010-ben Svédországban, alig pár száz kilométerrel a sarkkör alatt (Budapesttől pedig 2700 kilométerre), a tél végén vettem egy 1962-ben gyártott Mercedest, amiért még a totalcaros brigáddal lábon kimentünk, s lett belőle sok vita, feszkó, elkapkodott döntés, összetört autó, széthullott motor, kegyelemtréler és hullamerev fáradtság, azóta az agyam elkanyarodik az ilyen tervektől. Ráadásul akkor még csak 43 éves voltam, most 55, az azért különbség.

Aztán eszembe jutott, hogy van egy csomó Lufthansa-pontom a hűségkártyámon, amit soha nem használok el semmire, tehát felmentem az oldalukra – ez egy kedd este volt, március végén, csak mondom – és öt perc múlva volt egy csak oda jegyem csütörtök reggelre Stuttgartba.

A többit Tibi (tibbit Töbi, de szar szójáték) intézte. Három perc múlva a telefonomon landolt a csütörtök délután három órai időpontfoglalás visszajelzése a ludwigsburgi okmányirodától, közben nézett egy olcsó szállodát náluk, Münchingenben, az eladót meg felhívta, hogy csütörtök déltájban érkezünk megnézni a kocsit. Ő meg majd értem jön a reptérre és elvisz, tette még hozzá.

Közel sem minden emlékem úszik rózsaszínben arról a domsjői Mercedes-vételről

Vannak rendes emberek a világon, basszus.

Másnap fél aggyal tudtam csak felmondani a stúdióban a mesélős vasárnapi Csíkzone-t, mert a gondolataim máshol jártak – csak felhívom a figyelmed: ezért jó előre dolgozni, mert a szöveg napokkal korábban készen volt. Göbi és Pere Laci épp akkor jött meg majdnem ugyanonnan, Stuttgart mellől a Tanja ikertesójától elhozott kocka-Ladával; akadt bajuk a kerékcsapággyal, de a kocsi megjárta az utat. Igen, de ők egy csomó szerszámot tudtak vinni, mert odafelé is autóval mentek, nekem a feladható poggyászomba el kell férnie mindennek. És nem szabad, hogy elvesszen vagy kinyissák csak azért, mert valamelyik darabnak repülőn tilos a szállítása… Fejben azonnal kihúztam például a pörzsölőt a listáról.

Pokolian nagyot szelektáltam, de végül lényegében azt a pakkot raktam össze, amit 2014-ben a Bianchiban vittünk, amikor a családdal két hétre elutaztunk Rómába azzal a pici autóval. Villáskulcsok, csavarhúzók, egy teleszkópos racsni, néhány dugókulcs, szár, kis crovakészlet, duct tape, gyorskötözők, csípőfogó, csipeszes szivargyújtó-aljzat, biztosítékok (mert a rudas fajtát odakint már nehéz beszerezni), rongy… effélék. No és bekészítettem azt az IXS motoros aláöltözőt is, ami tizenkét évvel ezelőtt, a pontonos túrán is már egyszer megmentett a megfagyástól. Hihetetlen, de még mindig egyben van és teszi a dolgát, pedig tizenkét telet látott napi használatban.

Végül is, valahogy a Ponton-sztorit is túléltem

Szerda este a csomagot felkötöztem a Kati robogójára (azt használom, amióta a Spacy-t tavaly kiütötték alólam). Aztán elkezdtem végiggondolni a részleteket. Oké, a pénz java része a devizaszámlámon van, amit hülye fejjel csak a putyini háború után nyitottam, mert előtte egyszerűen nem volt rá időm, s még hülyébb fejjel az euró árfolyam szárnyalásakor váltottam oda át forintról a pénzem. Most nem ártana, ha valahogy hozzá is férnék külföldön. Ezzel már volt problémám korábban, mert a telefonom nem tudta a devizautalást, ezért most, amúgy preventíve egy órát elszöszmötöltem vele, hogy mindenféle dolgokat engedélyezzek, illetve begyakoroljam, hogyan nem cseszem majd el odakint, amikor eksn van, hogy a megfelelő számláról menjen majd a pénz.

Közben Becsületesnepperünk tanácsára nyomtattam kétnyelvű adásvételit is, s elkezdtem utánajárni egy apró hírnek, amit elkapott a szemem – mi van, hogy tízmillió felett az OTP-számláról nem lehet pénzt utalni? És akkor mi történik, amikor az ember lakást vesz? Vagy mondjuk autót? Hiszen egy közepesen felszerelt Opel Astra is túllépi már a keretet, sőt… Túrtam a fórumokat, de nagyon olybá látszott, ez a határ sziklaszilárd.

Közben persze kaptam az ívet mindenkitől a szerkesztőségben, hogy miért nem használok Revolutot vagy Wish-t vagy mifenét az utaláshoz. Ezer eurónál én is megtenném, ekkora összegnél, egy szomszédban dúló háború idején, olyan pénzintézetre bízni a pénzt, aminek nincs magyarországi banki fedezete, szerintem messze túl rizikós. Akkor mondjátok, ha nincs igazam, ha nem hallottatok elég csodaváró embert, akinek hasonló esetekben elszállt a pénze. Mert én jó párat láttam ilyet.

Ez már másnap, induláskor

Persze mindenki azt tesz a saját pénzével, amit akar, én ezt nem akarom, te viszont úgy utalsz, ahogy szeretsz, nem akarok senkit megtéríteni, csak engem hagyjon békén mindenki. De azt már tényleg sajnálom, hogy pont az OTP-nél nyitottam devizaszámlát, mert ennél nehézkesebb bank nincs talán az egész Földkerekségen.

A 26 600 eurós limit fölött keletkezett kétségbeesésemben körbetelefonáltam az összes elérhető haveromat készpénzes euróért. Mázlim volt. Gabi haverom most adott el egy régi, nagyon szép Kadett C-t egy tízesért, épp másnap készült elvinni bankba az összeget. Ha kimegyek érte a város túlsó felére (már késő este volt ekkor), ő szívesen odaadja, majd megadom, ha el is használtam, mondta.

Így motoroztam hatvan üdítő kilométert még az éjszakában, de végül a pénz is összeállt, a banki utalási módszerek is elvileg be voltak izzítva, a szerszámok is megvoltak, adásvételim is lett, sőt, aláöltözőm is… Már csak menni kellett.

Csütörtök reggel kimotoroztam Kozma Zsoltihoz Pestlőrincre, mert ő a reptér közelében lakik, de mire odaértem, a közbeékelődött, pokolian hosszú, Ferihegyre vezető út melletti sorompó, pontosabban az egymás után beérkező három vonat (az állomás pont a sorompó mellett van, ami a barom XIX. században létező MÁV-nál azt jelenti, hogy már akkor le kell csukni a sorompót, amikor a vonat az állomásra befut, s az ember az agyvérzés mellett nézi végig, ahogy a hajnali alkeszek komótosan felkászálódnak a kocsikba) miatt tizenöt perc késésben voltam.

Oké, ez itt a stuttgarti járat

Azért választottam a haver által kivivős megoldást, mert láttam, hogy láthatóan kevesebb pénzzel megyek neki ennek az útnak, mint amennyibe az autó hivatalosan kerül, no meg odakint szállást, kaját, rendszámot, biztosítást, hazafelé benzint kellett fizetnem. Minimum. Nem beszélve arról, ha az autó pocsék, mert akkor repjegyet kell vennem, a pontjaim ugyanis elfogytak a kiúttal. Minden fillérrel takarékoskodni próbáltam.

Autóval se mehettem a reptérre, mert a parkolás pokoli drága és fogalmam se volt, hogy mikor mennék érte. Taxi? Az se két fillér, ráadásul épp a legnagyobb dugó idején kellett volna átszelnem a várost, ami plusz fél óra a menetidőhöz. Maradt a robesz, betettem a dobozba a bőrdzsekit, sisakot és kesztyűt (ennek később még jelentősége lesz) és Zsoltival elrobogtunk a repek tere felé. Az úton dumáltunk pár szót, fogta a fejét, de röhögött rajtam, azt mondta: jó lesz, de biztos, hogy akadnak majd problémák. Azért az kellemes, amikor az ember baráttól-barátig repül, pingponglabdaként.

Végül nem bontattak ki velem semmit, nem vettek el semmit, Stuttgartban – ahol a magyarosan kellemes március végéből hirtelen németesen kellemetlen március legeleje és télszag lett -, pedig annak rendje és módja szerint megérkezett a szerszámokkal teli kis gurulós. Tibi kint, a szabad parkolóban várt az öreg, még legelső cseppszériás Audi 80-asában.

Ez itt már Stuttgart

Bezuppantunk, ömlött a szó, közben zúztunk Magstadt felé – uram-atyám, de rövid az áttételezése egy ilyen négygangos 80-asnak, villant be közben. Nem kellett sokkal többet menni húsz percnél és már Magstadtnál jártunk, ami kábé olyan Stuttgartnak, mint Monor Budapestnek.

Egy domboldalra ráépült, hetvenes évekre datálható raktárnegyedbe vezetett az utunk, s a Tibivel való beszélgetés közben megtudtam, hogy a nagy német Umweltfreundlichkeit ellenére az ő autójára csak valami 180 euró az éves adó, mert hiába 1985-ös, már gyári G-kattal szerelték. De ha ez nem lenne benne, akkor azért már az ötszörösét fizetné. Másik érdekes infó – itt még csütörtök délelőtt jártunk, ne feledd -, hogy ő másnap kezdett végre egy főállású melóban a Motor-Pressénél, bár a motoros vonalat elhagyva most inkább a lakóautós Promobile und caravanning újságnál. Kérdeztem, mennyit fizetnek ezért manapság, megmondta a számot, s nem is tűnt rossznak az összeg, még német viszonyok közt sem. Aztán hozzátette, hogy ez érdemben nem is tud egyhamar nagyon változni, mert Németországban van egy törvény, ami olyan sávos rendszerbe szorítja az újságírói béreket, mint ahogy nálunk, Magyarországon a közszféra dolgozói kapják a pénzeket.

„Ez szocializmus!” – vágtam rá felháborodottan, mire sztoikusan megjegyezte: ettől viszont sokkal kevésbé részrehajló is az egész szakma, hiszen mindenki bátran leírja a véleményét, attól se több, se kevesebb nem lesz a pénze. Hát, érdekes egy ország ez, kíváncsi lennék, mi lenne, ha hasonlót vezetnének be Magyarországon.

Tibivel közös munkahelyünk, a Motor-Presse Verlag épülete Stuttgartban

Közben már a helyszínen sündörögtünk az Audival. Düledező pavilonok, ideiglenes szeméttárolók, tömbökben mindenféle hulladék, ledobott autók – nagyon nem az a kép, ami Németországról benned él. És az egyik kanyar után – tarárádámmm! – felbukkant egy sor igazán öreg, ótvar jószág, a középső helyen az Alfával.

Uram, atyám, én ilyen helyen, egy ily förtelmesen tálalt roncsra készülök egy töröknek elküldeni közel egy új Boxster árát… Megőrültél Csikós, téged tényleg ketrecben kellene mutogatni.

Senki nem volt a környéken, elővettem hát a Gabi barátomtól kölcsön kapott rétegvastagság-mérőt és próbálgatni kezdtem a szemre is eléggé telibe gitteltnek látszó, sok helyen repedező fényezést. 400-2000 mikron – utóbbi a bal oldali küszöb alján – ezt az autót bizony vastagon megkente valaki. De erre készültem.

Van rajta gitt bőven

Megrángattam a kilincset – az ajtó nyitva. Feltártam, jézus, ez fel-le vagy másfél centit lóg, de ki-be és előre-hátra is lötyög, ennyire szétesett zsanért még talán életemben nem láttam. A gumi kéderek nagy része is pocsék, az ablak nem akar tekeredni, és nini, az én Alfámon itt van az ajtó nyílásában, a B oszlopon a csomagtérnyitó karja, de ezen az autón nincs ott semmi.

Át a másik oldalra, jobb ajtó rángat, nem nyílik. Még jobban rángat, egyre őrültebben, nyom, húz, emel, taszajt… egyszer csak egy kattintásnyit kinyílt. Félpercnyi további kínlódásra már teljesen. Nahát, ez az ajtó nem lóg annyira, viszont a zárrendszere egy förmedvény. Viszont meglett a csomagtérnyitó fogantyú az itteni B oszlopban. Vajon előszörre miért az utas oldalára tették?

Rángatom, nem nyílik a hátulja se. Még rángatom, Tibi nyomja, húzza a fedelet, egyszer csak az is felpattan. Ezen a ponton azonban már felbukkant Ömür, a török kereskedő. Érdeklődve nézte, hogyan szedjük szét az utcán a férges, de drága portékát. Zavarodottan bemutatkoztam, hiszen Tibit már ismerte a korábbi látogatásból, mondtam, hogy angolul sokkal jobban tudok, röhögött, rávágta, neki mindegy, beszéljünk úgy, az autót meg nézzem csak, máshogy úgyse tudok meg semmit róla, mert ő csak annyit tud, hogy a tulajdonosa két éve meghalt, a motor fel lett újítva, van még két hét vizsga rajta. Ő már az örökösöktől vette. De van hozzá egy vastag dosszié is, azt majd megmutatja az irodában, tette hozzá.

Kicsit nehezen nyílt mindene. A hátulja is. A felirat meg hiányzik

Közben kiszedtem a pótkereket, amelynek az öble neuralgikus pont ezeken az autókon. Rozsdának nyoma sincs. Az egész csomagtartó amúgy nagyon ép és egészséges. Az elejét is felpattintottam, mert a képekről az izgatott a legjobban, ugyanis a fékfolyadék-tartály, illetve a bal első doblemez és a tűzfal csatlakozásának táján elég sok rozsdát láttam a fotókon. Naja, ide valamikor kiöntötték a fékfolyadékot, az marta szét a festéket, mint a Triumph-nál. Úgy tűnik, luk azért itt sincs, az egész korrózió felületi.

Alulról is rendben van minden, elvágólagosak a merevítések, csak a bal küszöb végén látok hólyagosodást – barátom, azt megszurkálod egy csavarhúzóval, kilyukad. A bal első ajtó alja, főleg a legelső részén szintén rügyes, tehát lakatolni biztosan kellene a bódét. A fényezés meg egyenesen förtelmes.

A teteje lemattulva, a C oszlopokon reped a gitt, a jobb hátsó sárvédő élén rügyezés, a géptetőn és a csomagtérfedélen mindenütt csillag alakú repedésnyomok, a bal oldal nem is fut szépen… Tehát a teendők között eddig egy lakat és fény, előbbi talán nem lesz vészes, utóbbi viszont fullos.

Oké, akkor a bele. Alapvetően nem rossz. A műszerfalon az összes hiba – és ez a régi, beszerezhetetlen műszerfal, figyeltem! -, hogy az alsó peremen, ami a térdeknél keresztben végigfut, az utas oldalán duct tape takar egy részt, a vezető oldalán meg akad egy kis repedés. A teteje hibátlan, az ülések kék(!) műbőrje kvázi hibátlan, csak a jobb első ülőlapon van egy apró szakadás, de azt alig venni észre.

Ott a helyszínen főleg forgattam, ezért a bele nincs is meg

Szépek az ajtókárpitok, a behúzó-könyöklők viszont lötyögnek rajtuk, akár óvodásgyereken a papa zakója. Ezek egyszerűen rettenetesek, el se tudom képzelni, mi történhetett velük. A tetőkárpit rendben van, szőnyegek vannak, nem is nagyon rosszak, minden műszer, kallantyú a helyén, csak az egyik belső világításlámpa búrája hiányzik.

De mennyi vizet látott vajon ez a beltér? Minden alumínium felület kicsit, közepesen, vagy súlyosan oxidált. A belső tükör szára a legrosszabb, az olyan, mint a Hold felszíne, de a jobb oldali kapaszkodó záróvégei is szörnyűek, a hátsó kapaszkodók foglalata, illetve a belső világítás kapcsolói is korrodáltak, az értékes és szép kormány küllőin is ott a sok apró ragya. A bajuszkapcsolók szára pedig felismerhetetlenül rozsdás. Ez itt áztatták vagy csupán csak spriccelték vajon?

Indítunk, kis híján azt lehet mondani, hogy pöcc-röff, pedig az autó régóta áll, s nem hinném, hogy az elmúlt évben sok használatot – vagy éppenséggel garázst – látott volna. Az alapjárat viszonylag hamar beáll, ami azt jelenti, hogy túl dúsan jár a motor, mert normális esetben ezeknek kellene a szívató egy darabig. Mechanikai zaj nulla, a kipufogó viszont zajos. A hátsó dob is hangoskodik, de elöl valami konkrétan szét van esve a rendszerben, mert ott kifúj és zörög.

507-es BMW-t már mutattunk be a Speedzone-on, annak a rokona az Ömür által árult 3200 CS

Hagyjuk melegedni, közben nézem, mi működik rajta. Ablaktörlő, pipa. Fűtőventilátor, pipa. Lámpák, pipa. Duda, pipa. Vészvillogó (utólagos), na, az csak világít, nem villog. Műszerek – olajnyomásmérő, benzinóra, fordulatszámmérő működik, az olaj- és vízhőfokmérő még gondolkozik. Ja, és az elefántfülek is könnyen tekerednek, az se árt.

Lenyomom a féket, nem levegős. Lenyomom a kuplungpedált – ezek ennél a régi verziónál a pedálok nem lógó rendszerűek, hanem a padlóból nőnek ki –, kiemel, a váltó elég pontos, de maga a pedál csak félig jön vissza, ahogy Tibi ezt előre jelezte is nekem.

Oké, tegyünk egy kört. Bepattanunk ketten, Tibi kezébe nyomom a DJI Osmót, amely kedvenc szokásához híven, bekapcsoláskor egy tojásból kibújt kiskacsa módján azonnal arckövetésre kapcsol, s pechemre őt, s nem engem, az adás szolgáltatóját választja anyukájának. De legalább nincs itt Bende Tibi, aki a pofámba nyomná a kamerát és hisztérikusan szajkózná – „na, megveszed, megveszed, hetvenezer olvasó várja, Zsolti bácsi, megveszed?”. Hogy akkor nem ütöttem meg, ma sem értem. Ez a mostani Tibi, a Kovács-Vass viszont rendkívül szelíd és árnyalt ember. Ő csak röhög a helyzeten. És bár zavartan nézelődik, miközben én magyarázok, mégis övé a főszerep.

Mert az Alfa, hogy is mondjam, nem egészen komplett. Valami rettenetes remegés, berregés, búgás jön a padló alól, vannak olyan sebességek, amikor egyenesen ijesztő, amit művel.  A kipufogó is borzasztóan zajos, már ezen a pár méteren is reped a fejem.

A fék is kicsit ragad még, a fűtésre még rá kell jönnöm, hogyan működik, tehát párásodunk. Inog a fara is, bár mindegyik Giulia-rendszerű autóé inogni szokott az A kitámasztó korlátai miatt, aminek nem piszkálják meg a futóművét (vagy nem egy dióval megvezetett diffijű GTA-modell).

Viszont. Viszont!

A motor erősebb és sokkal nyomatékosabb, mint amit az 1300-asban megszoktam. A váltó olyan, mint az álom, még az is megeshet, hogy finomabban kapcsolható, mint a saját kis Bertonémé, amit most újíttattam fel és azt hittem, annál jobb nem tud lenni. A kormányholtjáték teljesen barátságos, amúgy a kormányzás finom – és a kocsi egyenesen fut, ami mindig mércéje a gondozottságnak.

Ebbe a magstadti piros romba a csodálatos állapotú, tavaly eladott Teavaj ára is belement az utolsó fillérig

A futómű? Mint az álom. Semmi koppanás, nyekergés, támolygás, egészen kiválóak a lengéscsillapítók, a fék brutálisan hatékony. Nem dobál a kuplung se túlságosan, ami megint csak jó jel. Műszakilag igazából ez egy isteni autó.

Igen, lesz vele munka. Az első lökhárítót megnyomták, púpos és karcos egy helyen, a bal oldali fényszórókeret rozsdás, az első indexbúrák fakók, a hátsók sem igazán borostyánsárgák már, hiányzik a kocsi faráról a Giulia GT Sprint felirat, törött a bal oldali ajtóhatároló, minden nyílászáró förtelmes, az ajtók becsukása pedig ennél a járműnél egy hosszan tanult, egyetemi diploma után kiáltó, speciális tudomány. A jobb oldalinak még a nyitása is.

Viszont a motorból nulla mechanikai zaj jön, füstöt se látok, azok a GTA-alufelnik jóval ezer euró fölött érnek, és – anyám borogass – kvázi vadonatúj Vredestein Giugiaro gumik vannak rajtuk. Valaki, valamikor erre az autóra nagyon sok pénzt költött. És amúgy egyetlen hibája sem olyan, ami miatt az ember szakadéknak megy.

Oké, de ennyi pénzem nincs. Tényleg nincs, tehát ha Ömür odakötöz a székhez, és addig éheztet, amíg ki nem nyögöm, hogy teli áron megveszem, akkor se. Olyan 37 ezret számoltam előző napi árfolyamon, de abból még lesz egy rakás fizetni valóm (például a 2,10 eurós benzinnel haza kellene jutnom), tehát nem költhetek többet. Mondom neki, 33 ezer, amire gondoltam, mert hát az ajtók, a kipufogó, a lerohadt belső tér, a rozsda a motortérben, a leblankolt esővíz-kifolyó, a csomagtérben a szőnyegek, a lejáró vizsga, a gitt, a fényezés…

Egy másik autó Ömür telepéről. Szerintem ezt a 75-öst kábé százszor annyian vették volna meg onnan, mint a Bertonét, pláne, ha az árát is látnánk. De szerintem az ötödébe kerül

Harminckét tökéletes porcelánt villan a magstadti délutánban, mellé érkezik némi vad hanghatás, barátom, ez képtelenség, mondja. Mindketten tudjuk, hogy egy ilyen autó minimum 50 ezer eurót ér, de mondjuk erre azt, hogy az állapota lent van, akkor is vicc érte a 40 ezer. Amúgy meg jön érte a holland kereskedő ismerős szombaton, aki utána még felárral adja tovább, s próba nélkül viszi 37-ért. Meg van beszélve, Ömür már eladottnak is tekinti emiatt az autót, én csak közbetétnek vagyok itt.

Ez persze simán mind lehet üres blabla, a kereskedők ugyanis sokszor nagy blöffökből élnek. De az ellenkezőjét meg én meg nem tudom bizonyítani, úgyse.

Alkupozíció szempontjából sem a legszerencsésebb, ha te egy újságíró vagy, a másik meg egy török autó- és műtárgykereskedő Németországban, s sejti rólad, hogy nincs repjegyed hazafelé (hiszen lábon akarod elvinni az autót), egy vagyonért odautaztál, amúgy meg nincs hasonló autó a piacon. Éreztem én a bajt, ezért hörögve, de bemondtam a harmincötezret. Újabb harminckét villanás, kacaj – voltam már Isztambulban, a piacon, tudom, hogy a török kereskedő a világ legjobb alkusza, tehát esélyem sincs – figyelj, 37 500, de akkor már leengedtem 2400 eurót, amit itt nem szokás, különben is, a holland kolléga már készül ide.

Ez meg itt a 75-ös belseje

Ekkor már úgy vonaglottam, mint Jennifer Beals a Flashdance táncmeghallgatásán, patetikus vércseppek jelentek meg a szám sarkában, pupilláim akkorára dagadtak, akár egy narkósé, küzdöttem, mint Gyalog-galopp fekete lovagja, már a láb- és karlevágás után. 37 ezer, fizetem, viszem, nem kell EU-s garancia, préseltem ki maradék tüdőm utolsó sípoló leheletével.

Várakozásaim ellenére Ömür még mindig nem omlott össze, sőt, meg se rezzent, szinte a kacaj is ugyanaz maradt – talán érzéketlen egy jó színjáték iránt? Lehetetlen barátom, harminchét-fél, ennyi a gép, de rövidesen mennem kell, tartotta a licitet. Végül feltártam neki az aduászt, megmondtam neki, annál pont egy ezressel van kevesebb nálam, tehát az az én öntöttvas plafonom. Ha annyiért nem adja, el kell mennem haza, mert többet nem tudok elővenni. Esküszöm.

Hihetetlen dolog történt. A tenyerembe csapott. Hozzátette, hogy ezt az autót többért is el tudná adni, de így még épp megvan rajta a pénze. De most mennie kell a dolgára, majd visszajön két óra múlva, addig talán ebédeljünk meg Magstadtban.

Hogy, hogy nem, épp egy török döneresnél kötöttünk ki, bezabáltunk, Tibi fizetett – ebben az országban felejtsd el, hogy kártyával fizetsz ilyen kis helyen, sehol nem lehet, mondta – aztán visszatámolyogtunk az autóhoz. Már szemerkélt az eső.

Húzzunk átíratni?

Ömür tényleg visszatért egy óra múlva, felmentünk az irodába, ami igazából egy lakás volt, tele antik bútorokkal, írógépekkel, nagy, réz pénztárgépekkel. Főleg régiség-kereskedéssel foglalkozom, az autó eredetileg mellékág volt, bár most már komolyan ráfeküdtem, tájékoztatott csodálkozó képünket látva Ömür.

Átadtam neki kápéban tízezer eurót, ő meg a kocsi papírjait viszont, átnézésre. Illetve egy hatalmas, fűzött dossziét is a kezembe nyomott, benne körülbelül egymillió számlával. Ez is hozzá jár, villantott ismét harminckét fehéret, tudod, valaki nagyon szerette ezt az autót.

Minden papírt megírtunk, ekkor már csak az utalás volt hátra. Otthon sokat utalgatok, de külföldön, megvallom, azért tartottam ettől a fejezettől. Sebaj. Beírtam az összeget és a cég adatait a számítógépbe, megnyomtam a „küld” gombot, aztán vártam. Semmi. Tíz perc múlva, semmi. Húsz múlva, semmi.

Kezdett kínossá válni a dolog. Mutatom Ömürnek, hogy az én számlámról már hiányzik a pénz, tehát tőlem levették, de hát biztos a giro, abban akadt el, az ilyen. Kávéztunk egyet, mert kávézni jó. Fél óra múlva még mindig nem ment át a pénz. S bár barátságos volt a közeg, nekünk mégis viszketett valami, ott, a biedermeier tálalószekrény mellett ülve. Nekünk fogyott az időnk, mert háromra voltunk bejelentve rendszámigénylésre Ludwigsburgba. Krákogtunk, Tibi akcióba lépett, magyarázta a helyzetet.

Ekkor – és barátom, ez végtelen bizalom, segítőkészség és empátia volt a kereskedő részéről – megint fura dolog történt. Ömür fogta az egész paksamétát, adásvételit, forgalmit, a tulajdonjogot igazoló törzskönyvet, a számlás óriásdossziét, majd az egészet átadta nekem. Vidd, írasd át, az autó itt marad, de a rendszám megszerzése fontos, mondta.

Elvileg ilyen helyeken váltod ki a biztosítást és készíttetsz rendszámot

Nagyon nemes tett volt ez, megmentette a lehetetlen helyzetet. Audiba vágódtunk (az Alfának egyébként nyitva maradt az ajtaja és benne volt az indítókulcs is, tehát vissza is jöhettünk volna, elvinni), rohantunk Ludwigsburgba. Ahol pedig rájöttünk – egyikünknél se maradt apró, a parkolás viszont csak fémpénzzel működik. Azt tettük, amit más is tett volna – egy babakocsis csajtól lejmoltunk zsetont. Kösz, ha nagyok leszünk, megháláljuk.

Először biztosítást kellett volna kötni, ám a fülkében megmondták, hogy ahhoz kell a rendszám. Tibi beosztó volt az idővel, erre a fordulatra készült is, így hajszálpontosan a három órás résben hívtak is. Oké, 3.02-kor. Az autót látniuk kell, mondta a leányzó a pult mögött, hozzuk ide, akkor kiadják rá a rendszámot. De nem tudjuk idehozni, mert ki van vonva a forgalomból, így mi. Akkor ad rá útvonalengedélyt, hogy az eredeti rendszámmal idejöhessen, mondta a leányzó.

Aztán kiderült – Ludwigsburgban nem tudnak olyan távolságra engedélyt adni, mint ahol Magstadt van, az túl van a hatáskörükön. Nincs más megoldás, valami Magstadt-környéki irodában kell időpontot kérni másnapra, különben nem lesz az egészből semmi.

Bevert orral távoztunk – a német okmányirodában nincsenek kiskapuk, ott az ügyfélszolgálatosok minden szabályt ismernek, felesleges főnököt hívni. A szabályrendszer ismert és tiszta, rendszámom meg ma már nem lesz, pont. Hívtuk Ömürt, hogy csak másnap tudjuk, rábólintott – neki aztán mindegy.

Megszívtuk, aznap már nem lehetett rendszám. Ez már a münchingeni szálloda

A derék Audival elzúztunk Tibiék falujába, Münchingenbe, becsekkoltam a raktárszerű szállodába – ami 44 euróért egyébként rém kulturált és otthonos volt, már a szoba szintjén – aztán ő elment családozni picit. Ne feledd, másnap reggel kezdett élete első főállású munkakörében, nem szúrhatta el a dolgot. Megbeszéltük, hogy nyolcig én is teszek-veszek, kamerát töltök, aztán elmegyünk kajálni a közelbe.

Én a következő két órát azzal töltöttem, hogy hol az OTP ügyfélszolgálatát hívtam és perceken át hallgattam a húsz másodpercenként ismétlődő hegedűfutamot, miközben menüpontokat próbáltam tárcsázni, hol a Katit hívtam, hogy lát-e már valami mozgást a számítógépes felületen – én ugyanis nem tudtam használni a gépemet, mert a repülőn dolgoztam rajta, az utalás sok ellenőrzésénél még Magstadtban lemerült, hálózati kábelt viszont elfelejtettem hozni hozzá, mert hülye vagyok. Okosabbak tehát nem lettünk. A pénzt levették, ennyi látszott, de hogy átutalták volna, annak semmi nyoma.

Fasza. Se rendszám, se pénz nálam, se pénz a kereskedőnél. Se számítógép-töltőkábel. Állítólag romlik majd még az idő is, a pénzem fogytán, vasárnapra haza kell érnem. Másnap Tibi se tud már segíteni, tehát mindent egyedül kell intéznem. Fú, de utálom az ilyen helyzeteket.

Aztán Tibi megjött, s először közölt egy rossz hírt. Lehet ugyan időpontot kérni a Magstadt-közeli okmányirodába, de a koronavírus miatt egy napra csak egyet, az utcáról pedig nem lehet csak úgy beesni. Nekem viszont két időpontra lesz szükségem – egyre, amikor útvonalengedélyt igénylek, egyre pedig, amikor bemutatom az autót és rendszámot kapok. Ez egyazon napon jelen pillanatban ez a kettő elintézhetetlen, a következő ügyfélfogadási nap viszont hétfő lesz.

Ha már minden összedőlt, legalább jól besöröztünk

Csak a harmadikon volt a szobám, ezért e ponton nem lett volna megoldás kiugrani az ablakon, valószínűleg csak lebénulok, az meg nem javít a helyzeten. Maradtam az ágy szélén.

De Tibinek volt egy másik, kicsit komplikáltabban kivitelezhető ötlete. Mint német lakos, a nevére vesz. Ő, huszonöt évesen a gyámommá válik. Ily módon már jogosult leszek – magyar állampolgárként is – Kurzkennzeichen, azaz rövid lejáratú rendszámpáros igénylésére is, ahhoz pedig nem kell bemutatni semmiféle autót. A következő fél órát azzal töltöttük, hogy Tibi felszántotta a német netet, leellenőrizendő, hogy a rendszám alkalmas-e külföldön való használatra. Jogszabálygyűjtemény megvolt – igen, az egész EU-ra érvényes öt napig.

Ő már előre nyomtatott nekem otthon egy papírt, amin a nevére vesz, azt kitöltöttük, majd ellátott instrukciókkal, mit mondjak és mit ne mondjak majd az okmányirodában. Abban az okmányirodában, amit ismer, amúgy nincs nagy tömeg, s közvetlenül mellette van a rendszámos/biztosítós fülke is, tehát nem lesz nehéz dolgom. Az Audit pedig direkt nekem lent hagyta a szálló előtti benzinkúton, itt a kulcsa, vigyem el bátran, ő úgyis vonattal megy Stuttgartba dolgozni, annál nincs gyorsabb és kényelmesebb.

Az utalás? Ekkor még mindig nem ment át. Miközben a rendszám ügye megoldódni látszott, ez a másik egyre égetőbb lett. Mi lesz, ha másnap se megy át a pénz? Lesz egy öt napig érvényes rendszámú autóm külföldön, amit a tulajdonjog miatt nem mozdíthatok el a helyéről, viszont mire azt elintézem, lejár róla a plakett? De mikor döntöm majd el, hogy na, most már tényleg nincs autó, meg kell vennem a repjegyet haza? Csupa-csupa kétség volt előttem.

Ezért inkább elmentünk a közeli kajáldába, bezabáltunk, ittunk temérdek isteni sört és máris szebb volt a világ. Aztán fizetéskor kiderült, ők se fogadnak el kártyát, tehát Tibit túszul hagyva az éjszakában, a szakadó esőtől már egybefüggő tóvá vált Münchingenen átrohanva pénzt hoztam a dugiborítékból és kiszabadítottam magunkat az adósok – és az étterem – csapdájából.

Azzal pedig még nem is számoltam sehol, hogy az elfogyott első és harmadik könyvem újranyomására is el kellett különítenem két misit. De ez egyéni szoc prob

Fasza. Futás közben jöttem rá, hogy az otthoni nagy rohanásban abban a cipőmben jöttem el, ami beázik, holott előtte egy nappal kikészítettem a vízhatlan magasszárút is. Jó lesz ez a péntek. Végig szakadó esőt mond a wetter.de.

Hurrá.

Címkék

Hasonló tartalmak

16 komment

  1. hahhhh.. velika sansza drazsena petrovicsa..
    így vegyél nevedre jó csikósbarátot
    és élted nemsokára más fényekben látod
    folyton segítheted mint aranyszívű márton
    nincs is nemesebb tett széles e világon 🤣🤓

  2. Ez most így, gonosz volt !
    Erősen várom a folytatást.
    De azért drukkolok ám !
    ; )

  3. Eszembe jut a Teavaj és ez a nagyon vagány, de erősen projekt Bertone, hát …
    Ez már majdnem Pontos, csak itt az ügyintézés is már rémregény, a hazaút sem lehetett egy madárcsacsogás és amikor a korosszériás megbontja … remélhetőleg nem görög tragédia.
    Szurkolok, de ebbe nem mentem volna bele.
    A kis Bertone -val bátran jártál, ezzel meg Szent Szobor effektus lehet.

  4. Kijelenthetjük, hogy a jó drága OTP alaposan keresztbefeküdt neked. Sosem értem, hogy modern emberként miért bízza valaki rájuk a pénzét… Ez azért mégsem ugyanaz, mint a MOL-nál tankolni. 🙂

    És sajnos én is úgy látom, hogy ez egy Ponton 2.0 így, de hát ki vagyok én, hogy ítélkezzek. Ha lenne pénzem, simán megvenném az 1300-ast tőled, de sajna pont nem úgy van.

  5. Juj.
    Mondjuk aki mer, az nyer.
    És nem vak a ló, csak vakmerő.
    És itt kifogytam a közhelyekből. 🙂

  6. drágá csikósmester ismét megmártózik a szopás végtelen óceánjában és fanándorként végighajózik a háborgó tajtékzó hullámözön tetején.. hajrá 🤓 a gyönyörű gta felniket le ne cseréld négyágú szarra plz.

  7. Azon a ponton nem kicsit nevettem fel, amikor a német bürokrácia és a magyar fifika találkozásából az jött ki, hogy Tibi a gyámod lesz.

  8. Hűha !
    Megnéztem a videót, nekem ez gyanúsan rozsdás és iszonyúan vastag és rossz a festés. AZ alján és a sárvédők belsején is – számomra – túl sok és gyanús, hogy mélyebb az a rozsda, mint Zsolt véli.

  9. De jóóó Csík!
    Azért írom ezt, mert szerintem mindannyian érezzük, hogy ez már megvan… persze Csík szopik egy kicsit az OTP miatt, Csík szopik kicsit még noch dazu és gyámság alá is kerül, meg úgy im allgemein szopik kicsit ’grátiszba’
    Na DE ha mindezt átfordítjuk arra, hogy Csíknak van egy Alfa Romeo Giulia Sprint GT 1600 Kantenhaube-ja és ehhez mi kellett? Csak egy kis szopás 😊)
    Így már mindjárt milyen jól hangzik.
    A rozsdáról nem merek nyilatkozni, ahhoz túl kibic vagyok, de bízom a legjobbakban (további szopások kilátásba helyezve…)
    Szeretettel gratula hozzá

  10. Zsóótii micsináátáá….😁😁😁
    Ez szép volt, gratula. Várjuk a szerelős cikkeket. A kétkedőknek meg: egy scalino a pokolban is scalino. 😉

  11. csikoso san látom a bendeféle poszttraumás sokkot még 12év után sem tudod elengedni.. rettenetes 😳😬😟

  12. Ezt így kell!
    Rohanva, lélekszakadva csapkodva ész nélkül, az utolsó és az azutáni pénzeket is belefacsarva, az évek során bent ragadt összes szívességet kikérve szerelmes fejjel venni egy nem kész romot.

    Ugyanezt műveltem le a Pannoniámmal két hónapja. 3-forrásból fizettem, a motor nem működött, de a drága része (fény és króm) elfogadható volt.
    Az élet végül igazolt: azóta kétszer annyit is elkérnek egy ilyen motorért.

    Kívánom hogy az élet igazolja ezt is, hogy aztán megnézegethessem messziről ha megyek könyvet venni.

  13. És akkor most nem lesz duplalámpás? Pedig mi olyant is akarunk 🙂

  14. Atya úr isten.
    Zsóti bácsi, tik, autós újságírók pont ettől próbáltok óvni mindenkit, hogy ne a maximális pénzt költse senki a vételárra, ne este a parkolóban mustrálja az autót, ne hagyja az utolsó percekre a papírok intézését; erre itt mit látunk?
    :-))))
    Amúgy nekem hótt gagyinak tűnik az az orrlépcső, már ha ugyanarra gondolunk, szóval a motorházfedél lemez pereme.Teljesen úgy néz ki, mintha valami halbiológus otthon kendácsolta volna rá az amúgy szép vonalú kocsi orrára.Hát hogy mehetett ki ez a terv az irodából gyártásba??Főleg a digóknál??
    Esküszöm, nem értem.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Ezt is nézd meg

Close
Back to top button