Responsive AdsHirdetési Zóna
hirdetés
Olvastár

50. szülinapi nagy túra a kis pirossal

Az autó ötvenéves, nem én! A cél pedig: két hét a Ligur-tengerparton

Január óta ezért küzdöttem. Hogy a zöld Mercink, azaz a Szent Szobor, az autó, amit az apám vett 1972-ben, eladott 1974-ben, eltűnt, majd egy barátom kinyomozta, hol van, én visszavettem 2002-ben és restauráltam a tízes évek elején, s amiről az egyik legolvasottabb cikkemet is írtam. Szóval azért tepertem, hogy az az autó végre megkapja méltó helyét a mostani családom lelkében, becsületében, emlékeiben.

Apám 2012-ben a régi Mercijével, a régi házunk előtt, a Pálos utcában

Hogy – Bálint fiam szavaival élve – ne csak „a kocsi, amivel a nagyapa sírjához járunk a temetőbe” legyen, hanem tényleges közlekedési eszköz. Örömöt okozó tárgy. Egy jármű, amellyel megjárjuk Európa útjait, s tíz év múlva szeretettel nézegetjük, ahogy a garázsban hűsöl – „igen, de jó is volt, amikor éjjel, Milánóban, fáradtan az egész napi mászkálástól magunkra csuktuk az ajtót és elvitt haza, Monegliába (ejtsd: „monélja”).

Küzdöttem, pontosabban Szabi barátommal január óta küzdöttünk, mint disznó a jégen, hogy a restaurált, de műszakilag soha be nem fejezett és förtelmesen rossz autóból finom Mercedest faragjunk. Sajnos mindketten erősen zúzós életet élünk, a szabadidőnk tart a nullához, ráadásul a forgatások miatt mindig össze is kellett szervezkednünk a szerelésekhez, ami a kombinatorika törvényei szerint vészesen tovább ritkította a javításra alkalmas napjainkat.

hirdetés
Szabi küzd, én dokumentálok

Az autó pedig azóta is ellenáll, konokul – most már sok százezer forint benne van, kapott új porlasztócsúcsokat, csúcsházakat, adagolót, résolajcsöveket, motortartó bakokat, ellenőriztük a szelephézagokat, láncot… igazából alig van rajta más szerv. Profi és drága adagolós műhelyben lett gépen beállítva az egész, az eredmény pedig… Hagyjuk, majd egy másik alkalommal mesélek. Mindenesetre képtelenség lett volna külföldképessé tenni július közepére. Lehet, hogy végigcsinálta volna az utat, mert egy állólámpás dízel a föld alól elővakarva is elmegy Gibraltárra és vissza, de nem lett volna benne sok öröm.

Gyönyörű már több mint tíz éve. De jó, hát az nem

Június közepére már érezni kezdtem, hogy ez a dolog nem jön össze. Konzíliumot tartottunk. Repülő plusz autóbérlés? Minket nehezen ültetsz műanyagszagú, egyen-fekete, autókölcsönzős, egyhármas Fiestába, ha nyaralunk, hiszen a nyaralás pont arra van, hogy élvezetes autóval járkáljunk, amit télen amúgy sem lehet. Ugyanezzel a lendülettel kiesett az Avensis is (megpróbáltam!), jobb híján megcsillantottam Kati 190-es Mercijét. „Az elég öreg, már 32 éves, tolótetős, van rajta króm is, minimum a maszk, az nem jó?” – húztam elő az ötletet a sötét sarokból. Miközben a feleségem nyitotta volna a száját, hogy helyeseljen, súlyos hurrogásos hadjárat indult el Bálint fiam irányából. „Ha a 190-es lesz, akkor nem jövök” – dobta be a neutronbombánál épp csak két grádienssel hatékonyabb, ultimate zsarolófegyvert. Norbi egykedvűen nyomkodta a telefonját, ahogy szokta.

Az Avensis, ami csak közlekedési eszköz. Épp az, ami a Szent Szobor nem

A társalgás itt megrekedt. Kár volt eladni a Teavajat (az újszerű Alfa Giuliámat) év elején, ugrott be. Előre ittam a medve bőrére, mármint hogy időre készen lesz a Szent Szobor, aztán lám, megkapom a büntetést, mert most nincs autó, amivel elmenjünk nyaralni. A Bianchi egész jó bőrben van, tavaly kapott új függőcsapszegeket és lett gatyába rázva a fékrendszere is, de azért Moneglia közel 1100 kilométer. Sose érnénk oda, ráadásul bele se férünk már – akkor jártunk vele utoljára nagy túrán, amikor a Bálint még húsz centivel alacsonyabb volt.

Túl hamar adtam el a Teavajat idén

Már épp azon tűnődtem, hogy honnan tudok gyorsan egy Olaszország-képes Opel Kadett B-t, vagy bármi hasonlót keríteni, amit a túra után eladok, amikor Bálint benyögte – „menjünk az Alfával”.

„Hogyhogy az Alfával? Melyikkel? A Giulia már nem a miénk, a Bertonével nem tudunk távot menni, hiszen 2019-ben megpróbáltuk Sopront, s akkor az volt a szerencse, hogy a hosszú hétvége alatt nekem vissza kellett jönnöm Pestre, mert úgy az Avensisszel mehettem vissza értetek, s mindenki életben maradt” – vágtam rá. „Kevesebb, mint kétszáz kilométerbe is belehaltatok, ez itt közel a húszszorosa lesz, hol élsz?” – kérdeztem.

Hiába jártunk vele Rómában, az 2014-ben volt. A Bianchival nem bírnánk még egyszer ezt az utat

„Ki fogom bírni, azt is sejtem, hogyan” – válaszolta elszántan.

Rettenetes kétségek között hánykolódtam onnantól egy jó hétig. Én tudtam, hogy felnőtt ember nem bír ki pár száz kilométernél többet a Bertone hátsó ülésén, mert ezt az autót a jóval hosszabb Giulia limuzinból faragták (ugyanaz volt a recept, mint akkoriban minden nagyszériás szedán-kupé párosnál), emiatt elöl pont akkora benne a lábtér, pont ott van az ugyanakkora üléssín, mint a szedánban, az összes centiméter hátulról hiányzik. Ennek eredményeként ebben az autóban elöl mindig elég tágas a hely, hátul viszont az első ülés legjobban előretolt helyzetében is szűk.

A Bertone a 2019 őszi soproni túrán. Odafelé elege lett belőle a Bálintnak

A kupénak az is baja még, hogy a limuzin Giulia ülésének más formájú a szivacsa, annál a szék előre tud csúszni a váltó mögött, középen elhelyezett hamutartó felett. De ebben, a lapos szivacs jóval a sín legelső ütközőpontjának elérése előtt elakad a hamvederben. 26 és fél éve autókat tesztelek, 35 éve kisebb, még kisebb és egészen kicsi olasz veteránautókat (is) használok, jártam én már mindenféle méretű járművel sok helyen. Abban biztos vagyok: ebbe képtelenség beülni hátra – legalább is tartósan. A gyereket megölni meg nincs szándékomban, még ha már felnőtt is.

A mentő ötlet a klubon esett az ölembe. Littner Zsolti barátom ugyanis tavaly szintén vett egy Bertonét, rosszabb állapotút, de kívánatosabbat, mint az enyém, mert az egy kisebbfajta szent kehely, egy 1750-es. Ha a GTA-kat leszámítjuk, akkor az a legjobb motor, a mérete miatt már elég nyomatékos, de jobban pörög, szebb hangú, mint a 2000-es.

Littner Zsolti sok-sok szerelésen átesett, de ma már igencsak állat 1750-ese. Nem szép, de jó

Zsolti elég rendesen szívott azzal az autóval, mire Frankéék használható járművet faragtak belőle Pátyon, de most már nagyon jó, azaz műszakilag mindenképpen az. Vezettem, szeretem, bár autó elég betegesen néz ki, főleg belül, mert a műszerfalat valamelyik előző tulaj teljesen szétszabdalta, a kis órák csak lógnak belőle, a szellőzőrendszer egy szénakazal, az ülések idegenek, a kárpitok hiányosak. Zsolti a hősöm egyben: a fia, Misi egy kedden kitalálta, hogy kimenne az autóval a Mille Migliára, péntek reggel beültek ketten és nekiindultak Európának. Azóta állítom, öt centit nőttek mindketten. Egy veterán Alfával akár csak nézőként elvegyülni egy Mille Miglia-versenyben – onnantól már senkinek nem lesz ugyanolyan az élete.

Szóval beesett a klubra ez a Millét megjárt Alfa, én meg ott állok, még mindig azon rágódva, hogyan éljük majd túl a sajátomban Olaszországot. Ahogy behajtanak a kapun, már ülnek is a kocsiba a klubos gyerekek (18-20 évesek), tömik meg emberhússal, hátra egy amúgy is elég masszív haver mászik. Nem túl jó ötlet sokan beülni egy olyan autóba, amelynél az erő és a dinamika kombinációjának minimum feléért a könnyű építés felel, mert oda a koncepció, de ha ők így szeretik, hát szeressék.

Balra egy márkatárs 2000-ese, középen az én 1300-asom, jobbra Littnerék 1750-ese

Viszont aggódtam Zsolti autójáért, mert az a srác sokkal nagyobb a Bálint fiamnál. Ha már a Bálintot is összetöri egy ilyen autó hátsó ülése, akkor azt a srácot hidraulikus préssel se tudjuk majd kivenni onnan. Mondom Lityónak – „Zsolti, Zsolti, szólj már neki, hogy ne üljön be, reménytelen lesz kiszállnia, de úgyse tudják majd rácsukni az első ülést…” – s mire befejeztem volna a mondandómat, már elöl is ült valaki, kényelmesen.

Csak dörzsöltem a szememet. Hát itt meg mi történt? Magyarázom, hogy a hamutartótól ebben nem megy eléggé előre az ülés… „Milyen hamutartótól?” – kérdezte erre Zsolti, és akkor láttam, hogy az övéből a fél belső berendezéssel egyetemben ez az eszköz is hiányzik. A jobb egy pedig centikkel előrébb van, mint ahova nálam akár csak álmodni lehetne a helyét.

A hamutartó kiszerelésével nyertem hét centit a jobb hátsó lábtérben. Így már egész jó volt a helykiosztás

Gondolhatjátok, mi következett. Szombat reggel már ki is vettem a hamutartót a sajátomból, amely amúgy egy hatalmas doboz, de csak egy fél centi vastag tálka van benne, tehát kész pazarlás. És nini, hét centit nyertem! A XXI. század autótervezői ma ölnének hét centiért, hiszen luxusautókban hármat is óriási előrelépésnek tüntetnek fel egy-egy modellváltásnál. Kaptam egy teljesen más autót, legalább is a jobb oldalon, mert a vezetőnél a pedálok, a kormány, ugye, ez mind hátráltat…

Kipróbáltuk Balatonra menet a Bertonét – a meredek támla miatt kellett párnás kiegészítés jobb hátul, de Bálint nem panaszkodott. Bezzeg a kisebbik, aki szintén elég nagy most már, a Norbi! Ő maradt a nehéz, terpeszes pózban, s hiába huszonöt centivel alacsonyabb a Bálintnál, azért neki lett így a legrosszabb. De közel sem elviselhetetlen, hála istennek.

Balatoni próbán az Alfa

Innentől már minden magától ment. 1986 óta járok nagyjából veteránnak tartott autókkal (igaz, akkor még egy 15 éves Fiat 500-is annak minősült, annyira gyorsan pusztultak ezek az öreg autók, pláne a szocializmus mostoha légkörében), nagyon-nagyon sokszor voltam már külföldön velük, bejártam velük egész Európát (talán Görög-, Spanyolországot és Nagy-Britanniát leszámítva), de azért mindig kellett az alapos rákészülés. Mindig előjöttek az utak előtt aggasztó, az elkopás, eltörés, összeomlás határán levő alkatrészcsoportok, tákolások, amelyeket átmenetinek szántam, s tudtam, nem bírnák ki a túrát. De most?

Minden öreg autómat alaposan fel kellett készíteni minden nagyobb útra

Megnéztem a guminyomásokat, még egyszer megpucoltam a biztitáblát (mert a tompítottam állandóan elmegy az egyik érintkező miatt), ellenőriztem az olajszintet (amióta a múltkor beletettem a kiváló Motorexet, maximumon maradt). Aztán – legnagyobb előkészítő munkaként, mert háromszor futottam neki, mire fent maradtak – napvédő rolókat tettem a hátsó szélvédő mögé (mert a döntött hátsó szélvédő és az alatta levő, konstans szoli-üzemmódban levő nyakak esete nem vezet a legnagyobb boldogsághoz egy forró olasz túrán). Aztán vettünk két kisebb sportszatyrot a Decathlonban, hogy a csomagtartó is befogadja mindenünket, s annyi.

Nem tűnik nagynak, de a csomagtartó elég mélyre nyúlik. Ügyesen sok minden pakolható bele

Kicsit soko-banoztunk a kis doboz szerszámmal, nagy snorkel-maszkokkal, békalábakkal, sárkánnyal, gumimatraccal és –krokodillal, strandcipőkkel és –papucsokkal, tartalék olajjal, féktisztítóval, autópucolóval, fürdőruhákkal, törölközőkkel, lebegtető polifoam-rudakkal s a négy táskával, de végül le lehetett csukni a csomagtartót.

Monegliai szállásunk beépített tengerrel

A főhadiszállásunkat ugyan Monegliában jelölte ki az élet, de előtte és utána volt egy-egy esténk, amit másutt akartunk eltölteni, ha-már-arra-megyünk-alapon. Odafelé a Comói-tónál álltunk meg egy éjszakára, ahol 1979-ben a szüleimmel jártam először, s bár voltam ott azóta két autóbemutatón is, azért szerettem volna kicsit nyugodtabban megnézni, mert az autóbemutató nagyon nem egyenlő a világlátással.

Comóban kezdtük a túrát

Negyvenkét év alatt az Y-alakú, Svájcig nyúló, alpesi hegyek közé zárt, mesés fekvésű és jórészt multimilliárdosok által lakott tó fővárosa kissé megváltozott. Sok lett benne például a sétálóutca, de a jellegzetes, régi vasútállomást, a központi állomásépületet, illetve a hegyre felcsúszó sikló épületét változatlanul hagyták.

Az állomás épülete 1979-ben, apám diáján

Továbbra is olasz kisvárosias a hangulat, a tó mesés és végre hajóztunk is rajta, ami pompás szórakozás. Mivel az időnk határos volt, ezért csak a fejre állított Y belső csúcsáig, Bellagióig mentünk, épp elég élmény volt az is.

Az állomás ma, az én autómmal, ami akkor, amikor a szüleimmel jártam erre, itt lakott még a környéken és csak nyolcéves volt

Itt még nem tűnt fel nagyon, hogy kevés az oldtimer, mert zúgott a fejem az élménytől, ahogy rendes, modern autók közé lazán beállni képes, nem ritkán belső sávos tempóval úgy szeltük át az 1000 kilométer körüli távot, hogy egyetlen műszer nem mutatott akár csak hangyányit gyanús értéket, egy lámpa nem gyulladt ki feleslegesen, egy hibára utaló szagot nem éreztem. Mármint azon túl, hogy fél tank táján a Bertonében mindig megjelenik valamiért a friss benzin szaga (aztán amikor még lejjebb megy a szint, elmúlik), illetve hogy erős hajtás után, fékezést követően a nyitott ablakon mindig kapunk egy adagot a kipufogógázból – de ezt a jelenséget ismerjük a karburátoros autóknál.

Bellagio azért jól néz ám ki

Nehéz ezt talán értékelni a lábujjtornáztatásra véletlenül 170-re ugró Fiat Ducatók korában, de ez itt egy 1971-ben gyártott autó, 1290 köbcentis szívómotorral. Nuku befecskendező, van rajta két iker-Solex karburátor, utána egy ötös váltó. 88 lóerőd van – pokoli sok volt az ötven éve, amikor 1,3 litert már 70 lóerővel is sportosnak tartottak, de ma? Aki használ veteránautót – bár a többség, úgy látom, cammogni szeret 80-nal ezekkel -, az tudja, hogy a tartós 130 egy bármilyen veteránnak elég komoly kihívás, mert vagy üvölt a motorja, vagy szétfőzi az olaját, vagy felforr a vize, vagy füstölni kezd, vagy iszonyatosan elkezd zabálni, vagy leesik az útról…

A Villa Melzi d’Eril a comói-tó partján. A Polip című sorozatban Tano Cariddi és felesége, Esther lakhelye volt. Tanót pedig Remo Girone alakította, ugyanő játszotta Enzo Ferrarit is a 2019-es Aszfalt királyai című, a Ford GT40-esek Le Mans-i sikeréről szóló filmben

Ennek a kis izének meg – nem is merem nagyon hirdetni – de jobban esik a 140-145, mint a 130, akár több órán át is. Olyankor eszik 8,2-8,5-öt… Próbáld meg ezt egy akkori 1300-as autóval. Vagy akár egy sokkal újabbal.

Sestri Levante, ami elképesztő jó hely

Másnap 220 kilométer, Moneglia. Ez az apró, színes kis város Genova alatt, a meredek Ligur-tengerparton van, a hihetetlen klassz, gazdag és káprázatosan festői Sestri Levante és az álmosan unalmas Deiva Marina közé ékelődve. Régen szűk, roppant meredek és kanyargós úton lehetett megközelíteni (azt is kipróbáltuk, borzalmas volt, már csak az út minősége miatt is) a hegygerinc felől, de amikor új, kétirányú vasutat szerkesztettek beljebb a hegybe, s a régi, egy pár sínen, a parthoz közel futó vonal megszűnt, annak az alagútjait birtokba vette a közúthálózat.

Egy kis naplemente Sestri túlsó felén

Ezek az alagutak az autók számára is csak egysávosak maradtak, ezért alternatív forgalom zajlik bennük, amit közlekedési lámpa vezérel. Sestriből húszpercenként vált a lámpa (az egy nagyon hosszú egysávos szakasz Monegliáig), Moneglia után ötpercenként (mert ott eleve több is a kiállási lehetőség). Mi a Monegliát Deiva Marinával összekötő alagút közepénél laktunk, ott volt egy rövidke lyuk a hegyben, élesen vissza lehetett fordulni jobbra, egyenesen bele az ott nagyjából negyven éve folyamatosan épülgető lakóparkba. Igazi, elszigetelt nyaralóhely.

Alagútra várva Moneglia felé

Az egész eredményeként azt kaptuk, hogy a négylakásos házban levő apartmanunk ablakai közvetlenül a pár méterre levő tengerre nyíltak. Ha fürödni akartunk, meredek lépcső vezetett le a vízhez a ház mellett, a köves strand pedig, amely az erkélyünktől kicsit balra húzódott, olyan közel volt, hogy meg tudtam volna dobálni a gyerekeket zserbóval, amikor reggelente ők fürödni és polipot keresni, mi meg Deivába kávét és pisztáciás töltetű croissant-t vételezni indultunk. Kinek, mi a szórakozás, ugye. Persze zserbó sehol nem volt, de azért eléggé fasza dolog tengerzúgásra elaludni, majd arra is ébredni. És nem, nem kell tőle gyakrabban kimenni éjjel…

Minden reggel ott várt bennünket, sütőplatni-szerű ülésekkel. Eltelt egy kis idő, mire kiszellőzött kicsit és bele tudtunk ülni

Olyankor reggelente beültünk a tengerparti magaslat parkolójában ránk váró, forró Alfába, behajtottunk a hideg alagútba, s rögtön volt légkondink… És persze inkább a kipufogó hörgésének ellenőrzéséhez tekertem le az ablakot, de ezt nem kötöttem Kati orrára. Aztán hazamentünk a kávézásból, a gyerekek persze beleragadtak a tengerbe, a vízben rejtőző állatok közé, ezért Kati tudomisén, mint csinált, én meg lassú, módszeres munkával, a nyaralás végére befejeztem a negyedik könyvemet, ami remélem, a mindenféle lektori, grafikai és egyéb munkákat követően, november elejére ott lesz a másik három mellett a Speedzone Shopban. Négykönyves ember leszek – fú, de nagypofájú állítás, ezt ízlelgetnem kell, mert számomra még mindig kicsit új a műfaj.

Érdemes elkanyarodni Liguria felé. Ez itt például Portofino, nehéz azt mondani rá – ronda

Aztán bejártunk a környéken mindent, amit láttunk és értünk. Több tucatszor voltam már Olaszországban nyaralni, de ez a rész valahogy mindig elkerült. Ugye, mindenki az Adriával, azaz Riminivel és Jesolóval kezdi, de azt nagyon hamar meg lehet unni, ha valaki nem a homokban tespedős, oroszlengyelukránturistahorda-szerető fajta. Onnan általában Toszkánába vezet a második etap, és sokan ott le is ragadnak, mert Toszkána úgy meg van tömve csodákkal, hogy egy életre eleget ad. Ahhoz a régióhoz persze már a földközi-tengeri partok vannak közel.

Rómába mindenféle gyanús népek eljutnak a leggyanúsabb autókkal

Aztán előbb-utóbb mindenki eljut Rómába, Nápolyba, onnan Szicíliára (mi háromszor voltunk) is, esetleg motorozik, és emiatt megnézi magának a volt osztrák déli Alpokat, a Dolomitokat, ami száz éve már szintén Olaszország, bár csak kicsit érezni annak. Aztán jönnek a kipipálatlan részek, nekünk például a közelben, Trieszt és délen, Puglia sokáig fehér folt maradt – utóbbit két éve a legjobb helynek tartom Olaszországban. De ez itt, ez a Liguria, valahogy kicsúszott a kezeink közül.

A Cinque terre nemzeti parktól leesik az állad

Pedig csoda. Itt van például a Cinque terre nemzeti park, amit nem úgy kell elképzelni, mint nálunk, hogy sűrűn nőnek a fák, csiripelnek a madarak és nem hajthatnak be a krosszmotorok meg a terepjárók, aki pedig bogárra tapos vagy gallyat tör, lelövi a vadőr. Nem, Cinque terre, azaz az Öt Föld néhány apró város, mind a magas part hasadékainak falára épült, mindegyik falra kúszó karéjában ott hever egy vagy több, jellemzően sziklás, smaragdszín öböl, amelyben fürödni lehet. És tele van az egész holland, német, francia, svájci és amerikai turistákkal, lehet, hogy ők is védettek.

Strand, tiszta vízzel, bár sós

A nemzeti parkság abban merül ki, hogy csak egészen kevés hajót engednek be a területre, a vizek emiatt élővilágtól gazdagok, a tenger pedig többnyire teljesen átlátszó. Maguk a városkák olyanok, mint valami ékszerkirakattal keresztezett vasúti terepasztal, amit túlfestettek és –díszítettek. Hihetetlen helyek, hihetetlen kilátásokkal, tényleg olyan kép tárul mindenfelé a szemed elé, amiről korábban azt hitted, csak grafika lehet.

Azt hiszem, Monterosso

Amikor először mentünk neki Cinque Terrének, csak Monterossót és Vernazzát tudtuk megnézni, annyira lehetetlen arrafelé a parkolás. Magukba a városkákba eleve csak a helyiek hajthatnak be, erre általában sorompó van, de ha még be is jutsz, mindenütt sárga a felfestés, ami azt jelenti: ha nem vagy helyi, nagyjából főbe lőnek, ha otthagyod az autódat. Mi Monterossóban olyanban hagytuk, nem lett belőle atrocitás, de nagyon mondták ott nekünk, hogy mázlink volt. És csak rövidet parkoltunk – amúgy te, külföldiként Olaszországban csak fehérrel felfestett (ingyenes), vagy kékkel keretezett (fizetős) helyen állhatsz meg és ezt egyre komolyabban veszik.

Egy kis Vernazza

Vernazzánál aztán már fent parkoltunk a hegyen, az országút szélén. Elvileg lett volna két fizetős parkoló is, ahonnan mikrobusz szállította az embereket a városig, mi pedig nem is sajnáltuk volna rá a pénzt, de hosszú sorok álltak ott, csak hogy bejussanak ezekbe a parkolókba. Nekünk nem volt annyi időnk. Gyalogoltunk. Sokat gyalogoltunk.

Legokosabb vonatra ülni. Végtelenszer egyszerűbb megnézni így Cinque terrét, mint bárhogyan máshogy

Amikor pár nappal később visszamentünk a többi, kimaradt városkát is megnézni, taktikát váltottunk. Levantóig mentünk csak kocsival, ott kiváltottuk a Cinque Terre egynapos vonatbérletet. A vonat ugyanis a hegyekbe vájt alagutakon át nagyjából úgy és annyi idő alatt közlekedik egyik Cinque Terre-várostól a másikig, mint a budapesti metró. Riomaggiore, Manarola mindkettő megvolt, de ezek annyira érdekes helyek (és olyan jókat lehet enni bennük), hogy Cornigliába – ahová körülbelül tizenöt emeletnyi lépcső vezet fel, a vasútállomástól – már csak felmentünk.

Riomaggiore se rossz

Két kép elkattant, aztán rohanhattunk vissza, mert ment az az utolsó vonat, amivel épp csak lekéstük az Alfa parkolójegyét Levantóban. Nem lett baj. Kicsit még fizettünk, aztán estére visszamentünk fürödni vonattal Monterossóba.

Esti fürdés Monterossóban. Sose értünk korán haza

De elmentünk egy Lucca-Pisa ívre is, az délebbre van, de megéri, különösen Lucca, persze talán csak azért mondom ezt, mert Pisa sokszor megvolt, még az öreg és apró Autobianchival is, 2014-ben, akkor még a toronyba is felmentünk.

Pisában az Autobianchival, 2014-ben

Most az Alfával megismételtük a hét évvel ezelőtti autobianchis képet, igaz, ahhoz, hogy a legnagyobbtól a legkisebbig álljanak az autó mellett, Katinak helyet kellett most cserélnie Bálinttal. Szerintem egész jó lett, még a parkolóhelyet is majdnem eltaláltuk.

A 2014-es kép 2021-es remake-je. Pár dolog azért változott

Luccában is jártam már 1996-ban, de valahogy kikopott az emlékeim közül, pedig rém hangulatos. Igaz, hogy nincs tengere, lapos is, mint a holland hegyvidék, de ezt veszi körül a világ hatodik leghosszabb, épen megmaradt városfala, összesen 4,7 km hosszan. A löszfal tetején, körben sétány, mindkét oldalán fasorral. Az útikönyv pedig azt mondja – bérelj biciklit!

Biciklibérlés Luccában

Mi így is tettünk, sőt, Bálint javaslatára rögtön két tandemet vettünk ki. Ők persze jó szemmel azt választották ki, amelyiknek egy irányba állt a két pedálja, nekünk hagyva a szinkronproblémáktól szenvedő másikat, aminek az lett a következménye, hogy amikor elindulások alkalmával én beleálltam a pedálba, a Kati lába alól kiment az övé, ettől meg kis híján felborultunk.

Bent, Luccában

Aztán kidolgoztuk a módszerünket, ami fent, a nyugis falon egész jól működött, bár amikor betekertünk a város szűk utcáira, ott pár turista kollégára ráhoztuk a frászt. Néha meg majdnem a biciklikereket is.

Először nyeregből

Jól megnéztük nyeregből Luccát, sokat röhögtünk, aztán visszavittük a bringákat, leültünk egy focacciára (soha ilyen finomat nem ettünk), egy-egy sörre (Norbi: narancslére), majd… még egy családi focacciára.

45 méteres lakótorony Luccában. A tetején kiserdővel

Ez azért volt szokatlan, mert a nyaralások alkalmával mindig áttérünk a turista-étrendre. Mivel későn kelünk, ezért reggeli után sokáig nem leszünk éhesek, ebédre, olyan 2-3 körül épp csak valami aprót tömünk, s este 9-kor vacsorázunk egy jó nagyot. De itt bezabáltunk, nem bírtuk ki.

Ahogy a kis kajáldában ültünk, Bálint fogalmazta meg a kérdést, ami nekem is régóta motoszkált a fejemben. „Apa, itt Olaszországban mindenhol jó a zene?”

Ez még a biciklis részéből való a képsorozatnak

No igen, kinek, mi a jó. Meg Olaszország melyik részén, ugye? De tény, hogy a világ kulturáltabb helyein – New York, Stockholm, London, Párizs, Barcelona, Tokió, Oslo, Los Angeles, Genf, ilyenek jutnak hirtelen eszembe, általában jó minőségű rockzenét, bossa novát, esetleg Sinatrát, Bacharach-et nyomatnak a hangszórókon, nem tucctucct, vagy a még egyszerűbb kattogóst tolják, ahogy Bálinték (18 éves) a mai, Balaton mellett hasító zenéket hívják. Lehet, hogy csak konzervatívabbak, esetleg más pénzeli őket. Mindenesetre végigettünk pár Beatles, majd Toto, majd George Ezra-számot és rohadt jól éreztük magunkat. És tényleg, csak a Deiva Marina-i kávézóban volt tucctucc, ha belegondolok. De azért Pugliában többet hallottunk belőle.

Ilyen amúgy a fal tetején a sétány

Szóval Lucca. Nekem az út elején, az első fürdés után beázott a 41 éves Seiko búvárom, pedig előtte nyomáspróbáltuk le Borsi Miki barátom csoda tömítettségmérő készülékén, aztán Józsi, az órása itthon rámutatott, hogy mindig, de mindig túl gyengén tekerem rá a koronazárat, s látta mikroszkóp alatt a nyomokat, hol ment be a víz. Pedig én csak a menetet akartam kímélni, mert arról meg azt írják minden fórumon, hogy könnyen megszakad és pokoli dolog cserélni… Mindegy, az óra megmenekült, mert azonnal szétszedtem és megfújtam a nálam levő flakon Motorex víztaszító-kenő-oldó izével. Mostantól majd ráhúzom, ez az ismeret 25 ezer forintba fájt. És Józsi kétnapnyi munkájába. Szerencsére egy eredeti, 1981-es, Suwa-számlapos Seiko 6309 megér ennyi törődést, mert már nem filléres tétel.

Bálint a sikeres érettségire kapott egy SKX-es vadiúj Pepsi búvárt (balra), én meg vettem egy régi, két generációval korábbi roncs 6309-est, amit pont a z olasz túrára rendbe hozattam, s elvileg a vízállóságát is ellenőriztük

De ott kint, 44 évnyi folyamatos karóra-hordás után szint fájt, hogy nincs óra rajtam. Soha nem ért még úgy véget a nyár, hogy a bal csuklómon ne lett volna fehér csík – hát most egészen lebarnult és én ennek nem örültem túlzottan. Először arra gondoltam, veszek valami áruházi szart, ami vízálló (normálisan egy háromezer forintos, LCD-s Lidl-karórával szoktam tengerre menni és az bírja, de a Seiko nyomáspróbája akkora önbizalmat adott, hogy úgy döntöttem: Liguriába csak egy órát viszek). De áruházba nem mentünk, ezért néha-néha beestünk egy-egy óraboltba.

Mint utólag kiderült – nem elemi erővel húztam meg a koronazárat, emiatt a tengerben beázott. Azóta tudom, hogy kell, de az óra belül sós lett. A Motorex mentette meg, de takarítani kellett utána másfél napot

Mik jöttek szembe? Rolex, Tudor, Patek Philippe… Nem, ne gondoljátok, hogy ennyit tudunk aprítani a tejbe, de azért bementünk, hadd lásson a kölök csúnya gazdagságot. Én lopva azért megnéztem a Citizen automatákat (érdekes, hogy csak fele annyiba kerülnek, mint a Seikók), aztán inkább Alfácska repedő fényezésére gondoltam, a szakadt vezetőülésre, az otthon, a garázsban szétesve és amúgy kattogó motorral rám váró NSU-ra, a törött küllős és rángatós Cagivára, a karikába tört Honda Spacy-re, amihez három hónapja nem akar megjönni a VI. kerületi Rendőrkapitányságtól a baleseti végzés, hogy végre fizessen a biztosító és eltakaríthassam útból a romot, hogy valamivel pótoljam… Nem, vannak pillanatok, amikor az ember nem vesz szórakozásból negyvenezer forintos karórát, csak mert viszket. Ha belegondolok, nagyon sok ilyen pillanat van az életben… Tehát először Luccában nem vettem órát, aztán a zseniálisan szecessziós Genovában sem, ami amúgy egy szuper hely.

Bálint habzsolta az óraboltokat, nekem valahogy kevés tetszik az újak közül

Luccában inkább az egyetlen épen maradt, 45 méter magas lakótoronyba akartunk felmenni, aminek a tetején kisebb erdő is nő, de épp elfogyott az orrunk előtt aznapra az összes jegy. Végül a majdnem olyan magas óratoronyba mentünk fel, ami építészetileg talán nem volt olyan érdekes, de a kilátás ugyanolyan pazar volt a tetejéről. Hogy Luccában vettem-e órát? Dehogy…

Milánóban a Szt. Péter bazilika gyönyörű, de annak a belsejét épp lekéstük

S később Milánóban sem vettem órát, de Milánó amúgy egyikünknek sem tetszett, nagyon nem olasz hely. Az elegáns cukrászdában arrogánsak voltak az eladók, az utak borzalmasak, mindenhol állandó és átmeneti torlaszok, annyira nem hangulatos, a nagy, széles sétányok pedig – szerintem Budapesten sokkal szebbek. Ahhoz pedig túl messziről érkeztünk és túl messze kellett hazamennünk, hogy tárlatokat nézzünk – pedig arrafelé annak van értelme. Mindegy, majd egyszer máskor. Talán.

Milánóba amúgy azért mentünk, mert ott még nem voltunk, s csak 200 kilométerre volt tőlünk. Oda-vissza az 400, Kati meg is kérdezte, hogy otthon mikor csinálunk olyat, hogy felkelünk reggel, elugrunk Debrecenbe, aztán este hazamegyünk aludni?  Hm. Mindenesetre az volt az egyetlen napunk, amikor nem a szokásos, kellemes 28-30 fok és finom lengedező szellőt kaptuk, hanem szakadó esőt. Igen, annak a viharnak a szélét, ami kicsivel odébb már jégeső lett, és szétvert egy autópályányi autót, több milliárd eurónyi kárt okozva pár perc alatt. Mi szerencsére csak a vizet kaptuk, de abból meglehetősen sokat…

Arese, Alfa Múzeum

Milánót késő délutánra tartogattuk, először a mellette levő, aresei Alfa Romeo Múzeumba mentünk be. Idén már jártam ott egyszer a Bertonével, akkor Dzsí volt a társam. Akkor, amit lehetett annyi idő alatt, azt leforgattunk ott, és bár Dzsí nagyon szabódik, hogy szerinte nem lett belőle olyan jó anyag, aminek örülnének a nézők, szerintem messze jobbat készített, mint amit három óra alatt lehet.

Az biztos, hogy sokkal faszábbat, mint az én Schlumpf-gyűjteményem volt… És én azt se szégyellem, mert ott is az volt az opció, hogy vagy nem kap semmit az olvasó, vagy ennyire telik és már úgy is élve megnyúzták a riportert. Jó volt? Szerintem eléggé. Profi volt? Az biztosan nem. Az Alfa meg azért annál a produkciónál sokkal-sokkal jobb lesz.

Kati, aki az elején még figyelt

Ez alkalommal kicsit lassabb tempóban, a gyerekeknek és a néha-néha rám figyelő Katinak is magyarázva újra bejártam. Májusban fel se tűnt, hogy például nem egy, hanem két darab kétmotoros (Bimotore) Alfa-versenyautó van az egyik alsó teremben, csak az egyiknek nem elöl és hátul, hanem egymás mellett van két sornyolcasa. Igen, két váltóval, amelyeknek a kapcsolóbotját kezdetleges rudazat köti össze a versenyző lábánál. Jézus…

Ban Bat-Alfa is

Akkor a prototípusokat se tudtam annyira megnézni, az egyetlen csodás formájút leszámítva, a többi változat esetében végtelenül ronda, de iszonyatosan legendás 33-as versenyautókra is csak egy pillantást vetettem. Barátom, ebbe a cikkbe most megint nem fér bele – ha teheted, nézd meg, nem fogod bánni.

Kedvenceim

El Milánóból, el Areséből, eszembe jutott más is, az nagyon maradandó cucc volt. Még az első napok egyikén elmentünk a legdrágább, legfényűzőbb olasz környékre (nem, nem Caprira), Rapallóba, onnan pedig a nyers, kettétört, színes hegyikristályhoz hasonló Portofinóba. Ember, ezeket a helyeket látni kell, hogy elhidd őket, de vigyázz, mert a falakból 135 hertzes frekvencián folyamatosan kifelé zúgó gazdagság-mező megzavarhatja a nyugalmadat, ha nincs megfelelő szűrőd ellene.

Portofino, ami megint csak egy ékszerdoboz. A legékszerebb

Mondjuk, a rapallói fizetős strand vize elég koszos volt, viszont van ott egy függővasút, amit nem szabad kihagyni, mert elképesztő róla a látvány. Igen, tudom, most szakadt le egy olasz kabin, de statisztikailag így most már sokkal kisebb az esély, hogy megint leesik egy másik. A felvonó kezelője meg is jegyezte, amikor pillanatra megpihentünk félúton – „No vörri, no problem” – és röhögött. Mi is.

Olasz függővasút az új extrém sport

Közben Alfácska szépen gyűjtötte a kilométereket. Ugye, Genovát is megjártuk, bár az nem volt kétszáz kilométer oda-vissza. Amúgy csúcs hely, ömlik minden porcikájából a kétszáz-háromszáz-négyszáz évvel ezelőtti gazdagság, a hihetetlen reneszánsz paloták úgy hevernek szerte a városban, mint Óbudán a lakótelepi panelek, csodás szökőkutak, sugárutak…

Látvány Rapallóra a funicolaréból

No meg ebben a városban van Kolumbusz Kristóf szülőháza is, amely egy pici, sötét lyuk, azt az egyet hagyták meg a környéken – csak hogy érezd, ha lentről indulsz, akkor is merj nagyot álmodni.

Kolumbusz szülőháza Genovában

Ha már Kolumbusz – kimész a kikötői plázsra, ami nagyon modern, van ott egy tengerészeti múzeum, mellette pedig a vízben ott ringatózik az Amerika-felfedező Santa Maria. Nyilván csak másolat, de annak elég jó – odasétáltunk Bálinttal, s szinte tapintani tudtuk a kínlódást, ahogy egy ilyen szedett-vedett, úszni nem tudó legénység egy ekkora ladikkal nekiindul a tengernek, amiről a lelkül mélyén azért többen is egyre jobban hiszik, hogy egyszer csak véget ér és leesnek a szélén, s felfedezik Indiát. Amiről később kiderül, hogy az Amerika. Ma azért kicsit könnyebb a dolgunk, asszem.

A Santa Maria hű mása

Alfácskával többször végigtekertünk a Genova-Sestri Levante autóúton, ami olyan kanyargós, hogy alig páran merik megelőzni a kamionokat, pedig egy jó futómű, egy könnyű, kicsi autó és egy jó navigátor birtokában roppant mókás az egész… Fájt is párszor utána a vállam. S bár Comóban még a kutyát nem érdekelte (az egy szem Fiat 124 Spider tulajdonosát leszámítva), hogy mi ez a fura, piros autó, itt a túloldalon, Liguriában már láttam, hogy amikor otthagyjuk végre az autót, szinte a következő percben állnak oda az olaszok fotózkodni.

Genova azért klassz ám

Gyerekek, pont nekem kell odavinnem az olasz autós múltat, ezeregyszáz kilométer távolságból? Ejnye, hiszen ezeket a vagány autókat pont ti találtátok ki, talán épp a papád, a nagyapád… Kicsit azért fura, amikor az ember magyarként, Olaszországban virít egy darab jól látható olasz történelemmel. Aki szóba elegyedett velünk, mindig rögtön pörgő olasz nyelven kezdett, fel se tételezte, hogy az a rendszám valódi lehet a kocsin…

Azért a kávézó tulaja is észrevette egy idő után, hogy valami fura autóval álltunk meg nála

Emberek, harmincöt évnyi öregautózás, szívás, szerelés, idegbaj, pénzkidobás, súrlódás és körömtörés eredményét arattam le a két hét alatt. Ha összeadom, órákra rúg az az időmennyiség, amikor csak ültem az aluküllős, bakelit kormány mögött, bámultam a tájat és a hatalmas Jaeger-műszereket, hallgattam a motor vidám recegését, és sehogyan nem akartam elhinni – mindez velem történik. Az autós Nirvánának nyilván sokféle megnyilvánulása létezik, de közülük ez itt biztosan az egyik.

Alfa a Rosa dei venti előtt

Hazafelé kicsit lejjebb szeltük át a csizma szárát, s valamivel Rimini felett, Porto Garibaldiban landoltunk az Adrián. Porto Garibaldi halászvároska, egyik oldalán a tenger, a másikon egy csatorna, tele parkoló halászhajókkal, a harmadikon az SS309-es országút. Van benne egy étterem, az a neve: Rosa dei venti, azaz Szélrózsa. 2007-ben találtuk a helyet, amikor Tóth Zoli barátomtól ingyen és bérmentve kölcsönkaptunk a szomszédos Lido Degli Estensiben egy lakást egy hétre, s a gyerekekkel először voltunk Olaszországban, egy házépítés teljes leégését hordva a hátunkon, full ruppótlanul. Az akkor nekünk egy tüdőnyi friss levegő volt a fuldoklásban, azóta is borzasztó hálás vagyok érte. Akkor találtunk két lepukkant biciklit, Norbit az egyik első kosarába, Bálintot a másik párnával puhított csomagtartójára ültettük, s jártuk a környéket. Idáig jutottunk. Porto Garibaldiig.

Era is járt a Rosa dei ventinél

A Rosa dei venti a legjobb halas tésztákat kínáló étterem, amit az elmúlt huszonöt év Olaszország-járása alatt megismertünk, bár tavalyelőtt, Nápolyban már veszni látszott az első helye. De ez még érdekesebb. Ha tehetjük, ha Olaszországból, vagy azon át jövünk haza, mindig megállunk itt egy estére emiatt.

Ez épp az a fotó, amikor a Bianchival ettünk ott

A hely évről-évre jobb lesz, vagy talán csak mindig eltelne annyi idő, hogy elfelejtjük, valami ennyire szuper lehet? Van valami egészen különleges hangulata annak, amikor megérkezel Porto Garibaldiba, leparkolsz, sétálsz egyet a csatorna mentén, ahogy a legfinomabb tengerszag lengi körül a hajókat (ha mázlid van, mert vannak eszméletlen büdös foltok is), majd beülsz ebbe az étterembe, aminek nyáron nincs ablaka, tehát kvázi az utcán csücsülsz, s az imént érzett illatokat adó dolgokat kábé fél óra késéssel megeszed. Nem halutálóknak, pláne nem vegánoknak való élmény, de aki szereti, habzsolja.

Nessy és a halas-tésztás Porto Garibaldiban

Az a vicc, hogy voltunk már itt Kati régi Merci 190-esével, az EFY-vel, járt itt ERA, a kombi, bordó 123-as, erre jöttünk haza Perugiából a Bianchival, megálltunk 2019-ben Nessyvel, a sötétkék, 230-as, benzines állólámpással, most meg a Bertonével is. Vajon mekkora albumot tudok még összegyűjteni az évek során ilyenekből?

Még egy kép Portofinóból kifelé – mit keresett ott a szerpentinen egy epévé tuningolt Simson Schwalbe?

Aztán… búcsú. Végig a pokolian rossz SS309-esen Velencéig, amelyen ötvennel cammognak a kamionok, idén több helyen fel is ásták, még több lett rajta a záróvonal, telerakták kamerákkal, szóval pokoli volt, néha jobban meg is nyomtam a gázt, biztosan kapom majd a csekket. Amikor egy út ennyire tömött, ennyire agyon kell korlátozni, ennyire telibe kell kamerázni ennyire hosszan, ott szerintem már nem az autós a hibás, hanem a közút építője, ezt lassan ők is beláthatnák. Ilyen volt nálunk is a Győrből a határra vezető halálút, ahol most az M1-es van. Ha mi, a kispénzű magyarok meg tudtuk azt oldani, ez az SS309 sem hinném, hogy ördöngösség lenne.

Ljubljanai dugó helyett mutatok inkább szépet Rapallóból

Aztán volt még egy óra-húszperces dugó Ljubljana előtt, ami egy 860 kilométeres utazás közepén elég lehangoló dolog, de alapvetően szuperül hazadöngöltünk. A Bertone lazán végigbírta, pedig az észak-olasz részen, de a szlovén pályán is olyan a kollektív tempó, hogy választhatsz: vagy 80-nal cammogsz kint és soha nem érsz haza, vagy találsz egy lukat a belső sávban, felugrasz arra a vonatra és onnantól tojsz a sebességhatárokra. Mi… khm… nem mondom meg, melyiket tettük. De tartósan.

Döngölünk

Hibák? Az biztos, hogy Milánóban borzalmasan beázunk, de erről a problémáról régóta tudok, ha majd egyszer sikerül összespórolnom a pénzt és szétszedjük fényezéshez az autót, majd utánajárok. Az ajtókat csapkodni kell – a zsanér- és zárrendszer a Bertonék gyengesége –, az ablaktörlőmnek nem működik a végálláskapcsolója, sem a gyorsabbik fokozata.

Régen ezen az úton lehetett csak eljutni Monegliába

Egyszer rá kellett csapnom a jobb első fényszóróra, hogy kigyulladjon, kétszer vagy háromszor hülyéskedett a tompított biztosítója a bal combomnál, a féklámpa izzója pedig utolsó előtti napon kiégett a bal oldalon. Ja, a 3800 kilométer alatt a motorba is kellett két deci olajat töltenem a maximumig. Szerencsére megmaradt az utolsó fémdobozos Motorex, mert a régebbről maradt Eni-doboz alját borítottam rá. Legalább ennyit spóroltam, mert amúgy csak röhögtem az itthoni felháborodáson, hogy 500 forint lett a benzin… Odakint akkor ujjongtunk, ha 600-ért (1,68 euró) sikerült venni, de az autópályán mértek 100-ast 2,09-ért is. Igen, az 750 forint…

Némi olasz benzinár, lehet számolgatni. Bár az is igaz, hogy Olaszországban már a hetvenes években is borzalmas drágán adták

Mire lenyomtuk a távot Porto Garibaldiból, a kiégett bal féklámpaizzó-szál magával vitte valahogy a helyzetjelzőét is. Itthon az autó kapott egy porszívózást, egy bal hátsó izzót és egy mosást, most meg lepel alatt várja a következő bevetést. Húszezret tettem bele, amióta három éve megvettem. Húszezer, egy kardánkereszt-berágódást leszámítva gondtalan, végtelenül boldog kilométer, eszeveszett sok mókával, kacagással, igazi autózajokkal és mechanikus élményekkel. Nem tudom eléggé megköszönni neked kicsi Bertoném ezt a sok örömet.

Itt már fél hátsó lámpával, de büszkén

A túrának pedig méltó befejezése is lett – Porto Garibaldiból egyenesen a klubra hajtottunk. Igen, utána még fél egyig dajdajoztunk, azt se tudtam, hol áll a fejem. A navi az M7-ről javasolt egy martonvásári elkerülőt, képzelhetitek, mennyire meglepődtem, amikor jobbról az a Jaguar XJ-S kabrió csatlakozott be mögém, amit Valker Dávid barátom fotóin láttam, hogy évek pihenése után elővette. Ráadásul Bálint gyerekkori barátja, Bendegúz ült mellette – tudjátok, akinek a motorblokkját itt raktuk össze a garázsban, nálam.

Váratlan barátok felbukkanása Martonvásáron

Látjátok, így azért már nem is akkora törés hazajönni nyaralásból. Kellett is a sok régi autó a lelkemnek, mert Olaszországot kilúgozták. Nem tudom, mi történt, de alig láttam veteránt. Comóban ott volt az a Fiat 124 Spider, amivel rögtön beeséskor találkoztam.

Alig láttam oldtimert. Ezt a 124-est mondjuk rögtön az első napon, Comóban. Hátul a Bertone

Aztán láttam még összesen talán négy Fiat 500-ast a két hét alatt, ami még annak tekintetében is horror kevés, hogy Észak-Olaszországban már tíz éve is sokkal-sokkal kevesebb volt ezekből az utcán, mint délen. De ennyire elfogytak volna?

Fiat 500 talán Genovában

A többi szpottolás szinte mind autópályán történt. Ott volt például a felhúzott tetős, holland rendszámos Rolls-Royce Corniche, ami után cammogtunk pár kilométert, aztán nem értünk volna sehova, tehát visszaálltam tempóra. Meg láttam egy nyolcvanas évek végi, kilencvenes eleji talán Silver Spurt is.

A hollandok vették előttünk elegánsra a figurát a Corniche-ban. De a tetőt azért nem hajtották le

Ja, persze Milánó felé a pályán utolértünk egy Ferrari Mondialt is, de ő is csak százhúszazott, tehát kicsit megnéztük, aztán elléptünk mellőle. És volt egy Porsche 911 kabrió is, még léghűtéses, nyolcvanas évekbeli, a 963-as szériából, metál-körömlakk-lilában. Ja, meg egy szintén nyolcvanas évekbeli, utolsó kiskerekes Minit is láttunk. Nem sok – mindez két hét alatt, s ebben benne volt egy hétvége is.

Vespával még mindig Pót lehet rekeszteni

Tudod miből van még mindig iszonyú sok? Kétütemű Vespából. Kis kasznis, nagy kasznis, indexes, nem indexes – az ötvenes évek végétől a kilencvenesekig minden méretben és állapotban hemzsegnek az utcákon. Úgy látszik, a többségnek azért remekül beválik a robogóikon, még napi használatban is.

Mindjárt otthon

Ettől még jó volt ez. Sőt, isteni. Minden pillanata.

hirdetés
Címkék
hirdetés

Hasonló tartalmak

6 komment

  1. Szép út volt szép autóban szép családdal, gratula!
    Én mostanában nem vágyom a mediterrán nyárba, még légkondival fölfegyverkezve sem. Majd próbálkozom inkább a tavaszi virágnyílással Firenzében 🙂

  2. Ha az ember imádja az utazást,sőt ezen belül különösen szereti Olaszországot,meg van veszve a veterán autókért,no,akkor ez az az írás a legjobb amihez hozzájuthat.
    Még egy kicsit rádolgozva,lehetett volna ez az ötödik könyv!
    Köszönöm!

  3. Szomorú hogy már olaszban is kevesen veteránoznak,inkább rongyot ráznak új kocsikkal.

  4. Laci1962:
    Igen!
    Sajnos.
    Lehet a korunkkal van a hiba..
    Olaszorszagban minden évben elmegyek egyszer-kétszer,és a tudatalattim,valahol makacsul keresi a Piedone filmek utcaképét. Tudom hogy nem találhatom meg,de kitartóan keresem. A 70-es évek olasz autói olyan egyediek,olyan ikonikusok voltak számomra,hogy a mai napig fájó a hiányuk.
    500 -as kis fityók még csak-csak,de aztán a nagy büdös semmi.
    Kár,kár,kár.
    Két héttel ezelőtt Genovánál láttam egy Espadát,sajnos az autópálya másik,szembejövő oldalán.
    Ha nem így lett volna,bizisten utána megyek,és követem egy darabig.
    Hát..előbb-utóbb valaki csak feltalálja az időutazást.

  5. Nemrég “Endékában”, kicsivel Berlin felett tankoltam 1,85 ojróért, sima 95-öst, aszittem a pof@’m leszakad.Jó, oké, autópálya volt,de már nem akartam lemenni, a falvakban bóklászni, stb, inkább kevesebbet tankoltam.Nem kell ehhez Olaszország.Pedig edzettek vagyunk benzinárügyileg, felénk se olcsó a nyál, cirka 550-600 forint literje.
    Az írás kiváló, mint ahogy azt mexokhattuk már, évtizedek óta.Nem volt a határokon kovid ellenőrzés?Teszt, oltási bizonyítvány, miegymás megléte?Mi is most voltunk otthon Magyarországon egy hónapig, oda-vissza átmentünk 5-6 országhatáron, de a kutya nem kért semmi ilyesmit.Pedig mindenhol azt lehetett olvasni, hogy úristen, senki ne induljon útnak, mindenhol mindent ellenőriznek, stb.
    Valszeg az lehet a háttérben, hogy mindenhol mindenkinek a töke tele van már az egésszel, és inkább leszarják az ellenőrizgetést…
    Elteszem ezt az írást, szívesen végig járnánk mi is, de nekem tömegundorom van, meg a meleget sem bírom, viszont nem tudunk utószezonban menni nyaralni, mert a kölök iskoláskorú még.Majd talán egyszer, 10 év múlva, bár addigra meg jó eséllyel mozdulni se lehet majd a még nagyobb migriválságtól, közbiztonsághiánytól.
    :-((

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Back to top button