Olvastár

Erre nem készültem. Emerre meg pláne nem

Állólámpás Mercim adagolójának fura hullámvasút-sztorija

2012, oké, legyen inkább 2014, addigra már egy csomó restaurálás utáni nyűgjét kigyomláltam. Sok veterános megelégedett volna ennyivel. Szép bódé, tűrhető fényezés, a belseje is összeállt, van rajta műszaki, még óté is. Ha kellett, el tudtunk vele menni családostól egy-egy közeli veterános rendezvényre, még Bécsben is voltam vele egyszer, amíg apám élt és a régi családomat bele tudtam ültetni.

Bécsben, a Hundertwasser-ház előtt, 2012-ben

Egy utolsó pillanat volt az, fontos. Rém fontos. Én viszont képtelen voltam megszeretni az autót. Egyszerűen nem volt Mercedes. A hibák egy részét egyértelműen az adagolóra tudtam visszavezetni, egy másik részét meg minden másra. Annyira nem szerettem a kellemetlenségek miatt, hogy a családom alig ült benne, és hiába vette a kocsit apám újonnan Svájcban, 1972-ben, hiába ültem ugyanezeken az üléseken kisgyerekként, hiába áldoztam fel egy csomó mindent, hogy 28 év elveszettség után megvegyem és megmentsem, a fiaimnak semmit se jelentett, csak Apa egy újabb, hülye hóbortját.

Egy évvel az után, hogy megvettük. 1973, Sopron

Szabi barátom aztán tavaly feldobta – essünk neki, legyen belőle végre jó autó! Én meg nyeltem egyet – eladom akkor a csodálatos, alig 50 ezret futott, hamvasan új, 1976-os Alfa Romeo Giuliámat, amit eredetileg családi, külföldi utakhoz vettem nagy reményekkel (hogy aztán az összeset keresztülhúzza a Covid), mert ha még megyünk egyáltalán a lassan felnőtté váló gyerekeimmel, együtt, ki az országból, akkor azt a Szent Szoborral kell meglépnünk. A cél nemes, az áldozatok nem számítanak.

Mindez 2020 decemberében, egy átlagosnál emelkedettebb hangulatú beszélgetés keretében történt, amikor Szabinak épp összeállt a Japánból áthozatott, rendkívül keveset futott, 230.6-os, klímás állólámpás Mercije… s ő annyira optimista lett ettől, hogy meggondolatlan javaslatokat tett.

Egyik utolsó alkalom, hogy együtt volt még a család

Szabi volt régen Budapest legjobb öregmerci-szerelője ez jó tíz, esetleg tizenöt évvel ezelőtti stájsz, ha tuti melót akartál, hozzá vitted a kocsidat – neki még az öreg szakik is el szokták ismerni a tudását, visszamenőleg is, pedig nagy a féltékenység a szakmában. Csakhogy Szabi pályaelhagyó lett, jó ideje péktermékekkel foglalkozik, ráadásul nagyban. És hiába mondta azt Ford apja a kicsi Henrynek, hogy áruljon hamburgert, mert az emberek a legnagyobb válság idején is akarnak majd enni, Szabinak sajnos pont fordított helyzetet hozott a koronavírus. Miközben az autószereldék, legyenek azok földes padlós, egyfogós, vagy akár plafonig hófehér csempés, százmilliókért beszerzett célszerszámosak, prosperálnak. A pékségek nem mennek annyira, sőt. Naja, Henry Ford gyerekkorának idején még az USA-ban sem voltak általánosak a szupermarketek, motoros kajafutárok se nagyon akadtak. A XXI. század alaposan megkeverte a lapokat.

Szóval Szabi szíve mostanában megint az öreg Mercik szerelése felé húz az illatos veknik és szilvás táskák felől, és miközben neki is fut pár autós magánprojektje egymással párhuzamban, úgy érzi néha, mások nyűgjeire is marad ideje és energiája. Az optimizmus és a segítőkészség mindkettő szép emberi tulajdonság, csak a világunkban egyik se vezet jóra.

Merthogy januárban ugyan odavittük hozzá a teljesen restaurált(nak hitt), zöld, állólámpás 200 D-met, hogy a motor, a futómű, az elektromos rendszer és néhány egyéb terület mutatkozó kellemetlenségeit rendbe tegyük, de a folyamat most, június elején még mindig valahol az első harmadánál tart. Pedig július derekán, azaz bő egy hónap múlva annak az autónak Olaszországba kellene vinnie bennünket, családostól…

A gyerekeim nem sokat ültek benne. Ez egy 2016-os ráckevei találkozó, de bevallom, olyan büdösek lettünk és annyira nem volt kellemes az út, hogy amikor lehetett, kerültem a turnékat

Magyarázatból akad vékaszám mindkettőnknél. Merthogy megjött a koronavírus harmadik hulláma az év elején, benne a kiváló brit, majd még délcegebb indiai mutációval, mely minden eddiginél rohadtabbnak bizonyult, sokan vesztettük el hozzátartozóinkat, barátainkat a pokoli március, április során. Szabi pedig oltotta a tüzet, próbálta óvni a családját, a saját projektjei is a nyakába szakadtak mindenféle határidő-torlódások miatt, a pékségek pedig szakajtószám termelték a veszteséget. Azt hiszem, tipikusan arra mondják, hogy „elhagyja a tökét”, amit Szabi az elmúlt hónapokban művelt. Az én zöld Mercim pedig először B, aztán E, majd Zs vágányra került. Szavam nem lehet, mert ha rajtam múlt volna, akkor az idők végzetéig marad viszketően kellemetlen, amúgy csinos dísztárgy egy olvasónk eldugott, péceli garázsában.

Egy előző szerelés során Szabi már beállította a szelepeket, kicserélte a nem odavaló motortartó bakot, az olajat, egy-két tömítést, s akkor, ott elakadtunk az adagolónál. Arról én ugyanis úgy tudtam, hogy szakadt benne a pillanatnyi üzemállapotot beállító, központi fogaslécet huzigáló, kecskebőr membrán. Be is szereztem belőle egy újat (a föld alól), de kiderült, hogy a membránnak semmi baja se volt addig, az adagolónak annál több.

Nekiállunk az adagolónak. Pontosabban Szabi nekiáll

Sebtében válogattunk a nála levő, vagy negyven bontott adagolóból egyet, ami jónak látszott, elvittük Sipos urunkhoz kipróbálni a nedves szemcseszórási technikát (az hihetetlen, ahogy takarít, mármint nem a Sipi, hanem a nedves szemcse), majd következett az új fázis: be kellene tenni a jobbnak látszó adagolót.

Csakhogy mindig történnek úgynevezett dolgok, a dolog pedig jelen esetben az volt, hogy egy olvasótól fülest kaptam – valaki árul egy vadonatúj adagolót 55 ezer forintért a facebookon. Egy új, állólámpásra való Bosch-adagoló ennek a tízszeresét is meg tudja érni egyes elvetemülteknél, én tehát lecsaptam rá és alku nélkül megvettem. Előtte még kértem pár fotót a működtető rudazatot fogadó Faudi-fejről, a dugókról, mert azokon látszik a használat és az eredetiség, de minden kopásmentesnek látszott, a rovancs is hiánytalanságot mutatott, belecsaptam.

Balról jobbra: az általam újnak vett adagoló, a nedves szemcseszórt, használt adagoló, a valóban vadonatúj adagoló, kivéve a hungarocell gyári dobozából

Kicsit meglepődtem, hogy az adagoló enyhe gázolaj-illatfelhőben bontakozott ki a papírdoboz belsejéből, aztán még jobban felvontam a szemöldökömet (pedig nekem elég magasra tud csúszni), amikor a szerkezet alumínium felfogatásán észrevettem mindenféle korábbi rögzítési nyomokat, de onnan már nem volt visszaút. Elvittem Szabihoz a szerkezetet, aki a kocsinál várt, pattanásig munkára készen, akárcsak egy adagoló-felszerelésre specializált, sziú törzsfőnöki íj.

Felfogatási csavarnyom az újnak mondott adagolón

Hogy ne vesztegessük az időt, belehelyeztem a nyílvesszőt, azaz az adagolót. Szabihoz azonban más fegyveres konnotációk is kapcsolódnak, például hogy lézerszeme van, mint ama bizonyos Schwarzenegger-alapú kiborgnak. Kis zümmögés, fókuszálás, majd kijelentette – ez itt szerinte nem új, vagy mindenesetre annyira biztosan nem, mint az a példány, ami nála hungarocell dobozban lakik. Mutogatott finom felületi korróziónyomokat, egyéb szerelési utalásokat is az adagolón, amikre én magam fittyet hánytam átvételkor.

Így néz ki a felfogatási csavarlyuk, amikor valóban nem volt még autón az adagoló

Aztán elkezdte szétszedni, mert hát mit csinál az ember egy beszerelendő adagolóval? Nyilván nekiesik a csavaroknak, logikus. Engem úgyse engedett szerszám közelébe egész nap, Szabi viszont egy magányos szerelőisten, a többiek meg örüljenek, hogy nézhetik. Vagy – mint esetemben is – tarthatják a kamerát. Holott szerelni még mindig jobban tudok, mint operatőrködni, de vannak helyzetek, amikor nincs más megoldás.

Hoppá, szorul a fogasléc! (A membrán mögött lakik)

Volt értelme szétszedni az adagolót. Arról ugyanis kiderült, hogy szorul a benne az adagolóelemek munkaüzem-ponti állítását végző fogasléc (ami arra való, hogy több, avagy kevesebb gázolaj menjen-e a porlasztócsúcsok felé). Amikor belegondoltunk abba, hogy nemcsak a fogasléc szorulhat így, hanem a fejszelepek is, csak azokat nem is érezzük, nem is látjuk, egy pillanatra butaságnak látszott, hogy megvettem azt a szerkezetet. Ötvenöt ezer forint kidobva. Szoktam én ennél nagyobbat is bukni mindenféle restaurálások során… De azért fájt, mert ha jó az adagoló, akkor a háromszorosát is örömmel elköltöttem volna rá, viszont ha rossz, akkor az ötvenöt már erősen kellemetlen összeg.

Szabi nem volt rest, nekihasalt kenősprével, addig fújkálta, mozgatta, mire tűrhetően könnyen járt a fogasléc, bár még mindig nem olyan könnyen, mint a Sipinél korábban kívülről megtisztított, használt adagolóé. Sebaj, jobb nincs-alapon (a nedvesen szemcseszórt belsejében ugyanis felfedeztünk jó pár kerámiaszemcsét, azt tehát bármilyen használat előtt szét kellene szedni és nullára kitakarítani) úgy döntöttünk, beszereljük. Hiszen ezen kívül csak egy förtelmes adagolónk van (az autó sajátja, akkor még rajta a motoron), illetve az imént emlegetett szép, tiszta, aminek a belsejében kerámiaszemcsék vannak, s nem tudunk róla egyebet. Illetve ez. az ötvenöt ezres, újnak mondott. Azaz még túrhattunk volna Szabi tejes ládáiból valamit, de a múltkor már vagy egy tucatot végignéztünk, és statisztikailag, hát… azok sem éppen csodásak. Az újat, a hungarocell dobozból, ami sose látott autót (és Szabi se látott még olyat) persze el nem adná nekem tized áron. Miféle barát az ilyen? Szereli az autómat napestig és még adagolósmucig is?

Oda behajolni pedig nem is túl kellemetlen, ez még szerelhető autó volt

Azért nem vagyunk fiatalok már. Nekem az izomláz mellett a két csuklóm is oda volt (előző nap vakartam és festettem le a Triumph teljes alját, amiről cikk is született nemrég), Szabinak pedig az egyik karja nem működik, mert a vállában valami szalag hirtelen megvastagodott. No meg, persze mindkettőnknek tropa a dereka, sokat ülünk a gép előtt, Szabi könyvel, ajánlatokat néz át, aztán rohangászik és emelget és beszerez, én meg hol cikket, hol könyvet írok (már készül a negyedik, bár egyelőre csak az 1., 2., 3. van meg a Speedzone Shopban), bár pont ebben az új, speedzone-os életemben néha legalább kint is vagyok, lábon, ami olykor üdítő változatosság. De a romlás már nem fordul meg.

Tehát Szabi hajlongott a motortérben (néha úgy maradt kicsit és nyöszörgött), én próbáltam utána hajolni a kamerával (néha úgy maradtam kicsit magam is), de lejöttek a csövek, lejött az adagoló, csak hogy feltáruljon előttünk, micsoda ótvar kopadék és egyéb rittyó van a szerencsétlen szerkezetben. Randa.

Innen nem is látszik, milyen rossz az adagoló, bár a piros olajbetöltő sapka koszossága elmond valamit

Oké, akkor tegyük fel az újat. Az ötvenötezrest. Szabi még suttyomban befestette az adagoló mögötti motorblokk-részt, mondván, oda soha nem jutunk többé ecsettel, kipucolt mindent, majd túrt egy vacsiúj motor és adagoló közötti papírtömítést.

Uccu, neki. Motor felső holtpontra (forgass majd egyszer villáskulccsal egy 20-as kompressziójú dízelmotort egy keskeny résen át), állít, adagolón a jel helyre tesz, betol, rögzít, csövek fel, üzemanyag felpumpál; elmondani mennyivel könnyebb, mint csinálni, te jó ég… Elment ám ezekkel a dolgokkal az idő: egy óra volt, mire az adagoló felengedett, egy másik óra, mire felmértük, hogy ne inkább a nedvesen fújt adagolót tegyük-e fel (nem, mert bontás után túl sok részecskét találtunk benne), a régi adagoló se akart könnyen lejönni, közben mindkettőnknek voltak telefonjai, a videózás miatt meg ismételni is kellett egy csomó mindent… Este lett rendesen.

De ettől a ponttól kezdve, fent levő adagolóval, csövekkel, a tápszivattyú működésének bemutatása után jött sok-sok bizakodó indítózás. Bizakodó, mert közben gondolkozni kezdtem, s arra a következtetésre jutottam, ennek most jónak illene lennie. Új és jó motortartó bakok vannak bent végre, szelephézagok rendbe lettek téve, fent lesz a csoda-adagoló… Vajsima purrogást, csettintésre indulást (persze a megfelelő izzítás után), alpesilevegő-csatornához hasonlatos kipufogó-outputot vizionáltam.

 

 

Jó sok tekerés után megjött az olajnyomás. Szabi lazára hagyta a nagynyomású csövek hollandereit, hogy könnyebben légtelenedjen a rendszer, vártuk, hogy mindegyik végén megjelenjen a gázolaj… Hát, eltartott egy ideig, de nyitott csövekkel nem indul be, ezt tudtam. Valamiért nagyon nehezen akart megérkezni az adagolótól a gázolaj-nyomás, valószínűleg jó volt a tippünk, a fejszelepek még erősen kókadt állapotban voltak, amikor munkára fogtuk őket. De sebaj, egyszer csak meg lehetett húzni minden hollandert, a motor köhögni kezdett, aztán gázadásra hopp(!), elkapta.

Alpesi levegőt? Na, azt nem sokat láttunk ezt követően. Nem is sejtettük, hogy igazából az volt az alpesi levegő, amit előtte szívtunk abban az olajszagú garázsban. A köhögő, két és fél, uszkve három és negyed hengerrel vergődő motor a csatatéren füstköd üzemmódban robogó T-72-es harckocsihoz hasonló, feketeszén-porral terített be mindent. Mintha leégett volna Szabi műhelye, úgy terjengett a füst, s amikor tökéletesen elfogyott az oxigén, kirohantam a garázsból, s gyáván onnan videóztam, ahogy Szabi az elemekkel dacolva tovább tekergeti a hollandereket. Aztán az ájulás határán ő is kivánszorgott mellém.

Lett odabent némi füst, ez tagadhatatlan…

Innentől negyed órán át ment odabent a ventilátor (sajnos a garázs csak az egyik oldalán nyitott), mire be lehetett merészkedni. De még akkor is rohadt büdös volt.

Oké, további tekergetések, hátha légtelenedik, újabb indítás, megint nehezen kapta el, megint nem akart menni az összes henger, nem akarta a fordulatot, káosz, füst, borzalom. Mi a franc történt itt? Ennek most sokkal jobbnak kellene lennie, mint amikor idehoztuk, de egymilliószor rosszabb lett.

Pedig azt tudtuk, hogy a Szobornak másnap reggelig ki kell állnia a garázsból, mert Szabinak jön haza a 126-osa Győrből, motorostető-beszerelésre. Aztán ha benne a tető, onnantól pár nap és megy OT-vizsgára, tehát a Szobor most iszonyatosan útban van. A mostani tíz lóerővel azonban a kiállás esélytelen lenne a fél-szuterénből.

Fújattuk majd szívattuk is a füstöt, meglehetősen szerény sikerrel

Ezt követően jött még két indítás-, húzás-lazítás-, leállítás-, szellőztetés-ciklus, aztán feladtuk. Szabi addigra lemondta a 126-os odaérkezését, majd utána az OT-vizsgaidőpontot, azaz mindent. Van, hogy nem jönnek össze a tervek, s dől minden, akár a kártyavár. A Szobor meg közben dacosan meredt a garázsajtóra, ragaszkodott a megszerzett helyéhez, s nem akart menni. Nem bírtuk tovább. Éjjel fél tizenkettő volt ekkor, a tüdőnkben újraindult a mátrai szénkitermelés, hallottuk, ahogy frissen fektetett síneken jön a felszínre a fekete arany az erőműbe, derekunk elegáns, 23 fokos pózba ragadt, végtagjaink használhatatlanokká váltak.

És persze az autó. Az autó minden hozzáérésre füstölni kezdett, mind egy épp az imént leégett Cohiba-üzem, a napunk pedig pocsékba ment. Azaz nem egészen – megismertünk egy új problémát.

Utána képtelenek voltunk Szabival újabb időpontot egyeztetni, engem elütöttek, aztán Olaszországba mentem, utána a Kaáli Múzeumba, neki boltmentési tűzoltása volt, lényegében folyamatosan. Ennek ellenére esténként kijárt a garázsba szorgalmasan a város másik feléből – nem bírt magával. Megnézte, hol nyom az adagoló – a húszfoknyi előbefecskendezés helyett valamiért mindig felső holtponton lépett akcióba. Először kétszer levette és újra jelre tette, hátha elnézett valamit (ezek azért nem kétperces műveletek ám), aztán napokig kereste a neten, hogyan lehet, hogy szemlátomás rossz az adagolón a pozíció jelölése. Majd a Füstölgő Viszi Vulkán, azaz Karesz is hozzászólt (telefonon át), hogy ő látott már olyan adagolót, amin két ékpálya volt. Tehát Szabi szétszedett és megnézett egy kiszedett adagolót, de azon – ahogy emlékezett, hogy annyi szokott lenni – csak egy ékpálya volt.

Na, itt már rendesen tele volt a tökünk

Végül, amikor negyedszerre leszedte az átkozott adagolót, nem bírta ki, és erről is lehúzta a ricnis hajtófejet, ha már egyszer lent volt. Olyat talált, amire senki nem készült volna – sem egy új adagolónál, sem egy használtnál, sem egy gyári, felújítottnál (mert egyre valószínűbb, hogy ez olyan). Hiányzott az ék. Teljesen. Nem volt. Nulla ék. Semmi. És persze a ricnis hajtófejet egy másik pozícióban húzták le a tengelyre. Tehát mindig rosszkor nyomott. Ezt valaki véglegesre összerakta, de kifelejtett belőle egy lélektani fontosságú alkatrészt. Gratulálok Szabi nevében is.

Mindegy, kerített egy éket, összerakta jól, az adagoló felment, s nini – abban a pillanatban máris két fordulatra indult a motor, alábbhagyott a füst (azért az évek alatt olyan sok gyűlt össze a rendszerben, hogy teljesen eltűnni még nem tud, mert ha tökéletes is lesz a beállítás, még így is sok ezer kilométer kell ahhoz, hogy kifújja), megjött mind a négy henger.

Végül talán mégis új volt ez az adagoló, csak sok autóra rápróbálták? Vagy gyári felújított? Mindenesetre belül egész újszerűnek láttuk

Ki volt vajon az az eke, aki ék nélkül összerakta ezt? Ráadásul még jól meg is húzta, hogy a hajtófej alaposan rászoruljon a tengely kúpjára? Szándékosan nem cseszhetett volna ki jobban velünk. Azt meg el se tudom képzelni, hány autóra tették már fel előttünk ezt a konkrét adagolót, mondván, vadonatúj. Csak hogy kiderüljön számukra: nem működik vele a motor. Aztán kicsit szemlesütve továbbpasszolták, mert újnak nézett ki. Lehet, hogy tényleg vadonatúj az adagoló, csak senkinek, soha nem működött? A jó állapotban megmaradt, olcsón mért, de amúgy értékes és régi tárgyakra egyre súlyosbodó elméletem van…

Mindegy. Innentől már jó lesz. Szabi mindenképpen el akarja vinni adagolóshoz a kocsit, beméretni a beállítást, de az autó már most sokkal-sokkal finomabb és kulturáltabb, mint amilyen az én emlékezetemben valaha volt. Nézzétek meg a videót, persze fejben vonjatok ki a csettegésből sok-sok magas hangot és adjatok hozzá némi mélyet, mert a telefon nem éppen hifiben vesz, és nagyjából megkapjátok a valóságot.

Egy műszeres beállítás és a motor kész

Fény van az alagút végén, végre. Úgy tűnik, jó lesz az adagoló, bár a francia Bosch-porlasztócsúcsokról még kiderülhetnek csodák. Abban meg az a szép, hogy azóta már az eredeti némethez képest sokat szidott francia csúcsokat se lehet kapni, csak indiai Boscht, ami még sokkal rosszabb… Vagy lehet, hogy már az indiai is a múlté, és ma már Ghánában gyártat a büszke német cég? Ezen a veteránautó-alkatrészpiacon bármi megtörténhet.

Címkék

Hasonló tartalmak

8 komment

  1. Ez volt az első videó, amit megnéztem, illetve megnéztünk, mert engem a betűk érdekelnek, viszont az ötéves is csatlakozott, aki ennyit azért nem olvas el. Mondogattam, hogy szerelnek, látod, mennyi munka, de a videó végén jó lesz az autó!
    Hát, ma is tanult valamit az életről… 😉

  2. @Inner Circle:

    Ja, az elet szivas, megtanulhatta ma ?

    Mellesleg ha a cikk szerint beindult szepen, akkor arrol miert nincs video?

  3. Ejnye, de ismerős nekem ez a sztori a Pontonéból… ott is megtörtént gyakorlatilag ugyanez. Ott is gond volt az üzemanyagadagolással. A karburátor csillagászati összegbe került volna amúgy, de te megdöbbentően olcsón szereztél belőle egy újat, vagy újnak látszót, ami aztán egyáltalán nem működött. És valószínűleg az előző gazdái is így jártak vele, azért passzolták mindig tovább, csábító áron. Mondjuk ott nem egy apró alkatrész hiányzott, hanem gyártási hibára gyanakodtál, de a lényeg ugyanaz. Nagyon meg voltam lepődve a poszt végén, hogy nem vontál párhuzamot. (Persze lehet, hogy csak számomra szűrödött le nagyon hasonlóan a két dolog.)

  4. Névtelen s:
    Úgy, hogy barátom, egy hülye vagyok. Direkt leforgattam, amikor jó lett, tanulságokkal, második lekonffal, írtam hozzá új scriptet, hogy a vágó tudjon vele dolgozni, majd jól nem osztottam meg az új verziót senkivel. Ott van a sok alkatrész a Google Drive-omon, én meg csak néztem, hogy hol a videó vége… Hát, most kicsit többet kap az, aki olvas is. 🙂

  5. Kíváncsian indultam neki a cikknek, hogy mi lesz az új szopáshalmaz és mekkora lesz – nos, nem kellett csalódnom, ismét köszönjük, jó, élvezetes cikk volt! Egyben megnyugtató is (ismét, újra meg újra, ezért is külön hálás köszönet), hogy a saját kis autó-projektjeinkhez képest vannak sokkal nagyobb (egyben nyilván költségesebb) szopáshalmazok is, ez a miénket más fénybe helyezi.

  6. Csík a sztorit már olvasta, de nem árt ha más is ismeri, aki öreg konstrukcióval hadakozik.
    Tehát lehetőleg röviden:
    Nagypolszki, CPI-1280-as elektronikus gyújtás. Bitang jószág volt a trafó, minden akkori gyertyakábelen áthúzott, a gyertyapólusokat gyári értéken vagy elégette vagy összehegesztette, minimum 0.9-es hézagon működött jól, de a gyertya akkor is kinyúvadt ötezer km alatt…
    A rotort is elégette, az elosztófedél szegmenseit is. De a Nagypolák nyáron 6.7-8.5 l/100 km fogyasztással (télen evett 9-10-et) úgy cibálta a kocsit, mintha 1700-1800 köbcentis lenne…
    A megszakítón (kondenzátor előírásszerűen kikötve) csak 12 voltos vezérlőáram ment át, tehát nem égett be. Mi baja lehetne!?
    Aztán egyszer két télen keresztül a napi (akkoriban heti) hidegindítás egy 20-30 perces procedúra volt, mert a hengerek ennyi idő alatt indultak be – egyenként.
    Már mindent is beállítottam, kicseréltem újra és újra, mire a második télen (mert enyhe napokon pöcc-röff) véletlenül rácsodálkoztam, hogy a ki tudja hány éves megszakító van elgémberedve a hidegben…
    Utólag már én is okos vagyok, de csak az vigasztal, hogy ERRE senki nem gondolt…

  7. Na, ezért nincs nekem ilyen idős autóm.
    A szándék az meg lenne, de nincsenek ilyen hozzáértő haverjaim, hozzáértő szakik a környéken, és természetesen belőlem is hiányzik a hozzáértés. : )
    Úgyhogy, marad az olvastár. : )

  8. ” A jó állapotban megmaradt, olcsón mért, de amúgy értékes és régi tárgyakra egyre súlyosbodó elméletem van…”

    Cheaper for a reason, ahogy az angélusok és társult népeik mondják… Mennyibe kerül az az 55 ezres adagoló, mire köp is valami naftát a Mercibe? Mondjuk nem neked, hiszen ez munka is, vannak barátok, segítők, meg hát szeretsz is szívni… :o) De ha a Mercinek TÉNYLEG ki kell jönnie a garázsból, mert jön a másik, és benne ásnak el, ha otthagyod; ha a barátokat-segítőket piaci áron kell fizeti, ameddig le-föl pakolgatják a cuccokat, tolják a point-and-click-adventure játékokat a hibakereséssel, meg túrják a tejesládákat; ha te mondjuk csak vezetni szereted az autót, különböző alkatrészeit a testrészeiddel rögtönzött Frankenstein megoldásokkal hevesen összeházasítani már nem annyira? Amit itt leírtál, az piaci viszonyok közt forintosítva simán egy nagyságrendet rátesz az 55 ezerre, meg is van az új adagoló piaci ára, de hát annyiból már autót vesz az ember… amivel szívhat megint… 😀

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Ezt is nézd meg

Close
Back to top button