Olvastár

Amikor a horpadásból restaurálás lesz

Kicsi Bianchim a kés alatt

Megéltem én már mindent ebben a veteránozásban. Rombolta le már finn kamion a frissen vett, negyvennyolc éves autóm hátulját a mínusz tizenhetes hóesésben, Svédországban, ették meg a vagyonokért restaurált kocsi teljes belsejét egy tél alatt a molyok, lett már halvány, ízléses csibesárga helyett üvöltő kanárisárga autóm egy nyaralásnyi szemvillanás alatt, egy kis színkeverési hibából adódóan, olvadt el teljesen felújított, alig pótolható motorblokkom garázstűzben… sorolhatnám.

Engem nem lep meg, ha egy oldtimeren keletkező apró horpadás sok-sok százezer forintos végszámlához vezet. Egyáltalán nem. Én tudom, hogy a veteránok esendők, s a külsejük alatt géppusztító nyüvek milliói csámcsognak titokban, de állandóan. A pusztításuk mértékét nem látod a fényes gúnya alatt, csak ha valahol kipukkad a glazúr.

A Millenáris Velodromon vagy tíz évvel ezelőtt

Hát a Bianchin kipukkadt.

Erről az autóról nagyon sokat írtam az előző újságomnál, a Totalcarnál, sőt, közösen eltöltött húsz évünk tolsztoji léptékű összefoglalását beletettem a második könyvembe, a Feljegyzések a Titanicról címűbe is.  Ez az autó alapvetően egy ipari hulladék, de a lelke egy bajnoké – túlélt velünk tizensok évet, megjárta alattunk kétszer Ausztriát, egyszer Rómát, egyszer majdnem Szicíliát, de Egerszalókot, Hortobágyot, Kemencét, Debrecent, sőt, még Gödöllőt is. Borzasztóan sokat használtuk, végtelen sok a közös emlékünk. Ha van egy veteránom, amit a család nem enged eladni, az a Bianchi.

2014, Pisa

1997 februárjában, amikor nagyjából az egyetlen szabad szemmel is látható év végi prémiumomat megkaptam újságírói pályafutásom során, a nem várt pénzzel a zsebemben egy hirdetést fedeztem fel a Népszabadság vagy éppenséggel az Apróhirdetés újság „Egyéb” rovatában: „NSU-Fiat kisautót cserélnék komposztálógépre, értékegyeztetéssel, Leányfalu”.

Ahogy először megláttam Leányfalun

Igazából csak azért mentem Leányfalura, megnézni a kertbe letámasztott roncsot, mert el se tudtam képzelni, milyen lehet egy NSU-Fiat kisautó. Amikor megláttam, már homályosan rémlett a forma, de nem NSU-ként, hanem valami egész másként. Aztán gyorsan megvettem, én idióta. Égették a zsebemet az ötezresek, neked is égették volna harmincévesen.

Cipelés haza kölcsön Range Roverrel

Ez alapvetően egy Fiat 500 kombi, azaz annak az Autobianchi-variánsa. A Fiat-konszern ugyanis az ötvenes években megvette a Bianchi motorkerékpár-gyártót, majd Autobianchi Bianchina néven elkezdett gyártani egy luxus-500-ast, egy végig vászontetős kabrió-limuzint (ez volt a Transformabile verzió), amelyből később készült igazi kabrió (Eden Roc), zárt tetős (Quattroposti – a filmbeli Fantozzi autója), kombi (Panoramica) és furgon (Furgoncino) is.

A német NSU autógyárnak az ötvenes-hatvanas években csupa farmotoros autói voltak, de azokat a felépítésükből kifolyólag nem lehetett átalakítani kombivá. Viszont az NSU-nál tudták, hogy lenne helye egy kis kombinak a kínálatban, ezért régi partnerükhöz, a Fiathoz fordultak segítségért – hiszen Neckarsulmban már eleve készültek akkor Fiat 500-alapú Weinsbergek, 600-alapú Jagstok, ezek mellé zárkózott fel a Bianchina Panoramica németországi összeszerelésű változata, a végül 2500 példányban elkészült NSU-Fiat Panorama. Az enyém egy ilyen autó, egy a kétezerötszáz közül.

A német verziók különlegessége volt a fullextrás kivitel, ami a vászontetőt, a küszöbdíszlécet, az eltolható oldalsó ablakot jelentette – ezek az olasz kiviteleken egyszerre szinte soha nincsenek meg, azok többségéről a legfontosabb tétel, a nyitható tető is hiányzik. Ja, és a német verzióba szereltek váltózárat is.

Ez a kép szép utóéletet élt meg később mindenféle féleszű ultrajobber oldalakon. Szerénységem persze az autót lopó, majd szétszedő cigány szerepében alakított maradandót, pedig csak a kidrótkorongozott Katepox porától vagyok mocskos

Az, hogy az a kisautó akkor már nyolc éve süllyedt a leányfalui talajba, hogy a kiszakadt vászontetején át nagyjából ugyanannyi ideje esett az utasterébe az eső, hogy csak kábé öt kézen ment át úgy, hogy mindenki elfelejtette átíratni, hogy a tulajdonosi láncolata homályba veszett, nem érdekelt. Igazából azt se tudtam még pontosan, mit vettem, csak tetszett, hogy kretén, és hogy még sose láttam hasonlót. Ott, akkor megvettem életem első olyan öreg autóját, amit csak meg kellett csinálnom, de nem szükségből kellett vele járnom. Az első hobbiautóm volt. Ma is megvan.

Soroksáron, egy udvari külcsöngarázsban szedtem széjjel

Soroksáron, egy kolléganőm garázsában szedtem széjjel, ahogy esik, úgy puffan stílusban, majd Pomázon, Endre barátom épülő házában, hónapokon át próbáltam kivakarni belőle az öt réteg kétkomponensű Katepoxot, amit utolsó használója vastagon belekent. Rá a házilag beleszabott alumínium lemezekre, amelyeket milliónyi apró csavarral (anyáscsavarral, hát persze) rögzített a korrózió által még viszonylag épen hagyott többi acéllemezhez. Hogy én ott mennyit káromkodtam…

Akkor, amikor M. József azokat a lemezeket a legnagyobb jó szándékkal belefaragta, ez az autó értéktelen egy öreg szar volt, aminek pár évet még ki kellett volna bírnia a bontóig. Hol volt még akkor veteránmozgalom, hol értek akkor bármit az oldtimerek? 1989 előtt történhetett, mert a Bianchi szélvédőjén az volt az utolsó KPM-es vizsgamatrica – egyébként ma is ott figyel.

Magyar József, aki az autót az országba hozta használtan, 1968-ban. Ez a  kép akkor készült, amikor a (hittem én) kész autót visszavittem hozzá kipróbálásra

M. József volt az, aki az NSU-Fiat Panoramát 1968-ban, pár éves használt autóként a német sógortól megkapta, s az autó nála vagy húsz évet szolgált, nagy megelégedésre számot tartva. Amikor jóval később elkészült, vissza is vittem neki, hogy lássa – mégsem landolt bontóban. Megható pillanatok voltak azok.

Na de, vissza kábé 1999-be – onnan kezdve a karosszériások toszogattak jobbról-balra, majd balról jobbra éveken át, volt, aki Csepelen rohasztotta az autót a kertjében közel egy esztendőig, a másik csak hitegetett, a harmadik elmagyarázta, hogy a végeredmény háromszor többe kerül majd, mint amennyit ér, autónak meg amúgy ez egyszarbazmeg, inkább dobjam ki. Azt mondta el akkor nekem, amit én kicsit finomabb szavakkal magyarázok a mai fiataloknak, akik valószínűleg ugyanúgy utálnak emiatt engem, mint én annak idején Ozsit. Aki különben egy átkozottul rendes és jószívű figura, amellett, hogy egészen kivételes karosszériás volt. Csak ma már mást csinál, szerzett két diplomát és már csak a szellemével hegeszt.

Karesz 2000 táján, az akkor még apró viszi műhelyben

A Bianchit, ezt az elfuserált álmomat, mint akkor mindig mindent, Karesz barátom mentette meg. Az ember, amikor kezdő oldtimeres, és valami majdnem normális autója hátán talál egy jólelkű szakit, akire piócaként rászállhat, akkor utána jó darabig mindent azzal az egy szem szerencsétlen áldozattal csináltat meg, legyen az Babetta-gyújtás, Rolls-Royce műszerfal-lakkozás, űrsikló-kerámiabevonatpótlás, vagy Lancia V4-motorgenerál. Az én egyedi, minden csapást viselő szerelő barátom akkor Karesz volt. Mindent ő csinált meg, amim volt és négy keréken gurult.

Karesz meg – látva az évek óta tartó hányattatásaimat az Autobianchi-projekttel -, egy meggondolatlan pillanatában kibökte: „hozd el Csík, majd meglátom, mit tudok vele kezdeni”.

Itt már rágraftolva a zöld orr. Az eredeti eleje telis-tele volt horpadásokkal

És lőn.

Karesz nem karosszérialakatos. Nem fényező. Nem kárpitos. Ő egy nagyon jó autószerelő, aki kényszerből, bizonyos szintig megtanulta a járulékos szakmákat is, de művelni nem szereti őket. Tehát az, hogy nekem, a fuldoklónak mentőövet dobott, részéről is óriási vállalás volt.

Nem vártam tőle csodamunkát, csak hogy legyen belőle egy Bianchina Panoramicának látszó, működő, vizsgáztatható, tíz méterről autónak tűnő tárgy. Lett, Karesz egy év alatt megvolt vele, mondjuk úgy, nagyon barátságos áron számolta az idejét, de azért a végén úgy adta át – „Csík, a végére már nagyon tele volt vele a tököm.”

Az egyik új padló már benne

A teletökség apróbb, de az autót vizsgaképtelenné degradáló folyományait utána pár hónap alatt nagyrészt kigyomláltam, majd miután rendszámot kapott, két évig küszködtem az erőtlen, füstölő, kattogó, mindenütt lerohadó autóval. Aztán a motort ismételten felújította Tóth Gabi barátom – azt korábban nem Karesz csinálta, teszem hozzá, hanem külső helyről kaptam meg, elvileg megcsinálva. Valahol azon a ponton, 2009 decembere táján kezdett összeállni az autó. Tizenkét év alatt. Ott tanultam meg, nincs olyan, hogy villámgyors restaurálás.

A hazahozatal másnapján, 2003 nyarán, még a Hajógyári-szigeten, a Motor-Presse Lapkiadó előtt, Bálinttal, Katival. Nagyot változott azóta a világ

Akkor még picik voltak a gyerekeim, más veteránautónk nem volt, amikor találkozóra mentünk, fagyizni hétvégén, vidékre wellnessezni, hosszú hétvégére túrázni, mindig a Bianchit vettük elő. Kemence, Egerszalók (kétszer is), Hajdúszoboszló, Hortobágy, Debrecen, Balaton – mind megvolt, igazából imádtuk is. Aztán még tágabbra nyitottuk a pénztárcát és kimentünk vele Ausztriába, majd…

Ausztriai túránkon 2013-ban. Ez itt Ybbs

…egy kéthetes túra során Rómába is, bejárva fél Olaszországot – Modenát (Ferrari múzeum), Pisát, Viterbót, Rómát, Gubbiót, Perugiát, Gradót, mindent, ami útba esett, méghozzá egyedül, kísérőautó nélkül, annyi szerszámmal és alkatrésszel, ami elfért a fedélzeten. Hidd el, az nem sok…

Vittorio Emanuele II király írógép-monumentuma előtt, Rómában, 2014-ben

Még Szicíliára is majdnem eljutottunk vele – de a féltengely megszaladt a menesztő tárcsa ricnijében, tehát lerohadtunk Ljubljana előtt, Celjénél. Oda Mados haverom hozta utánunk tréleren az állólámpás Mercinket az utcáról, s vitte vissza a Bianchit Budapestre. No, igen, néha előfordultak apróbb hibák.

No, meg persze az Angyalvár

Szóval a Bianchival (ugye, nem „biancsi”, hanem „bianki” az ejtésmód, k-val, mert olasz a név) rettentő sok élményünk volt. A gyerekeimnek a mai napig ez A Veteránautó, tehetek alájuk bármit, nekik az Autobianchi marad a dobogó legfelső fokán. Bár mostanra semmi szerep nem jut már neki a családban, mert a kölkök nagyok lettek, ezért bele se férünk, eladni nem engedik. A Bianchi marad.

Ez itt Modena, a Ferrari Múzeum

Most már jó pár éve Balatonon lakik, csak évente hozom fel Budapestre, olajcserére, vizsgázni, függőcsapszeget zsírozni, nyaranta meg a tó mellett furikázunk vele, néha elmegyünk az Őrségbe is. Sajnos egy alkalommal, amikor épp itthon volt az autó, s tolattam ki vele a garázsból, amely félig a ház alatt van, a két beállótól kifelé vezető kijárat pedig összeszűkül egy egyautós kapuhoz. Tolatáskor mindig a jobb tükröt nézem a Bianchin, mert ott van közel a fal. Tehát nem veszem észre a jobb oldali tükörben, hogy elfelejtettem kinyitni a kapu egyik szárnyát.

Azért akadnak vele hibák. Ravennából Velence felé a gyűlöletes SS309-en épp csapágyat próbálok állítani. Csak emelőm nincs, mert ami van, nem megy bele a bakba

Bár nagy gázzal kell kiállni, azért amikor nagyon csikorog, elég gyorsan megállsz. Nagyjából húsz centiméteren. Ekkora horpadás materializálódik a kasznin. Azon a lemezen, amit húsz évvel korábban Karesz látott utoljára közelről. És a húsz év alatt volt néhány eső is, sőt, még hóban is mentem az autóval egyszer-kétszer.

Csak nyáron szoktam felhozni Budapestre, karbantartásra, különben Balatonon lakik. Itt épp megy vissza 2020-ban

2021 nyarán úgy döntöttem, eleget nézegettem a horpadást, s a nyári hazahozatal helyett először Kecskemétre viszem Kacsó Robi barátomhoz egy röpke esztétikai javításra. Robit még onnan ismerem, hogy 2003-2008 között ő mentette meg porból az 1957-es Steyr-Puchomat. Tavaly, épp a koronavírus kitörésekor nagyjából három összehangolt csapás után kezdte újra az életét, magánzó lett, otthon lakatol. A körülmények nála varázslatosak – nejlonhangár, földes udvar, házi gyártású szerszámok (zseniálisak), világító szemű husky és elképesztően változatos állapotban leledző, restaurálás alatt levő objektek. A végeredmény megszületése mindig kicsit elhúzódik nála, de a minőség kifogástalan.

A gyerekeimnek apró koruk óta fix pont a Bianchi. Bálint (balra) már egyetemista, Norbi (jobbra) gimnáziumba jár

Robi egy precizitásmániás szörnyeteg. Egyszerűen nem bírja ki, ha valami nem tökéletes. Amikor Norbi fiammal felcihelődtünk az utolsó balatoni napon, augusztusban, és az országot átszelve megérkeztünk Kecskemét mellé a kék gyösszel, már kicsit nyuszikabazdmegafűnyíródat-üzemmódban voltam. Mert tudtam, hogy mutogathatok én tenyérnyi horpadásokat Robinak, ő pedig a mindig udvarias, majd bólogat rá, hogy hát persze, nem javít többet, mégsem fogom megúszni, hogy könyékig ne túrjon a kaszniba.

Bár a mellékelt videóban nem mondom olyan sokszor, de privátban vagy hússzor a lelkére kötöttem, hogy ez nem egy restaurált, hanem csak megmentett autó, nem szeretném, hogy tökéletes legyen, használni van, nem nézegetni, s a hibáival együtt szeretjük, tehát elég lesz a horpadást kiütni, kicsit ráfújkálni, aztán viszem is. Már ott, ahogy mutattam neki a kocsi bal hátulját, észrevette, hogy reped a bal oldali B oszlop. Oké.

Na, még egy régebbi kép: Hegedűs Imre 2010 nyarán, ezzel a 360 köbcentis, kétütemű Subaruval lábon hazajött Tokióból, ahol amúgy évtizedek óta él. A Hősök terén kipróbáltuk egymás kocsiját, írtam róla a Totalcarra egy cikket, majd Japánban azóta újra találkoztunk. Ő akkor is a Subaruval érkezett, de a Bianchi nem hinném, hogy könnyen eljutna odáig

„Ezt azért nem hagyom így, innen el nem viszed a kocsit, hogy ezt nem csináltam meg” – s szinte hallottam is a Bianchira rácsikorduló börtöncella-ajtót. Persze a másik oldalon is repedt a B oszlop, tehát az is felkerült a listára, aztán kiszúrta, hogy a csomagtérfedél (elöl) más színű, mint a kaszni, majd észrevette, hogy körben reped a hegesztés, ahol anno Karesz rágraftolta azt a zöld Bianchi-orrot, amit még 1998-ban vettem egy Imola melletti bontóban.

Itt vettem a zöld Bianchi-orrot. A képen a klubtársaim – a mai napig

De ilyenkor már nincs menekvés. Otthagytam, azzal a kikötéssel, hogy úgy legyen kész, hogy a sózás legcsekélyebb gyanúja előtt vissza kell még vinnem az autókát Balatonra. Ott ugyanis már elzártuk a vizet, nincs mivel lemosni, aki pedig sós autót a garázsba tesz hosszú hónapokra, az egyéb súlyos gazságokra is képes.

Feltárul a probléma

Nem mondom, hogy nem rángatóztak az idegeim, hiszen a Bianchi rabságába esésével egy időben készült a negyedik könyvem, s rossz hírek érkeztek a papírfrontról – emelkedő árak, kiapadó készletek, örüljek, ha bármennyiért ki lesz nyomtatva az addigra már megírt, lektoráláson túlesett, s a korrektorra és tördelésre váró Élet a légzsák előtt. Aggódva nézegettem a bankszámlámat, mert ennyi képlékenyen formálódó nagy kiadásra sehol nem láttam a tartalékokat. De szerintem mással is megesik néha, hogy nem látják, honnan lesz meg a forrás. Autóbuzikkal biztosan.

A bal hátsó doblemeznél is lukadt a karosszéria, de erről tudtam is

Két-háromhetente kaptam az újabb adag képet Robitól. Először csak a bal hátsó elem megbontását követő korrózió tárult fel, ami azt mutatta, hogy bár 2000-ben itt nem kellett az autóhoz nyúlni, mert egészségesnek tűnt (akkor a padlólemezt és a küszöböket kellett cserélni, illetve az orra volt összevissza horpadva), korábban már járt itt valami mester. Karosszériás profivá válása előtt ez a homályba vesző identitású illető geológus lehetett és hobbija volt talán a talajrétegek tanulmányozása, mert sokszorosan sikerült egymásra illesztenie rétegeket a kocsi farában. Horror.

Ezt hívták régen borításnak, amikor kivágatlanul otthagytad a régi, rozsdás lemezt és csak rátetted az újat

Mindegy, Robi kisimított mindent. Aztán kivágta a B oszlopokat, merevítéseket helyezett el bennük, visszahegesztette őket – ez az egész itt egy nagy konstrukciós hiba, mormogta nekem a telefonba. Majd részben újrahegesztette a kocsi orrát, kihúzta a túlnyílt vezetőajtó miatt még az ősidőkben behorpadt első sárvédőt.

Repedt lefele az orr-rész is

Nem engedhette meg, hogy ez újra bekövetkezzen, ezért leszedte az ajtókat, megjavította a határolót, majd rájött, hogy az ajtók egy milliméterrel előrébb vannak a nyílásaikban a kelleténél. Hézagolókat gyártott, zsanérokat javított, a túlnyitás miatt a zsanérnyílásnál szétszakadt lemezt is meghegesztette. Borzasztó sokat molyolt az autóval mire – vonakodva, mert szerinte lenne még rajta munka elég -, de készen lett. A lemezmunkával.

Kijavítva a bal hátsó elem. Belül is így néz ki

Mert rájött, hogy a B oszlopok nemcsak a konstrukciós hiba miatt repedtek meg, hanem mert nagyon csapkodni is kell az ajtókat. Utánajárt, miért. Kéder, zár, kenetlenség, kárpitok vastagsága – ezeket a tételeket jelölte meg bűnösként. Vett új szigetelőgumikat, amelyek kisebb keresztmetszetűek, mint a Trabant-féle gumik, amik 2001-2 táján felkerültek. A zárakat végtelen pontossággal beállította, megkente őket. Az ajtókárpitokat pedig meghámozta és új prespán lemezekből kiszabta az alapjukat, visszatéve a műbőrt.

Fényezésre előkészülve

Ezeket Rezső, a kárpitos távmunkában készítette el még 2003-ban, s amikor kérdeztem, hogy nem kellene-e hozzámérni őket a tényleges ajtókhoz, csak legyintett – jók lesznek. Hát, az ülésekkel ellentétben nem lettek azok. Az ajtócsapkodás miatt én is sokat fogtam már a fejem korábban, magam is meghámoztam már az ajtókárpitokat, s kisebbre vettem a hordozólapot, de az úgy látszik, nem volt elég. Robi szerint túl vastag is az anyag, őt tehát újragyártott mindent.

Egyetlen lámpabúra se maradhatott polír nélkül

De nem bírt magával. Felpolírozta a lámpaburákat, vett egy rakás új csavart és rendesen rögzítette a lámpákat, lökhárítókat. Megigazította a fényszórókeretek felfogatását, most már azok se lötyögnek. Aztán újrafújta az egész kocsit.

Igen, csak így.

Becsiszolás majdnem kész

Azt mondta, túl sok helyen hozzányúlt a lemezekhez, ezt már nem lehet összecsalni, összeérnek a javítandó felületek. Oké, a tetőt kimaszkolta, tehát csak körbe lett festve a bódé, de az rendesen, újraalapozva, simítva. Amit nem értek, hogy abban a homokpadlós fészerben, hogy a fenébe tudta úgy megfújni a kocsit, hogy egy szem por nem ment bele a fényezésbe. Nekem ugyanis otthon, a garázs előtt, a fellocsolt betonon mindig szemetes lett az autó, akárhányszor fényeztem, bármit is.

Itt már rajta a festék. Nem szemetes!

November közepe lett, mire elkészült az autóval, közben persze volt egy munkahelyi balesete, de tovább csinálta az autót, fél kézzel, a minőségből jottányit nem engedve. Megcsúszott? Csoda, hogy csak ennyit, tényleg le a kalappal Robi előtt. Oké, nem restaurálta, de azért piszok alaposan végigment mindenen, amit ért.

Még a gumikédereket is kicserélte

Mindegy, novemberben elmehettem a kész autóért, velem tartott Kati és Norbi is, mindenképpen látni akarták az autót abban a fényében, ahogyan soha nem látta közülünk még senki. Volt mit nézni. Bár az autó még tuskókon állt, mert az utolsó pillanatos szerelések hátra voltak, ettől még éreztük, hogy szent pillanatot élünk át – a Bianchiból Robi két és fél hónap alatt OT-képes csodát faragott, egy ujjal csukódó ajtókkal, vonalban álló lemezekkel, csillogó felületekkel, lötyögésmentesített díszekkel. Csak tátottuk a szánkat. Hogy utána még öt órát pakoltuk össze a maradékot… na és? Legalább kicsit én is besegíthettem a végjátékba.

Egy majdnem kész autó fogadott Kecskeméten

Zárak utolsó állítása, kéderek, kerekek, indexek és pár dolog – ha a maximalizmus a cél, a meló lassan halad. Hideg lett és késő, Norbinak másnap sulija volt, Katiék tehát kilenckor elindultak haza nélkülem, én pedig minden bizalmamat a Bianchi megbízhatóságába vetettem. A kész termék fölött még eldurrantottunk egy fehér rudat Robival, kaptam egy forró kávét, s tizenegy tájban a nyakamba vettem a tejködbe burkolózott országutat.

Higgyétek el, itt már baromira fáztunk. Főleg én, aki melegebben voltam öltözve

Az az út haza elmenne az Ördögűző sokadik epizódjába, esetleg egy készülő David Lynch-filmbe is. A fényszórókat képviselő két kis gyertya lángjánál próbáltam kitapogatni a szememmel az utat, de egyszerűbb lett volna tízméterenként kiszállnom és kézzel tennem ugyanezt.

Indulás Budapestre

Nem mernék rá megesküdni, hogy mindig a saját sávomban mentem, mert a felfestés itt-ott bizony hiányos az 5-ös úton – autópályára ugyanis nem mertem menni, ismerve a ködöt, a Bianchi dinamikai képességeit és az autós kollégák sebességmámorát. Nem tűnt a legjobb kombinációnak, tehát maradtam inkább a kertek alatt, ahol szinte senki se járt.

Vak köd volt. Mondjuk, pont egy jobb pillanatot kaptam itt el

Szerencsére a fűtés elég jó a kisautóban, az a kevés kocsi pedig, amelyik megelőzött, a méretem okán nem jelentett nagy veszélyt, mert egy ilyen pici géppel akkora helyen elférsz az út szélén, mint rőzseszedő néni a parasztbiciklivel – annál pedig azért én jobban ki voltam világítva.

A problémák Táborfalva előtt kezdődtek, ahol kigyulladt a tartalékjelző lámpa a műszerfalon. Gondoltam már rá a kecskeméti elkerülőn is, hogy kellene talán tankolni, de ez az autó keveset eszik, nyitva tartó benzinkút nem esett az utamba, úgy véltem, hogy csak lesz valahol útközben benzin, majd feltöltöm az első lehetőségnél. Várhattam.

David Lynch megnyalta volna a tíz ujját egy ilyen szépen rendezett jelenet után

Bezárt kút jött bezárt kút után, én meg lelki szemeimmel már láttam, ahogy a búvárcső a benzinpára végét hörpöli a tankból, majd egy utolsó böffenéssel feladja a küzdelmet. Nem is tudom, mit műveltem volna, ha megtörténik – bár ilyenkor mindig szoktam megoldást találni. Csak akkor, ott épp egy kicsit hideg, sötét és késő volt a várakozáshoz.

Amikor begördültem a Dabas utáni töltőoszlop mellé, s kinyitottam a tartály kupakját, már nem láttam benzint a tartály mélyén, pedig a Bianchi kockatankjába elég jól bele lehet sasolni. 20 litert tankoltam. A tartály 21 literes…

Amikor levizsgázott, még sebtében elvittem klubra is

Sebaj. Fél egyre hazaértem, leparkoltam a kisautót a garázs elé, menet letudva. Éjjel megjött az eső, s mivel három fokot mutatott a hőmérő, minden okom megvolt arra, hogy feltételezzem – reggelre sósak lesznek az utak. Tehát lemaradtam arról, hogy a hektikus időbeosztásom mellett, a rendelkezésre álló, rapszodikusan elszórt szabad órákban, nyugodt szívvel el tudjak gurulni Balatonra azon a hétvégén. Rá következő hétvégén könyvvásárt terveztem a garázsba (mostanra lement, siker volt), aztán az azt követőre is (mire megjelenik ez a cikk, azon is túl leszünk), utána meg már karácsony… Más megoldást kellett találnom.

Itthon várt rám még némi meló

Fenti hazaút egy keddi napon történt. Pénteken még levizsgáztattam az autót, szépen áttörölgetve mindent alulról is – csodájára jártak, mert a vizsgahelyen eddig mindig megmosolyogták a kellemes kopottságát, most meg egy egész más kocsi gördült be hozzájuk. A sikeres műszaki birtokában este még a Bianchival gurultam el a szokásos veteránklubunkra, mert nem tudtam, hogy mikor lesz megint olyan alkalom, amikor az autó a klub idején megint Budapesten lesz. Közben pedig lázasan telefonálgattam az elhelyezésének ügyében.

Félúton a harangcserékkel

Végül – mint oly sokszor – Valker Dave barátom sietett a segítségemre. A vészforgatókönyvi esetre készülve már októberben felajánlotta, hogy télire letámaszthatom az autót a normál méretű autók tárolására alkalmatlan, szabadon álló kis garázshelyükre, s akkor nem kell száz kilométereket autóznom mindenfelé a sós országúton. Ha úgy alakult.

Egy rakás Robi által adott csavart is méretre vágtam, menetigazítottam, s beszereltem

Úgy alakult. Most kértem. Dave meg persze igent mondott, vasárnap délelőttöt beszéltünk meg a Határ úti restaurátor műhelyüknél. Gyönyörű, szikrázó napsütésben gurultam át hozzájuk Zuglóból. A közbe eső szombaton pedig még mindent elvégeztem a kisautón, amit Robi rám hagyott, mert már nem volt rá ideje.

Adtam neki testet közvetlenül

Megjavítottam a jobb első, oldalsó indexet, amiről évekkel korábban letört már minden testelést is átvivő, rögzítő fül. Egy forrasztás az izzófoglalaton, vezetékkel odavitt test és egy szorulós gumigyűrű megoldotta a problémát. A jobb első ütközőbabát is becsavartam alul, mert Kacsó a kacska kezével, ami a balesetben megsérült – bocs – nem tudta beforgatni az eldugott helyre a belső tartóanyát.

Csoda, működik!

Aztán a marék korhű csavart mind méretre vágtam a zárakhoz, lekúpoltam őket, s megigazítottam rajtuk a menetet, majd egyenként kicseréltem őket. Most szépek azok is. De maradt egy nagy probléma – a váltóból évek óta szivárgott az olaj, mert a kereskedelemben kapható kispolák-féle utángyártott féltengelyharangok alapvetően üzemórásak, s legfeljebb két évig tartják bent a kenőanyagot. Az enyémek már ötévesek, mostanra pedig már nem szivárgott, hanem ömlött mellettük az olaj. Ha leviszem Balatonra az autót, ott már nem cserélem ki, úgy meg tavaszra úszni fog a garázs az olajban, a váltóban viszont nem marad semmi. Ezt most kellett kijavítani.

Beszerelve az új zárcsavarok is

Torjay Laci barátomnál mindig vannak ilyen alkatrészek polcon, ha pedig kézben vannak, onnantól nem nagy vaszisztdasz kicserélni a harangokat. Lecsavarod a féltengelyeket a menesztő tárcsákról, kicsavarod a harangokat rögzítő csavarokat a váltónál, lehúzod a harangot, megkened az újat (mert szárazon nem csúsztatunk gumialkatrészt a gyilkos fémen), visszatolod, becsavarod a csavarokat, féltengely vissza, olaj be, garázs feltöröl, készen is van.

Észrevettem, hogy a 2002-ben betett benzincső sincs a helyzet magaslatán

Igen ám, de ahogy az autó alatt feküdtem, s a bazi erős fejlámpámmal mindenfelé világítottam, a szerkezetek mélyén észrevettem valami kis repedést a benzincsövön. Közelebb hajoltam, erősebben világítottam, s megláttam, hogy az nem holmi kis repedés, hanem az egész cső lényegében mállik, hosszanti barázdák mentén. Húszéves Semperit, ennyit bírt. De ez így nem maradhat.

Tehát kipakoltam a szőnyegeket, szétszedtem a középső alagutat, amiben a váltórudazat, a kézifékkötél, az indító bovden és a szívatóhuzal mellett a benzincső is fut, s kifűztem az egészet, 1,8 méter hosszan a kocsi orrában levő tankig.

Szét kellett pakolni a belső teret, hogy kifűzzem a csövet

Újabb látogatás Lacinál, vettem békebeli, még sok kaucsukot tartalmazó, szövetburkolatos csövet, hazatértem, s az egészet befűztem, nem elfelejtve egy új szűrőt is iktatni a rendszerbe. Némi krenkölés után az AC felszívta a benzint, s a motor járt, mintha mi se történt volna. Oké, felkészültünk a következő nyárra.

Oké, végig új most a benzincső

Legutóbb ott tartottunk a mesélésben, hogy vasárnap odaértem a Határ útra, ahol Dávid – a családi gyerekezést hátrahagyva – glédában várt.  „Kiállok a Minivel, te meg állj be a helyére” – invitált autóstul a csillogó burkolatos, régi Rolls-Royce-okkal, Bentley-kkel és Jaguarokkal tömött, panoráma ablakos szalonba.

Indulás a téli nyugvóhelyre

„De Dave, hol a fészer, ahova eltesszük az autót? Arról volt szó…” – hebegtem.

„Ja, az Soroksáron van, nem itt, de nem jó neked, ha a kisautó itt áll? Szerintem jól mutat, szépen megfér az öreg angolokkal” – vágta rá.

Kati 500-asával

Hát, így esett, hogy a megújult, és most éppen egészen csillogó és sima oldalú, amúgy viszont a maga korában az autógyártás legalsó lépcsőjét jelentő olasz-német kisautóm a világ legdrágább és legelegánsabb autóinak regimentje közepette alussza épp a téli álmát.

Meglehetősen illusztris hely ez egy Bianchinának

Ja, mire hazaindultunk, már szakadt az eső… Amikor délelőtt megláttam a napsütést, arra gondoltam, üsse kő, nyakamba veszem az M7-est és lezörgök Balatonra, mert ha sóztak is, az a só ilyen szárazon nemigen jut be az autó üregeibe. Aztán mégis csak a Határ útig mentem. Jól döntöttem, mert az az eső biztosan beverte volna a vizet a kocsiba. Ráadásul azt se tudom, hogy takartam volna le, mert vizesen azt nem lehet. Vagy nem illik.

Csak gyereket ne csináljanak neki azok a jetik

Óriási köszönet mindenkinek, Katinak és Norbinak a lelki segítségért, Robinak az emberfeletti melóért, Dávidnak a mentőövet jelentő befogadásért. Máris nyugodtabban indulok neki a téli hónapoknak.

Címkék

Hasonló tartalmak

8 komment

  1. ostalgie töményen.. bajtársak nézzétek a hitványpurist a lopott szajréval.. há neménvoltam more, ezaz enyimé.. atomvillanás karesz.. ifjúkati kezében kisdeddel.. gigantikus szopáscunamiözön.. harapás a fanyarízű nemegészennutelláskenyérbűl.. régiarczok a múltködébűl.. a kis roncs lassan szépül.. az ember mindig épül 🤓

  2. Nagyon tanulságos, hogy az egyébként szép külső alatt, milyen sok probléma tud előbukkanni.
    Húsz év, az húsz év, ráadásul csak szétbontás után derülhettek ki a 20 évnél régebbi barkácsolások, amiket akkor nyilván nem nézett senki, mert azok részek még egyben lévőnek látszottak.
    A benzincső jó indikátora a felújítás óta eltelt időnek, pedig az egy jó minőségű alkatrész volt.

  3. dr.oid:
    hámerrégmegvan 🙂

    JBL:
    Igen, tökéletes fokmérő.

  4. Az egyik sógorom – őt már Isten nyugosztalja – azon emberek táborába tartozott úgy 2010-ig (onnantól már végleg kiírta az alkohol a szorgos tevékenykedők közül), akiknél autó ha jó volt, ha nem, meg nem állapodott: Fél – egy évente cserélgette őket. Aranykezű ezermester volt, mindent megtudott rajtuk javítani. Amikor már egész jól rendbe lettek téve, akkor eladta s vett megint valami másikat. Na nem a gémkapocsért pár lépésben budai villát metodika szerint – ehhez nem volt érzéke – hanem beszerzési ár + ráköltött alkatrészek, anyagok árán…
    Mint sokan mások is még akkoriban, ő is leginkább öreg KGST autókkal bajlódott.
    S rendre azt mondogatta, hogy a következő kocsit rozsdamentes acéllal fogja amikor kell, apránként kilakatolni, s utána már egész életében azzal nem lesz baja, a mechanikai, meg elektromos hibákat meg ő megtudja javítani fillérekből; nem kell neki – mondta akkoriban! – túlbonyolított nyugati autó. (Az amúgy tökéletesen hibamentesen üzemelő, szerintem kifejezetten élvezetes Uno 75 i.e.-t is ezért kótyavetyélte el…).

    Ő jutott eszembe, amikor olvastam az írásod.
    Lehet neked is rozsdamentes acéllal kéne lakatoltatni, mert EZ TÉNYLEG OLYAN KIS ÉKSZER.

    Ui: Mél ment tizenötödikén, néz már rá légy szíves, hogy nem ment e spambe.

  5. Káprázatos az írás, és a történés is. Benzincsőnek még mindig a műanyag, bármilyen gumi helyett.

  6. “Csak gyereket ne csináljanak neki azok a jetik”
    Első gondolatom volt nekem is! Ha tavasszal nem lesz tele a hely lábbalhajtós Rollsokkal, Jagekkel – bár a Bel Air sokkal nagyobb zsiványnak tűnik – akkor úriemberek voltak.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Back to top button