OlvastárVasárnapi Csík

A maradék volt a legérdekesebb

Második riport a 2023-as bolognai szuperbörzéről

Elég kellemetlen, ha az ember egy börze első napjának délutánján leül egy sör mellé, és onnantól nem érzi magában a lelkierőt, hogy feltápászkodjon és folytassa.

Még nagyobb baj mindez, ha nem is igazán a fáradtság miatt tesz így, hanem mert a fejében megtelik a puffer és úgy érzi, képtelen már többet befogadni. A legnagyobb baj pedig, ha ilyenkor ránéz a kezében tartott térképre, és az látja: még a harmadát se látta az egésznek.

A méretek és a dimenziók borzalmasak voltak

Amikor ezt így megfogalmaztam magamnak, onnantól már a pánik segített abban, hogy felálljak a helyemről. S éreztem egy másik fajta nyomást is, ami nem riporteri kényszerből fakadt, nem onnan jött, hogy mindent, amit az én képességeimmel, a nálam levő eszközökkel egyáltalán lehet, megmutassak nektek Bolognából.

Mert az eszméléssel együtt, ahogy a vér lassan visszatért a fejembe, megjött az önzés is. Eredetileg alkatrészt vadászni indultam erre a börzére, a saját pénzemet, szervezésemet, kivett szabadságomat áldoztam bele ebbe a kirándulásba, videót forgatni csak azért kezdtem, mert ha az ember egy ennyire érdekes helyen jár, s tudja, hogy tízezrek szívesen eljöttek volna vele oda a nézők/olvasók közül, vagy legalábbis elgondolkoztak azon, hogy érdemes lenne-e meglátogatniuk egy ilyen rendezvényt, akkor már csak empátiából is tudósítani kell róla. Így lesz a privát idődből és pénzedből egy fura csavarral munkaidő.

Kell Ferrai-blokk? Abarth-hengerfej? Találsz itt mindent

S bár ez olyan munkaidő, aminek az ember egy percét sem sajnálja, hogy elveszi a személyes szférájából, ezen a ponton – a börze második napjának délutánján – mégis elérkezettnek láttam az időt arra, hogy végre a saját dolgaimmal is foglalkozni kezdjek – azokkal, amik miatt voltaképpen idejöttem. Alkatrészeket kellett keresnem a Nózi nevű, épülő Alfa-kupémhoz és a kombi 1500-as Fiatomhoz (mert mire legközelebb megrendezik Bolognát, az Alfa már remélhetőleg készen lesz, a Fiat pedig emiatt nem lesz a család tulajdonában), karburátort kellett vadásznom a feleségem 500-as Fiatjához, s ha találtam volna valami épeszű alkatrészt a mostanában épp betegeskedő Bianchimhoz, illetve egy itt még nem tárgyalt motoros projekthez, akkor azokra is áldoztam volna némi pénzt. Irány az első utamba eső alkatrészes pavilon!

Nem hittem, hogy ez az én életemben megvalósul. Felülvezérelt Fiat 500-blokk, titán hajtórudakkal, spéci kipufogóval, egyedi főtengellyel, minden olaja hűtött, a karbi egy Ferrarinak is nagy lenne, 9000-es fordulaton 83 lóerős, az ára 12 ezer euró

A 45 literes, 12 hengeres, első világháborús (mint egy olvasótól megtudtam, nem repülőgépből, hanem valami aknaszedőből származó) motor köré épített, szörnyűséges Packard-Bentley beindítását követően, füsttel átitatva, zúgó füllel, eresztékeimben szétlazulva kihátráltam a helyszínről a legutóbbi beszámoló végén, s onnan szinte beestem az egyik rendkívül hosszú, de keskeny zsibvásáros pavilonba.

Gojó úrral – tudjátok, régi minis barátommal, ikonikus és termetes veterános arccal, a Speedzone-rendezvényeket hibátlanul szervező külsős kollégánkkal – ennek a csarnoknak a bejáratához fütyültük össze magunkat telefonon. Miután megérkezett, és egy ötperces üldögélés során erőt próbáltunk meríteni a bükkfa pad érintéséből (nemigen sikerült), viszont szinkronizáltuk a bő fél nap alatt látottakat, a délután maradék részét főleg így toltuk végig kettesben, össze-összetalálkozva a csapat egyéb, szintén őszi légyként, félig agyonütötten ténfergő tagjaival.

Volt a spéci blokkhoz ötös váltó is, végig szinkronizált, rövid 3-assal és 4-essel. Ötezerért hozzád vágták

Ennek a kábé negyed kilométer hosszú pavilonnak az első felét úgy, ahogy volt, kihagytam, mert ott körülbelül ötszáz modellárus tolta az egyenként is minimum negyedórás átvizsgálást követelő portékáját. Nem, én nem hülyültem meg, hogy még ebbe a sokadik zavaros pocsolyába is belelépjek, kábé annyira van szükségem még egy újabb mániára, mint sasmadárnak a sörhasra. A dolgozómat látva, a normális emberek közül sokan így is azt hinnék, hogy gyűjtő vagyok. Pedig dehogy. Fényképezőgépet igen. Könyvet is. De hogy modelleket? Apaghe satanas.

Aki nem a múltba réved, hanem a jövőbe tekint, az plug&play elektromos átépítő szettet is tudott venni a Fiat 500-asához

Üdítő volt megtudni erről a hatalmas és lenyelhetetlen falatról, hogy legalább egy részét nem kell megennem, neki is rongyoltunk a pavilon maradék részének, már amennyire a néhány kiló plusszal verekedő Gojó úr és a néhány évnyi felesleggel küzdő én rongyolni tudtunk a napnak azokban a kései óráiban.

Egyik standtól a másikig vonszoltuk magunkat. Emitt egy ember elektronikus gyújtásokat kínált szinte mindenhez, ami eredetileg megszakítóval és kondenzátorral működött. Nyolc, MDF-panelbe csavarozott gyertya szikrázott furcsa staccatóval, ahogy az elosztóból kapta az immár biztosabb alapokon előállított szikrákat, amott egy megmókolt Citroen 2CV-gyújtásból lógtak a kanócok, végükön gyertya helyett ívhúzó berendezéssel, egy másik dobozban pedig, mint nehéz eső után gombák az erdő talajából, úgy álltak ki a különféle elosztók, több tucatjával.

A világ legmívesebb sebességmérői mögül Cisitalia blokk kukucskál ki

Varázsvilág volt az a kis stand, egy idilli környezet, amely megváltást ígért a valóban némi odafigyelést kérő, és a mai, jellemzően selejtes kondenzátorok korában (amikor mindenki a megmaradt régi kondikat vadássza a börzéken – már egy ilyen egyszerű dolgot, mint egy kondenzátor se tud előállítani a modern ipar?) sok bosszúságot okozó megszakítós rendszerektől. Nem bírtam magammal, megkérdeztem – mennyibe kerül egy szett az 500-as Fiathoz? Mint emlékeztek, nem is túlságosan régen szereltem a Kati 500-asát, és a tengelynél valóban falsot szívó karburátor mellett kicsit azért gyanakodtam még a gyújtásra is…

60 euró, mondta az ember, és ehhez a fajtához nincs szükség speciális transzformátorra (mert a legtöbb ilyen, Hall-jeladós gyújtásnál még arra is kell költeni), tette hozzá. Naná, hogy rögtön vettem kettőt – egyet a Kati 500-asába, egyet a Bianchiba.

Ha véletlenül egy régi Ferrari feltámasztásával küzdesz (a 80-as évekbeli NEM régi), akkor itt kaptál könyvet is. Akkorit

Kicsivel odébb ódon, rézből készült, múlt század eleji autókról származó vízhűtők adták egy sarki stand díszletét, bár a háttérben, a falnál voltak modernebb tételek is. Két, a hűtőkhöz passzoló korú ruhába öltözött nő mosolygott ránk, s rövid rézcsöveket nyújtogattak felénk. Hirtelen nem tudtam összerakni, mi köze lehet két ilyen elegáns csajnak ezekhez az ágas-bogas fémszerkezetekhez, de tényleg azért voltak ott, hogy felvilágosítást nyújtsanak. Végigmutogatták. Ilyen csövekből (több százból) áll össze a Bugatti T35, ennyivel kevesebből a T35A hűtője, ezek a szögletesek speciálisan az ikszipszilon márkához valók, de vannak ötszögletűre nyomott csövek is, amit a ZZZZ-hez jók. És persze egyenként forrasztják össze őket, modernebbeket, zártabb tereseket, hűtőbordásokat is készítenek. Lényegében bármihez, ami nagyjából 1960 előtti. Mondjuk, nem olcsó egy ilyen buli.

Aztán ráfordultam egy irgalmatlan hosszú, számtalan asztalból összeállított standra a minden közepén. Gumicsíkok összetekerve, alumínium profilok egymás mellett heverve, vízlehúzók számtalan kialakításban és méretben, ajtónyílás-szegélyekre való szövethuzatok… Zavarba ejtő volt a kínálat.

Beszereztem a nem létezőt: Fiat 1500 Familiare (OSI) csomagtérajtó felsőtömítés a madridi A. Fornillos S.I. cégtől

Turkáltam a még a beaulieu-i látogatáson vett, börzézős majomkocsimra szerelt ládában, előhúztam a Fiat 1500-as beszerezhetetlen csomagtérajtó-nyílás profilját. Ilyen van? – tettem fel a kérdést, amit szóban, messengeren, e-mailben már ezerszer megtettem és soha nem jött rá kielégítő válasz. Ez az a profil, amit kétségbeesésemben tavaly már le akartam gyártatni, szerszámmal együtt közel 150 ezer forint lett volna a mutatvány. Az ember ránézett, megvakarta a fejét és megjegyezte – szerintem van.

Nem tudja, mit beszél, mondtam Gojónak, fel se fogta, milyen komplikált profilt tart a kezében. Aztán kiderült, hogy de. Hozta méterben a nem létező űrgyűrűfüttyöt. Elsőre szkeptikus voltam, mutattam neki, hogy az enyém így terül meg úgy hajlik, erre marokra fogta a régi tömítést, összenyomorította tömörre, s úgy mutatta – látod, ez eredetileg ilyen formájú volt, csak az évek során, a sok préseléstől szétterült és megkeményedett. Ez az, hidd el. Tizenkét eurót fizettem 110 centiért. Milyen jó, hogy nem készíttettem szerszámot…

A beszerzett kincsek egy része az esti rovancson

Elbűvölve caplattunk végig a termen, még beszereztem a Fiat 1500-as nyári túra elején eltört kürtgyűrűje helyett egy másik, épet – de mindenütt csodákat láttunk, kiegészítő berendezések, alkatrészek, szerek és a szokásos szerszámos standok kínálatától (amelyek minden börzén tucatjával ott vannak, s szoktam is náluk pénzt hagyni) eltérő választékú árusok… mondom, meseország volt az.

Majd, miután egy menetben végigpásztáztuk a pavilont, áttettük vizsgálódásunkat a szomszédos csarnokba, ami háromszor nagyobbnak bizonyult ennél az elsőnél. És abban nem volt kézlegyintéssel kihagyható modellautós szekció. Az egy töményen átfésülendő taposóakna-mező volt, minden arasznyi területén a susnyában megbújó kincsekkel.

Ha ruházkodnod kell, egy ilyen börzéről garantáltan kinyalva és üres zsebbel térsz haza

Kajával kezdtük az akciót, mert Gojó úr evett volna már, én pedig reggelire tömtem magamba bármit az egyetlen korsó sörön kívül és már erősen délutánra járt az idő. A pavilon sarkában a szicíliai konyha street food-dá átnevezhető tételeit árulták, a szicsíl kaja meg mindig finom. Főételnek betermeltem egy arancinót (főtt rizsből készült, hatalmas, csúcsos, panírozott gombóc, a belsejében fűszeres, zöldborsós, húsos raguval), desszertnek pedig utána toltam egy canollót (palacsinta formájú, de kemény tésztából készült cső, amelybe édes ricotta sajtot tömnek, s általában megszórják még valamivel – én pisztáciát választottam). Fú, jó volt, érdemes megkóstolni – ilyet Budapesten is lehet enni, a Frankel Leó utcában van egy jó arancinózó. Kicsike, de érdemes kivárni, mert hiteles, amit adnak. Oké, jöjjenek az alkatrészek.

Ha esetleg van otthon egy Alfa 33 Stradaléd, de unod rajta a Ronal felniket, hát itt beszerezheted a gyáriakat

Ferrari-hengerfejek, negyvenes-ötvenes évekbeli hathengeres Lancia-blokkok, porschés, fiatos, alfás, lanciás, mercedeses, NSU-s, ötvenes évekbeli sportautós, könyves, benzinkútoszlopos, felnis standokkal. A maradék másfél órában Gojó úrral kicsit több, mint a felét sikerült bejárnunk, aztán feladtuk. Addigra megvettem az Alfa-maszkot és –scudettót, s összeszedtem a Cicognanihoz előre megrendelt Alfa-gumialkatrészeket és a Fiat 1500, azaz a Kád ajtajaira való vízlehúzó-gumikat is, mint a múltkori cikkben már említettem is, de éreztem, hogy ez a csarnok ennél sokkal többre hivatott. Másnapra hagytam az alaposabb átnézést.

Ha esetleg a hathengeres Lancia Aureliád blokkja repedt, itt a megoldás

Hazafelé összefutottam Ujlaki Petivel, aki már amúgy is megbeszélte, hogy Gojó úrral együtt Áron barátunk Opel Combójában térnek majd vissza a szállásra, s mivel Áron a börzén hagyta a harmincas évekbeli Alfa-blokkot, azért annak a helyére én is be tudtam kéredzkedni a cuccaimmal. Nem tudom, hogy jutottam volna haza lábon, mert már csak üszkös csonkok maradtak addigra a cipőmben. És még hátra volt egy nap.

Ne hidd, hogy a terjedelmes karosszériaelemeket otthon hagyták az eladók…

Egyórányi ejtőzés után a megtört bagázs összeverődött a monostor aljában, s tovább vonszoltuk magunkat az előző este bejáratott pizzériánkhoz, ahol a pizzák nagy része hét és tíz euró közé esett, s csak az extra drágák és különlegesek kerültek annyiba, mint nálunk egy átlagos helyen egy átlagos pizza manapság. Kicsit mintha keveset érne mostanában a forint…

Ha már ilyen jót sikerült spórolnunk, akkor a megmaradt pénzünket frizzantéra, borra és egyéb, még ennél is súlyosabb alkoholokra költöttük. Nem mondom, hogy vízszintesre ittuk magunkat, hiszen az az csak ez után következett, a monostor udvarán rögtönzött, hajnali kettőig tartó whiskey-szentelő során (igen, whiskey volt az, Jim Beamről, tehát amerikai viszkiről lévén szó). De az az este bizonyította, hogy az alkohol és a barátok a legdurvább elhasználtságot is messze fújják az ember tagjaiból, fejéből meg pláne.

Este kicsit bezabáltunk, aztán felüntöttünk a garatra a monostor udvarán

Másnap nem tudtuk pontosan, hogy a katzenjammertől, az előző napi, húsz kilométernyi gyaloglástól, vagy az agyi telítettségtől indultunk kómásan a börze irányába, de tény, hogy a társaság távol volt a frivol fickándozástól. Még megkávéztunk és croissant-oztunk az expó felé útba eső, szintén lassan törzshelyünkké váló kávézóban, aztán valahogy összeszedtük magunkat és rányomultunk az Auto e moto d’epocára.

Második napra már a térkép alapján gyártottam tervet: végigjárom a szabadtéri területek kínálatát, egyben magamba szívom a késő októberi, meleg, olasz napsütés utolsó sugarait, hogy a hideg, szürke, budapesti téli napokon legyen mire visszaemlékezni, leforgatom a cuccokat, amiket ott találok. Utam során bekukkantok a kihagyott autós pavilonokba (nem hinném, hogy az első napi kínálatot már bármi felül tudja múlni), majd a túra megkoronázásaként végigmegyek a motoros pavilonon, amiből előző nap ijedten kifordultam, amikor megláttam, mekkora.

Beteszek egy autómentes képet is. Na jó, van rajta egy 500-as

Ha pedig marad még időm és energiám, megint falok egy kis szicíliai tápot, majd még alaposabban végigjárom azt az előző nap félbehagyott pavilont…

Talán jót tesz az embernek, ha ilyenkor kicsit másnapos. Vagy fáradt. Vagy tele az agya már reggel. Az előző napinál sokkal komótosabban kezdtem feldolgozni a börze maradékát, mert egyszerűen nem maradt bennem annyi hév, s valahogy sokkal kellemesebben is telt a nap, bár tény, hogy kevésbé hasznosan, hiszen már csak apróbb dolgokat vettem, például karburátort a Kati Fiatjára, egy ülést a még nem tárgyalt motoros projekthez, egy index- és fényváltó bajuszkapcsoló-egységet a Bianchihoz (évek óta mindig probléma a vizsgákon, hogy már csak én éreztem rá, hogyan kellene eltalálni, hogy indexeljen is).

Másnap, a szabad területtel kezdtem, és már az elején gyomorrontást kaptam a Delta HF Integraléktól

Már a szabadtéri kínálat is meglepett, hiszen a Magyarországon az elképesztőség határát súroló Lancia Delta HF Integralékból, eredeti, ős-Multiplákból, E30-as M3-as BMW-kből annyi volt, hogy már számolni se volt kedvem őket.

Aztán egy rövid pillanatra beléptem a napsütésben igazi autószagot illatozó kocsik mögött húzódó pavilonba, és földbe gyökerezett a lábam. Helyből egy szárnyatlan (tehát ritkább és értékesebb fajta) Lamborghini Countach-ba botlottam, mellette Ferrari 250 GTE, másik oldalról egy 275 GTB, azon túl egy Lamborghini Miura, mögötte Lancia Aurelia B24 Spider… És közéjük, mögéjük szórva az egyebek. Mind milliós, kétmilliós autók – euróban értem. Ott, azon az egy standon egy háztömbnyi érték hevert ingatlanban. Inkább kimenekültem, mert a távolban – és ennek a pavilonnak tényleg voltak nagyon távoli sarkai – hasonló, elborult standok sejlettek fel. Oké, az előző napi lelkesedésemet újragondoltam. Ez legalább egy polccal feljebb volt itt.

Óvatlanul benéztem egy pavilonba és kővé váltam

Mindegy is. Végigmentem becsülettel a kinti autókon (inkább a képaláírásokban mesélem el, mit láttam), találtam Steyr-Puchokat is, ami Olaszországban nagy szó, kábé olyan, mint Kanadában a Pannónia, bár nem igazán jó a hasonlat.

Hüledeztem az árakon, mert azok az autók, amelyeknek viszonylag jól ismerem a szériához, kivitelhez, állapothoz tartozó értékeit, itt vagy 50-80 százalékkal drágábbak voltak. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy olyan kocsikon fityegtek a könnyfakasztó cédulák, amelyekben jellemzően alig volt kilométer, a fényezésük a negyven-ötven évvel korábban rájuk fújt eredeti lakk volt, tulajdonosaik száma pedig nem haladta meg az egyet.

Ezt a hatüléses (igen), kormányváltósnak rendelt 200.as állólámpást egészen normális áron, 12 és fél ezerért mérték

Azok pedig, amelyek mégis kopottasak voltak, s egy nullával többet láttam rajtuk a szerintem helyes összegnél, általában speciális kivitelek, versenyváltozatok, vagy olyan példányok voltak, amelyek híres versenyeken, egyéb rendezvényeken szerepeltek. A veterános piac nem kilóra méri az autót, érdemes ismerni a járműtörténelmet, járműkultúrát és az aktuális divatot, ha valaki meg akarja érteni, hogy két, szemlátomást ugyanolyan autó között, amelyek talán az indexbúrájuk formájában térnek el egymástól, miért van három-négyszeres árkülönbség.

Rendben, vegyük nyakunkba a nagy pavilont. Az EGYIK nagy pavilont. Itt van rögtön egy Miura, kétmillióért. Nem forint, euró. Mellette a Ferka 275-ös alig több, mint a felébe kerül, inkább azt viszem

A nagy pavilont lényegében félájultan csináltam végig, mert amikor az ember egyetlen standon négy Lamborghini Diablót lát, melyek közül az egyik egy roadster, vagy egy másikon nagyjából tizenkét Ferrarit, mellettük pedig ugyanazon a placcon egy harmincas évekbeli, kompresszoros Mercedes-Benz 540K egy szárnyas Lamborghini Countach-sal osztozik a figyelmen, vagy amikor egyazon kereskedő standján ott van egy Ferrari F430-asra épített Lancia Stratos-replika, mellette meg a Ferrari F40-es ritkaságának kategóriájában mozgó, de sokkal kevesebbet sztárolt Lamborghini Jarama – amilyet pont emiatt még sosem láttam élőben –, olyankor bármilyen edzett is a lélek, kicsit mégis megremeg.

Ferrari F430-asra épített Stratos-replika, mellette pedig a sehol nem látható Lambó Jarama

Még szerencse, hogy valahogy csak átfésültem a pavilon, s átmehettem – egy másikba. Ahol már sokkal inkább a tullni börzéhez hasonló árakon, kicsit kevésbé flancosan, de azért egészen elérhető autókat találtam. Mert Bolognában ilyen is van, csak meg kell keresni a megfelelő pavilont.

Összesen négy Diablót látsz a képen, elbújva a más unalmak aljnövényzetében

Jött még néhány szabadtéri rész, aztán egy újabb óriáspavilon, ami roskadásig volt például olyan Alfa Romeo kupékkal, amilyet én most restaurálok – de pont olyat csak egyet találtam -, eljött egy olyan momentum, amilyet addig el se tudtam képzelni, hogy Olaszországban megtörténhet. Az egyik büfénél a szokásos olasz rendszer szerint a pénztárhoz járultam, hogy kiváltsam a kávéjegyemet, majd végigálltam az ismert, kaotikus és nyomulós tülekedést a pultnál, amit az olaszok valamiért sorban állásnak hívnak, mire a kiszolgáló csaj közölte: elfogyott a kávé.

Van az a pont, hogy rosszl leszel a Ferrariktól

Még legalább öt percet kavarogtam, mire pótolták feltöltötték a készletet – ebből azért lejön talán, hogy a szervezők még a legmeredekebb álmaikban se gondolták, hogy ennyien lesznek a kiállításon.

Ami viszont nagyon meglepett – mert itthon, Magyarországon két éve mindenki azon nyavalyog, hogy így romlik a piac, úgy nincs már igény az öreg járművekre, az olaszoknál pedig a helyiek már tíz éve arra panaszkodnak, hogy ajvé, nincs már pénze senkinek semmire – még csak szombat volt, de a helyenként igen magas árak ellenére szembeszökően sok autón kint volt a „venduta” (eladva) tábla. És még hátra volt a vasárnap, amelynek délutánján az ilyen show-kon a dolgokat alaposan megrágó vevők vissza szoktak térni a megmaradt cuccokhoz… Akkor döglődik-e a biznisz, vagy sem? Én egyelőre nem úgy látom…

Ezt a szarrá tuningolt ízléstelenséget (leánykori nevén Alfa Romeo Giuliát) 35 ezer euróért akarták volna eladni. De ennyire vak vevő, ennyi pénzzel még Bolognában is kevés volt

Ahogy ígértem magamnak, késő délután megint tömtem egy adag arancinót és canollót a kazánba, hogy működni tudjon a gépezet, majd Kozma Zsolti, Horogh Árpi és Kiss Peti barátaimmal csoportot alkotva letámadtuk a motoros pavilon.

Belül se csapott senkit agyon se a jó ízlés, se a mértéktartás

Talán nem tudja mindenki, de egy motorkerékpár láthatóan kevesebb helyet foglal, mint egy autó. A motoros pavilon pedig még autóknak se lett volna kicsike. Akkor már nagyjából el tudjátok képzelni, mennyi mocit láttunk ott. Ezret? Kétezret? Tudja fene. Baromi sokat.

Lehetett azért ínyencfalat eredeti Giuliát is kapni ugyanazon a standon – ugyanannyiért

No meg motorosalkatrész-árust is. Meg elképesztő régiségeket. Hihetetlen versenymotorokat, olyan paraméterekkel, melyeket kétszer el kellett olvasnom, hogy egyáltalán értelmezni tudjam őket. És elképesztő tuningcuccokat is. Ja, meg gőz-motorkerékpárt tíz évvel a belső égésű motorral szerelt világelső Daimler-kétkerekű megjelenése előttről. Pontosabban tizenhárommal. Volt ott minden, örülj neki kisfiam, hogy nem farkaskutya lettél, szólt a régi poén.

Mit nézel? Csak egy sornyolcas 540 K a harmincas évekből

Mondanom se kell, az előző nap félbehagyott, talán 16-os számú alkatrészes pavilon alapos átkutatása csak nagyjából sikerült. Igazából szemeim helyén üvegdarabok, agyam helyén használhatatlan és hideg zsírtömb, szám helyén kiszáradt kút, lábaim helyén berozsdásodott és elkopott állványszerkezet volt már akkor csupán. Elfogytam.

Mielőtt azt hinnéd, hogy ez itt egy harmincas évek végi Alfa Romeo 8C 2900 az eredetileg készült 32-ből, például amilyen Páger Antalnak is volt a második világháborút megelőző években (kb. egy Ferrari F40)…

Kétszer húsz kilométert gyalogoltam addigra. 5600-szor hagyta el a számat a „pardon”, „entsüldigung”, „szkúzi” és „szori” kifejezés, mert a tömeg ezekre a vezényszavakra néha azért szétnyílt, hogy odaengedjen az érdekességekhez. A lelkes szavak örökre kifogytak a szótáramból, s amit nem hittem volna: megkaptam a lamborghinimiuraitiszt, a lanciadeltaháefintegralitiszt, sőt, még a lépcsősorrúalfaitiszt is.

…s jól szemügyre vetted a sornyolcas, kompresszoros, szobornál szebb motorját, akkor már megnézed mellette a táblát, amin az áll: “Pur Sang”. Azaz Argentínában készült, öt év alatt, mostanában. De annyi eredeti alkatrész van benne, és olyan tökéletes másolat, hogy az Alfa Romeo engedélyezett bele egy gyári vázszámot

Utóbbi azóta szerencsére elmúlt, a többit még nem teszteltem, bizonyítva ezzel, hogy a veteránozásból való kigyógyulás azért még mindig a gyógyítható betegségek közé tartozik. Na, ezt rakd ki.

Igen, van amikor az Integraléból is túl sok már

Mi pedig élményekkel, vásárfiával és sajgó végtagokkal megrakva másnap hazafelé vettük az utunkat. Engem a sikeres beszerzés, az őrületes élmény-kavalkád és a jól elvégzett munka öröme töltött el a hátsó ülésen. Keményen dolgoztam, de minden megvolt. Hittem ezt egészen addig, amíg Ujlaki Peti elő nem vette a telefonját, és mutogatni nem kezdte a fotóit.

Lakóautósok radarján ritkán tűnik fel manapság az Alfa Romeo márka

Hát ez meg hol volt? És ez? Hoppá, ilyet is láttál? A harmadik képnél jöttem rá, hogy egy pavilont minimum kihagytam. Hogyan? Egyetlen vigaszom maradt – Peti az én fotóimat nézve hasonló konklúzióra jutott, s hasonlóan ki is akadt.

Pedig ez itt egy Alfa Romeo Autocampeggio. Nézd a belsejét…

Mondom, Bologna bejárhatatlan. Felfoghatatlan. Lehet, hogy Párizsban nagyobb és gazdagabb az aukciós rész, Essenben több a 300 SL és a 600 Pullman, Tullnban olcsóbb és jobb a sör, a szinte kizárólag zsibvásár-szerű Mannheimben pedig még több az alkatrész, de egyszerre mindent – ennyi autót, ennyi börzés standot, ennyi kiállítási részt, ennyi különlegességet, ekkora klubos jelenlétet, ennyi zajt, élő és beindított dolgot semmilyen más európai börze nem tud.

Hadd tegyem hozzá – a dolgok töredékét sem sikerült lefotóznom. És annak a kevés fotónak a töredéke se fért bele ebbe a cikkbe. Jobb, ha megnézitek jövőre magatoknak, ne sajnáljátok a pénzt a többnapos belépőre és a több éjszakányi szállásra, mert megőrültök, ha csak egy napra jöttök.

Bologna az új király.

Évtizedek óta azon rágódtam, hogy a 850-es Fiatból hogyan lett Abarth 1300 TC. Hiszen a 600-as vonalat azért tuningolják előszeretettel, mert a 600-as, a 127-es, a Cinquecento, a Panda motorja mind ugyanaz a 100-as blokk, s a nagy mennyiség miatt érdemes volt hozzájuk tuningszetteket készíteni
De a 850-es és a Sport Coupé motorja BALRA forog, ami ritkaságszámba megy. Éppen ezért csak csipesszel nyúltak hozzá a tuningcégek. Bolognában kiderült: Abarthék Simca-blokkokat használtak a 850-es tuningjához, mert a Simcához volt tuning, s a Simca igazából erősen Fiat-rokon technika, hiszen a márka a Fiat alvállalataként indult. Gondolom, az alapméretekben sokáig egyeztek is. Rejtély megoldva
Feltörekvőben vannak a terepjáról: Wagoneerekből itt például volt rögtön öt darab
Nem akarom elhinni, hogy egy limuzin Alfa Giulia 57 ezret érhet… Oké, nagyon korai, kormányváltós, alsó pedálos, eredeti fényezésű, egytulajos, de akkor is…
Mindjuk az unalmasabb és évtizedek óta a láthatatlanság küszöbjén billegő Berlina is eljut a 39 ezer euróig. Oké, 34 ezer kilométer, gyári fény, második tulaj, de ezek alig öt éve még 10-12 ezer eurós autók voltak…
Pierce Brosnant is megidéztük, volt BMW Z8, ferraris, 255 ezer eurós magasságokban
Ez a furcsaság egy Fiat Millecinquecento Allemano, lényegében ugyanaz, mint a Kád-Fiat, csak nagyon más. Ez az egy példány készült belőle összesen. Ja, 1963-ban
Rosszul vagyok már a Miuráktól, rosszul vagyok…
De a világ legkisebb autójának mondott (akkor a Peel P50 micsoda?) Bimbo azért aranyos volt. 125 köbcenti,három fokozat, 1946-os gyártás
Azt írja a Giulia ablakába tett cetli: “történelmi múltú autó, több bűntényben is részt vett”
Plasztikus, kézzelfogható bizonyíték a szélvédőn
Ó, találtam egy pont olyan Fiat 850 Sport Coupét, színre, belső térre egyezőt, mint amilyen gyerekkoromban a parkolónkban lakott, amilyet később én magam is vettem 83 ezer kilométerrel az órájában, mellesleg meg a Merkur árulta 1970-71 táján
Esküszöm, nem volt érte sok a 11 500 euró, teljesen ép a belseje is, még a mű-fakormány és az ajtó oldallécei sincsenek elrepedve
Dörzsölöm a szemem – oké, egy szép állapotú, második szériás Alfa Giulietta, de micsoda? 42 500 euró? Itt valami tévedés lesz…
Nem, nincs tévedés, ez egy Turbodelta, azaz egy 175 lóerősre húzott, feltöltött motoros, spéci kivitel 1984-ből, a 361 legyártott példányból a 218., ráadásul csak 28 500 km van benne
Nem szóbeszéd, tényleg létezett olyan márka, hogy csiribiri. Fogadom, többet vissza nem adom. Különben Chiribiri, és versenyautó
Élőben nem annyira kis vicceske: bár a húszas években készült, már DOHC motorja volt, ami mai szemmel nagyjából a Higgs-bozon kutatásának felelt meg
Az egyetlen pont olyan Alfa, mint az enyém! Egy első szériás Giulia Sprint GT, a rá való konvektormaszkkal
Azért akadt Porsche 906-os is, tudod, Le Mans meg minden. És rendszáma van!
A 906-osban csak hathengeres volt a boxermotor, nézd, ott szív
Az az eset, amikor a felületes börzézős (és a nagyarc, aki benyögi, tíz ennél jobb Zsigulit veszek ebből a pénzből) nem érti, miért kerül egy nyomorult, szögletes fényszórós (régebbi kivitel) Fiat 131 kombi 85 ezer euróba. Csakhogy ez egy eredeti Fiat-versenycsapatos szervizkocsi, piszkálatlan állapotban, 1976-ból. A történet, ugye
Az egyik standon mindenféle nagynyomású vízzel fémig tisztított karosszériákat állítottak ki
Végre motorok. Ez például egy függőcsapszeges első kormányzású, kétvezértengelyes, kompresszoros, 500-as motorral hajtott Riva 1929-ből. Az olaszok felfoghatatlan dolgokat készítettek már közel száz évvel ezelőtt. Felfoghatatlanokat
Semmi különleges, csak egy négyhengeres Honda… nem, Kawasaki… nem,Yamaha…, nem, Suzu… oké, MV Agusta a hatvanas évek közepéről. Ja, kétvezértengelyes ez is, ami a japánoknál csak a Kawasaki Z1-essel jött, majd’ tíz évvel később
Íme, az amerikai gőzmotorkerékpár, amely 11 évvel megelőzte Karl Benz első autóját és 13-mal Gottlieb Daimler és Wilhelm Maybach motorkerékpárját. 1875-ös
Vincentből egyet látni is sztoriznivalót ad az embernek pár hétre. Nos, itt volt vagy hat belőlük, egyet be is indítottak, a videóban meg tudjátok hallgatni
Vespák színre, szagra
Ennek a rozsdás Lambrettának van egy kis titka
Ilyen kéthengeres motor van benne, ezzel nem 150, hanem 300 köbcentis. A Lambretta-alkatrészárusnál meg lehetett venni az átépítő-szettet
A blokk nem valami tákolmány, hanem mérnökök által tervezett, tiszta gázcseréjű, számítógépen szimulált működésű, profi, magas fokon tuningolt szerkezet. A videóban ezt is halljátok menni
Egy Honda Cub, de nem a postásmotor, hanem egy nyolcvanas évekbeli, kisszériás, formatervezett mini-enduró. Potom 7300 és viheted
A Robogóra Nőtt Pénisz valójában szintén egy Lambretta, valamilyen versenykivitel. Bizonyíték arra, hogy ha nagyon akar, akkor az olasz tud nagyon csúnyát is
Búcsúzóul egy Renault R5 GTR kabrió 260 kilométerrel az órájában. Kb. 180 példány készült belőle, 2000-ig egy Renault-szalonban volt kiállítva. 15 ezret kértek érte. Esküszöm, megéri
Arrivederci Bologna!

 

Címkék

Hasonló tartalmak

4 komment

  1. hahhhh.. a zsurnalizmus gigászi oltárán önmagát feláldozó tragikus hős.. süvegelem csikós mucius[mjúsösz] scaevolai hőstetted😁🙃

  2. Kéne nálunk mondjuk a BNV területén is egy ilyen.
    Keleti veterán,nyugati veterán, motorok ,alkatrészek és szakmai
    Kívül placcon: ikarus,Rába,Csepel,dutra stb…
    Belül: standok: lada,skoda,trabi ,polski, Csepel ,mz ,Simpson stb…
    Ki tudja még mit rejtenek a fészerek.,garázsok.
    Kezd itt is nagy pénz lenni ebben az egészben.

  3. Vasspityu: Talán már lenne is ilyen, ha lenne rá igény, de attól tartok, nincs itthon annyi veterános, amennyi eltartana egy BNV-s börzét. Kereskedő meg főleg nincs. Csík is többnyire külföldi kereskedőktől rendel. Ettől függetlenül évente 2-3 alkalommal jó lenne egy veterános piac valami olcsó helyen, faluvégén, legelőn. Oda talán az ilyen sufnilelet cuccokat is sokan elhoznák.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Back to top button