A maradék volt a legérdekesebb

Elég kellemetlen, ha az ember egy börze első napjának délutánján leül egy sör mellé, és onnantól nem érzi magában a lelkierőt, hogy feltápászkodjon és folytassa.

Még nagyobb baj mindez, ha nem is igazán a fáradtság miatt tesz így, hanem mert a fejében megtelik a puffer és úgy érzi, képtelen már többet befogadni. A legnagyobb baj pedig, ha ilyenkor ránéz a kezében tartott térképre, és az látja: még a harmadát se látta az egésznek.

Amikor ezt így megfogalmaztam magamnak, onnantól már a pánik segített abban, hogy felálljak a helyemről. S éreztem egy másik fajta nyomást is, ami nem riporteri kényszerből fakadt, nem onnan jött, hogy mindent, amit az én képességeimmel, a nálam levő eszközökkel egyáltalán lehet, megmutassak nektek Bolognából.

Mert az eszméléssel együtt, ahogy a vér lassan visszatért a fejembe, megjött az önzés is. Eredetileg alkatrészt vadászni indultam erre a börzére, a saját pénzemet, szervezésemet, kivett szabadságomat áldoztam bele ebbe a kirándulásba, videót forgatni csak azért kezdtem, mert ha az ember egy ennyire érdekes helyen jár, s tudja, hogy tízezrek szívesen eljöttek volna vele oda a nézők/olvasók közül, vagy legalábbis elgondolkoztak azon, hogy érdemes lenne-e meglátogatniuk egy ilyen rendezvényt, akkor már csak empátiából is tudósítani kell róla. Így lesz a privát idődből és pénzedből egy fura csavarral munkaidő.

S bár ez olyan munkaidő, aminek az ember egy percét sem sajnálja, hogy elveszi a személyes szférájából, ezen a ponton – a börze második napjának délutánján – mégis elérkezettnek láttam az időt arra, hogy végre a saját dolgaimmal is foglalkozni kezdjek – azokkal, amik miatt voltaképpen idejöttem. Alkatrészeket kellett keresnem a Nózi nevű, épülő Alfa-kupémhoz és a kombi 1500-as Fiatomhoz (mert mire legközelebb megrendezik Bolognát, az Alfa már remélhetőleg készen lesz, a Fiat pedig emiatt nem lesz a család tulajdonában), karburátort kellett vadásznom a feleségem 500-as Fiatjához, s ha találtam volna valami épeszű alkatrészt a mostanában épp betegeskedő Bianchimhoz, illetve egy itt még nem tárgyalt motoros projekthez, akkor azokra is áldoztam volna némi pénzt. Irány az első utamba eső alkatrészes pavilon!

A 45 literes, 12 hengeres, első világháborús (mint egy olvasótól megtudtam, nem repülőgépből, hanem valami aknaszedőből származó) motor köré épített, szörnyűséges Packard-Bentley beindítását követően, füsttel átitatva, zúgó füllel, eresztékeimben szétlazulva kihátráltam a helyszínről a legutóbbi beszámoló végén, s onnan szinte beestem az egyik rendkívül hosszú, de keskeny zsibvásáros pavilonba.

Gojó úrral – tudjátok, régi minis barátommal, ikonikus és termetes veterános arccal, a Speedzone-rendezvényeket hibátlanul szervező külsős kollégánkkal – ennek a csarnoknak a bejáratához fütyültük össze magunkat telefonon. Miután megérkezett, és egy ötperces üldögélés során erőt próbáltunk meríteni a bükkfa pad érintéséből (nemigen sikerült), viszont szinkronizáltuk a bő fél nap alatt látottakat, a délután maradék részét főleg így toltuk végig kettesben, össze-összetalálkozva a csapat egyéb, szintén őszi légyként, félig agyonütötten ténfergő tagjaival.

Ennek a kábé negyed kilométer hosszú pavilonnak az első felét úgy, ahogy volt, kihagytam, mert ott körülbelül ötszáz modellárus tolta az egyenként is minimum negyedórás átvizsgálást követelő portékáját. Nem, én nem hülyültem meg, hogy még ebbe a sokadik zavaros pocsolyába is belelépjek, kábé annyira van szükségem még egy újabb mániára, mint sasmadárnak a sörhasra. A dolgozómat látva, a normális emberek közül sokan így is azt hinnék, hogy gyűjtő vagyok. Pedig dehogy. Fényképezőgépet igen. Könyvet is. De hogy modelleket? Apaghe satanas.

Üdítő volt megtudni erről a hatalmas és lenyelhetetlen falatról, hogy legalább egy részét nem kell megennem, neki is rongyoltunk a pavilon maradék részének, már amennyire a néhány kiló plusszal verekedő Gojó úr és a néhány évnyi felesleggel küzdő én rongyolni tudtunk a napnak azokban a kései óráiban.

Egyik standtól a másikig vonszoltuk magunkat. Emitt egy ember elektronikus gyújtásokat kínált szinte mindenhez, ami eredetileg megszakítóval és kondenzátorral működött. Nyolc, MDF-panelbe csavarozott gyertya szikrázott furcsa staccatóval, ahogy az elosztóból kapta az immár biztosabb alapokon előállított szikrákat, amott egy megmókolt Citroen 2CV-gyújtásból lógtak a kanócok, végükön gyertya helyett ívhúzó berendezéssel, egy másik dobozban pedig, mint nehéz eső után gombák az erdő talajából, úgy álltak ki a különféle elosztók, több tucatjával.

Varázsvilág volt az a kis stand, egy idilli környezet, amely megváltást ígért a valóban némi odafigyelést kérő, és a mai, jellemzően selejtes kondenzátorok korában (amikor mindenki a megmaradt régi kondikat vadássza a börzéken – már egy ilyen egyszerű dolgot, mint egy kondenzátor se tud előállítani a modern ipar?) sok bosszúságot okozó megszakítós rendszerektől. Nem bírtam magammal, megkérdeztem – mennyibe kerül egy szett az 500-as Fiathoz? Mint emlékeztek, nem is túlságosan régen szereltem a Kati 500-asát, és a tengelynél valóban falsot szívó karburátor mellett kicsit azért gyanakodtam még a gyújtásra is…

60 euró, mondta az ember, és ehhez a fajtához nincs szükség speciális transzformátorra (mert a legtöbb ilyen, Hall-jeladós gyújtásnál még arra is kell költeni), tette hozzá. Naná, hogy rögtön vettem kettőt – egyet a Kati 500-asába, egyet a Bianchiba.

Kicsivel odébb ódon, rézből készült, múlt század eleji autókról származó vízhűtők adták egy sarki stand díszletét, bár a háttérben, a falnál voltak modernebb tételek is. Két, a hűtőkhöz passzoló korú ruhába öltözött nő mosolygott ránk, s rövid rézcsöveket nyújtogattak felénk. Hirtelen nem tudtam összerakni, mi köze lehet két ilyen elegáns csajnak ezekhez az ágas-bogas fémszerkezetekhez, de tényleg azért voltak ott, hogy felvilágosítást nyújtsanak. Végigmutogatták. Ilyen csövekből (több százból) áll össze a Bugatti T35, ennyivel kevesebből a T35A hűtője, ezek a szögletesek speciálisan az ikszipszilon márkához valók, de vannak ötszögletűre nyomott csövek is, amit a ZZZZ-hez jók. És persze egyenként forrasztják össze őket, modernebbeket, zártabb tereseket, hűtőbordásokat is készítenek. Lényegében bármihez, ami nagyjából 1960 előtti. Mondjuk, nem olcsó egy ilyen buli.

Aztán ráfordultam egy irgalmatlan hosszú, számtalan asztalból összeállított standra a minden közepén. Gumicsíkok összetekerve, alumínium profilok egymás mellett heverve, vízlehúzók számtalan kialakításban és méretben, ajtónyílás-szegélyekre való szövethuzatok… Zavarba ejtő volt a kínálat.

Turkáltam a még a beaulieu-i látogatáson vett, börzézős majomkocsimra szerelt ládában, előhúztam a Fiat 1500-as beszerezhetetlen csomagtérajtó-nyílás profilját. Ilyen van? – tettem fel a kérdést, amit szóban, messengeren, e-mailben már ezerszer megtettem és soha nem jött rá kielégítő válasz. Ez az a profil, amit kétségbeesésemben tavaly már le akartam gyártatni, szerszámmal együtt közel 150 ezer forint lett volna a mutatvány. Az ember ránézett, megvakarta a fejét és megjegyezte – szerintem van.

Nem tudja, mit beszél, mondtam Gojónak, fel se fogta, milyen komplikált profilt tart a kezében. Aztán kiderült, hogy de. Hozta méterben a nem létező űrgyűrűfüttyöt. Elsőre szkeptikus voltam, mutattam neki, hogy az enyém így terül meg úgy hajlik, erre marokra fogta a régi tömítést, összenyomorította tömörre, s úgy mutatta – látod, ez eredetileg ilyen formájú volt, csak az évek során, a sok préseléstől szétterült és megkeményedett. Ez az, hidd el. Tizenkét eurót fizettem 110 centiért. Milyen jó, hogy nem készíttettem szerszámot…

Elbűvölve caplattunk végig a termen, még beszereztem a Fiat 1500-as nyári túra elején eltört kürtgyűrűje helyett egy másik, épet – de mindenütt csodákat láttunk, kiegészítő berendezések, alkatrészek, szerek és a szokásos szerszámos standok kínálatától (amelyek minden börzén tucatjával ott vannak, s szoktam is náluk pénzt hagyni) eltérő választékú árusok… mondom, meseország volt az.

Majd, miután egy menetben végigpásztáztuk a pavilont, áttettük vizsgálódásunkat a szomszédos csarnokba, ami háromszor nagyobbnak bizonyult ennél az elsőnél. És abban nem volt kézlegyintéssel kihagyható modellautós szekció. Az egy töményen átfésülendő taposóakna-mező volt, minden arasznyi területén a susnyában megbújó kincsekkel.

Kajával kezdtük az akciót, mert Gojó úr evett volna már, én pedig reggelire tömtem magamba bármit az egyetlen korsó sörön kívül és már erősen délutánra járt az idő. A pavilon sarkában a szicíliai konyha street food-dá átnevezhető tételeit árulták, a szicsíl kaja meg mindig finom. Főételnek betermeltem egy arancinót (főtt rizsből készült, hatalmas, csúcsos, panírozott gombóc, a belsejében fűszeres, zöldborsós, húsos raguval), desszertnek pedig utána toltam egy canollót (palacsinta formájú, de kemény tésztából készült cső, amelybe édes ricotta sajtot tömnek, s általában megszórják még valamivel – én pisztáciát választottam). Fú, jó volt, érdemes megkóstolni – ilyet Budapesten is lehet enni, a Frankel Leó utcában van egy jó arancinózó. Kicsike, de érdemes kivárni, mert hiteles, amit adnak. Oké, jöjjenek az alkatrészek.

Ferrari-hengerfejek, negyvenes-ötvenes évekbeli hathengeres Lancia-blokkok, porschés, fiatos, alfás, lanciás, mercedeses, NSU-s, ötvenes évekbeli sportautós, könyves, benzinkútoszlopos, felnis standokkal. A maradék másfél órában Gojó úrral kicsit több, mint a felét sikerült bejárnunk, aztán feladtuk. Addigra megvettem az Alfa-maszkot és –scudettót, s összeszedtem a Cicognanihoz előre megrendelt Alfa-gumialkatrészeket és a Fiat 1500, azaz a Kád ajtajaira való vízlehúzó-gumikat is, mint a múltkori cikkben már említettem is, de éreztem, hogy ez a csarnok ennél sokkal többre hivatott. Másnapra hagytam az alaposabb átnézést.

Hazafelé összefutottam Ujlaki Petivel, aki már amúgy is megbeszélte, hogy Gojó úrral együtt Áron barátunk Opel Combójában térnek majd vissza a szállásra, s mivel Áron a börzén hagyta a harmincas évekbeli Alfa-blokkot, azért annak a helyére én is be tudtam kéredzkedni a cuccaimmal. Nem tudom, hogy jutottam volna haza lábon, mert már csak üszkös csonkok maradtak addigra a cipőmben. És még hátra volt egy nap.

Egyórányi ejtőzés után a megtört bagázs összeverődött a monostor aljában, s tovább vonszoltuk magunkat az előző este bejáratott pizzériánkhoz, ahol a pizzák nagy része hét és tíz euró közé esett, s csak az extra drágák és különlegesek kerültek annyiba, mint nálunk egy átlagos helyen egy átlagos pizza manapság. Kicsit mintha keveset érne mostanában a forint…

Ha már ilyen jót sikerült spórolnunk, akkor a megmaradt pénzünket frizzantéra, borra és egyéb, még ennél is súlyosabb alkoholokra költöttük. Nem mondom, hogy vízszintesre ittuk magunkat, hiszen az az csak ez után következett, a monostor udvarán rögtönzött, hajnali kettőig tartó whiskey-szentelő során (igen, whiskey volt az, Jim Beamről, tehát amerikai viszkiről lévén szó). De az az este bizonyította, hogy az alkohol és a barátok a legdurvább elhasználtságot is messze fújják az ember tagjaiból, fejéből meg pláne.

Másnap nem tudtuk pontosan, hogy a katzenjammertől, az előző napi, húsz kilométernyi gyaloglástól, vagy az agyi telítettségtől indultunk kómásan a börze irányába, de tény, hogy a társaság távol volt a frivol fickándozástól. Még megkávéztunk és croissant-oztunk az expó felé útba eső, szintén lassan törzshelyünkké váló kávézóban, aztán valahogy összeszedtük magunkat és rányomultunk az Auto e moto d’epocára.

Második napra már a térkép alapján gyártottam tervet: végigjárom a szabadtéri területek kínálatát, egyben magamba szívom a késő októberi, meleg, olasz napsütés utolsó sugarait, hogy a hideg, szürke, budapesti téli napokon legyen mire visszaemlékezni, leforgatom a cuccokat, amiket ott találok. Utam során bekukkantok a kihagyott autós pavilonokba (nem hinném, hogy az első napi kínálatot már bármi felül tudja múlni), majd a túra megkoronázásaként végigmegyek a motoros pavilonon, amiből előző nap ijedten kifordultam, amikor megláttam, mekkora.

Ha pedig marad még időm és energiám, megint falok egy kis szicíliai tápot, majd még alaposabban végigjárom azt az előző nap félbehagyott pavilont…

Talán jót tesz az embernek, ha ilyenkor kicsit másnapos. Vagy fáradt. Vagy tele az agya már reggel. Az előző napinál sokkal komótosabban kezdtem feldolgozni a börze maradékát, mert egyszerűen nem maradt bennem annyi hév, s valahogy sokkal kellemesebben is telt a nap, bár tény, hogy kevésbé hasznosan, hiszen már csak apróbb dolgokat vettem, például karburátort a Kati Fiatjára, egy ülést a még nem tárgyalt motoros projekthez, egy index- és fényváltó bajuszkapcsoló-egységet a Bianchihoz (évek óta mindig probléma a vizsgákon, hogy már csak én éreztem rá, hogyan kellene eltalálni, hogy indexeljen is).

Már a szabadtéri kínálat is meglepett, hiszen a Magyarországon az elképesztőség határát súroló Lancia Delta HF Integralékból, eredeti, ős-Multiplákból, E30-as M3-as BMW-kből annyi volt, hogy már számolni se volt kedvem őket.

Aztán egy rövid pillanatra beléptem a napsütésben igazi autószagot illatozó kocsik mögött húzódó pavilonba, és földbe gyökerezett a lábam. Helyből egy szárnyatlan (tehát ritkább és értékesebb fajta) Lamborghini Countach-ba botlottam, mellette Ferrari 250 GTE, másik oldalról egy 275 GTB, azon túl egy Lamborghini Miura, mögötte Lancia Aurelia B24 Spider… És közéjük, mögéjük szórva az egyebek. Mind milliós, kétmilliós autók – euróban értem. Ott, azon az egy standon egy háztömbnyi érték hevert ingatlanban. Inkább kimenekültem, mert a távolban – és ennek a pavilonnak tényleg voltak nagyon távoli sarkai – hasonló, elborult standok sejlettek fel. Oké, az előző napi lelkesedésemet újragondoltam. Ez legalább egy polccal feljebb volt itt.

Mindegy is. Végigmentem becsülettel a kinti autókon (inkább a képaláírásokban mesélem el, mit láttam), találtam Steyr-Puchokat is, ami Olaszországban nagy szó, kábé olyan, mint Kanadában a Pannónia, bár nem igazán jó a hasonlat.

Hüledeztem az árakon, mert azok az autók, amelyeknek viszonylag jól ismerem a szériához, kivitelhez, állapothoz tartozó értékeit, itt vagy 50-80 százalékkal drágábbak voltak. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy olyan kocsikon fityegtek a könnyfakasztó cédulák, amelyekben jellemzően alig volt kilométer, a fényezésük a negyven-ötven évvel korábban rájuk fújt eredeti lakk volt, tulajdonosaik száma pedig nem haladta meg az egyet.

Azok pedig, amelyek mégis kopottasak voltak, s egy nullával többet láttam rajtuk a szerintem helyes összegnél, általában speciális kivitelek, versenyváltozatok, vagy olyan példányok voltak, amelyek híres versenyeken, egyéb rendezvényeken szerepeltek. A veterános piac nem kilóra méri az autót, érdemes ismerni a járműtörténelmet, járműkultúrát és az aktuális divatot, ha valaki meg akarja érteni, hogy két, szemlátomást ugyanolyan autó között, amelyek talán az indexbúrájuk formájában térnek el egymástól, miért van három-négyszeres árkülönbség.

A nagy pavilont lényegében félájultan csináltam végig, mert amikor az ember egyetlen standon négy Lamborghini Diablót lát, melyek közül az egyik egy roadster, vagy egy másikon nagyjából tizenkét Ferrarit, mellettük pedig ugyanazon a placcon egy harmincas évekbeli, kompresszoros Mercedes-Benz 540K egy szárnyas Lamborghini Countach-sal osztozik a figyelmen, vagy amikor egyazon kereskedő standján ott van egy Ferrari F430-asra épített Lancia Stratos-replika, mellette meg a Ferrari F40-es ritkaságának kategóriájában mozgó, de sokkal kevesebbet sztárolt Lamborghini Jarama – amilyet pont emiatt még sosem láttam élőben –, olyankor bármilyen edzett is a lélek, kicsit mégis megremeg.

Még szerencse, hogy valahogy csak átfésültem a pavilon, s átmehettem – egy másikba. Ahol már sokkal inkább a tullni börzéhez hasonló árakon, kicsit kevésbé flancosan, de azért egészen elérhető autókat találtam. Mert Bolognában ilyen is van, csak meg kell keresni a megfelelő pavilont.

Jött még néhány szabadtéri rész, aztán egy újabb óriáspavilon, ami roskadásig volt például olyan Alfa Romeo kupékkal, amilyet én most restaurálok – de pont olyat csak egyet találtam -, eljött egy olyan momentum, amilyet addig el se tudtam képzelni, hogy Olaszországban megtörténhet. Az egyik büfénél a szokásos olasz rendszer szerint a pénztárhoz járultam, hogy kiváltsam a kávéjegyemet, majd végigálltam az ismert, kaotikus és nyomulós tülekedést a pultnál, amit az olaszok valamiért sorban állásnak hívnak, mire a kiszolgáló csaj közölte: elfogyott a kávé.

Még legalább öt percet kavarogtam, mire pótolták feltöltötték a készletet – ebből azért lejön talán, hogy a szervezők még a legmeredekebb álmaikban se gondolták, hogy ennyien lesznek a kiállításon.

Ami viszont nagyon meglepett – mert itthon, Magyarországon két éve mindenki azon nyavalyog, hogy így romlik a piac, úgy nincs már igény az öreg járművekre, az olaszoknál pedig a helyiek már tíz éve arra panaszkodnak, hogy ajvé, nincs már pénze senkinek semmire – még csak szombat volt, de a helyenként igen magas árak ellenére szembeszökően sok autón kint volt a „venduta” (eladva) tábla. És még hátra volt a vasárnap, amelynek délutánján az ilyen show-kon a dolgokat alaposan megrágó vevők vissza szoktak térni a megmaradt cuccokhoz… Akkor döglődik-e a biznisz, vagy sem? Én egyelőre nem úgy látom…

Ahogy ígértem magamnak, késő délután megint tömtem egy adag arancinót és canollót a kazánba, hogy működni tudjon a gépezet, majd Kozma Zsolti, Horogh Árpi és Kiss Peti barátaimmal csoportot alkotva letámadtuk a motoros pavilon.

Talán nem tudja mindenki, de egy motorkerékpár láthatóan kevesebb helyet foglal, mint egy autó. A motoros pavilon pedig még autóknak se lett volna kicsike. Akkor már nagyjából el tudjátok képzelni, mennyi mocit láttunk ott. Ezret? Kétezret? Tudja fene. Baromi sokat.

No meg motorosalkatrész-árust is. Meg elképesztő régiségeket. Hihetetlen versenymotorokat, olyan paraméterekkel, melyeket kétszer el kellett olvasnom, hogy egyáltalán értelmezni tudjam őket. És elképesztő tuningcuccokat is. Ja, meg gőz-motorkerékpárt tíz évvel a belső égésű motorral szerelt világelső Daimler-kétkerekű megjelenése előttről. Pontosabban tizenhárommal. Volt ott minden, örülj neki kisfiam, hogy nem farkaskutya lettél, szólt a régi poén.

Mondanom se kell, az előző nap félbehagyott, talán 16-os számú alkatrészes pavilon alapos átkutatása csak nagyjából sikerült. Igazából szemeim helyén üvegdarabok, agyam helyén használhatatlan és hideg zsírtömb, szám helyén kiszáradt kút, lábaim helyén berozsdásodott és elkopott állványszerkezet volt már akkor csupán. Elfogytam.

Kétszer húsz kilométert gyalogoltam addigra. 5600-szor hagyta el a számat a „pardon”, „entsüldigung”, „szkúzi” és „szori” kifejezés, mert a tömeg ezekre a vezényszavakra néha azért szétnyílt, hogy odaengedjen az érdekességekhez. A lelkes szavak örökre kifogytak a szótáramból, s amit nem hittem volna: megkaptam a lamborghinimiuraitiszt, a lanciadeltaháefintegralitiszt, sőt, még a lépcsősorrúalfaitiszt is.

Utóbbi azóta szerencsére elmúlt, a többit még nem teszteltem, bizonyítva ezzel, hogy a veteránozásból való kigyógyulás azért még mindig a gyógyítható betegségek közé tartozik. Na, ezt rakd ki.

Mi pedig élményekkel, vásárfiával és sajgó végtagokkal megrakva másnap hazafelé vettük az utunkat. Engem a sikeres beszerzés, az őrületes élmény-kavalkád és a jól elvégzett munka öröme töltött el a hátsó ülésen. Keményen dolgoztam, de minden megvolt. Hittem ezt egészen addig, amíg Ujlaki Peti elő nem vette a telefonját, és mutogatni nem kezdte a fotóit.

Hát ez meg hol volt? És ez? Hoppá, ilyet is láttál? A harmadik képnél jöttem rá, hogy egy pavilont minimum kihagytam. Hogyan? Egyetlen vigaszom maradt – Peti az én fotóimat nézve hasonló konklúzióra jutott, s hasonlóan ki is akadt.

Mondom, Bologna bejárhatatlan. Felfoghatatlan. Lehet, hogy Párizsban nagyobb és gazdagabb az aukciós rész, Essenben több a 300 SL és a 600 Pullman, Tullnban olcsóbb és jobb a sör, a szinte kizárólag zsibvásár-szerű Mannheimben pedig még több az alkatrész, de egyszerre mindent – ennyi autót, ennyi börzés standot, ennyi kiállítási részt, ennyi különlegességet, ekkora klubos jelenlétet, ennyi zajt, élő és beindított dolgot semmilyen más európai börze nem tud.

Hadd tegyem hozzá – a dolgok töredékét sem sikerült lefotóznom. És annak a kevés fotónak a töredéke se fért bele ebbe a cikkbe. Jobb, ha megnézitek jövőre magatoknak, ne sajnáljátok a pénzt a többnapos belépőre és a több éjszakányi szállásra, mert megőrültök, ha csak egy napra jöttök.

Bologna az új király.