Kicsit olyan ez a Vespa-ajándékozás, mint a Netflix-sorozatok mostanában: az évad végéhez érve minden szálat elvarr ugyan a forgatókönyvíró, de a beteljesülés-érzet elmarad, mert az összes addig fontos szereplő vagy meghal, vagy éppen egy foszladozó kötélről zuhan negyvenemeletnyi mélységbe. Csapó.
Vegyük úgy, hogy ez a beszámoló most az első netflixes évad befejező része. De tőlem lehet HBO Max is, mindenesetre egy szervezési és lélektani folyamat végére érünk most.
Legutóbb ott hagytuk abba az „építsünk felismerhetetlen roncsból hibátlan veterán Vespát a feleségünknek”-sztorit, hogy elpucoltam a blokk java részét, megpróbáltam összerakni a váltót, csak hogy kiderüljön: a berúgórendszer racsnija nem old, emiatt akad, kattog minden, ha előzetesben összerakva a blokkot, forgatom benne a tengelyeket.
Hosszas és alapos vizsgálatok, több blokk össze-szét után rájöttem, hogy a racsnizást végző fogaskerék belső pályája, amely a primer váltótengelyen forog, elkopott, a fogaskerék billeg és billegése közben nem hajlandó fel-le csúszni a tengelyen, mert megakad, s a fogaskerék alaphelyzetbe húzásáért felelős letörés a berúgó fogaskerék-negyedív végén is kissé már elvesztette az eredeti formáját.
Fenteikből kellett újat beszereznem, miként a blokkban elforgó berúgó fogaskerék-negyedív végső ütközőpontjaihoz is szükséges volt egy-egy gumi, mert azok is szétszakadófélben voltak. Január 18-át írtunk ekkor, már nem volt hátra egy egész hónap Kati születésnapjáig. Amikor is át szerettem volna adni a robogót, ugye.
Az volt a pillanat, amikor alaposan nekiültem és kijegyzeteltem, hogy melyik alkatrész-beszállító küldi a cuccokat a leggyorsabban a három általam ismert közül – SIP, Borozzino Moto, Bicasbia. A távoli dél-olasz utolsó jött ki a legkészségesebbnek. Onnantól mindent a Bicasbiától rendeltem, mert az idő borzalmasan szorítani kezdett.
Ezen a ponton kezdtem azt érezni, hogy valamit rettenetesen elcsesztem. Mert amíg még csak jöttek az új alkatrészek, készült a kaszni, fújódott a szép kék dukkó, vadásztam a finom cuccokat a börzéken, addig úgy éreztem, halad a dolog. De itt, most az egész késlekedés oka tisztán kirajzolódott, s annak epicentrumában én álltam. Hiszen mindenki más elvégezte időben a dolgát, csak az én befektetett munkám volt az, ami hiányzott a képletből.
Mentegethetném magam azzal, hogy – de közben ott volt a Kati sárga Fiatja, ami szintén lerohadt és én javítottam meg, hogy ott volt a család kedvenc kis Bianchija, amely szintén betegeskedett, és azzal is próbáltam foglalkozni, hogy az Alfa-Nózi miatt egy csomó időm elment rohangászással, hogy a Kád-Fiatot is egészen tavaly nyárig pátyolgatni kellett, hogy összeálljon végre, hogy be kellett fejeznem az új Ponton-könyvemet, ami ötször nagyobb melónak bizonyult, mint terveztem, hogy az idős anyukámmal való foglalkozás is elkezdte vinni az időt, idegrendszert, felemészteni a fennmaradó minimális szabadidőt… De mindez igazából annak a beismerése lett volna, hogy az én életembe nem fér bele, hogy a feleségemnek összerakjak egy nyomorult segédmotor-kerékpárt…
Na jó, ezt nem hagyhattam. Felszívtam magam, és az összes létező időt elcsalva a Vespával kezdtem hálni. Szerencsémre – ezt ő nyilván nem így élte meg – Kati kétszer is influenzás (vagy olyasmi, de nem covidos, mert azt tesztelte) lett, s ki se mozdult a lakásból, heteken át nem is érdekelte, hogy létezünk-e még, ezeket a kapott órákat pedig úgy tudtam kihasználni, hogy azt mímeltem, felfoghatatlanul sok a munkám a Speedzone-nál, ezért éjjelig kell dolgoznom. Az így behozott időt pedig napközben, a garázsban pazaroltam el.
Hogy legyen egy zaftos alibim, elővettem a már vagy négy vagy öt éve megvett, kerékpár-kivitelű, 25 km/h-s végsebességre tervezett Honda Chaly kismotoromat, amiről Kati tudta, hogy át akarom építeni legalább egy használható segédmotor szintjére. Azt kiállítottam a motorszerelő állványra, a blokkot meg kirántottam belőle. Kati úgyse tudta volna megállapítani, hogy pontosan milyen vasdarabokat pakolgatok épp a satupadon, ha rajtakap.
Így felvértezve végre nyugodtan és gőzerővel munkához láttam. Január 25-re megjöttek a cuccok a Bicasbiától, elkezdhettem összeépíteni végre a blokkot. A két racsnizó fogaskereket egymás mellé téve, pláne a tengelyre felhelyezve már egyértelmű volt, hogy az eredeti tényleg a végét járta, s az új alkatrészekkel – berúgóív, végütközők – szinte megnyugtatóan egybecsúszott a blokk. Összepróbáltam főtengely nélkül, aztán főtengellyel is, és még úgy is – bár egy kis vészjósló racsnizást még mindig hallottam –, összement.
A váltó kapcsolószerkezetét addigra szerencsére már elpucoltam, és azt is kitapasztaltam, hogyan megy egybe. Hátra volt még a kuplungnak a kerék mögött megbújó zárófedélben működő mechanikája. Sipi ezt a fedelet is szépen elnedves-szemcseszórta, de mivel nem kértem meg, hogy szétszedje, viszont a pucolás során telement végtelenül apró kerámiagolyókkal, ezért most takaríthattam el én az egészet. Na, az se volt rövid művelet, pláne, mert rájöttem, hogy a Piaggio képes volt a kuplung kiemelőkarjának tengelyét mindkét végén tűgörgős csapágyazásúvá tenni, a tűgörgős fészkek pedig telementek a nedves szemcseszóró apró kerámiagolyóival. Kőkemény, porméretű, fehér homok.
Minden csak elszántság, fogkefe, ecset és Brigéciol kérdése, az alkatrészcsoport pedig némi tökölés után ISO 9001-es minősítésű, hibátlan műtői tisztaságban csillogott és mocorgott. A napjaim amúgy is olyasféle tököléssel teltek a Vespa körül, amit az angol és amerikai műsorokban a legritkábban mutatnak be, de azért már én meg rájöttem, miért – senki nem nézné végig. Én ugyan felvettem egyik-másik fázist egy kis állványra kitett Osmo Actionnel, de amikor a nyers videókat scripteltem vagy másfél napon át a vágónak, én is minden ilyen részhez odaírtam – 50x-es gyorsításban, bitte.
Merthogy mindent elpucoltam, faragtam, kicsit igazítottam, megint pucoltam, bepróbáltam, megint igazítottam, elpucoltam… Közben rájöttem, hogy a drága olasz eladó az összes tőcsavart kiszedte a blokkból, tehát menthettem ki azokat a régi blokkból, egy részük azonban nem tudott arról, hogy neki egyszer még ki kellene jönnie onnan bármikor az életben. Volt olyan tőcsavar, amellyel egymagában közel egy órát szórakoztam – hőlégfúvóval, kalapáccsal, jégsprével, dupla anyákkal és a munka kenéséhez bőséggel alkalmazott káromkodásokkal. De megmenekült, mindkét végén ép menet maradt rajta.
És persze menet közben kiderült, hogy az egyik szimeringet fordítva építettem be (a főtengely kuplung felé eső oldalára esőt a megszokotthoz képest másik irányban kell betenni), egy másik meg nem akart befeküdni az ágyába, tehát mehettem az SKF-boltba, beszerezni a hiányzókat. Esténként pedig, amikor felmentem a házba cikket írni, videókat scriptelni, nos, olyankor titokban YouTube-videókat is néztem kis Vespa-blokkokat összerakó olasz emberekről. Nekik persze ment 25 perc alatt az, amihez nekem majdnem ugyanannyi nap kellett. No igen, a gyakorlat meg, hogy kéznél van minden, erősen megolajozza a folyamatokat. Nekem például az alátéteken kívül mindent rendelnem kellett külföldről.
Onnantól még a kuplungot kellett összeraknom, amelybe tévedésből két komplett lamellacsoportot vettem ugyan, de valamilyen furcsa megérzéstől vezérelve szerencsére nem felejtettem el beszerezni egy összehúzó célszerszámot sem. Ha ezt nem lépem meg, tákolhattam volna csavarokból és egyebekből ide valami hasonlót, de mivel ez egy viszonylag precíz szerkezet, egy bármilyen kicsit kevésbé pontossal nagy szívássá vált volna a lamellacsoport összerakása. Így se volt kicsi.
A kuplungszerkezet összepakolásának fázisához egy február eleji csütörtökön jutottam el, amikor aznap este Joe Fritz dzsesszklarinétos barátom búcsúkoncertje volt a Nyitott Műhelyben. Oda jöttek volna velem a gyerekek is, én pedig mindenképpen ott akartam lenni, részben mert imádom ezeket a cool jazz-nótákat jól előadva, részben mert dzsesszhallgatás közben tudok a leggyorsabban lelazulni agyilag, és eléggé feszkós volt az életem, részben meg, mert Joe kapott egy nyolcéves szerződést Floridába, a Tommy Dorsey Big Bandbe, ezért tudtam, hogy efféle bulira nemigen lesz alkalmam a közeli jövőben. És persze el is akartam búcsúzni tőle.
A feleségem hét órakor rám csörgött a garázsban, hogy Bojtár Peti barátom (a könyveim lektora, kamaszkori barátom, legkedvesebb dzsesszhallgató haverom) már úton van hozzánk. Én épp akkor káromkodtam a leghangosabban, mert hiába szorítottam össze a lamellákat, a kuplungcsomagot lezáró lemez-seeger az istennek se akar a helyére kattanni. És már több sebből véreztem addigra. Hogy mindenféle koncerteken járt-e az agyam? Ne röhögtess.
Boji aztán meg is jött, elbeszélgetett Katival, én pedig még fél órát lent voltam és küzdöttem az átkozott alkatrészekkel. Végül pokoli kínok közepette egybetettem a lamellákat, bekattintottam a seegert, beraktam a pakkot a kuplungkosárba, ráhúztam az anyát – mehettünk. Még az a szerencse, hogy a koncert késve kezdődött…
Onnantól már csak egy napom volt szombatig, azaz február 3-ig. Az volt az a dátum, amikorra Nagy, Titkos Vespa-összeszerelő Partit szerveztünk néhány barátommal; a fedőneve „Vidám táncos mulatság Dave-nél” volt a családi Google-naptárunkban. Kati hiába volt annyira beteg, hogy még Joe koncertjére se jött el, ide azért rögtön el akart… Tanulság: a célnak megfelelő névválasztás extrém fontos, ha fedőakciókra akasztasz titkos bilétát.
Mindegy, azért elhitte, hogy valamelyik haverunk autóját megyünk lóhalálban összepakolni, feláldozva a teljes szombatunkat. Később, amikor azon a szombaton először felhívott, hogy ha már reggel óta ott vagyok, nem akarok-e így estefelé hazamenni legalább vacsorázni, majd éjfélkor újra felhívott, hogy legalább aludni nem térek-e haza, aztán másnap, amikor a nyolcvan évessé öregedett énem megjelent a reggelizőasztalnál… akkor már mintha kevésbé hitte volna el a sztorit. De ne menjünk a dolgok elébe ennyivel!
Én azon az utolsó lóhalál-pánik-pénteken, a saját garázsomban még felraktam a kuplungfedelet, helyükre húztam a csapágyakat, feltettem a fékalaplapot, összeraktam a hátsó féket (ez az egész a Vespánál egyetlen tömböt képez a motorral), feltettem a dugattyút és rá a gyűrűket, vigyázva azok helyes állására, lehúztam nyomatékra a hengerfejet, s beszereltem a gyújtást is.
Menet közben még arra is volt időm, hogy ellenőrizzem, megvan-e a 0,1 mm-es hézag a főtengely sonkája és a forgattyús ház között. Mert ha kisebb, akkor valószínűleg üt a tengely, ha nagyobb, akkor valamikor, a kikopott csapágynak köszönhetően a főtengely kitért forgás közben a középpontjából és eldarálta a blokkot. Ha ez megtörtént, a motor nehezen indul, s ha be is tolod, borzasztó bután fog működni. Szerencsére nálam minden stimmelt.
Este tíz óra volt, mire a blokk nagyjából összeállt, egy pakkba raktam mindent, amit Dávidék szervizében használnunk kellett másnap – szerszámokat, alkatrészeket, kész részegységeket –, a Zombi (Zomborácz Iván) barátomtól kapott, egyetlen TB24-es futamot látott két gumit felszereltem a Dávidéknál szép, ezüstre lefújt felnikre. Ezzel én nagyjából készen álltam a zenés táncos mulatságra Dave-nél.
Reggel még bevásároltam némi elemózsiát, piát, egyebeket, s tízre a szervizben voltam – ha előbb kelek, megöl a feleségem, mert egy kanbuli kedvéért soha nem rombolhatom össze a szent hétvégi alvását, ami nálunk, a család életében, központi fontosságú.
Gojó úr (a Speedzone mozik és a Speedzone Camp szervezőjeként jól ismerhetitek), Dave (az ő cégüké volt például a Bel Air, de egy csomó Rolls is, amit teszteltünk) és Nagy Áron (nála készült 2022 nyarán, lóhalálban a Fiat az emelőn) – már mind ott voltak. Kipakoltunk, melóhoz láttunk.
Mivel a trepnihez vásárolt aluperem nagyon útban volt, a trepni széle meg amúgy is sérülékeny, ezért úgy véltem, a legjobb lesz, ha ők kelnek egybe elsőként. Jelentem, a trepnivédő alucsík és a trepni formájának annyi köze van egymáshoz, mint piskótatekercsnek a toroid transzformátorhoz. Térben összevissza kellett hajlítgatni az egészet, mire legalább nagyjából felvette a Vespa trepniszélének a formáját, mely utóbbi kicsit akaratosabban ragaszkodott az eredeti vonalvezetéshez. Aztán lehetett ráperemezni. Mmmm…
Még jó, hogy Dávidéknál zajlanak karosszériamunkák is, ezért találtam egy olyan fogót a műhelyben, amivel rá tudtam nyomkodni az egészet a lemezre, de ez is lassú, sziszifuszi munka, folyamatosan ott a zabszem, hogyan sérted meg a fényezést (egy helyen nekem sikerült is), nem lehet elkapkodni.
Áron közben elfoglalta magát a kormánynyak-csapágyak fészkének eltakarításával, beverésével. Csordogáltak a negyedórák, félórák, órák… Csendes munka mellett gyorsan szalad a vékony mutató az órán.
A legkényesebb feladattal folytattuk – a Vespa padlójára való hat díszléc felszerelésével. Én azért már jóval előtte már elmentem Giannihoz a Motor-Line-ba megmérni és lefotózni ezeknek a helyét. El is küldtem utána a képeket Dave-nek, mert azt mondta, ők még felfúrják a díszléceket előre a műhelyben, hogy legalább azokkal ne kelljen bajlódnunk, amikor ott leszünk.
Aztán megnézték a képeket… Onnantól hirtelen mindenkinek elment a dologtól a kedve.
Ez hetekkel korábban történt. Én pedig alapvetően meg is értem, mert tényleg borzasztó sok lukat kellett befúrni, semmihez nem volt igazi támpont, hiszen a Vespa szép, de meglehetősen formátlan tárgy. Az én képeimet is igazából csak én magam értettem (néha még én se, mint kiderült), komplikációként pedig adtak egy marék elkalapálandó szegecset is ahhoz a sok alumíniumhoz…
Nem volt vidám művelet; elláttuk maszkolószalagokkal a karosszériát, hogy könnyebben menjen a jelölés, Biztoskezű Áronra bíztam a furkálást és szegecsbeverést, én inkább a lécek beállítására és helyben tartására szorítkoztam. Elvoltunk a játékkal, egy-egy díszlécre simán elment fél óra, mire felkerült.
Aztán lehetett belehúzni a gumikat is, ehhez pedig kidolgoztam egy zsírral kenős, húzós-tolós eljárást – újabb félóra ment el. Hátra volt még az első felirat – na, azt hova fúrod? Bárhova? Akárhova? Gianni fehér Vespa Specialja a Motor-Line-ban egy későbbi modell volt, egyenes felirattal, azt hiába mértem meg, mert nem segített. Végül egy csomó képet leszedtem a netről, s azokról vettük le nagyjából a méreteket, hiszen a ferde feliratos régi fajtához semmiféle sablont nem találtam a neten. Még szerencse, hogy a hátsó, szintén ferde „Special” felirat lyukai benne maradtak a kaszniban – az elsők azért tűntek el, mert az utángyártott trepnin semmiféle lyuk nincs, amikor megkapod.
Említettem, hogy az első sárvédő koponyahasító alumíniumját is fel kellett fúrnunk? Egy nonfiguratív, erősen aszimmetrikus felépítésű, de legalább vastag anyagból készült és csillogóra lefényezett, domború sárhányó felső részére? Meg hogy az oldalsztender széles, masszív állványát is a helyére kellett fúrni? A gyári középsztenderről lemondtam, részben, mert kellemetlen ráemelni a Vespát, részben, mert azt is venni kellett volna, részben pedig, mert az oldalsztender sokkal vagányabb.
Mire idáig elértünk időben, kifutottunk a kajakészletekből, csak némi rostos levünk maradt. Gojó pánikszerűen elrohant munícióért, egyben otthonról elhozta a speciális, Vespa-benzincsap-beszerelő szerszámát is, mert itt a tank betöltőnyílásán át benyúlva, a mélyben levő, alulról betolt benzincsapra kell rátekerni egy vékony, hatalmas átmérőjű anyát, úgy, hogy közben a csapból felfelé csövek állnak ki, amelyeket elgörbíteni szigorúan tilos. Itt a bizonyíték, hogy egy Gojó mindig jól jön a háznál, a szerszáma nélkül hatalmas szívás lett volna a művelet. És rossz az, aki rosszra gondol.
Délután fél öt volt, mire az első futómű alkatrészeit elkezdtük egybepakolni, Katinak reggel azt mondtam, hogy a buli kábé ötig tart majd, tehát filmnézésre otthon leszek. Ezen a ponton már láttam, hogy az ígéretemet még nyomokban sem tudom majd betartani, arról viszont fogalmam se volt, mennyit csúszunk majd a végén.
Oké, beerőltettük a motor elejét még fent, a szerelőpadon, de a villát rögzítő csavart sehogy sem sikerült áttolnom a számára kijelölt lyukon. A Vespa kormánycsövén (amely egyazon cső a villával) ugyanis egyetlen helyen, a tetejénél van egy bemarás, s ahogy arra felülről rátolod a kormány öntvényét, abban meg van egy lyuk, amin nagyon precízen átmegy a rögzítőcsavar, áthaladtában belefeküdve a kormánycsövön levő bemarásba. Onnantól ezek külön sem elfordulni, sem kijönni nem tudnak.
Csakhogy itt két milliméterrel lejjebb esett a bemarás a lyuknál. Belenéztem, láttam. És akárhogy is erőltettük, a kormánytengely, avagy az első villa – kinek, hogy tetszik – nem akart feljebb csusszanni a kaszniban. Ilyenkor hogyan tovább? Leköszörülöd a csavart? Kisebbet teszel bele? Kitágítod a vályút? Bármelyik beavatkozással azt éred el, hogy ha valami véletlen folytán a helyére kerül minden, az egész lötyögni fog. Az pedig egy kormánynál megengedhetetlen.
Nyilván valamelyik utángyártott csapágyfészek volt hangyányit nagyobb a gyárinál, ezért szétszedtük, elmostuk a régi fészkeket (amelyeknek amúgy semmi bajuk nem volt), és azokkal, de azért új golyókkal összeraktuk. Ha erőltetve is, de úgy végre átment a rögzítőcsavar!
Mehettek be a bovdenek. Ezen a ponton Gojó vette magához az irányítást, mert ő már többször csinált ilyet, igaz, nagy Vespán, de a logika itt is hasonló. Mialatt ők Áronnal a szürke tyúkbeleket húzogatták, én összeraktam a tankot, Dave pedig kapcsolókat pucolt.
Közben befutott Kozma Zsolti is a maga teljes, zajos, röhögős, tétlen, link használhatatlanságában. Naná, hogy mindenki eldobta, ami nála volt, a munkakedv, az alkotó légkör és a fegyelem egyetlen forró héliumgáz-buborékként a sztratoszférába szállt. De örültünk is, hogy pihenhetünk, mert – bár barátok közt voltunk – a munka tempója minden pepecselés ellenére eléggé megfeszített volt odáig.
Jumurdzsák… bocsánat, Kozmazsolti érkezése tehát óriási követ dobott a szorgos munka szelíd tavának közepébe. Aztán amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ment is – ha rosszmájú akarok lenni, akkor talán azért, nehogy véletlenül befogjuk dolgozni…
Mi meg a zajos Kozmától visszatértünk a hideg és hallgatag vasakhoz.
Díszek nagyrészt fent, villa bent, bovdenek behúzva, volt egy blokkunk is összerakva, hirtelen karnyújtásnyi közelségbe került, hogy kerékre állítsuk a mocit. Én azért még nekiláttam az első agy szétszedésének, mert Gojótól Kati kapott egy eredeti (nem utángyártott!) sebességmérő műszert.
Bár a Specialok ezen korai szériájában még nem volt óra, csak egy műanyag dugó (amiből megvolt az eredeti is, amit Sipi újszerűre fújt, és kaptam egyet a karosszériafelújító lemezkészletben is), én mindenképpen szerettem volna, hogy ez bekerüljön a kormányfejbe.
Hogy működjön, ahhoz viszont ki kellett építeni a meghajtást. Próbáltam előre nyomozni a témában, s arra jutottam, hogy az óra nélküli Vespák első tengelyén a belső rögzítő anyát kell kicserélni a szintén balmenetes, hatlapfejjel ellátott tetejű hajtófogaskerékre. A másik darabhoz, az ellen-orsókerékhez ott a felöntés az agyban, csak bele kell dugni a fogaskereket, majd a spirált.
Korábban már próbáltam szétszedni ezt a részt, de hiába tekertem le a tengelyről a balmenetes belső anyát, nem akart kijönni maga a tengely. Most azonban, alaposabb szemrevételezés után észrevettem, miért. Van ott ugyanis bent egy koronás anya, teljesen besüllyedve a gödörbe, ami nem engedi. De ott, az este nyomása alatt úgy döntöttem: igazából nem is kell kiszedni a tengelyt, hiszen a csapágy teljesen lógásmentesen, simán forgott, a kritikus dolgokhoz meg hozzáfértem a lyukon át.
Mindenem megvolt a sebmérőhajtás befejezéséhez, mert megrendeltem előre a cuccokat. Készültem tanár úr. Csakhogy az az átkozott meghajtó fogaskerék nem akart rámenni a menetre. Egy mérettel kisebb volt rajta a belső menet. Nem hiszem el… Ezt nem hiszem el…
Oké, legfeljebb átadáskor majd nem működik a sebességmérő, de akkor legalább rakjuk össze az első féket, hogy leemelhessük a Vespát a műtőasztalról. Egy fékpofa innen, egy fékpofa onnan, felső összehúzó rugó beakaszt… de hol az alsó? Hiszen szétszedéskor még megvolt, de az a művelet a tér és az idő távlatainak végeláthatatlan messzeségébe halványodott már onnan, ahogy Dave-ék szervizében vakarásztam a fejemet. Szóval elveszett, na. Az első dolog, amit eltűntnek kellett nyilvánítanom – ahhoz képest, hány helyszínen, milyen összevisszaságban készült a Vespa, az arányt nem éreztem rossznak. Viszont onnantól fel kellett adnom a reményt, hogy bármennyire is működőképesen tudom két héttel később prezentálni a mocit Katinak. Majd lettek egyéb nyomós okok is erre.
Összedrótoztunk az alsó füleket, feltettük a dobot, oké, ebből nem most lesz fék. A hátsó fék viszont elvileg működhetett volna, tehát beraktuk az új fékpedált, amit vettem, mert a réginek úgy szét volt kopva az állványa, hogy a pedál centiket lógott, a tengelyét pedig egy hártyavékony kis maradék alumínium tartotta, hogy be ne szakadjon.
Viszont az újhoz nem adtak felütköző gumit, ahogy betettük, pedig még szétverte volna a festéket. Lehetett vágni lapból gumikarikát. Aztán be akartuk tenni a már előkészített pedált, de hiányzott az a spéci lemezanya, amely az egyik felén bent tartaná a szerkezetet. Tessék, itt a második tétel, ami elkallódott. Betettük hagyományos lemezanyával. Legalább nézzen ki valahogy a motor, amikor Kati megkapja.
Mondhatnátok – hiszen itt még két hét volt Kati szülinapjáig, az szinte bármire elég, miért nem hagytunk néhány feladatot arra az időre is? Erre számtalan magyarázattal szolgálhatok. Tudjátok, Gojó hétköznap dolgozik. Dávidéknál hét közben beindul a szervizben a fontos munka. Áron szintén nem ért volna rá többet. Még egy hétvégét nem kérhettem el az idejükből. Ez az egy nap volt mindenünk.
Én se tudtam volna dolgozni a motoron, mert a sok Vespa-szerelés miatt akkoriban már feltűnően keveset voltam jelen a Speedzone életében, már úgy fizikailag. Nem kaptam ugyan erre megjegyzéseket, páran sejtették, hogy min dolgozom, viszont már nem vonhattam ki magam többet.
Akkor, a következő két hétben volt egy MHC-s használtautó-forgatásunk Győrben, aztán másnap a cég által ránk testált fotósulin konzultációs órám volt, majd Gajdán Miki COTY-s társsal a kiásokkal ebédeltünk, amiről tudtam előre, hogy nem egy órát tart majd. Dőltek ki a fél napjaim a naptárból.
Írnom kellett a Csíkzone-t is – speciel az „Alfa lefényezve” fejezet következett, utána a nővérem Wagon R+-át csináltam meg használttesztnek, pénteken képeket fotosoppoltam a Csíkzone-hoz, s összeraktam a cikket. Még aznap estére Kati egy brazil énekesnő (Luna Cohen) koncertjére foglalt jegyet a Budapest Jazz Clubba (ha tudta volna, mennyire sokat ért volna nekem, ha nem megyek). De mondjuk, az a koncert frenetikus volt, a végén bekapcsolódott a nézőtérről egy kubai énekesnő (Elsa Valle) is, tomboltunk.
Szombaton egy barátomékhoz mentünk egy délutántól induló kis partira, amit hónapokkal korábban megbeszéltük, vasárnap az anyámnál kellett romokból újjáépíteni a fél lakást, a hétfő-kedd Franciaországban, a COTY-s Mortefontaine hét(!) autó egyedüli leforgatásával, Év Autója-nagygyűléssel telt. Egyetlen szerdám és csütörtököm volt dolgozni, akkor is két korábbi könyvem, az Életemet egy rozsdás roncsért és az Autóm, a drog újranyomása érkezett meg a nyomdából, mert a Speedzone Shop és a saját készleteim is teljesen kimerültek, tehát szállítanom, aláírnom kellett, csütörtök este-péntek-szombatra már Kati lefoglalt egy parádsasvári háromnapos ottlétet kettőnknek, hogy méltón ünnepeljük a harmincegyedik (plusz még amennyi) szülinapját. Levegőt is a seggemen át vettem, bár ez nagyjából a normális üzem nálam. Csak a tetején ott volt az egésznek a Vespa.
Semelyikre se mondhattam nemet, tehát a következő két hetem nekem is ki lett lőve. Ott, Dave-ék szervizében, február harmadikán már pontosan tudtam: azt a motort kapja, amit éjjelig sikerül előállítunk. Pont. És akkor már nagyon fogyott az időnk.
Akkorra – tíz óra tájban lehetett ekkor az idő – már Áront is hívogatta a felesége, ő ráadásul másnap korán kelt, tehát mennie kellett. Volt viszont egy apró bibi. Korábban észrevettem ugyanis, hogy az Olaszországból vett blokkfél olajbeöntő csavarját valaki nem egy, hanem minimum két mérettel nagyobbra fúrta, de már az a menet is kikopott belőle. Kellett volna új menetet vágni bele, nekem meg sehogy nem akarózott kedvem lenni ehhez a művelethez.
Áron délelőtt még tett egy olyasféle megjegyzést, hogy nem olyan vészes az, mert ha jól be van zsírozva a fúrószár, s lassan fúrja az ember, majd ugyanezt teszi a menetfúróval, akkor kevés spén megy be a blokkba. Ráadásul, ami alumínium, az puha, ebben a motorban meg nincsenek siklócsapágyak, nyomóolajozás és egyéb firlefranc, tehát pár szem lágy fém meg se kottyan neki. De persze eleve bele se jut, nyugtatott meg.
Én tehát egész nap kerestem az alkalmat, hogy rávegyem – mutassa be, hogyan csinálja, de ő tényleg annyit dolgozott, hogy nem volt pofám még a nyakába varrni ezt a feladatot is. Itt, a távozásakor viszont elérkeztünk a választóvízhez. Áron, ez most válik épp súlyos problémává, mert ha bent van a blokk, már nem fogjuk furkálni, olaj nélkül meg be se indíthatjuk (kétüteműt elvileg mondjuk, be lehet, de nem akartam játszani az ördöggel), jeleztem neki, joghurtos pohár fóliájaként a hetedik réteg bőrét is megkezdve a koszos körmömmel.
Áron meg, amilyen ő már csak olyan, amilyen, tett egy felajánlást, bár éjjel volt, és minden perce aranyat ért. Elviszi a blokkot, otthon megfúrja, menetet vág bele, mert a saját műhelyében garantálni tudja, hogy ne menjen bele spén. De ide már nem tud jönni, valakinek vissza kellene hoznia a blokkot. Dave jelentkezett a feladatra, ketten eltűntek az éjszakában.
Maradtunk ketten, Gojóval. Jöhetett a kormánykapcsoló, amit Dave előtte a polírgépen meglepően újszerűre felhozott. Gojó úr aztán elgondolkodva nézegette a koszos érintkezőket a kapcsolók túloldalán, majd kért egy flakon Cillitet, meglocsolta, pár perc múlva elmosta a csap alatt, és lefújta sűrített léggel. Hoppá, ez belül is újjászületett!
Mivel új volt a kábelezés, ezért nem tartott soká bekötni a kapcsolót. A kormányváltó-kuplung-gázkar együttest annál inkább. Na, azzal sokat molyolt Gojó, végül a gázkar bovdenjéről kiderült, hogy fordítva ment be, és a kis göb jutott alulra, nagy göb meg felülre, de valahogy elfértek így is. Kicsit zavaros már az idő távlatából a dolog, de azt hiszem, ez volt az az óra, amikor megoldottam, hogy a kormányrögzítő csavar a helyére mehessen – tehát az nem korábban történt. De mindketten dolgoztunk, egyre szűkszavúbban tolva magunk előtt az alkatrész-hegyet, ami még beépítésre várt.
Dave azonban visszatért a csinos kis olajbeöntő csavarral ellátott blokkal, ettől rögtön megélénkült minden.
Itt jött el a pillanat, hogy legalább nagyjából motorrá válhasson a sok vas. Feldobáltuk a blokkra a kereket, a kipufogót, a szívócsövet és a műanyag burkolatot (utóbbihoz végül elég vegyes csavarállományt használtam), s a többiek szorgalmas nézése és megfeszített asztaltámasztása mellett lazán beemelhettem az erőátviteli egységet az oldalán heverő kék vödörbe. Felment az első kerék is, a többiek felállították a kasznit, én befűztem a hátsó futómű csapját jelentő hosszú csavart, rátettem a rugóstagot és keréken állt a motor. Egy éve először. Negyed órányira jártunk ekkor éjféltől. Csapatunk erősen egy megvert sereg látványát nyújtotta. Pontosabban egy megvert sereg apró maradékáét. Kozmazsolti akkortájt tolta be nagyjából a negyedik whiskyjét valami bulihelyen, százharminc decibelen mesélve, hogy azok a hülyék szerinte még most is ott szopnak a nyomorult Vespával.
Ja, a bovdeneket már be se kötöttük. Minek?
Visszatérve a zuglói háttérországomhoz: Kati addigra túl volt már az összes nekem szánt telefonon, s már képtelen voltam hihetően hazudni neki, mert még az autó típusát se tudtam kitalálni, hogy mi az, amit elvileg szerelünk, s csak arra tudtam biztatni Gojót, Dávidot és Áront, hogy jó hangosan beszélgessenek, nehogy azt higgye a kedves, hogy szexbuliban vagyok. Bár ez is majdnem olyan jó volt. Szóval Kati elment lefeküdni, jóéjt, mondta kicsit sértődötten, és letette a kagylót. Így tegyél te jót bárkivel…
Azt sejtettem, hogy másnap Gojó se kel későn, Dávidról meg pontosan tudtam, hogy hajnalban már Sopron felé fog autózni. Nem húzhattuk soká a bulizást.
Irgalmatlan tempóban hánytuk be a maradékot – tankot, karbit, ülést, lámpákat. Szívatót nem kötöttünk be, mert hiányzott hozzá a mechanika – íme, a harmadik elveszett tétel. A gombot álcából betettem, csak úgy, kiesősen, hogy legalább ne luk tátongjon a helyén – igaz, ez még a fehér gomb volt az eredeti Vespából, márpedig annak feketének kell lennie. Fölötte úgyis maradt egy lyuk, mert sehol nem találtam az eredeti benzincsap-működtető pálcát.
Én bekötöttem a hátsó lámpát, Gojó nagyon szívott a sokkal komplikáltabban beszerelhető első fényszóróval – végül az is csak látszat-szinten került a helyére.
A hátul kilógó sok bovdent betömtük a motor gyomrába, kicsit még kerestük az első futómű himbatengelyének összekötő lemezeit (csak a díszkupak volt meg, de abból rögvest három is), majd feladtuk. Ilyet is rendelnem kell.
Vasárnap hajnali fél kettő volt akkor. Megtört tekintetek, koszos kezek, szétszaggatott csomagolóanyagok, szerszámok, törmelék mindenütt. Pakoltunk, hullafáradtan autóba ültünk, búcsút inteni alig volt erőnk. Ennyi fért bele a napba, én már így is túlfeszítettem az összes barátomnál az összes húrt. Csak persze a Kozmánál nem, hiszen ő csupán röhögni érkezett, aztán hamar el is szállt a kacagásával együtt, mint fing a szélben.
Két hét múlva, azaz pontosan egy nappal Kati szülinapjának kettesben töltött parádsasvári megünneplése, testben és szellemben felüdülve robogtunk haza a Triumph-fal a mátrai szerpentinen. Addigra megrendeltem a Bicasbiától a szívatóhoz szükséges cuccokat, az első futóműből hiányzó elemeket, egy minőségi, új sebmérő-hajtást, a sebességmérő óra alá a gumi szigetelést, az 50-es feliratot a motor elejére, amit korábban elfelejtettem, másik szívatóbovdent, ilyeneket. Mindezt már az átadás utáni szereléshez terveztem, persze…
Amiről csak mandinerből értesültem: Dávid és Gojó nem bírt magával, még következő szombaton is összeröffentek a szervizben egy pár órára, bekötötték a lifegő bovdeneket, betették a kürtöt (a vezetékeket majd maga alakítsa át Csikós úr, mondta Gojó, mert a saruk nem stimmelnek, itt anya anyával akar találkozni, ráadásul nagy anya a kis anyával, s ez sehogy nem lesz jó) – dolgoztak. Nem tudom elmondani, mennyire hálás vagyok ennek a két embernek, már tényleg mindenen túlmegy, amit segítettek.
Mi meg? Csodás három nap volt mögöttünk, első nap (munka után mentünk) még elcsíptük a wellnesst, másnap elautóztunk Kékestetőre és Hollókőre, aztán este elhasználtuk a foglalás mellé járó, kinti jakuzzi-jegyünket – senki nem vette igénybe aznap a szolgáltatást, nem is értettük, hogy lehet ez, pedig a parádsasvári kastélyszálló kertjében, az éjszakai éggel a fejed fölött, a gyönyörű, Károlyi Mihály-tervezte épület ölelésében szürreálisan klassz élmény a durva löketekkel és bubikkal támadó meleg vízben nokedlivá püfölődés. Reggel aztán még elmenetel előtt megismételtük egyszer.
Szombat késő délután értünk haza, volt kis süti, virág, Bálint gitárjátéka mellett elénekeltük (jó bénán) a Halász Judit-féle Boldog születésnapot-ot. Én közben folyamatosan lefelé pislogtam a telefonomra, vártam a Messenger-üzit Dave-től és Gojótól, ugyanis meg volt beszélve, hogy ötre leszállítják a motort a fegyverszürke Vitóval, amiben a Cagivámat és (még fehér és rozsdás korában) a Bálint Honda CB125T-jét is elhoztuk anno.
Katinak megint átsuhant némi gyanakvás az arcán, amikor a szülinapozás közepén egyszer csak elegánsan eltűntem az utca sötétjébe, de volt annyira diplomatikus, hogy nem kérdezett semmit.
Amikor visszatértem és kicsit alábbhagyott a mesélgetés, a garázsba invitáltam a társaságot.
Na, ott, amikor a kapu felcsusszant, Kati arcán tényleg láttam egyfajta meglepődést, s végre pozitív értelemben. Sokszor mondogatta nekem korábban, hogy milyen kár – neki már sose lesz aranyos régi, index nélküli Vespája, látta az árakat, sejtette, hogy egyre nagyobb luxus csak úgy egy ilyen divatos, de már értékes cuccot tartani. Azt is megtapasztalta az előző három Vespája hátán, hogy az imolai börzén, a leglepukkantabb standok hátsó fertályából, a „futottak még”-ek közül kitúrt Vespák vagy jogilag, vagy műszakilag, de azért mindig gázosak, s talán kezdte megérteni, hogy azokkal miért nem jutottunk be a Vespa Club gyönyörűen restaurált gépeken ülő tagjainak körébe.
Hát… ezzel most talán már lehet.
Hogy örült-e? Egészen biztosan. Hogy meglepődött-e? Abszolút.
Aztán elkezdte tekergetni a gázt, húzogatni a hébliket, én meg mindenre sziszegtem, hogy jaj, azt ne, nem működik, szétesik, szorul, nincs bekötve… Végül letámasztani is alig tudta a motort, mert az oldalsztenderhez sem találtunk még rugót. De legalább az nem nálam veszett el, hanem sosenem volt rajta, amióta ismerem.
Ti meg kérdezitek – akkor mit adtam át? Egy Patyomkin-Vespát, azaz helyesebben Potemkin-Vespát. Tudjátok, a Patyomkin-falvak voltak azok, amiket Grigorij Potemkin II. Katalin cárnő Krím-félszigeti látogatására húzott fel a XVIII. század második felében, hogy kiépült települések garmadával imponáljon neki. Ezek a falvak azonban csak homlokfalakból álltak, nem igazi házakból – bár manapság vitatják, hogy olyan mértékű lett volna a csalás, ahogy a mendemondák állítják. Mindenesetre a Vespa tökéletesen megfelelt a Patyomkin-Potemkin stílusnak.
Vespa 50 Specialnak nézett ki. Sebmérőhajtás nélkül. Behúzhatatlan kuplunggal. Válthatatlan váltóval. Beton első fékkel, amely erős húzásra leköpte a fékkulcsot. Működésképtelen hátsó fékkel. Összerakott, de kipróbálatlan, és az igazi működéshez felkészítetlen motorral. Kipróbálatlan, hiányos elektromos rendszerrel. Kieső első kerékkel. Oldalsztenderrugó nélkül.
De legalább tolni lehetett és nem akadt be a blokk. Én attól tartottam a legjobban, hogy majd ennyit se lehet az akadó berúgó-fogaskerék miatt. Látod, ez egy pozitívum. A második: innentől már nem kellett bujkálnom, amikor folytattam a motorrá varázslást.
Ui.:
Volt már néhány balul elsült meglepetés motor-ajándékozásom Katinak, tanulhattam volna belőlük. De nem, én nem tanulok, hülye vagyok. Itt van egy tizenkét évvel ezelőtti, szintén karácsonyi Vespa-átadás krónikája, röhögjetek.
Piszok nagy munka volt !
A szervezés, a beszerzés, meg a szerelés is. Ilyenre, csak végtelen szabadidővel (se) mernék vállalkozni !
Naygon szép, de nem működik (még), bőven ad még anyagot a vasárnapi posztokhoz. 🙂
bella.. bellissima.. a digó motorkák monicabelluccija.. gratula.. ellenben drágámester mintha nem teljesen lenne őszinte a mosolyod a fényképeken.. mégvalami.. a legnagyobb könnyelműség zsótibácsinak segítséget ígérni.. ha megteszed súlyos erkölcsi kötelezettséggé válik ami csúcskategóriás óriás feketelyukként beszippant és szépen spagettifikálódol a csikósi eseményhorizonton keresztülzuhanva 🤓🤪😂
dr.oid:
Néha megtörténik. De azért ha lehet, nem kérek, nem is fogadok el segítséget. Csak vész esetén 😀
Hmmm… nem csak a Vespa nem működik, nekem az utolsó sorban a link se … na ja, ez passzol a cikkhez 🙂