Megölnek villanymotorral? Ezzel ugyan nem!

5000 watt talán nem tűnik soknak, de azért jóval több, mint a tizenkettő-egy-tucat-villanyrobogók ezerpár-száza. Óra szerint megy majdnem százat, igaz, ennek ára is van.

Mint szinte minden a Csíkzone-ban, itt is történettel kell kezdenem, mert az ember autótesztelőként (oké, régebben teszteltem motort is, de abban a témakörben azért eléggé outsider vagyok), öreg járművek berhelőjeként nem jut okvetlenül, minden nap arra az elhatározásra, amikor reggel épp felkel, hogy na, ma mindenképpen szeretnék egy jóízűt villanymotorozni.

Hiszen ott az AJS a garázsban. Vagy a Morini. Vagy a Ducati. Esetleg a Cagiva. Talán az NSU – ja, az megint nem használható, oké, akkor az nincs.

Igen ám, csak itt sokan nem tudjátok, hogy én bő tíz évvel ezelőtt, amikor felröppent a hír, hogy Óbudának jókora részét fizetős övezetté nyilvánítják majd, nekünk pedig (még az előző munkahelyemen) megszűnt a magánautó parkolási lehetőségünk a garázsban, úgy döntöttem, hogy áttérek az egész éves robogózásra. A melegebb hónapokban addig is mindig motorral jártam dolgozni, mert két keréken sokkal gyorsabb, komplikáció-mentesebb és olcsóbb is a közlekedés, nem beszélve arról, hogy az ember kevésbé szennyezi a környezetet, ha mással nem, hát azzal, hogy nem ácsorog pöfögve a dugóban, hanem folyamatosan halad, emiatt pedig tizenkét perc alatt ér a munkahelyére a városban, nem pedig harminc.

Tehát időt és pénzt takarítok meg, több mindent tudok egy nap elintézni, s talán még nem is szennyezek annyit, ezért cserébe annyi az áldozat, hogy reggel és este kétszer-kétszer három percet öltözködnöm kell pluszban. Ahogy a legtöbben, akik erre az elhatározásra jutnak, én is egy kiütött korlátozású ötvenessel, speciel egy Aprilia Gulliverrel kezdtem. Aztán, amikor már nagyon zavart, hogy hiába mutat 78-at a mutató, ennek ellenére mégis mindenki megöl az Árpád hídon, elővettem a navit (akkor még nem volt a telefonomban ilyen), s megnéztem, mennyi is az a 78 káemperhá. 61 volt.

Szemvillanás alatt meglett mindenre a magyarázat, el is adtam gyorsan a kegyvesztett Gulliverklit, vettem helyette egy bűn ronda, mindenki számára ismeretlen, nagyon régi Honda 250-est. Egy Spacy-t. Annyira öreg volt és annyira lógott keze-lába, hogy azt hittem, használom pár hónapot, amíg egy kicsit megerősödöm anyagilag, aztán kidobom, eladom, akármi és váltok valami újabbra. De a Spacy hihetetlenül megbízhatónak bizonyult, megszerettem az epedás kanapészerű rugózását, ami után minden mai robogó zötyögő és éles szikladarab alattad, imádtam a kisfordulatú, nyomatékos motorját, az automatikusan visszatérő indexét, illetve – amit szinte minden járművemnél –, hogy nem jött szembe másik az utcán. Nem szeretem a birkaszellemet, sőt, irtózom tőle, a Spacy épp megfelelt.

A Spacy-re áttettem azt a Tucano Urbano matyizsákot, amit még az Apriliára vettem, felszereltem rá a markolatvédőket, s onnantól kisebb megszakításokkal (egyszer átmenetileg, egyszer meg végleg, új alkatrészekkel rendbe tettem a lógó futóművét meg egy rakás egyebet rajta, utóbbit pontosan egy évvel ezelőtt) tíz éven át boldogan használtam. A Spacy lett a járműparkom alappillére, az az eszköz, amit egy hónap alatt a legtöbbször indítottam be. Igen, januárban és februárban is azzal jártam, csak akkor nem, ha épp tesztautó volt nálam.

Semmibe néztem ezt a motort, amikor megvettem, a végére viszont nagyon a szívemhez nőtt. De azért egyre jobban zavart, hogy ha keveset is, de ez is benzint fogyaszt és katalizálatlanul pöfögi ki a levegőbe, illetve hogy azért elég gyakran kell benne olajat cserélni (én 1500-anként dobtam le). Közben pedig elég komoly témává vált a környezetszennyezés, nekem pedig erősen felnövő félben vannak a gyerekeim, s érzek némi felelősséget a jövőjük iránt. Elkezdtem néha én is papolni arról, hogy munkába járni igazából megfelelne nekem egy villanyautó, akár egy villanyrobogó is, hogy ezzel vezekeljek a hétvégi, öregautós, öregmotoros pöfékeléseimért. Mert az unalmas hétköznapokra tényleg minek izgalmas, régi jármű? Dugóbban pöfékelni, túrni télen a latyakot? Gyorsít-lassít-gyorsít-jajegykátyú-üzemmódban pusztítani a ritka öreg szerkezetet? Tényleg nem a legjobb ötlet. Viszont ha elveszik tőlem az öregeket, azzal az életemet is.

Oké, villanyrobogó kéne, de mikor lépjem meg? Az élet helyettem is lapot húzott. Pikk dámát. Május közepén ugyanis egy golfos elém kanyarodott a Városligeti fasorban, annyira közel, hogy bár nem túl rosszak a reflexeim, pláne akkor nem, ha motorozok, még féknyomot se tudott rögzíteni a helyszínelő rendőr. Megesik az ilyen, figyelmetlenség volt a másik részéről, igazságtalan lenne tőlem, ha követ hajigálnék, mert velem is előfordul néha, hogy benézek valamit, ahogy mindenkivel. Vegyük úgy – mázli, hogy egy agyrázkódással és némi zúzó- és húzódással megúsztam a dolgot, sokkal rosszabb is lehetett volna. Látjátok, ezért fizessetek be motoros továbbképzésre, mert nekem is az olyanokon begyakorolt kikerülő manőver mentette meg a burámat.

Csak sajnos, szegény Spacy karikába görbült, éppen akkor, amikor olyan jó volt műszakilag, mint előtte még soha – felújított fékek, futómű, tömítések, egyebek cserélve, tényleg sokat dolgoztam vele. De innen én nem fogom megmenteni, van elég projektem. Leültem az eset után, s amikor már tisztán tudtam gondolkodni, eldöntöttem – talán most jött el az idő, hogy átüljek villanyra. Nem villamosszékbe, te…

Már lassan négy hónapja várom a rendőrségtől a végzést, amivel mehetnék a biztosítóba, hogy felvegyem a kár utáni összeget, de amíg az meg nem jön, a Spacy maradéka ácsorog a garázsban, mert nem merek hozzányúlni, hátha lesz még valamilyen szemle, akármi, amire visszakérik. S mivel folyamatos helyszűkében vagyok, ezért nem is tudom helyettesíteni. Azóta a Kati Aprilia Sportcity-jét használom néha, már ha robogózni kell és borús az idő, mert elázni én sem szeretek, s azon is van Tucano Urbano.

Azt hamar eldöntöttem, hogy 45-re korlátozott villanyrobeszt nem veszek, mert beszéltem futárokkal, szakértőkkel, s kiderült, hogy ha ki is ütöm belőle a tiltást (ami mellesleg illegális, de ilyen alapon szerintem a magyar kisrobeszek 99%-a mind az), akkor se megy többet 65-nél. Márpedig a Róbert Károly körúton, illetve az Árpád hídon, s a Szentendrei úton a 65 is veszélyes. A 45 öngyilkosság. Én meg arra járok a legtöbbet. Volt egy régi fogadalmam, azt továbbra is tartom – GPS szerint 70-et kell tudnia. Különben gyűlölni fogom. Tehát csakis rendszámos cucc jöhet szóba.

Felmértem a piacot – horror árak is repkednek a felső szegmensben, de a 6-8 millióért mért, komolynak tartott motorokat eleve be se vettem a listába -, s még az után is kicsit fájt, amit láttam. Másfél-két és fél millió forint; ennyibe kerül, ha rendszámosat szeretnél. A műfaj frissessége miatt a használtpiacon nem forognak ilyen gépek, vagy csak nagyon kevés, ezért alaposan bele kell nyúlnom a tárcámba, ha tartani akarom a szavamat. Az állami villanymotor-támogatás is az alapoktól el van cseszve, mert kizárólag a szerintem nettó életveszélyt jelentő segédmotorokra jár, de a legutóbbi alkalommal, amikor igényelni lehetett, tizennégy – igen, tizennégy, azaz 14 – perc alatt elfogyott a kvóta. Erre mondom – tényleg kapják be.

Úr leszek hát, ha eljön az idő, kifizetem zsebből, de ennek az áldozathozásnak a hátán hadd tegyem hozzá, hogy a környező országokban a hatósági szabályzás és a vizsgarendszer erősen favorizálja, hogy az autósok ne életveszélyes, 45-öt tudó útakadályokra, hanem a városi tempót tartani tudó, A1-es jogsival vezethető, 70-90 km/h végsebességű motorokra üljenek át. Közben pedig nálunk még az ígéretesnek indult B125-ös (autós jogsiból olcsón és gyorsan A1-est) kezdeményezést is sikerült végül átterelni egy használaton kívüli, gazzal benőtt iparvágányra, a B125-képzés ugyanis drága lett, közel ugyanolyan körülményes, mint motoros jogsit szerezni, ráadásul az oktatók is utálják. Értünk hozzá, hogy a legjobb ötlet és kezdeményezés is hogyan málljon szét a hatóságaink keze között. Csak a szomszédjainknál tud működni az, ami logikus? Ehhh…

Összesen kábé öt motorszerűséget találtam a piacon, ami szóba jöhet, de közülük csak három robogó-formátum, márpedig én a kizárólag robogóra felszíjazható Tucano Urbanóhoz veszem a szerkezetet, nem fordítva. Ennek elég súlyos a pszichológiája: ha nincs Tucanód, egy borúsabb reggelen már el se indulsz munkába, novemberben automatikusan letámasztod a gépet, aztán március végéig elő se veszed. Ilyenre erős luxus milliós motort venni.

Viszont, mivel a neten nem találtam ezekről a tipikusan kínai származék, rendszámos villanymotorokról túl sok tesztet, úgy döntöttem, mindet kipróbálom magam, ami kapható, pontosabban a négy alaptípust. Ha egyszer már saját magamnak dolgozom vele, kicsit talán segítek egy motort és robogót is bemutató riporttal azoknak is, akik hasonló eszköz vásárlásán törik a fejüket, de olvasnának a motorszerű motorokról is.

Elsőnek tehát a két motorszerű gépet tesztelem, mert így augusztus végén, szeptember elején még kellemes az idő, aztán, amikor zordabbra fordul az időjárás, jöhet a két robogó. Ne aggódjatok, nem fogom a teljes Csíkzone-t feláldozni villanynak, ezt sejthetitek, mert akad épp elég egyéb szerelni- és mondanivalóm is, ezért csak minden második héten jelentkezem majd a tesztekkel, az ötödik pedig az összefoglaló/ítélethirdetés lesz.

A Super Soco TCMaxszal kezdtem a sort. Sok hozzáértő haverom szerint ez és a Niu-féle másik a két legjobb minőségű jármű a piacon, ám míg a Soco motor, a Niu viszont robogó. Ez persze csak előzetes vélemény, mert a másik kettőt, amit tesztelni fogok, sokkal kevesebben ismerik, nem is kaphatók túl régen Magyarországon. A TCMax az egyik legerősebb, még talán épp elérhető árú cucc a szegmensben, mert errefelé bizony már 3200-3400 wattal is A1-esnek árulnak sok mindent, ami még az öt lóerőt sem éri el. Ne viccelj, a Honda SS50-esem hat lóerős… Ez a TCMax legalább közel hetet tud.

Végsebességre itt 95-öt ír a forgalmazó, WLTP-hatótávra 110 kilométert, ám a villany-WLTP-szabvány szerint mért értékekről tudjuk, hogy nem is egy-, hanem inkább háromcsipetnyi sóval kell bevenni őket. Akkuként a TCMaxnál az ebben a szegmensben szinte egyöntetűen használt Panasonic 18650-es cellákból raktak össze 22 kilónyit, illetve 45 Ah-nyit, ami egy 45-re korlátozott kisrobesznek már brutális lenne. Itt azért más a helyzet, mert az áram legnagyobb fogyasztója, mint tudjuk, a tempó.

Kis szalon a Damjanich utcában, benne egy csomó 50-esnek mondható és néhány ilyen, 125-ösnek megfelelő Super Soco. Egy sárga-feketét kapok, tetszik – a szín, a forma modern, messziről mutatja, hogy nem szokványos motorról van szó, de közben az egész jelenség mégis motorszerű. Talán azért is, mert a nagy Soco nem a hátsó kerékagyban, hanem a váza közepének alján hordja a hajtómotorját, ahonnan fogazott szíjjal viszi a nyomatékot a hátsó, fekete ráfos, krómozott küllős kerékre.

A belülre tett motor előnye, hogy így sokkal kisebb lehet a rugózatlan tömeg, ami tartósabbá teszi a futómű-elemeket, finomabbá a rugózást, rázós úton pontosabbá az irányíthatóságot. Csupa előny, itt kicsit azért érezni kezdem, miért is kerül közel 1,6 millió forintba a paripa.

Az egész olyan… igényes. Nem egyszerű zártszelvény, hanem szépen hegesztett, spéci formájú a hátsó lengővilla, jó minőségűek a műanyagok, a sebességmérő mutatóval mutat (ami drágább, mint az LCD), a lámpák persze LED-esek, az első fényszórót valami ultrahangos eljárással hegesztették egybe, s ettől állítólag sokkal tovább ellenáll majd a víznek, ahogy a motor öregszik. Szépek az átlátszó, vastag, öntött alufedeles fékfolyadék-tartályok, a barnított, felfordított első villaszárak, a mart alu záróelem a kormánykiflin. Jól kicsinyítenek és rendesen rezonanciamentesek a tükrök is (ez persze egy villannyal hajtott szerkezetnél kisebb kihívás), a sárvédők formája is ügyes, a hátsót pedig úgy alakították ki, hogy az egyúttal a szíjhajtás fölött is képezzen némi védelmet. Ezzel itt sokat foglalkoztak, tervezésileg is, gyártásilag is, nem gyatra cuccot veszel.

Azért persze vannak olcsó részletek, a legfájóbb, hogy az indexgomb csak egy ide-oda húzható kapcsoló, érzetre szerintem zsebrádióba szánták. Pedig az ilyen megoldásról a motorkerékpár-ipar a hetvenes években elkezdett leszokni a nyomásra visszatérő indexkapcsoló javára, mert a visszatologatós-billentőst rossz használni. A motoros ugyanis nem igazán hallja, hogy kattog az index, a visszajelző lámpácska (ami ezen a motoron ráadásul nagyon halvány) sokkal jobban kiesik a látóteréből, ezért gyakrabban is kint felejti a villogót, ez tapasztalat.

Akinek elég nagy a gyakorlata és az önkritikája (és egyáltalán indexel motorozás közben), az előbb-utóbb kialakítja magának a rutint, hogy időről-időre megnyomja az indexkapcsolót, ha szükséges, ha nem. Odanéznie nem kell, a bal hüvelykujj ettől nem fárad, de legalább nem villog feleslegesen, ha véletlenül mégis elfelejtette volna visszakattintani. Nos, ezt itt nem lehet, rutinból itt csak annyit tudsz, hogy megpróbálod valamerre elhúzni a csúszkát – ha nem megy, a másik irányban, egy kattanásra lesz a kikapcs, ha kettőt kattan, akkor már eleve kint volt, tehát a másik irányba kapcsoltad át, tehát vissza egyet. Ha csak egyet kattant, akkor visszakattintod. Felesleges macera, ráadásul a mögötted jövő nem érti, minek villogsz összevissza.

Nem lenne okvetlenül elvárás, de a jobb 125-ös motorok között (amelyek pár százezerrel így is olcsóbbak) van állítható fék- és kuplungkaros is, mert hiszen nincs mindenkinek egyforma méretű keze. A TCMaxnál mindkét hébli a féket működteti robogó-stílusban, de nem lehet megváltoztatni az alapállásukat, olyan messze vannak, amennyire, ezt kapod. Viszont legalább az első (azaz jobb) fék a hátsót is működteti – ezt hívják integrálféknek, de ha jól tudom, ilyen nélkül nem is lehet már rendszámos motort forgalomba hozni az EU határain belül.

Az egyhétnyi tesztelés során egyetlen tervezési hiányosság jött csak elő: a rendszám ezen a motoron a hátsó sárvédőre tett kereten levő konzolon lakik. Ez azt jelenti, hogy együtt mozog a kerékkel. Nos, nem véletlen, hogy a legtöbb motoron valahová a vázra teszik a plakettet, ott ugyanis töredék annyi vibráció éri. A rendszámtartót már az első, szerkesztőségbe vezető, belekóstolgatós utamon meg kellett húznom, mert rémesen zörgött és mindkét csavarja lelazult. Később elrepedt a műanyag is. Aztán egy busz előtt, a külső Üllői úton el is hagytam a rendszámot – még szerencse, hogy ennyire csendes a motor és nem volt nagy forgalom, mert csak a halk csörömpölés miatt álltam meg. Összetákoltam gyorskötözővel, csak hogy másnap, már az AMTS-ről kiruccanva Bencéékhez egy másik mikrofonért, megint a Fehér út buszsávjában landoljon a rendszám, méghozzá a szembejövőben. És jött a busz… Na, akkor adtam fel, s aznap már nem tettem vissza, mert a próbarendszám pótlása nem egyszerű. Aztán összeragasztgattam a tartót, rommá duct tape-eztem, hogy a forgatáshoz valahogy kinézzen, mert az AMTS miatt, illetve az általános idő- és energiahiány miatt (én kint nemcsak pózoltam, hanem folyamatosan árultam is a könyveimet) nem tudtam eljutni, hogy vegyek egy másik keretet.

Igen, szinte minden magyar rendszámkeret pocsék anyagból készül, de az autón, ahol nem akad bele a nadrág, ahol nem vered le, amikor láncot teszel rá, ez nem annyira jön ki. A motoron viszont a rendszám mindig beakad, fújja a szél, éri a sok ütés. Ezen ráadásul a kerékkel együtt pattog. Erre fémből készült tartó kellene. Majd aki vesz, gondolkozzon el rajta, mi a megoldás, mert napokig tart majd csak a rendszámos villanymotor-öröm. A villanymotor marad, de a rendszám…

Oké, menjünk. Kitaláltam egy Zugló-Óbuda-Páty-Zugló útvonalat, mert a) van benne város, országút, hegymenet és lejtmenet, b) abba bele tudom fűzni a Marczibányi teret, ahonnan Budapest egyik legmeredekebb utcája, a Felvinci indul, c) Pátyon ott van Frankéék szervize, ahová mindig öröm betérni két szóra, mert ők a barátaim, mellesleg rettentő aranyos emberek.

Az itt leírt táv 62 kilométer. A motor jobb markolatánál van egy kapcsoló, három állással: 1, 2, 3. Egyesben nagyjából egy 50-esed van, 50-es sebességkorlátozással, de olyankor, 100%-os töltöttség mellett 140 km-nyi hatótávot ír a műszer. Kettesbe kapcsolva a hatótáv 110 kilométerre csökken, a végsebesség viszont óra szerint már 75 km/h táján alakul. A hármas a berzerker-üzemmód, 70 km-nyi hatótávval, 95-ös végsebességgel. Mivel én nem azért áldoznék villanymotorra egy rakás pénzt, hogy kismotor-üzemmódban ölessem magam halomra a közutakon, úgy döntöttem, hogy csak a 3-as állást használom. Elvégre arra van…

Csurig töltöttem otthon a gépet, gyönyörűen sütött a nap, bizakodva vágtam neki a távnak. Induláskor még azt gondoltam, lazán megjárom a kört, s ha hazaérek és még sok lesz az akkuban, vagy nekikezdek még egyszer, s a maradék felének elfogyása után hazaindulok, vagy valami kisebb, spontán körre elviszem a gépet, hogy megnézzem, mikor merül ki teljesen. Nem egészen így történt, közbeszólt ugyanis a pszichológia.

Berobogtam a szeribe, Peti ment egy karikát a motorral (nagyon tetszett neki), aztán visszaültem rá én, a dugóban át a Marczibányi térre. A Felvinci alján kicsit gágogtam a kamerába, majd a tanknak látszó fedél alá betettem a navira kapcsolt telefonomat (ott van egy sekély rekesz a kivehető akku fölött, amibe mondjuk, épp nem fér bele a TCMax saját töltője, ezért annak és a próbarendszámnak cipelésére folyamatosan hurcoltam a hátizsákomat), hogy lássam a nyeregből, mit mutat, s két kézzel tudjam markolni a motor szarvát a meredek kaptatón.

A villanyrollerem gyűlöli az emelkedőket, s az általam sokat használt, közösségi Blinkee-robogók sem vesznek meg értük, hogy finoman fogalmazzak. Úgy találtam ki, hogy az emelkedő tetejéig nyélgázon megyek, s megnézem, milyen sebességet ér el a Soco. Nem gondoltam volna, hogy szabálytalankodni is fogok. Pedig így történt, a navi pont a régi városi sebességkorlátozást mutatta addigra, mire fékeznem kellett – 60-at. Oké, Felvinci-teszt megvolt, kicsit meg is izzadtam, mire felértem, mert azért az egy elég kanyargós, gidres-gödrös utca, ráadásul folyton-folyvást lefelé kellett nézegetnem a navira. Próbáld ki egyszer. Ne, ne próbáld ki.

Normálisan, a tempót az autókkal tartva nekiindultam a Rózsadombnak, majd onnan át a Hárs-hegynek, Budakeszi felé. Egyetlen buszt előztem meg összesen, különben semmi fickósat nem műveltem, horgászni induló vidékibácsi-üzemmódban toltam a távot. A Hárs-hegy tetejétől Budakeszi aljáig iszonyú hosszú a lejtő, de sajnos a Soco TCMax nem tölt vissza, tehát a buszvégállomáshoz érve még mindig ugyanaz volt a százalék és a hatótáv is. Ráadásul elég kevés.

Itt váltottam taktikát. Úgy döntöttem, 50%-nál megnézem, hány kilométert jutottam el, ami becslésem szerint valahol a Páty felé vezető első nagy emelkedő teteje után kellett, hogy jöjjön. Onnan nagyjából szimmetrikus utat járnék be hazafelé, tehát pont jó lesz a számítás. Így is történt, még szinte láttam Budakeszi végét az útról, amikor a fele töltöttségig értem. Hát ez nem sok, barátom – 34 kilométer. Szorozd fel kettővel, az 68. Ennyit megy el a TCMax meglehetősen nyugis vezetéssel, egyetlen felvincis húzatással. Izé… többre számítottam. Agglomerációs használatra így például már csak korlátozottan alkalmas – például, ha engedik, hogy a munkahelyeden töltsd a motort.

A rendelkezésemre álló, további két elővehető takarékossági fokozat megnyugtató tudatában továbbhajtottam Pátynak. Nagy dolog, legfeljebb hazafelé, a városban már robogó-üzemben döcögök, egyszer kibírom.

Frankéékhez érve, a végsebesség-próba után már aggasztó 36 százalékot mutatott a műszer, s mire visszaértem Budakeszire, már huszonnyolcat. A hatótáv pedig 24-et. Ennek fele se tréfa, mert az a 24 valóságban inkább 16-18 lesz, annál meg jóval messzebb van még a zuglói otthon… Akkor átkapcsoltam 2-es fokozatra. Igen ám, de a meglevő keveset, ha megszorzod egy egynél nem sokkal nagyobb számmal, az még mindig kevés marad; azt hiszem, úgy talán 32 kilométert mutatott ott a kijelző. Lehet, hogy még az se lesz elég?

Kitaláltátok. Haza már nem is a Rózsadombon át, emelkedő közbeiktatásával kanyarodtam, hanem lementem végig a Budakeszi úton, át a Széna térre, onnan a Margit-híd jött – és ott már bőven egyesbe kattintottam a haladási szándékkapcsolót, mert rendesen aggódtam, mi lesz, ha teljesen megállok. Range panic – ezt érezték a GM EV-1 tesztelői, ők adták a nevet évtizedekkel ezelőtt, most meg rajtam a sor. Nem kellemes, mert ha lerohadok ezzel a döggel, még benzint se tudok bele hozni a kútról, maximum az artéziből, hogy lemossam. Gyorsan végigpörgettem a konnektorra csatlakozás lehetőségeit: a Lehel téren be tudok menni a Karasnába az ismerősökhöz, utána a Béke téren Katihoz az irodába (csak van a polgármesteri hivatalon kívülről valami konnektor…), aztán… Hú, nem esett jól belegondolni a mileszhába.

Annyira persze nem kell betojni, mert a TCMax akkuja kivehető (bár jó nehéz, 22 kg), ezért ha bárki, bárhol ad neked egy konnektort, nem kell odavinned hozzá a motort, csak kiveszed, mint egy táskát, beviszed a röfiig, előkapod a töltőt és nyomsz bele egy kis delejt. Ez azért erős könnyítés ám.

Végül elértem az utcánkat, de akkor már egy ideje hússzal araszoltam. Alig tizenöt ház volt csak hátra, amikor pittyent egyet a motor és abbamaradt a hajtás. Az utolsó ötháznyi távot gyerekbicikli-üzemben tettem meg.

Másnap aztán tényleg meg akartam tudni, mit tud, ha úgy rendesen megyek vele, ahogy a robogómmal szoktam, ha sürgős dolgom van. Bálint fiam épp aznap iratkozott be Újbudán az ELTE-re, itthon felejtette az igazolványképét, zárt rövidesen a dékáni, ahogy kell, az volt az utolsó pillanat, hogy leadhatta a papírjait, jó ürügy volt, hogy megcsavarjam a Soco szarvát.

Ez a motor elképesztő, amikor lendületesen mész vele. Lehet, hogy nincs hét lóerős, az is lehet, hogy nulláról (gondolom a hajtás és az akku kímélése érdekében így programozták) az első métereken még pianóban indul, s csak 10-től kapcsol rá, de amit 20-as és 70-es tempó között művel, az mámorító. Mármint ilyen kismotoros szinten mámorító, érted, a 125-ösök mércéjével. Lehet, hogy gyengébb, mint egy hasonló méretű, belső égésű motorral hajtott gép, de itt nem váltasz, nem kuplungolsz, nem táncolsz körbe egy bizonytalan akarással megrajzolt nyomatékgörbét. Itt csak a szakadatlan gyorsulás van, amolyan mini-Tesla-effekt. És az jó.

Rettenetesen hatékonyan lehet közlekedni vele, pláne, mert keskeny is, ezért az, ahol a 125-ös robogós billegteti a gépét, te simán, nyílegyenesen gördülsz. Teljesen jók a fékek, a kínai gumik is kiválóan tapadnak, s mivel a motoron nincs szinte semmi kilógó elem (középsztender, kipufogó, firlefrancok), ezért hatalmasakat tudsz vele dönteni és nem is érzed soknak.

Persze, nem túl nagy, de a 187 centimmel jól elférek rajta, ha ugyan gubbasztok is, és a térdemet vágja is kicsit a tanknak álcázott fedél éle, ha akár egy hangyányit előrecsusszanok. De alapvetően barátságos, biztonságos, kellemes a pozíció. Egy személynek. Mert a TCMax ugyan nagymotornak számít, hiszen csak A1-es jogsitól felfelé vezethető, rendszáma van és hátsó lábtartója, de azért, amikor Peti a szerkesztőségnél, alig pár méteres távra felült mögém a nyeregbe, az nem volt igazán otthonos. És nem csak azért.

Az ülés tömése is lehetne jobb – eleve lapos, kicsit café raceres az egész nyereg, de az is baj, hogy a legfelső szivacsrétege extrém puha, alatta pedig az ülés formáját adó másik meg eléggé kemény. Ötven kilométer után már két csíkban sajog az ember ülepe.

A futómű? Kicsit ideges a geometria, ami városba pont jó, kisebb gödrökön pedig – már csak a nagyobb kerekek miatt is – szépen átcsusszan a Soco. A közepes bukkanókon azonban már elég keménynek érzed, és ha véletlenül belehajtasz valami nagyobb kátyúba, ott vége a rövid rugóútnak, s nagyot üt, néha odébb is ugrik. Az azért nem kellemes, azon a ponton érzed, hogy a Hondának az efféle tervezésben még sokkal nagyobb a gyakorlata. Naná.

Mindegy, átcikáztam Újbudára az igazolványképekkel a hátizsákomban és azt kell mondanom – őszintén élveztem ezt a zajtól, gépcsattogástól, olvadt lávát lehelő motorblokktól, lábat-kezet égető, pattogó kipufogótól mentes, álomszerű suhanást. Egy ilyen motor nyergében annyira egyszerű, annyira barátságos az élet. Tényleg tök jó.

És igen, az órája kvázi pont tíz százalékot csal, ezért be kell látnom, hogy a gyárilag megadott 95-ös végsebesség az én testem méretével a kandírozott mandarinzselészín álom kategóriájába esik, mert nekem GPS-sel mért 88-at sikerült kipasszíroznom belőle. Az se olyan rossz – Újbuda után kihajtottam a Ferihegyi gyorsforgalmira, és azon a tipikusan gyorshajtós, szalagkorlátok közé zárt szakaszon, lazán tudtam tartani a forgalom tempóját, sőt, amikor megállt minden, s egy nagy kidörrentős, nagy önbizalmú szakadt-endurós előrement, s az üres részeken vadul döntetett, én simán utánamentem, alig-alig lemaradva gyorsításoknál. Eléggé idegesíthettem…

Szóval jó a gép, de azért Pestlőrincre érve már nagyon kimerült szegény. A szó szoros értelmében. Ilyen tépős üzemben szerintem 50-52 kilométer körül lehet a hatótávolság. Persze nem mertem hazáig kipróbálni, mert elég volt az előző napi rettegés – haza már eleve 2-es fokozatban indultam, s a házunknál így is 3%-kal tettem le a motort.

Ami jópofa, hogy a motor indítása elvileg kulcs nélkül működik, gyakorlatilag viszont mégse olyan, mint egy autó, mert nem elég közel menni hozzá, hanem meg is kell nyomni a távirányítón a gombot. A fizikai kulcs csak a kormányzárhoz és az ülés, illetve a tanknak látszó rekesz fedelének a felnyitásához van. Tehát odamész, rápittyentesz, kicsit danolgat, aztán megnyomod a kormány tövében levő indítógombot, mire eljátszik egy teljes Bach-fúgát négy kínai biten (borzalmas, ilyenkor elsüllyednél, annyira ciki), majd felhajtod az oldalsztendert és már mehetsz is. Leállítás után pedig akkor se lehet elvinni a motort, ha nincs bekattintva a kormányzár, mert a tolás ellen dolgozik villanymotorból, tehát ha előre lököd, hátrafelé indul, ha hátra, akkor előrefelé. És ő az erősebb, ráadásul vijjog is. Ha elvágod a hajtószíjat egy sniccerrel, nyilván el tudod tolni úgy is, de az már komplikáció.

Teljes lemerülésről az akku 4-5 óra alatt telitömhető konnektorból, magam is ezt tettem, sokadszorra. A harmadik alkalomra azt találtam ki, hogy tolok egy városi kört úgy, hogy végig a motor leírása szerint a városba ajánlott 2-es fokozatban tartom a kapcsolót. Hogy tényleg rendes legyek vele, nem is nyeleztem. Oké, úgy tudott 85 kilométert. Melegben. Kvázi nyáron.

Én viszont egész évben használnám a gépet, a tél pedig, mint tudjuk, rémesen rontja a villamos eszközök hatásfokát. Ebben a gépben pedig még akkufűtés sincs, mint az autókban, tehát nemcsak az érintkezéseken, a vezetékeken közlekedik nehezebben az áram, de az akku hatékonysága is romlik – szerintem a hideg hónapokban 40-60 km-es hatótávolsággal lehet itt számolni életszerűen.

Az végül is, nagyjából elég, mert nulla fok táján a Tucano alatt én 15 km-t bírok kényelmesen, 25-öt feszengve motoron, tehát kijönne a matek – ha persze lehetne erre Tucanót tenni. A nagyobbik baj az, hogy én nyáron viszont néha beletoltam egy százast is a Spacy-be a napi ingázásaim során, mert mondjuk, ki kellett ugranom Törökbálintra, Érdre, Pomázra, bármi. Na látod, erre a Soco alkalmatlan. Vagy nagyon lassan érsz csak oda, ez is egy lehetőség, de bő másfél millióért én nem szeretném.

Normál motornak elég, elfogadom, használni meg igazán kellemes (bár én áttömetném az ülését), de nekem kéne még vagy 20-25% kapacitás bele, mert speciálisak az igényeim. No meg egy trepni, amire feltehetem a Tucanót – de úgyis mondtam az elején, hogy a Socót csak a körkép teljessége miatt vettem be a teszt-listába. Jöjjön akkor a következő motor két hét múlva.

Műszaki adatok

Villanymotor teljesítménye: 5000 W (tartósan)
WLTP szerinti hatótávolság: 110 km
Végsebesség: 95 km/h
Mászóképesség: 17 fok
Akkukapacitás: 45 Ah
Saját tömeg: 86 kg
Mért végsebesség: 88 km/h
Felvinci u. kaptató: 60 km/h
Normál használatban gyakorlati hatótáv: 68 km
Erőltetett használatban gyakorlati hatótáv: 52 km
Lájtos üzemmódú, óvatos hatótáv: kb. 85-90 km
Mért töltési idő (max.): 5 óra
Vételár: 1 599 000 Ft