Olvastár

Utálatos, de valakinek ezt is meg kell csinálnia

A TR4 alsó rendbetétele

Hányszor csináltam ezt már… Hányszor fogadtam meg, hogy nem, nem, soha többet, ha karóba húznak, akkor sem. Az első 500-as Fiatomat részben vakartam csak le a Pálos utcai parkolóban, még 1986 tavaszán, csak hogy rájöjjek – tiszta rohadás az egész.

Első 500-as Fiatom, mondjuk itt már kilakatolva, épp motorgenerál után

Utáltam a koszt, a szememben a törmeléket, a sebeket a kezemen, a halálos fáradságot a nap végén. Aztán olcsó Fiatok és Puchok jöttek-mentek, mind rohadt volt, mindegyiken tonnaszám az alvázvédő, mindegyiket legalább részlegesen festenem kellett. Utána, már a kilencvenes évek végén, az első hobbiautónak vett kocsimon, a Bianchin fémig levakartam mindent, csak hogy kiderüljön – a korábbi tulajdonos több tucat apró csavarral alumínium lemezeket csavarozott a padlóba, hogy elrejtse a tátongó lyukakat. Majd vastagon lefestette az egészet kétkomponensű Katepoxszal, ezért tűnt csupán göröngyösnek… Hónapokig szívtam azzal a takarítással, gyűlöltem is.

Komolyan mondom, inkább írok egy könyvet, mint ilyet művelek – de sajnos a könyv lassan készül és még lassabban térül meg, ezt viszont most kellett megoldanom. Tartalék meg nem maradt, mert épp egy bő egymilliós kár keletkezett a számlámon, mert újranyomtattam a december óta má első könyvemet, az Életemet egy rozsdás roncsért, illetve a Feljegyzések a Titanicról címűt is, mert pár héttel ezelőtt az is nullára fogyott. A legújabból, az Autóm, a drogból bőven készült, abból szerencsére még van. Ilyenkor az ember meghúzza magát és nem ugrál, hanem várja, hogy a webáruházból kapja a jó híreket…

Aztán jöttek a Mercik, Alfák… Ehh, egy nem is túlságosan torz tükrön át nézve, az egész elmúlt harmincöt évem a szemembe hulló, pergő alvázvédőről, a rozsdaporról és a hetekig sajgó váll- és könyökízületekről szól. Meg a vasízről a számban. Iszonyú hálás vagyok azoknak az embereknek – Kacsó Robi, Kis Csabi és a többiek, akik későbbi autóimon dolgoztak, hogy megkíméltek ettől a pokoltól.

Indulás a szíváshegy felé

De a Triumph-nál most megint kell. És mivel ez most csak részfeladat, nem tudom odaadni egyik karosszériás ismerősömnek sem, mert náluk a teljes szolgáltatás része a régi rétegek eltávolítása. És tudom, hogy ők is mennyire utálják a dolognak ezt a részét, mert ahányan vannak, mind lelkesen, csillogó szemmel mesél a legújabb ilyen meg olyan szemcseszórási és lézeres rétegeltávolítási trükkökről. Ők se csinálnák, ha nem lenne muszáj.

Tudom, nekem is jó lenne a homokfúvás. De nem. Szállítani kell a forgalomképtelen autót, az logisztika, pénz (és még az számít a legkevésbé), szervezés (ott kell lenni bizonytalan időpontokban, várni, ahogy lassan elkészülnek – ez az én életemben nem megy), utána a pőre cuccért még egyszer el kell menni, aztán azonnal alapozó festeni, mert megrohad. És túl sok autókarosszériát láttam már, amit hullámosra szemcseszórtak (onnantól pedig ki lehetett dobni őket), túl sok autót láttam már, amit újra kellett fényezni, mert a homok a legnagyobb körültekintés ellenére, órákon át tartó porszívózás és sűrített levegős fújogatás után is előjött fényezés közben.

Innen szép a takarítás

Igen, van a szárazjeges szórás, az sokkal modernebb, nem marad utána semmi, mert a szén-dioxid elpárolog, csodásan takarít, de ahhoz is szállítani kell az autót, s az se szed le mindent. Maradok a kézi módszernél, mert így egy csomó egyebet is rendbe tudok tenni közben, amit meglátok. Egy huszon-, harmincon-, pláne ötven-valahány éves kocsinak a minél alaposabb megismerése a birtokbavételkor végtelenül fontos, mert egy ilyenbe már nem öt-tíz éve nyúlkálnak bele a tákművészek, hanem emberöltők óta. Bármi lehet, résen kell lenni. A gazda szeme hizlalja a jószágot, ugye.

Tehát megragadtam az alkalmat, amikor Valker Dávid barátom felajánlotta, hogy náluk, egy sokkal menőbb autóknak gyógyulást hozó restaurátor műhelyben kapok egy emelőt, amin rendbe tehetem a Triumph alját. Oké, fej fölött végzett munka sosem kényelmes, de még mindig ezerszer jobb, mint ahogy sokszor máskor tettem: az autó alatt, hanyatt fekve, az orromtól húsz centire vakarászva. Úgy sosem látod az egészet.

Egy másik aspektus. Ha már kilakatolták, akkor miért nem konzerválták rendesen?

Még talán az volt a legjobb módszer, amikor a Puchomat két deszkával az oldalára borítottam a Pálos utcában, mert úgy lefelé esett a sok törmelék, s előrefelé dolgozhattam. De olyat nem merek a Triumph-fal, nem is lenne rá hely a garázsomban, 2021-ben pedig már nem lehet ilyet tenni kint, az utcán, Budapesten. Felejtő.

Még talán így volt a legkényelmesebb alvázvédőt takarítani. Puchom a Pálos utcai házunk parkolójában, 1990 tavasza

Mindent előre beszereztem. Dinitrol 445 Dröhnex alvázvédő festékből három flakonnal, amely kis szórófej-nyomásra vékony, selymes fényű, sima felületet, erős nyomásra vastag rücsit terít, s elvileg rozsdás felületre is lehet fújni, közvetlenül, bár én olyat a pokolban sem szeretnék. És textúrában közte bármit, amit az ember ujja érez, teszem hozzá. Vittem a Triumph-hoz kevert zöldet. Alapozót. Korant rozsdaátalakítót, mert korrózióra nem festünk, mint már mondtam. Drótkefét, kicsit, nagyot. Csavarhúzókat, mert vakarászni mindig kell. Féktisztítót.

Gurulás alsómosásra

Készültem, mint csúnya lány a lagzira, épp csak parfümözni felejtettem el magam. Még tiszta alsógatyát is vettem, ünnep, az ünnep. Alaposan felmálháztam a TR4-est, a csomagtartót teleraktam nejlonokkal, amelyekkel a Valker-műhely padlóját szándékoztam megvédeni mindentől, ami aláhullhat, vittem állványt a kamerához (végül persze nem használtam), a lenyitott tető takarásába pedig a flakonokat, szerszámokat, szerelőruhát, egyebeket tettem.

Reggel 8-ra volt megbeszélve a Posta Járműtelepen az alsó mosás, arra azonban senki nem készült, hogy a TR4 ennyire iszonyatosan alacsony. Csak a pallózás és a bakolás eltartott vagy fél órát, mire sikerült emelőre állni és magasba hozni az autót. Közben legalább volt időm megnézni az ott dolgozó Deák Atti barátom gömbölyű Wartburgját – elővette a kocsit, mert itt a tavasz, ajánlom ezt minden hobbiautósnak, amúgy.

Csak néhány szoci autóért tudok őszintén rajongani, de a gömbölyű Wartburg biztosan köztük van

Fura volt a két távoli világrendnek e két, szinte azonos időben készült autóját (három év van köztük) egy helyen látni, s nem merném azt mondani, hogy megoldásaiban a Wartburg lenne az igénytelenebb. Persze, kétütemű motor meg ilyenek, tudom, de a részletmegoldásokról beszélek. A Triumph-é pedig egy Massey-Ferguson traktorból származik amúgy, tehát az sem valami dicsőséges…

Amíg Műhelyes Károly vagy fél órát dolgozott a gőzborotva ostorával, a TR4 alatt gyűlt a mosóhabos rittyó. Elvileg egy szép állapotú, tiszta, olasz autóról volt szó, de a gőzborotva egyben az igazság ostora is: ha nincs csontra felújítva, akkor ötvenöt év az a legtisztább autón is ötvenöt év, a koszt nem úszod meg.

Alig tudott felállni az emelőre, annyira alacsony

És valami más is történt, nem éppen kellemes. Nem, nem ázott be a gyújtás, pedig simán megtehette volna, hiszen az elosztó alulról kapta a vizet, ahonnan még könnyebben bejuthatna a megszakítóhoz. Más derült ki. Az, hogy nem lesz elég csupán az alvázra tett karosszéria egyes kilátszó részeit levakarnom és kezelnem, mint az eredetileg gondoltam, hanem a kocsi teljes alján végig kell mennem, mert mindenhol ott a vakrozsda, a hámló festék, a sok-sok hiba. Hogy értsd: ez ötszörös meló.

Fantomas autója is lehetne itt

Még ugyan hazamehettem volna flexért, drótkorongért, a pálcikák lökdösésével rozsdát leverő kézi készülékemért – bár nem hinném, hogy Valkeréknél örömmel fogadták volna a zajongást, amit az művel. De egy alvázas autón, pláne olyanon, amelyiknek mindenféle profil lemezekből hegesztették az alvázát, nincs sok haszna semmilyen gépnek, mert mindene zegzugos. Drótkefe, csavarhúzó, vegyi anyagok, ezek működnek itt.

Irtó zegzugos az alja az alváz miatt

Hasonló méretű munkát – igaz, ott sokkal vastagabb és szívósabb volt az alvázvédő, mint itt ez a kevés kis festék, viszont sokkal egyszerűbb volt a domborzat – a Bianchin végeztem valamikor 1999 táján, akkor pár hónap alatt vakartam át magam az autón, igaz, csak hébe-hóba tudtam rászánni egy-egy napot. Itt most volt – lássuk csak – délelőtt fél tizenegytől (addigra értünk a restaurátor műhelybe) este hatig lett időm. Tehát uccu neki, de tízszeres tempóban ám!

Ez a fotóm szép karriert futott az ultrajobb underground médiában – persze Gazsi voltam és az autót nem vettem, hanem… Olykor nehéz megküzdeni a sötét előítéletekkel, bár én is kétszer vennék levegőt, mielőtt odamennék ehhez a csávóhoz kezet rázni

Azért a modern technika segítségére siet ilyenkor az embernek. Volt nálam Motip-féle festékeltávolító, az a fajta, aminek savanyú rohadthús-szaga van. Büdösnek büdös, ez tény, de rendkívül hatékony, fellazítja a festéket, ami azt jelenti, hogy a drótkefével nem reménytelenül kapirgálod a kicsit ragadós, mégis üvegszerű cuccot, hanem ténylegesen, elég nagy darabokban le is jön, csavarhúzóval pedig, némi gyakorlás után, egész nagy felületeket tudsz lehántolni.

Kosz mindenütt maradt, mert van, amit csak kézi vakarással lehet eltüntetni

Igen ám, de nemcsak festék maradt ott, hanem egy csomó helyen olajsár, abba ágyazódott kavicsok, törmelék is. Sőt, az első futómű állványának hosszas gyöszködése után még egy egészséges makk is kihullott a Triumph-ból. Lehetett volna ezt még órákat mosogatni, de ennek csavarhúzó kellett. Meg aztán – amikor vizes volt, ez a maradék rittyó egyáltalán nem látszott, én magam ellenőriztem a kocsi alját a mosóban. Neked mindig marad munka, mások legnagyobb jó szándéka ellenére is, ezt jegyezd meg.

Nem akarom nagyon hosszan taglalni, mert ezt a fajta időtöltést az élveboncolással sorolom egy kategóriába, elég legyen az, hogy az egész alváz összes tartóján, a bódé elérhető össze felületén négyzetmilliméterenként végigmentem drótkefével, csavarhúzóval addig, hogy minden, ami csak közepesen ragaszkodott a kocsihoz vagy kosz volt, lejött. Közel három órát dolgoztam erőből fej felett, s egyfolytában eszembe jutott az a gyárlátogatás a Volvónál valamikor 1997-8 táján, amikor elmagyarázták, hogy vannak szalagok, amelyeken még szörnyű elavult termelés folyik és a melósoknak napi három percet kell fej fölött dolgozniuk, s ez rettentő káros. De azt is hozzátették, hogy minden újonnan beállított részlegben már nullára csökkentik az efféle káros mellékhatásokat. Akkor nesze neked Volvo: három óra, erőből, 2021-ben…

Mindenhonnan lejött a csak tessék-lássék megtapadt festék

Mire minden tiszta lett, már emelni se tudtam a karjaimat, fogni a kezeimmel pláne nem. Irodai puhány, ugye. De mit tegyek, ha nem az lennék, ezt itt most nem olvasnátok, valakinek írnia is kell, mert úgy tűnik, arra is van igény. A kettő meg rosszul fér meg egyazon embernél.

Az idő viszont ketyegett, azt tudtam, hogy Dzsí nagyjából hatig jöhet forgatni, utána csukják a műhelyet. Addigra le kellett festenem az autó alját – közben pedig pihenésképpen forgattam kis snitteket.

Egy csomó ütést találtam az alvázon, ezeket egyenként kiegyengettem

Újabb, orvosolandó hibákat találtam az autón. A szerény hasmagasság már másnak is okozott problémát, ahogy a nyomokból kiolvastam. Bár felülről közel hibátlannak néz ki, s a felületieken kívül igazi rozsdát, pláne lukat nem találtam rajta alul – huhh, megkönnyebbülés – az alváz, a küszöb telis-tele volt ütésnyomokkal, amiket az autó akkor szerzett, mikor a kerekein kívül egyéb szervei is találkoztak a talajjal.

Kerestem egy jó erős fogót, és elkezdtem darabonként visszagörbíteni mindent eredeti formába. Az alváz azonban egy ilyen autónál nem olyan anyagból készül, mint a kaszni, jó erős minden, s mire a húszegynéhány egyengetéssel végeztem, már tényleg nem volt kezem, legalábbis vér bennük egyáltalán. Aztán a karosszériás műhelyből egy srác átjött még segíteni, kiütni belülről a jobb küszöb rogyását. Ez itt, azaz egy alvázas autónál nem tartóelem, rozsdás se volt, de valami idióta egyszer úgy emelte meg csáposon a kocsit, hogy az emelő pogácsáit nem tekerte ki a síkjukból.

Mindenütt felütések nyomai

Mivel a pogácsát az alváz alá kell tenni (ott lehet emelni), viszont az alváz feljebb esik a küszöb szélénél, ezért láthatta volna ő is, ha alánéz, hogy berogyik majd, ha emelni kezd. Hát nem látta, de lehet, hogy utána se. Mindegy, kiegyengettük. Nem lett tökéletes, de elmegy és legalább nem görbe már. Ezt követően mindent lefújkáltam féktisztítóval, hogy zsírfolt ne maradjon – azon sose tapad meg a festék. Léphettem tovább.

Jöhetett a kar nélkül, fej felett Korantot ecsetelő művész produkciója. Rossz volt talán a poén, de most tényleg átéreztem a helyzetet, milyen lesz öregnek és cselekvésképtelennek lenni. Kicsit kentem jobb kézzel, bal kézben tartott korantos tégellyel, aztán amikor begörcsölt a jobb kezem, letettem a tégelyt, bal kézzel lefeszegettem a jobb kezem ujjait az ecsetről, s mivel már az úgyis görcsölt, tehát fix pontnak volt tekinthető, beletettem a tégelyt, majd bal kézbe fogtam az ecsetet és folytattam tovább. Aztán, amikor begörcsölt a bal kezem, a fenti műveletet pont fordított kezekkel újrajátszottam, ismét tudtam öt percet haladni. Lehet így haladni, csak lassan.

Itt azért már a megőrülés határán voltam

Végül hihetetlen, de ezzel is elkészültem. A kocsi egész alja csillogott a Korant feketülő alakításában, itt-ott lila foltokkal, a széleken fehér Korant-habbal. Kezdtem végre látni, hova tartok, innen már elvileg csak némi alapozás, fújkálás és kész vagyok.

A Korantnak kell két óra, hogy száradjon, tehát hirtelen lett egy csomó időm. A megfeszített melóval elég sokat behoztam abból az elmaradásból, mely a többletmunka miatt keletkezett. Kicsit végre végiggondolhattam a további folyamatokat.

Csendélet a restaurátor műhelyben

Arra például reggel még egyáltalán nem készültem, hogy az alvázat festenem kell, mert amikor korábban az autó alatt jártam, azon elég szépnek és tartósnak tűnt a festés, gondoltam, egy takarítás éppen elég lesz neki. Aztán most itt volt, agyig passziváló szerbe kenve. Tehát azt is fújnom kell, ami nem lesz egyszerű, mert a gyönyörű, rozsdamentes acél kipufogórendszert és az egyéb, festéket nem kívánó csöveket, szűrőket, gépészeti elemeket nem akartam lefesteni se feketére, se zöldre.
Nekiálltam hát maszkolni, amíg a Korant dolgozott.

Letakaríítva, végre

Tudom, ezt is nagyban szokás, otthon én is így tettem volna, de itt nem akartam megzavarni egy restaurátor műhely szemmel láthatóan elmélyült ügyekkel elfoglalt dolgozóit. Egyébként is volt időm, a Korant nem egy villám, ha a működési sebességét nézzük. Tehát maszkolószalag-csíkokkal letakartam a kipufogót, benzinszűrőt, csőcsatlakozásokat, kuplung munkahengert és difficsavarokat – ezzel elvolt a bennem lakó gyerek vagy egy órát.

A maszkolás is szép hobbi. Türelmes embereknek

Ekkor toppant be Kozma Zsolti, őt a Bentley Silver Spur/Rolls-Royce Silver Shadow adásból ismerhetitek, különben pedig nagyon jó barátom, veterános társ, fantaszta és nagyot álmodó vizionárius. Kiváló tulajdonsága, hogy amikor más dolgozik, anyázik, a szemébe pereg a rozsdapor, véresre szaggatja a kezét gyanús vasdarabokon, feszülnek az izmai és hörögve sípol a tüdeje, akkor nagyon tud nézni és tanácsokat osztogatni a partvonal mellől – ráadásul nála a suttogás 100, a halk beszéd 110 decibel körül kezdődik, mi több, erős orgánuma is van. Hihetetlen, de még nem verte meg senki.

Kozma sárgában

Szerencsére csak rövid ideig tudott kedvenc hobbijának hódolni, mert a maszkolás befejeztével leeresztettem az angol beteget, nincs itt semmi néznivaló, kérem. Pista bácsit, a műhely régi szerelőjét épp behívták aznap Valkerék, hogy segítsen valami gombot fabrikálni egy kar végére, ha pedig már beesett, megkértem, hogy mutassa meg nekem, a céges eszközzel hogyan lehet jól behúzni a szegecsanyákat a csomagtartó lyukaiba – a szegecsanya-behúzáshoz ugyanis nem árt érteni egy keveset. Ha csak kicsit húzod meg, forognak majd, s nem tudod betekerni a csavarokat, ha nagyon, tönkremegy bennük a menet.

De Pista bá’, ahelyett, hogy megmutatta volna, hogyan kell ezt, elkezdett mesélni a parádés sofőr éveiről, amikor Rolls-Royce-szal meg Land Roverrel szállította a hírességeket, az angol királynőt, Ornella Mutit például. Mire befejezte a mondandóját, bent voltak a szegecsek, hát akkor nekem ezekkel már nincs dolgom, köszönöm. Nekem nagyon jól jött a segítség, így maradt még annyi a kezemben, hogy lefújkáljam az autót.

Sajnos az alapozást nem fotóztam, de talán levideóztam. Mindenesetre itt már belül lefestettem az alváztestet

Bár a Korant önmagában is alapozó-rozsdagátló, a Dröhnexet meg tisztán fémre is lehet fújni, azok után, hogy láttam, mennyi ütést kap ennek a kocsinak az alja, úgy döntöttem, hogy ha az egészet nem is, de legalább a legalsó felületeket lefújom alapozóval, mert az ördög nem alszik. Egyórányit elbíbelődtem a festegetéssel, közben Zsoltit és Dávidot is befogtam forgatni, Dzsít pedig riasztottam ott, a távoli Óbudán – jöhet forgatni!

Végül egész jó lett, nekem például messze felülmúlja a várakozásaimat, hiszen azt hittem, kis javítgatással a csúnya helyeken rendbe tett autóalj lesz a nap végén a jutalmam, ehelyett nagy küzdelemmel lényegében előállítottam egy bizonyos távolságból szinte restauráltnak tűnő TR4 alsó nézetet. Persze közelről azért már észreveszi az ember, hogy nem lett megbontva az autó, de tényleg nem lett rossz.

Messziről nézve elmegy, Még közelről se annyira rossz

Menet közben – ha már egyszer ott voltam – gyorskötöző helyett rendes fémbilinccsel rögzítettem a benzinszűrőt is. De amire titkon vágytam, hogy Szatyit, a nagy elektro-mágust majd megkérhetem, hogy nyomozza ki, hol a kontakthiba a hátsó lámpáimhoz, elmaradt. Szatyi nagyon el volt foglalva, s mire elkészültem a festéssel, hazament. Sebaj, legalább marad valami itthonra is…

Hogy mi is? Többek között megjött a lehajtott tető letakarására szolgáló műbőr takaró Angliából. Vicces – 16 ezer forintot fizettem vám, áfa, vámolás címen a darab műbőrért és a marék felszerelendő patentért. Viszont megoldódni látszik a rejtély – ennek az autónak soha, senki nem hajtotta még le normálisan, a gyári előírás szerint a tetejét. A lefogató készlethez ugyanis tartozik egy rajz is, hogy mit, hogyan kell kilyuggatni, mely típusokhoz, hova kell patenteket beültetni. És bizony, kellene ott három vagy négy patent-aljzatnak lennie az utastér hátsó falának kárpitjában, hogy ezt fel lehessen szerelni. De nincs, a kárpit pedig régi. Annyira, de annyira megnézném most már, hogyan használták ezt a Triumph-ot…

Közeli kép – itt már rendesen rögzítettem a benzinszűrőt is

Nem elég, hogy műbőrt kell majd lyuggatnom – és itt kicsit kerülget már az angol manufakturális autógyártás rémisztően romantikus szelleme -, de a hátsó, tankot és csomagtartót elválasztó prespán lemezt is furkálnom kell majd a szegecsanyákhoz. No meg ott a nem működő hátsó lámpák kérdése, illetve az első futóműről is le kell szednem a vastag, rákövült zsírt, ami minden csuklón lakik. Igen, a karbantartás-igényes, tehát zsírzós futómű-elemeken mindig összegyűlik az ilyen redva, ha az ember nem takarítja le minden alkalommal. És ez az elmúlt tíz esetben garantáltan nem volt… Viszont így legalább látom, hogy legalább ténylegesen elhordták zsírozni, ez a megnyugtató tudat megér nekem némi pucolgatást.

Hogy még mi? Két helyen még festenem kell, ahol Valkeréknél az emelő csápja eltakarta a belső küszöböt és a hátsó lengőkarok tövét. A hátsó lengőkarokat is le kell festenem, mert ugyan szép, nagy, masszív alumínium szerkezetek, de már van rajtuk némi festék, ami az istennek se akar lejönni. Akkor legyenek feketék, velem lehet beszélni. És persze a hátsó fék-alaplapokat is, mert azok is rozsdásak és már nem maradt rájuk energiám. Ha már egyszer ott járok, kicserélem a hátsó lengéscsillapítók szilentjeit, mert erősen repedezettek, közben meg megjött belőlük az új is.

A lengéscsillapító szilentjeit műszaki ÉS szépészeti okokból egyaránt cserélnem kell (takarítás és festés előtti fotó)

Mindent majd, ha eljön az ideje. Elvégre még csak két hónapja készítem fel ezt a hibátlan autót a veteránminősítésre… Lol.

A legfontosabbat viszont majdnem elfelejtettem! Merthogy most először mentem a TR4-gyel a budapesti forgalomban, sőt, csak most először mentem vele pár száz méternél többet, úgy, hogy egy kicsit aggódó, még nagyon nem ex-tulaj üldögél mellettem szúrós tekintettel, trepninek feszült lábakkal. Mit ne mondjak, sokkal-sokkal jobb annál az autó, mint amire számítottam – sajnos kép nem készült erről, de még videó sem, túl nagy szervezés lett volna, így is szétfeszítettük a napot, csoda, hogy annyi anyag lett, amennyi.

Ha mozgás közben nincs is fotóm róla, itt van egy, amikor repül

A motor kiváló. Tényleg nem szereti a pörgetést és még kell neki egy erős karbi-szinkronizálás, hogy alapjáraton ne hömbölögjön, de nincsenek benne lyukak gyorsításkor, veszi a lapot, erős és sima a hangja, nagyon állat. Jó a váltó is, bár azt, hogy egyáltalán nincs rugó, ami középállásba húzza, még szoknom kell. Minden keményen, férfiasan működik, a váltó brutálisan döccen fokozatba (nagyon olyan, mint a Nissan 350Z-é, akinek megvan), a kuplung nehéz, a fék hatásosan lassít, de nagy erő kell hozzá, a kormány sem az a vízen ringatózó liliom hátán legelésző szitakötőcske. Egészen pontos, hiszen fogasléces, de a frissen betett perselyeknek még kopniuk kell, ezt írták is a fórumokon. Karizom feszül, ha fordulni akarsz.

Meglepő, hogy közepes úthibákig milyen merev a kasznija, szerintem sokkal inkább egyben van, mint a kilencvenes évek papírkabriói, a Peugeot 306-os, a Renault R19-es, a Ford Escort vagy az Opel Astra. Persze erős bukkanókon aztán jól beremeg, de nem ijesztően, csak kényelmetlenül. Technikailag pedig egyben van, pont úgy, ahogy a firenzei próbáról emlékszem rá. Nem kopog, nem rángat, nem morog, nem nyekereg, nem támolyog, ügyesen adja elő magát.

És álljon itt egy kép a kész küszöb aljáról is

Viszont hetvenig jó a szélvédelme, a végre már jól beállított kormánnyal istenien ülök benne, a látvány pedig olyan csodás volt belőle előrefelé, azzal a két, magas éllel a hosszú motorházfedél két szélén, az aszimmetrikus púppal, előttem a krómozott műszerek tengerével, a fával, a kenyérvágó kés nyelét utánzó Moto-Lita kormánnyal, hogy folyamatosan úgy éreztem magam benne, mint valami kamaszkori szerelem ráeszmélő pillanataiban. Van egy megfoghatóan zsíros adag, meleg, rózsaszín ködös eufória benne, tagadhatatlan.

Ami kicsit nehéz viszont – állandóan átszólnak bele más autókból, az utcáról, sőt, annyira megállnak mellette, nem ritkán fotózni is, hogy feltartják a sávot – még a csuklós busz vezetője is megcsinálta. Mennyi idős, mi ez, mekkora a motorja, ilyenek. Az oké, hogy az autót lefényképezik, de ott van benne az én fura fejem is, a seggemig tartó menekülésben egy utolsó pihenőt vett hajvonalammal… Nem biztos, hogy a legjobb kompozíció.

Ajánlok egy jó kompozíciót a Triumph fotózásához – íme!

Naja, én se készültem erre a részére a dolognak, ez a kocsi látványosabb az utcán, mint vártam. Ráadásul hangulatra, arányaira, a műszereivel, a küllős kerekeivel, a tetőtlenségével nagyon hasonlít az E-Type Jaguarra (elnézést, de azokról beszélek, akik a Bianchimba a Trabantot, a Giuliámba a Zsigulit látják bele, azaz tényleg eléggé), amit a millió fotóról, filmből és tescós párnahuzatról az átlagpolgár is felismer, ám a TR4 az erőteljes pofájával, a fecskefarok-kezdeményével mégis valami nagyon más. Érdekli a népet, mert fura, aminek alapvetően örülök, csak a bennem rejlő mimóza eléggé összehúzza magát, folyamatosan. Igen, épp Kozma Zsolti szokta mondani – te választottad, tanuld meg viselni is, mint egy ruhát. Ezt még gyakorolnom kell, látjátok.

A távfény-visszajelző problémája viszont a múltkori poszt óta többszörös megoldást kezd nyerni. Először Zsolt írt a kommentszekcióban, hogy bedob a Valkerékhez egy kis elektronikát, amely 12-ből 6 voltot (pontosabban csak 5-öt) gyárt, tehát innentől tudok használni normális, hatvoltos zseblámpaizzót is, amiből akad itthon egy csomó. De egy nappal a TR4 aljának pucolása előtt Tie haverom hívott fel a Conradból, hogy ott talált 12 voltos, csavaros izzókat, ő vesz a Land Roverébe, de ha kell, párat hozzácsap nekem is. Tehát lett 12 voltos izzóm is, mert az átalakító elektronika tényleg ott várt a Valkeréknél, utólag is köszönöm.

Ezzel a foglalattal, sőt az izzóval se akadok el

Amit nem tudtam szerezni – a foglalat. Az enyémnek ugye, csak a felső része (ami bepattan a műszerba) van meg, az alja, amely a pluszhoz csatlakozik, hiányzik. Erre viszont Végh Attila küldött egy megoldási lehetőséget – ő egy 109-es Land Roverrel járkál Balatonföldváron, mellesleg meg felitató eszközökkel foglalkozik, amelyeket szervizekben, garázsokban használnak, tehát autós szakmabeli ő is. És teljesen mellesleg épít éppen egy Triumph TR3A-t, remélem, egyszer össze tudom majd tesztelni a TR4A-mmal… De az a jövő zenéje. Mindenesetre a Land Roveréhez van tartalék autója is, s az egyikben (egy SIII-ban) háromféle foglalatot azonosított be – amelyiket kérem, küldi. Mire ez a poszt megjelenik, már szerintem a foglalat is úton lesz. Minden teflonon csúszik. Szőke Botondtól még egy bontatlan, inches imbuszkulcs-készletet is kaptam közben…

Alakul ez, látjátok

Mindegy, most úgyse haladok egy ideig, mert elütöttek robogón, s a csak lassan múló szédülés miatt nem tervezek autók alá mászkálni pár napig, talán hétig, ezért a Triumph-betanulási tanfolyamon kaptam egy kis haladékot. Igen, tudom, ez újabb csúszás, de nem tudok mit tenni, az élet egyaránt közbeszól néha. Jelentkezem, ha folytatódik a projekt.

Címkék
Olvass tovább..

Hasonló tartalmak

17 komment

  1. Nagy meló lett a kis javítgatásból, de ez így szokott lenni, ha az ember szétbont egy szerkezetet, legyen az számítógép, házi vízmű, robogó, stb. stb.
    Azzal nem problémáznak, hogy ottmaradtak, kis foltokban egyenetlenségek pl. az első kereszttartón ?
    Szerintem még festés nélkül is el kellene fogadni, ilyenkor szokott jönni a magyar okoskodás, hogy a kis kitüremkedések rozsdák, csak rá van festve.

    Más :
    A szédülés még marad egy ideig, sőt vissza is jöhet – saját tapasztalatból tudom. (Nekem egy balesetnél akkorát pördült az autóm, hogy a szemüvegem a hátsó ülés alól került elő.) Javaslom a szédülés kifárasztásos gyakorlatokat, amik röhejesek és lassan lesz eredményük, de nem nagyon van más hatásos módszer.

  2. Utálatos, de valakinek ezt is meg kell kockáztatni: légy szíves javítsd a címet (az url-ben is az látszik).
    … ezT is meg kell csinálni
    Látom, még nem ért le/fel a reggeli kávé 🙂

  3. JB61: Mi ezek a szédüléskifárasztásos gyakorlatok? Pörögsz egy csomót? Vagy hintázol?

  4. Utálatos, de valakinek ezt is meg kell kockáztatnia – légy szíves a címben kijavítani.
    “… valakinek ezT is meg kell …”
    Lehet, hogy még nem ért le/fel a reggeli kávé.
    És a lényeg: ezúttal is ezer köszönet a vasárnapi betevő olvasmányért!

  5. Hogy mi, elütöttek? Még a pucolás előtt vagy utána? Ha előtte történt akkor még kevésbé volt egészséges a három órás fej feletti meló.. Jobbulást!

  6. ui.: a legfontosabb nyilván lemaradt, jobbulást!!
    (Lehet, hogy még nálam sem ért le/fel a reggeli kávé?!?)

  7. Utálatos, de valakinek ezt is meg kell kockáztatnia – légy szíves a címben kijavítani.
    “… valakinek ezT is meg kell …”
    Lehet, hogy még nem ért le/fel a reggeli kávé 🙂
    És a lényeg: ezúttal is ezer köszönet a vasárnapi betevő olvasmányért.
    Végül a legfontosabb: jobbulást!!

  8. Utálatos, de valakinek ezt is meg kell kockáztatnia – légy szíves a címben kijavítani.
    “… valakinek ezT is meg kell …”
    És a lényeg: ezúttal is ezer köszönet a vasárnapi betevő olvasmányért.
    Végül a legfontosabb: jobbulást!!

  9. Hi Csík!
    Alakul ez mint púpos gyerek a ……… alatt.
    A bal hosztartó hűtő felöli végénél a videó végén jól látszik a lukon a rozsda, oda még kenyecüjj korantot !
    A szédülésel meg vigyázni! Jobbulást.
    Üdv Nagy Attila

  10. “mert itt a tavasz, ajánlom ezt minden hobbiautósnak” én várom, de csak nem jön…

  11. Szép munka.

    De a végén még sikerült bevinni egy gyomrost ezzel a szinte csak odavetett „elütöttek robogón”-nal. Az az érzésem, megvan a következő „vasárnapi Csík” témája.

    Jobbulást.

    (Tudom, radikális megoldás, de a gyerekeimtől csak egyet kértem: ne motorozzanak soha. Egyben van rájuk szükségem, nem tíz ember között szétszórva, kiben egy vese, kiben egy tüdő, kiben egy szeruhártya…)

  12. A lassan múló szédülés nem játék. Vigyázzon magára az újságíró úr. Jobbulást!

  13. Jó lesz ez ! Mármint az autó. : )
    A slusszpoén a végén nem hiányzott, de úgy néz ki, rendben vagy.
    Jobbulást !

  14. Trallala:
    Dehogyis, nem igazán Speedzone-képes a téma. Ennyi elég róla, bekanyarodtak elém, Spacy szétment, mindenki jól van.

  15. Nagyon szép lett, gratulálok a kitartáshoz! (csak lett P rendszám 🙂 )
    Szédülés: Epley manőver, házilag is elvégezhető. Nekem használt.
    Jobbulást!

  16. Jobbulást!
    Nagyon szépen alakul a zöld, csak így tovább! Köszi a történetet, mindig jó tőled olvasni.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Back to top button