Erre nem készültem. Emerre meg pláne nem

hirdetés

Sebtében válogattunk a nála levő, vagy negyven bontott adagolóból egyet, ami jónak látszott, elvittük Sipos urunkhoz kipróbálni a nedves szemcseszórási technikát (az hihetetlen, ahogy takarít, mármint nem a Sipi, hanem a nedves szemcse), majd következett az új fázis: be kellene tenni a jobbnak látszó adagolót.

Csakhogy mindig történnek úgynevezett dolgok, a dolog pedig jelen esetben az volt, hogy egy olvasótól fülest kaptam – valaki árul egy vadonatúj adagolót 55 ezer forintért a facebookon. Egy új, állólámpásra való Bosch-adagoló ennek a tízszeresét is meg tudja érni egyes elvetemülteknél, én tehát lecsaptam rá és alku nélkül megvettem. Előtte még kértem pár fotót a működtető rudazatot fogadó Faudi-fejről, a dugókról, mert azokon látszik a használat és az eredetiség, de minden kopásmentesnek látszott, a rovancs is hiánytalanságot mutatott, belecsaptam.

Kicsit meglepődtem, hogy az adagoló enyhe gázolaj-illatfelhőben bontakozott ki a papírdoboz belsejéből, aztán még jobban felvontam a szemöldökömet (pedig nekem elég magasra tud csúszni), amikor a szerkezet alumínium felfogatásán észrevettem mindenféle korábbi rögzítési nyomokat, de onnan már nem volt visszaút. Elvittem Szabihoz a szerkezetet, aki a kocsinál várt, pattanásig munkára készen, akárcsak egy adagoló-felszerelésre specializált, sziú törzsfőnöki íj.

Hogy ne vesztegessük az időt, belehelyeztem a nyílvesszőt, azaz az adagolót. Szabihoz azonban más fegyveres konnotációk is kapcsolódnak, például hogy lézerszeme van, mint ama bizonyos Schwarzenegger-alapú kiborgnak. Kis zümmögés, fókuszálás, majd kijelentette – ez itt szerinte nem új, vagy mindenesetre annyira biztosan nem, mint az a példány, ami nála hungarocell dobozban lakik. Mutogatott finom felületi korróziónyomokat, egyéb szerelési utalásokat is az adagolón, amikre én magam fittyet hánytam átvételkor.

Aztán elkezdte szétszedni, mert hát mit csinál az ember egy beszerelendő adagolóval? Nyilván nekiesik a csavaroknak, logikus. Engem úgyse engedett szerszám közelébe egész nap, Szabi viszont egy magányos szerelőisten, a többiek meg örüljenek, hogy nézhetik. Vagy – mint esetemben is – tarthatják a kamerát. Holott szerelni még mindig jobban tudok, mint operatőrködni, de vannak helyzetek, amikor nincs más megoldás.

Volt értelme szétszedni az adagolót. Arról ugyanis kiderült, hogy szorul a benne az adagolóelemek munkaüzem-ponti állítását végző fogasléc (ami arra való, hogy több, avagy kevesebb gázolaj menjen-e a porlasztócsúcsok felé). Amikor belegondoltunk abba, hogy nemcsak a fogasléc szorulhat így, hanem a fejszelepek is, csak azokat nem is érezzük, nem is látjuk, egy pillanatra butaságnak látszott, hogy megvettem azt a szerkezetet. Ötvenöt ezer forint kidobva. Szoktam én ennél nagyobbat is bukni mindenféle restaurálások során… De azért fájt, mert ha jó az adagoló, akkor a háromszorosát is örömmel elköltöttem volna rá, viszont ha rossz, akkor az ötvenöt már erősen kellemetlen összeg.

Szabi nem volt rest, nekihasalt kenősprével, addig fújkálta, mozgatta, mire tűrhetően könnyen járt a fogasléc, bár még mindig nem olyan könnyen, mint a Sipinél korábban kívülről megtisztított, használt adagolóé. Sebaj, jobb nincs-alapon (a nedvesen szemcseszórt belsejében ugyanis felfedeztünk jó pár kerámiaszemcsét, azt tehát bármilyen használat előtt szét kellene szedni és nullára kitakarítani) úgy döntöttünk, beszereljük. Hiszen ezen kívül csak egy förtelmes adagolónk van (az autó sajátja, akkor még rajta a motoron), illetve az imént emlegetett szép, tiszta, aminek a belsejében kerámiaszemcsék vannak, s nem tudunk róla egyebet. Illetve ez. az ötvenöt ezres, újnak mondott. Azaz még túrhattunk volna Szabi tejes ládáiból valamit, de a múltkor már vagy egy tucatot végignéztünk, és statisztikailag, hát… azok sem éppen csodásak. Az újat, a hungarocell dobozból, ami sose látott autót (és Szabi se látott még olyat) persze el nem adná nekem tized áron. Miféle barát az ilyen? Szereli az autómat napestig és még adagolósmucig is?

Azért nem vagyunk fiatalok már. Nekem az izomláz mellett a két csuklóm is oda volt (előző nap vakartam és festettem le a Triumph teljes alját, amiről cikk is született nemrég), Szabinak pedig az egyik karja nem működik, mert a vállában valami szalag hirtelen megvastagodott. No meg, persze mindkettőnknek tropa a dereka, sokat ülünk a gép előtt, Szabi könyvel, ajánlatokat néz át, aztán rohangászik és emelget és beszerez, én meg hol cikket, hol könyvet írok (már készül a negyedik, bár egyelőre csak az 1., 2., 3. van meg a Speedzone Shopban), bár pont ebben az új, speedzone-os életemben néha legalább kint is vagyok, lábon, ami olykor üdítő változatosság. De a romlás már nem fordul meg.

Tehát Szabi hajlongott a motortérben (néha úgy maradt kicsit és nyöszörgött), én próbáltam utána hajolni a kamerával (néha úgy maradtam kicsit magam is), de lejöttek a csövek, lejött az adagoló, csak hogy feltáruljon előttünk, micsoda ótvar kopadék és egyéb rittyó van a szerencsétlen szerkezetben. Randa.

Oké, akkor tegyük fel az újat. Az ötvenötezrest. Szabi még suttyomban befestette az adagoló mögötti motorblokk-részt, mondván, oda soha nem jutunk többé ecsettel, kipucolt mindent, majd túrt egy vacsiúj motor és adagoló közötti papírtömítést.

Uccu, neki. Motor felső holtpontra (forgass majd egyszer villáskulccsal egy 20-as kompressziójú dízelmotort egy keskeny résen át), állít, adagolón a jel helyre tesz, betol, rögzít, csövek fel, üzemanyag felpumpál; elmondani mennyivel könnyebb, mint csinálni, te jó ég… Elment ám ezekkel a dolgokkal az idő: egy óra volt, mire az adagoló felengedett, egy másik óra, mire felmértük, hogy ne inkább a nedvesen fújt adagolót tegyük-e fel (nem, mert bontás után túl sok részecskét találtunk benne), a régi adagoló se akart könnyen lejönni, közben mindkettőnknek voltak telefonjai, a videózás miatt meg ismételni is kellett egy csomó mindent… Este lett rendesen.

De ettől a ponttól kezdve, fent levő adagolóval, csövekkel, a tápszivattyú működésének bemutatása után jött sok-sok bizakodó indítózás. Bizakodó, mert közben gondolkozni kezdtem, s arra a következtetésre jutottam, ennek most jónak illene lennie. Új és jó motortartó bakok vannak bent végre, szelephézagok rendbe lettek téve, fent lesz a csoda-adagoló… Vajsima purrogást, csettintésre indulást (persze a megfelelő izzítás után), alpesilevegő-csatornához hasonlatos kipufogó-outputot vizionáltam.

 

 

Jó sok tekerés után megjött az olajnyomás. Szabi lazára hagyta a nagynyomású csövek hollandereit, hogy könnyebben légtelenedjen a rendszer, vártuk, hogy mindegyik végén megjelenjen a gázolaj… Hát, eltartott egy ideig, de nyitott csövekkel nem indul be, ezt tudtam. Valamiért nagyon nehezen akart megérkezni az adagolótól a gázolaj-nyomás, valószínűleg jó volt a tippünk, a fejszelepek még erősen kókadt állapotban voltak, amikor munkára fogtuk őket. De sebaj, egyszer csak meg lehetett húzni minden hollandert, a motor köhögni kezdett, aztán gázadásra hopp(!), elkapta.

Alpesi levegőt? Na, azt nem sokat láttunk ezt követően. Nem is sejtettük, hogy igazából az volt az alpesi levegő, amit előtte szívtunk abban az olajszagú garázsban. A köhögő, két és fél, uszkve három és negyed hengerrel vergődő motor a csatatéren füstköd üzemmódban robogó T-72-es harckocsihoz hasonló, feketeszén-porral terített be mindent. Mintha leégett volna Szabi műhelye, úgy terjengett a füst, s amikor tökéletesen elfogyott az oxigén, kirohantam a garázsból, s gyáván onnan videóztam, ahogy Szabi az elemekkel dacolva tovább tekergeti a hollandereket. Aztán az ájulás határán ő is kivánszorgott mellém.

Innentől negyed órán át ment odabent a ventilátor (sajnos a garázs csak az egyik oldalán nyitott), mire be lehetett merészkedni. De még akkor is rohadt büdös volt.

Oké, további tekergetések, hátha légtelenedik, újabb indítás, megint nehezen kapta el, megint nem akart menni az összes henger, nem akarta a fordulatot, káosz, füst, borzalom. Mi a franc történt itt? Ennek most sokkal jobbnak kellene lennie, mint amikor idehoztuk, de egymilliószor rosszabb lett.

Pedig azt tudtuk, hogy a Szobornak másnap reggelig ki kell állnia a garázsból, mert Szabinak jön haza a 126-osa Győrből, motorostető-beszerelésre. Aztán ha benne a tető, onnantól pár nap és megy OT-vizsgára, tehát a Szobor most iszonyatosan útban van. A mostani tíz lóerővel azonban a kiállás esélytelen lenne a fél-szuterénből.

Ezt követően jött még két indítás-, húzás-lazítás-, leállítás-, szellőztetés-ciklus, aztán feladtuk. Szabi addigra lemondta a 126-os odaérkezését, majd utána az OT-vizsgaidőpontot, azaz mindent. Van, hogy nem jönnek össze a tervek, s dől minden, akár a kártyavár. A Szobor meg közben dacosan meredt a garázsajtóra, ragaszkodott a megszerzett helyéhez, s nem akart menni. Nem bírtuk tovább. Éjjel fél tizenkettő volt ekkor, a tüdőnkben újraindult a mátrai szénkitermelés, hallottuk, ahogy frissen fektetett síneken jön a felszínre a fekete arany az erőműbe, derekunk elegáns, 23 fokos pózba ragadt, végtagjaink használhatatlanokká váltak.

És persze az autó. Az autó minden hozzáérésre füstölni kezdett, mind egy épp az imént leégett Cohiba-üzem, a napunk pedig pocsékba ment. Azaz nem egészen – megismertünk egy új problémát.

Utána képtelenek voltunk Szabival újabb időpontot egyeztetni, engem elütöttek, aztán Olaszországba mentem, utána a Kaáli Múzeumba, neki boltmentési tűzoltása volt, lényegében folyamatosan. Ennek ellenére esténként kijárt a garázsba szorgalmasan a város másik feléből – nem bírt magával. Megnézte, hol nyom az adagoló – a húszfoknyi előbefecskendezés helyett valamiért mindig felső holtponton lépett akcióba. Először kétszer levette és újra jelre tette, hátha elnézett valamit (ezek azért nem kétperces műveletek ám), aztán napokig kereste a neten, hogyan lehet, hogy szemlátomás rossz az adagolón a pozíció jelölése. Majd a Füstölgő Viszi Vulkán, azaz Karesz is hozzászólt (telefonon át), hogy ő látott már olyan adagolót, amin két ékpálya volt. Tehát Szabi szétszedett és megnézett egy kiszedett adagolót, de azon – ahogy emlékezett, hogy annyi szokott lenni – csak egy ékpálya volt.

Végül, amikor negyedszerre leszedte az átkozott adagolót, nem bírta ki, és erről is lehúzta a ricnis hajtófejet, ha már egyszer lent volt. Olyat talált, amire senki nem készült volna – sem egy új adagolónál, sem egy használtnál, sem egy gyári, felújítottnál (mert egyre valószínűbb, hogy ez olyan). Hiányzott az ék. Teljesen. Nem volt. Nulla ék. Semmi. És persze a ricnis hajtófejet egy másik pozícióban húzták le a tengelyre. Tehát mindig rosszkor nyomott. Ezt valaki véglegesre összerakta, de kifelejtett belőle egy lélektani fontosságú alkatrészt. Gratulálok Szabi nevében is.

Mindegy, kerített egy éket, összerakta jól, az adagoló felment, s nini – abban a pillanatban máris két fordulatra indult a motor, alábbhagyott a füst (azért az évek alatt olyan sok gyűlt össze a rendszerben, hogy teljesen eltűnni még nem tud, mert ha tökéletes is lesz a beállítás, még így is sok ezer kilométer kell ahhoz, hogy kifújja), megjött mind a négy henger.

Ki volt vajon az az eke, aki ék nélkül összerakta ezt? Ráadásul még jól meg is húzta, hogy a hajtófej alaposan rászoruljon a tengely kúpjára? Szándékosan nem cseszhetett volna ki jobban velünk. Azt meg el se tudom képzelni, hány autóra tették már fel előttünk ezt a konkrét adagolót, mondván, vadonatúj. Csak hogy kiderüljön számukra: nem működik vele a motor. Aztán kicsit szemlesütve továbbpasszolták, mert újnak nézett ki. Lehet, hogy tényleg vadonatúj az adagoló, csak senkinek, soha nem működött? A jó állapotban megmaradt, olcsón mért, de amúgy értékes és régi tárgyakra egyre súlyosbodó elméletem van…

Mindegy. Innentől már jó lesz. Szabi mindenképpen el akarja vinni adagolóshoz a kocsit, beméretni a beállítást, de az autó már most sokkal-sokkal finomabb és kulturáltabb, mint amilyen az én emlékezetemben valaha volt. Nézzétek meg a videót, persze fejben vonjatok ki a csettegésből sok-sok magas hangot és adjatok hozzá némi mélyet, mert a telefon nem éppen hifiben vesz, és nagyjából megkapjátok a valóságot.

Fény van az alagút végén, végre. Úgy tűnik, jó lesz az adagoló, bár a francia Bosch-porlasztócsúcsokról még kiderülhetnek csodák. Abban meg az a szép, hogy azóta már az eredeti némethez képest sokat szidott francia csúcsokat se lehet kapni, csak indiai Boscht, ami még sokkal rosszabb… Vagy lehet, hogy már az indiai is a múlté, és ma már Ghánában gyártat a büszke német cég? Ezen a veteránautó-alkatrészpiacon bármi megtörténhet.