Itt a helyed, ha unod a márkamúzeumokat

A magunkfajta, ha Olaszországba megy, nagyon várja az első (majd az összes többi) kávét az autópályabüfében, készül az esti pizzára, mellé egy jó vörössel, vágyja a toszkán, pugliai, szicíliai kisvárosok tekergős, keskeny kis utcáit, pislákoló sárga fényeit, az olaszok tombolását a piazzán éjjel tizenegykor, a robogókat, a parkolókban megbúvó öreg 500-as Fiatokat… És persze készül a múzeumokra, de nagyon.

 

 

A Ferrari kötelező tétel Modenában, az Alfa Romeo Aresében szintén. Naná, hogy a Lamborghinit, a Vespát, a Moto Guzzit, s az összes többi csodát kipipálod, de valahogy… ezekből pont az a színesség hiányzik, amit a filmekben, a régi filmekben látsz. Hol üldözik a Lancia Aurelia B20-asok a Fiat 2300 Coupékat, hol vannak a gengszterek régi Mercedesei, amelyek erőből, gyorsan, de a kanyarokban azért nehézkesen üldözik a szerencsétlen menekülőt a ficánkolós nyitott Fiat 1400 TV-ben? Hol vannak az etceterinik, amelyek hajdanában úgy nőttek ki az olasz vidék talajából, mint a legszebb virágú, legszínesebb gyomnövények? A Siaták, a Viottik, az Erminik, a Morettik, a Lombardinik? Hiányzik a diverzitás, mondaná a biológus.

Akkor javaslok valamit. Látogass el Veronába, és keresd fel a Museo Nicolist. Ott egy épületben mindenféle ilyet látsz, közelről. Luciano Nicolis családi múzeuma egy akkora hodály, amiben simán elférne a mi megboldogult Közlekedési Múzeumunk, s tartalmaz vagy háromszáz autót, bő száz motorkerékpárt, száztíz biciklit és ezeken felül (témánként) több száz fényképezőgépet, hangszert, írógépet, modellautót és Formula-1-es kormánykereket. Igen, olyat is. Ezen túlmenően vannak benne harckocsi-motorok, repülőgépmotorok, két háborús tematikájú alkiállítás, sőt, még egész repülők is – és állítólag csak az utóbbiak azok, amik nem működőképesek.

Luciano Nicolis a földig lerongyolódott háború utáni Olaszországban kiürült cementeszsákok szorgalmas gyűjtésével és visszaváltásával kezdett zsebpénzt csinálni magának, s ha már egyszer gyerekkorától értett a recikláláshoz, akkor felnőttként is azt az iparágat folytatta. 1963-ban, csupán harminc évesen megalapította a Lamacart nevű papírvisszaforgató céget, amely ma Olaszország egyik legnagyobb ilyen profilú vállalata. Közben pedig, meglovagolva a hatvanas évek gazdasági csodáját, akkora vagyonra tett szert, hogy elkezdhetett élni régi hóbortjának, a műszaki tárgyak gyűjtöszenvedélyének. Az ezredfordulóra akkora lett a kollekció, hogy külön múzeumot nyitott neki – ez lett a Museo Nicolis. Az alapító 2012-es halála óta lánya, Silvia viszi tovább a múzeum felügyeletét, mely minden nap reggel 10-től este 6-ig van nyitva – kivétel a hétfő, amely szünnap. A felnőtt jegy 14, az idős- és diákjegy 12, a gyerekjegy 6 euró, öt éves kor alatt nem kell fizetni.

És akkor mutatom a látnivalókat – mi júniusban, a Mille Miglia verseny meglátogatásakor szakadtunk el egy napra a mezőnytől, s abba a napba iktattuk be a múzeumot, tehát a tárlat lehet, hogy mostanra kicsit átalakult, mert forgatják a készletet. A BMW E9-essel, Alfa 1750-es Bertonével, 1302-es Bogárral és Triumph TR4A-val érkező különítményünk körülbelül három órát töltött ott, ami a csajoknak és a gyerekeknek pont egy kicsit soknak bizonyult, az autós régmúlt bugyraiban csak felületesen elmélyülni szeretőknek épp elégnek, az igazi autó- és motorbuziknak viszont kevés volt – csak hogy érezzétek, mennyi időt érdemes rászánni a dologra. De mindenhogyan elfáradtok, mire végigjárjátok, mert a hely – tömény.