Egy év alatt 24 csúcspont. Az elég jó

1. Austin-Healey 100-6
   Ha az ár nem számítana (azaz nem tehetném pénzzé), ezt az autót hoztam volna haza az idei választékból a garázsomba legszívesebben. Az összes közül a legkevésbé vágyott Big Healey ez, mert a korábbi, négyhengeres 100-4 sportosabb, a későbbi 3000 jóval erősebb, de nekem – köszönöm Géza bácsi, ha ott lesz a karácsonyfa alatt – ez is bőven elvette az eszemet. Ha van igazi, nyers angol roadster, ami sajnos veri a saját (kevesebb, mint fele árú) Triumph-omat, hát ez az. Gyönyörű, eszeveszett hangja van, meglepően jól lehet vezetni, s egyszerre hozza ki belőled az úriembert és a vadállatot. Szóval igazi Sean Connery-cucc.
2. Mercedes-Benz 300 SEL 6.3 (W109)
   Harminc éve vágytam arra, hogy egy ilyen autóban ülhessek, most meg nem csak ültem benne, de egy kiváló műszaki állapotú példányt vezethettem, sőt, tiporhattam is. Nem evilági élmény egy ennyire erős, ennyire régi, ennyire egyszerre ódon és modern, barokkos és hidegen mérnöki, elegáns és mégis pökhendien kihívó autóval autózni. Amely mellesleg a Mercedes egyik legnagyobb háború utáni legendája – persze a „722”-höz hasonló sportautók szféráján kívül.
3. Datsun Fairlady 2000
   Ez a számunkra ismeretlen, a japán autók szerelmeseinek is csak marginális, régi Datsun roadster annyira övön felül üt a kiváló motorjával, erejével (erősebb volt, mint a másfélszer nagyobb motorral szerelt Austin-Healey), recegős, lúdbőröztető hangjával, finom és pontos kezelőszerveivel, fizikai gyönyörűségével, hogy teljesen megfogott. Sejtettem, hogy jó lesz, de az a sejtésem maximum fele ekkora élvezetig terjedt. Hihetetlen, mennyi újat tanul az ember fél évszázados autóbuzéria után is.
4. Citroen GS Birotor
   Ezt gondolom, mindenki érti – egy hidrós Citroen mindenképpen érdekes dolog annak, aki szereti az autókat. Ha az a hidrós Citroen nem egy már gyémántfényességűvé polírozott hírű DS, nem egy recept-XM, nem egy most épp nagyon fókuszban levő CX, pláne meg nem valami újabb kori Xantia, C5, BX vagy hasonló, hanem egy obskúrus GS, akkor még jobban felkapjuk a fejünket. De ez a Birotor még Wankel is, ráadásul alig gyártottak belőle, amit igen, azt meg utólag bezúzták. Ilyen autó vezetésére nem vágyik az ember, mert tudja, hogy ilyen autó nincs. Az, hogy mégis kaptam egy bő órát Pásztor Tomi atomritka Birotorjának a kormánya mögött, számomra még mindig emésztést kívánó emlék. Pláne hogy maga a kocsi valami egészen valószerűtlenül jó is volt.
5. Porsche 944 Turbo
   Oké, ez tankönyvi cucc, a 944-ről, pláne a turbóról annyian megírták már, hogy csodálatos, hogy tudtam előre – kilóra megvesz. De hogy tényleg ennyire erős, ennyire precíz, ennyire gépszerű és ennyire őrületesen a kezed alá dolgozik, nem sejtettem. Az egyik legjobb autó, amit valaha vezettem, pont. Pedig kilométer az volt benne rendesen.
6. Imperia 500H
   Ahhoz, hogy már a listám elején bevillanjon egy motor, ráadásul egy 92 éves példány, nos, ahhoz valamit nagyon tudnia kell. És tud is. 1929 – fing lóerő, ömlő olaj, használhatatlan kezelőszervek, semmi fék, nulla geometria, szenvedés: ezt gondolja az ember egy ennyire régi gépről. Ráadásul az Imperia szedett-vedett alkatrészekből készült – egy blokk a MAG-tól, egy váltó a Burmantől, lámpa innen, fék onnan… Csakhogy mindenből a legjobb volt benne. Hihetetlen, felfoghatatlan zajélmény, mellé egy egészen tűrhető vázgeometria, s brutális, olykor ijesztőbe hajló menni akarás. Ja, a fék és a nehézkes kezelhetőség igaz – de ez inkább csak hozzátesz az élményhez, mint elvesz belőle. Olyasféle módon, amilyen a bungee jumping lehet egy indiai folyó fölött, foszladozó kenderkötélen.
7. MG TC
   Bakancslistás tételnek ez az autó volt idén a legnagyobb, ez volt a legrégebb óta leginkább viszkető pont, amit meg akartam vakarni. Konkrétan 14 éves korom, egy súlyosan jó autós könyvélmény (Don Stanford – The Red Car) óta. Ez az autó legenda, emiatt szerették meg az amerikaiak az európai autót, ezzel indult az SCCA, ebből vittek haza a legtöbbet az Európában állomásozó amerikai tisztek, ez szerepel mindenütt a rettenetesen híres Love Story című (1970) filmben, és amióta látható pénzt tudok költeni veteránautóra, ezt nézegettem a legtöbbet, hogy merjem-e. Nem mertem.Viszont Dörgicsén kipróbálhattam a Kaáli Múzeum csodás TC-jét és baromira tetszett. Sajnos be kell látnom, hogy miközben egy 500 köbcentis Autobianchi Bianchinával képes voltam a családdal együtt, két héten át túrázni Olaszországban, a TC-hez egyszerűen túl nyúlánk vagyok, mert mire végeztem a teszteléssel (ami nem volt hosszú), mindkét térdemet kék-zöld zúzódások borították. Vérzik a szívem, de legalább kipróbáltam és megvan.
8. BSA Empire Star
   Na, tessék, még egy motor. És ráadásul még csak nem is elektromos, pedig egész ősszel azokat teszteltem… Igen ám, de az Empire Star – hogy magyarázzam ezt el a nagyrészt inkább mai autókat ismerő olvasótábornak… – olyan, mint ma a Porsche 911 GT3. Nem egy Pagani Huayra, nem egy Ferrari 812, s nem is egy Lamborghini Huracan, de azért masszívan ott volt a vágyott csúcsmodellek között a harmincas években. Ennek a motornak minden alkatrésze ékszer, egyben az egész pedig egy mozgó ékszerüzlet. Ráadásul hogy tud mozogni! Az az 500-as blokk még mai szemmel is szépen rángatja közelebb a horizontot, félni nemcsak illik, de kötelező is a nyergében, bár kivételesen egészen jók a fékjei. Ordítottam, amikor visszaértem a múzeumba, s nagyon fájt, hogy szinte senkinek sincs motoros jogsija közülünk, hogy kipróbálhassa. Göbi meg nem akarta, mert nem volt nála sisak – egyszer még rá fogom venni, ha lesz alkalom.
9. Mercedes-Benz 300SE (W126)
   Nagyjából a legjobb Mercedes-limuzin, evör, amely még a klasszikus stuttgarti, „pénz nem számít”-értékrend szerint készült, de már pontosan megfogalmazták, mi az abszolút kényelem. Igaz, kicsi volt benne a motor, de az a 300-as önmagában is egy legenda, s hidd el, ha akarja, szépen tudja mozgatni a 126-ost, pláne, mert maga az autó nem is túl nehéz. Igen, tudom, hogy végig rosszul mondtam a hossz-adatát az adásban, talán elvette az eszemet az állapot vagy a 40 fok. Az az autó ugyanis Mercedes-mércével még bejáratós volt – viccelsz, 43 ezer kilométerrel az órájában? Mikor ültél ilyenben? Ahh, csoda.
10. Lancia Fulvia 1.3 Rally-Renault R17 Gordini
    Szomorú voltam, hogy 2020 elején meghiúsult a Monte Carlo Historic, s a terveket felrúgva nem mehettünk ki megnézni a versenyt, viszont helyette tartottunk egy kis Montét Zsámbékon, a Driving Campben, ahol alaposan meghajthattuk azt a két autót, amelyik magyar lobogó alatt indult volna a futamon.Én a tökéletes állapotú Fulvia 1.3 Rallyt kaptam meg először, s fürödtem a Fiat-korszak előtt tervezett Lanciák legendás precizitásában, finomságában, egyedi autós ízvilágában. Pista az R17 Gordinit kaparintotta meg, amely nagyobb, erősebb, jobban megreszelt, a hajtott első kerekein sperrel is megtoldott autó volt, de mint alapkonstrukció, talán kicsit ügyetlenebb, míg a Lancia közel szériaállapotú. A pályán azonban elfelejtettük a hiányosságokat, mert két, ennyire őszinte, ennyire zsigerbe nyúló autóval akkora örömség veretni, hogy az se érdekli az embert, ha közben beköszönt a világvége. Nem köszöntött be, ezért cseréltünk is a végén, zúgott a fejünk, amikor hazaindultunk.
11. BMW 319
    Na, egy nyenyergő, rozsdás förmedvény a sok szép érdekesség között – gondoljátok sokan. Pedig nem, a 319-es már a harmincas években behozta az autóiparba a GTI-jelenséget – kicsi, kevés ajtós kocsi egy nem igazán hozzáillő méretű motorral, benne sok lóerővel. A sok lóerő bő nyolcvan éve persze csak 45-öt jelentett, az autó pedig szándékosan nem lett fullosra restaurálva, csak mechanikailag rendbe téve. Ennek ellenére csodásakat kacagtunk, ahogy a Soroksári úton és annak környékén autóztunk a valószerűtlen jelenséggel, sokszor lenyomva gyorsulásban egy-két modernebb kocsit is. És persze azok a megoldások, a lemezek kopásába zárt történelem, az egésznek a hangulata, szaga… Imádtam azt a forgatást.
12. Nippon Power – Mitsubishi 3000 GT, Nissan 300ZX, Toyota Supra Turbo
    A pécsi Vukmann Attit nem a japán autóiról ismerte meg a hazai autós kultúra, hanem az elképesztő gazdagságú szocialistaautó-gyűjteményéről. Most azonban az érdeklődésének ezt az oldalát is megmutatta nekünk, legalább három autó erejéig. Mindegyik a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójáról származó, erős, nagy, japán sportkupé volt, valamennyi hathengeres. Kinyitottuk a szemünket, s a rendszerváltás körüli bárkinek a vágyálmaiba cseppentünk – csak mi ott ki is próbáltuk őket. Ezen a ponton csak az autókra gondolok, a többi vágy még várat magára. Attila jóvoltából rendesen vezethettük is a gépeket, ő alaposan odatette magát, mi pedig – szerintem – egy jó adást toltunk az eseményről. Az biztos, hogy őrületesen élveztük az egészet.
13. DeLorean DMC-12
    Aki a nyolcvanas évek közepén volt gyerek, kamasz, esetleg később látta az ikonikus filmet, a Vissza a jövőbe címűt, annak egy életre beégett az agyába a szárnyas ajtós DeLorean képe Marty McFly-jal a kormánya mögött, erre nagy tételben fogadni mernék. Nos, mi szereztünk egy ilyen rozsdamentes, farmotoros, V6-os kupét Kemény Attilától, s ki is próbáltuk. Maga az autó sem volt egy lehasznált DeLorean, s át tudtam élni benne, milyen lehetett negyven évvel ezelőtt megélni egy ennyire minden autógyártási szabályt felrúgó, úttörő furcsaságot, de itt a felkészülést legalább annyira élveztem – könyvek, újságcikkek, hírek garmadán rágtam át magam, a szokásos, apró papírra írott jegyzetem helyett 20 oldalnyi, apró betűs jegyzetfüzet-puskával érkeztem a forgatásra. Mert az autó létrejöttének a sztorija, az azt körülvevő csillogás és pokol szerintem még Zemeckis világhírű filmjénél is sokkal izgalmasabb.
14. Csepel D-344
    Béke Tóni polgári Csirketelepén áll több tucat szuper érdekes jármű – még nekem, a szocialista típusokra kevésbé fogékony autós számra is. De az állapotoknak köszönhetően nem a klasszikus autózási élmény hívogatja oda az embert – a járművek nagy része gondoskodásra vár, nagyon kevés közülük készülőfélben van, de mindig csak egy-két cucc az, ami azonnal hadra fogható és lehet vele döngetni – akkor is leginkább csak földúton.Ennek ellenére Tóninak köszönhetem az egyik legjobb Pannónia-motoros élményemet (pedig pont a Pannóniát szeretem, s vezettem is olyat, jó párat, igaz, csak egyhengereseket). S nála vesztettem el a Csepel teherautó-szüzességemet is – Tóni szokásait ismerve hozzáteszem – hála istennek csak azt, holott én voltam rendes, legalsó polcos honvéd is az átkosban, a 86-87-es pokoli télben, Tatán, mégse próbáltam soha ilyen autót, talán mert C-s jogsim sincs.Mint vezetési élmény – borzalmas. Mindene nehezen jár, a kormánya hozzávetőleges, a fékje esetleges, a motorereje kétséges. Mint hangulat – frenetikus. A zaj, a remegések, a kapcsolószerkezetek, a műszerek, a géptető látványa megbabonáz. Mint történelem – felfoghatatlan. Mint gép – az agyadba nyúl. Ha szereted az esztergát, a traktort, a darut, a nagy vasak kattanását, az elpusztíthatatlan szerkezetek kíméletlen visszarúgásait – imádod.
    

A tesztautók mellett egyéb menő dolgok történtek még. Például… őőő… elkezdtem a Yamaha SR500 felújítását, de onnan nincs sok hír. Vagy izé… belefogtunk Háda Szabival a restaurált, családi zöld állólámpás Mercim végső műszaki rendbetételébe (mert alattam még sose volt jó), ami mindkettőnk rettenetes időhiánya, a nem létező szabadidőnk összehangolási problémái, illetve Szabi vállának rottyra menése után elakadt. Majd jövő januárban, februárban újrakezdjük – legalábbis ezt tervezzük.  De azért volt pozitív esemény is.

1. Meglett és jó is a Triumph TR4A
   Valamikor februárban jöttem rá, hogy rövidesen lejár egy húszéves életbiztosításom, s megkapom belőle a pénzt. Közben volt némi maradék az előző könyvem, az Autóm, a drog bevételeiből, amit főleg a következő, készülő könyv kiadására kellett volna félretennem, de nem bírtam magammal – úgy döntöttem, megvalósítom az egyre viszketőbb roadster-álmomat. Az, hogy hogyan jutottam el pont a Triumph TR4A-ig, már szerepel egy hosszú Olvastár-cikkben, a többit meg végigkövethettétek az év során.Firenzében találtam meg az egyetlen, egyben levő, overdrive-val szerelt eladó példányt, amit a Covid-lezárások közepén megnéztünk ott, helyben egy barátommal, s azonmód le is foglalóztam. Aztán elutaltam rá a maradékot, s nem kis izgalomban – sose volt ennyi pénzem még, pláne ilyen rövid időn át – vártam pár hetet. Az nem volt kellemes. Aztán a kocsi megjött, a tavasz vége, a nyár nagy része elment a veteránvizsgára való felkészítéssel, de a nyár végére, az utolsó meleg augusztusi napokra meglett a rendszám.Óriási élmény volt birtokba venni, még ha a megereszkedett rugók miatt állandóan le is ért az alja, s szaggattam is le róla párszor a kipufogót emiatt. Bálinttal meglett az első városi autózás, Katival a Duna-parti balzsam-krúzolás (romantikus vacsorával), Norbival a hazaautózás Pátyról (inkluzíve a kifogyott benzin miatti lerohadás). Majd az akkor még csak Kovács vezetéknevű Peti kollégával a Triumph hátán mentünk a Robinson-szigeteki Speedzone Campre, haza pedig a még csak leendő apa Dzsível jöttünk, tehát a barátok is kaptak az élményből. Mostanra felújult az első futómű is Frankééknél, Pátyon, bekerültek a gyári magasságú rugók, nem életveszélyes fenyegetés minden fekvőrendőr, gödör, vagy hupli. Úgy tűnik, nem csináltam rossz vételt, bár a sebességmérő most épp nem működik…
2. Megújult az Autobianchi
   Az összes veteránjárművem közül a Bianchi adta a legtöbb örömteli élményt a családomnak, holott ez volt a legolcsóbb, ezt tettem rendbe a legkevesebb pénzből, s ez talán az egyik legértéktelenebb, leggyengébb, leghitványabb is. De a mindjárt huszonöt éve nálam levő Bianchi élni és adni akar, eljutottunk már vele számtalan helyre Magyarországon, elvitt bennünket Ausztriába, s voltunk vele kéthetes olasz túrán is, 2014-ben.Pár éve meghúztam a bal hátsó sárvédőjét, idén pedig már eléggé szégyelltem magam amiatt, hogy milyen hosszan úgy hagytam, ezért elvittem Kacsó Robi barátomhoz egy apró rendbetételre.Az apró rendbetételből nagy rendbetétel lett, egy minden horpadásától és egyenetlenségétől megfosztott, újrafényezett, csillogó kocsit kaptam vissza, csupa új csavarral a látható helyeken. Még az ajtókárpitot és egy csomó kédert is újakra cserélt, mert egyszerűen nem bírt magával. Isten vagy Robikám, nagy köszi, bearanyoztad az évünk végét!
3. Motoroztam végre az NSU-val
   Bár az NSU OSL 251-esem nem éppen siker sztori, mert a motor egy váratlan és alapos szétesést követően, június vége óta három jelentős hibával csak áll a garázsban, holott a tervek szerint 2022 nyarán lett volna vele esedékes a tervezett 3500 kilométeres Dolomitok-túra, két hasonló motorral jövő barátommal együtt, az optimizmus megvan. Hogy miért?1) az ő motorjaik még kezdetlegesebb állapotban vannak az enyémnél, ezért nem én vagyok a sáros az időpont-eltolás miatt; 2) mert haladok, ha lassan is, és látom, mennyi van hátra; 3) mert nekem, ellentétben a többiekkel, idén azért csak sikerült lenyomnom vagy 100-150 kilométert a dübörgő, 1938-ban készült szörnyeteggel.Voltam vele anyámnál, a II. kerületben, majd osztálytalálkozón is. Eljutottam vele kétszer a Speedzone-ba, dolgozni. Elmentünk túrázni Katival és Norbival (ők a Fiat 500-assal követtek) egészen Gödöllőig, ami mondjuk, Zuglótól nem éppen nagy táv, de ezzel a motorral…? Oké, haza már Endre barátom trélerén jött a náci szörnyeteg, mert kidurrant a hátsó gumija, de akkor is.Aztán özönvízszerű esőben, pár barátommal megtartottunk a Gentlemen’s Ride-ot (ha már egyszer központilag lefújták), s akkor egy ütemet nem hagyott ki, pedig motorcsónak üzemmódban kellett működnie egész nap. S végül eljutottam vele a veterán klubomra, Szigetszentmiklósra is, ez nálam pedig általában azt jelenti, hogy a jármű nagyjából összeállt. Csak nagyjából lett ez igaz, mert a klubról hazafelé, a vak sötét csepeli főúton orvul leköpte az egész farát, elveszett róla a méregdrága hátsó lámpa, leszakadt a rendszáma, a sárhányóvége, a szövetkábelei… Ehh, momentán minden újragondolás alatt áll.

A három elkészült (mondjuk így) jármű mellett az év csúcspontjait, mint nekem mindig, a nagy túrák jelentették. Igazából ezeknek az utaknak élek, eufória, ha veterán járművel tehetem meg őket, imádott feleségemmel, a kölkeimmel, barátokkal együtt. Mindből jutott, bőven.

1. Két hét az Alfa Bertonével Olaszországban, családdal
   Kicsi piros Alfám a legkevésbé panaszkodó járművem, talán a Ducati 750SS-em után. Idén is iszonyú sokat ment, két és fél aktív évünk alatt húszezer kilométert tettem bele, ami egy oldtimer esetében már komoly szám. Ez mindent elmond arról, hogy mennyire szeretem és hogy mennyire megbízható az autó. Mivel a nyári túrára a nem-veteránautóval menést egyhangúlag leszavazta a család, s a zöld Merci nem lett kész, ezért egyetlen alternatívaként a Bertone maradt a monegliai kéthetes utunkra. Soha rosszabbat…A kisautó – amellett, hogy az olaszok imádták – bejárta velünk a Comói-tó környékét, természetesen a teljes Moneglia-vonzáskörzetet (Sestri Levante és társai), Luccát, Milánót, Aresét (Alfa Múzeum), Pisát, s a Cinque Terrét is. Óriásikat tekeregtünk vele a szerpentineken, hallgattuk az IMASAF-kipufogóból folyamatosan kísérőzeneként velünk levő, keser-száraz röfögést, parkoltunk festői helyeken – imádtuk, egyöntetűen. Nem túlzok, a veterános évtizedeim egyik, ha nem A legmagasabb pontja volt ez a túra.
2. Triumph-fal  Triesztbe-csapatás
   Ha esetleg mégsem a monegliai alfás trip lenne az első helyen a legjobb evör veterános túráim között, akkor ugyanerre a címre pályázik az az októberi, háromnapos menet, amit egy szűk veterános baráti körrel nyomtunk le, hogy megnézzük a Triest-Opicina ralit. A rendezvény igazából csak ürügy volt, mert mindnyájan ki akartunk végre mozdulni veteránokkal a határon túlra, ahogy korábban, a koronavírusos idők előtt ezt rendszeresen tettük.Nagyot kockáztattam, mert különben mindig kivárok egy évet minden új járművemmel, hogy elhagyjam az országot, de a Triumph-fal indultunk el, kettesben Katival. Milyen jól tettük! Igazi filmbe illő élmény volt, amikor az olasz határtól kezdve nyitott tetővel autóztunk Trieszt irányába, s ez óráról-órára jobb lett, ahogy a tengerhez értünk és mind jobban belesüppedtünk az olasz hangulatba. Titokban azt hiszem, valami ilyesfélére vágytam egész életemben, s ez a zöld béka elhozta az örömöt.Mindenki, aki ott volt, balzsamosan érezte magát, azóta is, amikor találkozunk, fel szoktuk emlegetni, hogy életünk egyik feledhetetlen három napját töltöttük ott együtt, a csodálatos Triesztben, fent a magas tengerparton, Grado mellett és a környező utakon. Lerohadás nem volt, veszekedés se, az egészből csak egy erősen Claudia Cardinale-i, Marcello Mastroianni-i élmény maradt meg. Köszi, Triumph, nagy voltál, de kösz a haveroknak is az élményt.
3. Alfa Bertonével forgatni Baloccóban, az Alfa Giulia GTAm-bemutatón
   Repülővel akartak vinni, operatőr nélkül. Kialkudtam, hogy a Fiat inkább fizesse a benzinszámlát, mi viszünk autót, de jöhessen opcsi. Amikor pedig Dzsínek bejelentettem, hogy az ötven éves Alfa 1300 GT Juniorral megyünk, én rettenetesen dörzsöltem a kezem, ő meg kis híján lekaszabolta magát a gondolatra. Esőt vizionált meg lerohadást, előbbi lett, utóbbi elmaradt. Viszont végül élveztük, szerintem mindkettőnknek életre szóló élmény volt az az út, még ha egyfolytában rohannunk is kellett. Azt mindenesetre látom, hogy amint a jövő évi tervekről van szó, s a kicsi Alfa szerepel bennük, Dzsí velem akar tartani. Annyira balul akkor mégse sülhetett el a dolog.Az se volt utolsó, hogy egy autóbemutatóra végre nem leszakadt kájrópji újságírókként estünk be (mert a magyar, akármilyen kulturált is próbál lenni, azért automatikusan oda sorolódik), hanem kicsit mi lettünk a sztárok, mert hasonlót sem angol, sem holland, sem francia, sem olasz, sem német újságíró nem csinált még. Legjobb tudomásom szerint. És az ott levő gyáriak is sejtették, hogy miénk az igazi bugi, ők is sejtették, hogy nekünk a GTAm-bemutató csak egy klassz betét egy még klasszabb road tripben.  Nincs az ötleten védjegy, lehet utánunk csinálni!
4. Cité d’Automobile, Mulhouse (Schlumpf-gyűjtemény)
   A világ legnagyobb autómúzeuma. Húsz éve olvasok róla, hogy aki belép a kapuján, többé nem lép ki onnan ugyanolyan emberként. Messze a legtöbb Bugattit ebben a múzeumban lehet megnézni. Magának a múzeumnak a sztorija is olyan érdekes, ami felér a benne bemutatott legérdekesebb autókéival. Én meg ott álltam egy szál telefonnal a kezemben, operatőr nélkül. Két és fél óra múlva várt a reptérre vivő taxi, tehát megoldhatatlan feladat elé állított az élet. Megpróbáltam. Videót is, fotót is készítettem. Azóta is előveszem a képeket, azóta is próbálom felfogni, mit láttam. De még mindig nem megy.
5. Padova auto e moto d’epoca
   Egy héttel a trieszti veterános túránk után ezek az átkozott olaszok megtartották a szokásos padovai veteránbörzét. Nem tehettük meg, hogy nem megyünk el rá, hiszen a Covid óta, amiből hiányunk van, az éppen a külföldi óriásbörze. 5000 eladó járműre, 115 ezer négyzetméternyi veterán biszbaszra azonban nem tud fejben felkészülni az ember. Mindenki gyomor-, bocsánat, agyrontást kapott az élménytől, Padova egy nap alatt nemcsak be-, de felfoghatatlan is. Ami a jó benne, hogy nagyon nemzetközi, ami a rossz – ha kristálytisztán tudnád, mit keresel, jó eséllyel akkor se találnád meg. Azt hiszem, mostantól minden évben kötelezővé teszem magamnak a látogatást – turbó-wellness ez a veterános agynak.
6. Alfa Romeo Múzeum, Arese
   Van egy kis csalás a dologban, mert idén kétszer jártam itt, méghozzá mind a kétszer a piros Bertonével, csak hogy fokozzam a fokozhatatlant. Először Dzsível, extra kevés idő alatt, extra kevés memóriakártyával (előtte órákon át zajlott az Alfa Giulia GTAm-bemutató, ne feledjétek, és az volt a túra fő attrakciója), extra kevés maradék akkuval, extra fáradtan. Másodszor meg a családommal, a kétheti nyaralásunk egyik betétprogramjaként, kicsit nyugisabban, bár egy autók iránt valamelyest kevésbé érdeklődő csapattal körülvéve. A kettőből azért nekem már összeáll a múzeum, amit igen jónak tartok.Talán nem olyan profi, mint a Mercedes Múzeum Stuttgartban, ahová még ki kell mennünk a Speedzone-nal, talán nem olyan gazdag, mint a Porsche Múzeum kvázi ugyanott, ami egyszerűen agyontapos, s ha a híreket jól olvasom, akkor a BMW és a VW múzeumai is nagyobbak. Talán.Ám az Alfa Romeóé is hatalmas, erre is kell felületesen egy fél, alaposabban belemélyedve egy egész nap – és szerintem ebben vannak a legcsodálatosabb autók, legalábbis azok, amelyek a szívemhez a legközelebb állnak. Beszívni a termeket belengő történelmet, megérinteni Fangio, Varzi, Nuvolari szellemét, szemmel alkatrészekre szedni Vittorio Jano és Giuseppe Busso műszaki remekműveit megismételhetetlen, egyedi élmény. Ráadásul a hely, a hely tényleg az, ahol az Alfa Romeókat kitalálták, nem valami frissen emelt betonkupac, az se utolsó. Ha holnap mehetnék újra, azonnal elkezdenék csomagolni.
7. Ja persze, a könyv
   És persze, utolsó helyen, de nekem lehet, hogy az elsőn áll – sikerült tető alá hoznom a negyedik könyvemet. 2018 tavaszán, amikor még csak épp ízlelgettem a gondolatot, hogy nemsokára saját könyvem lesz, az Életemet egy rozsdás roncsért című, azt hittem: egyszer megléptem ezt az emberfeletti feladatot, megveszik majd pár százan, én meg nyugodtan hátradőlök, hogy ez is megvolt. Abból a könyvből most decemberben fogyott átlátszóan kevésre a negyedik nyomás, ami ugye, három utánnyomást jelent. Már csak valami harminc körüli példány maradt belőle…Ez a siker aztán löketet adott, hogy összeszedjem a harminc kedvenc totalcaros cikkemet, s azt a készletet igazságosan megfelezve, az egyik tizenötös csomagot beletegyem a Feljegyzések a Titanicról című második könyvembe. Még ha sokuk erősen eltűnt cikk is volt, némelyiket meg nagyon komolyan átírtam és adalékoltam, azért csak-csak már korábban is látott írások voltak azok, nem is fűztem hozzá nagy reményeket, csak gondoltam, ez is legyen meg papíron. Na, az is már a harmadik nyomásnál tart, igaz, még van belőle talán százötven itthon.A Titanicon meglepődve nekiálltam egy Életemet egy rozsdás roncsérthoz hasonló, egyedi, még el nem mesélt sztorikból álló harmadik könyvnek, ez lett az Autóm, a drog. Nagy optimizmussal rendeltem belőle jó sokat, mert a nyomdászom, Lajos nagyon mondta, hogy csak bátran, de szűköltem, mert a koronavírus legjobban dühöngő időszakában jött ki. Mire túl voltunk a karácsonyon, szétkapkodták az adag bő felét, azt tényleg nem hittem volna.Aztán váltottam a Totalcarról a Speedzone-ra, s mivel utóbbi főleg videós csatorna, azt hittem, befellegzett a könyveknek, hiszen az én kiadványaim amúgy nincsenek ott a nagy könyvesboltok polcain, az egyetlen felület, ahonnan bárki megtudja, hogy léteznek, az aktuális autós médium, ahol dolgozom, illetve a facebook-oldalam, amin szerencsére, mára már elég sok a feliratkozó. Könyvet ajánlani a YouTube népének? Ne viccelj…De tévedtem.Ami könyvem maradt 2020-ról, azt januárban áthoztam a Speedzone Shopba, s a fogyóban levő Rozsdást és a Titanicot tavasszal újranyomtam, hátha. A Shopból olyan tempóban fogyni kezdtek ezek, hogy úgy döntöttem – mégis megpróbálom a negyediket is, ami a két évvel korábban összeválogatott, harminc legjobb totalcaros cikk másik tizenötjét tartalmazza. Plusz egyet. Ez lett az Élet a légzsák előtt.

   Azt hiszem, megint pesszimista voltam, mert a Speedzone Shoptól kapott számok alapján úgy látom, hogy szeretitek az újat is. Talán nem csak a csöcs miatt.

   Hát ezúton szeretném nektek megköszönni a bizalmat, a vásárlást, a sok hülye betűm szorgalmas elolvasását, a videóim megnézését. Ez az az üzemanyag, ami mozgat, ez az, aminek hátán jövőre is végtelen örömmel tolom elétek az újabb autókat, eseményeket, múzeumokat, adásokat és betűket – talán motorokat és még egyebeket is. A csapat csodás, a terveink óriásiak.

   Boldog új évet!