Ekkorát még soha nem láttunk

hirdetés

Gondolkoztam, hogy sztoriba öntöm a dolgot, pavilonról-pavilonra elmesélve, melyikben, mit láttam, de erre képtelen lennék, mert valahol a harmadik óra után elvesztettem a fonalat, hogy hányas pavilonban jártam, melyikben voltam kétszer, egyáltalán, merre van észak és dél. Ne viccelj, még a sör- és vécéorientációm is csődöt mondott addigra. Most is csak nézem a térképet és maximum foltokat tudok felidézni róla, hogy ott mi volt. Két napon át, napi húszezer lépés során bizonyította be nekem Bologna, hogy ez nem az a börze, amire egy nap nem elég, mert kettő kell rá. Dehogy. Ez az a börze, amire két nap sem elég, de lehet, hogy ha hármat maradok, akkor se látom az egészet.

Még Bolognából hazafelé, Dávid barátom buszában, a sebeinket nyalogatva, egymás telefonos fotóit nézegetve is újabb pavilonokat fedeztem fel a haverok képein, amiket egyáltalán nem láttam. Mert tizenhárom plusz hat kipipálandó terület nem egy nagy logisztikai kihívás, de ha azt mondom, hogy a jegyek érvényesítése után beléptünk a 36-os pavilonba, és elnyelt bennünket Szodóma és Gomorra, akkor még csak súrolom az igazságot.

Hagyjuk. A nagylátószög nem volt elég nagy, a képmennyiség, amit lőhettem volna, ha nem videózok közben, eldugaszolná az Olvastár lefolyóját, a tételes, de még csak a legnagyobb érdekességeket felsoroló lista is oly hosszú lenne, hogy a görgetősáv eltűnne a cikk mellett. Inkább bele se fogok, érzékeltetésként csak annyit mondok, hogy a huszadik Lancia Delta Integrale HF, az ugyanennyiedik Ferrari Dino 246GT, a százötvenedik Alfa Bertone, a kétszázadik Ford Mustang után már tényleg csak az abszolút perverziókra kaptuk fel a fejünket. Bekómáztunk. Ez a börze úthengerként nyom agyon.

Blazírt pofával lépkedtünk el a negyedik Lambó Miura és a hatodik Countach mellett, épp csak regisztráltuk életünk első, hús-vér-fém formában megtapasztalt Lamborghini Jaramáját, a rendre húszas mennyiségben régi Ferrarikat felvonultató kereskedések mellett pedig földre szegezett szemmel osontunk el, mert már szédültünk és nem fért több a pufferbe. Készek voltunk.

Amikor egyszer-másszor valamelyik szabad területen, egy-egy sör (de volt, akinek sör+Aperol+sör+Aperol+cigi) fölött összeverődött a társaság, csak ültünk szótlanul, s röhögtünk hülyén. Harminc éve masszívan börzejáró kollégák szájából tört elő a makogás – “á, ez felfoghatatlan, ez, ez…”, “…apám, a farzsebében elfér az egész stuttgarti börze…”, “te, a tizedik Abarth 131-nél már inkább becsuktam a szemem”, “…ennyi Multiplát életemben nem láttam összesen, de nem is tudtam, hogy gyártotak belőle ilyen sokat…” – szóval mindenki megtalálta a maga infarktusait. Én, személyesen naponta négyszer tértem meg, majd ugyanúgy ki, a hitemből.

Ami hihetetlen, hogy Bologna annyira színes, annyira nem csak olasz jármű van itt, annyira sokfelől érkeztek ide árusok és vásárlók, hogy minden volt. Igen, japán autó is. Alkatrész is. Persze ez Olaszország, egy olasz show pedig kicsit mindig az olasz autó, motor, olasz stílus és Olaszország ünnepe is. Soha ilyen sikerrel nem vásároltam még börzén, olyan alkatrészeket meg tudtam venni, amilyenekről egy évnyi hosszúságú, az internetet fenekestől felforgató kutatással garantáltan meggyőződtem, hogy olyanok nem léteznek.

Tényleg csak a beszámoló kedvéért: megvettem a Fiat 1500-as kombi ajtajának a felső tömítését is, amelyre a legnagyobb olasz gumialkatrész-gyártónál is csak legyintettek, reménytelen, s már ex-NDK-s kombájnok szigeteléseit vizsgálgattam, hátha találok hasonlót. Itt odamentem a Madridból érkezett méterárus cég standjához, felmutattam a Fiatból kivett szigetelés maradékának törmelékét, az ember ránézett, turkált a pult alatt, elővett egy tekercset, levágta az egy méter tízet, és azt mondta, tizenkét euró lesz. Én tavaly már azon rágódtam, vajon megéri-e százhúszezerért legyártatni…

De kaptam gyári, eredeti maszkot az Alfa Romeo Giulia Sprint GT-hez is, a Nózihoz. Ezt az OKP ugyan utángyártja (900 euró plusz postaköltségért mérik, ugyanazt árusítja a Classic Alfa is 790 fontért, de arra még a vám+ÁFA is rájön), de az után-darab könnyebb, pontatlanabb, nem is olyan szép, mint az eredeti volt. Az első nap végén egy árusnál találtam belőle egy gyári, eredeti, vadonatúj szettet. 750 euróért. Fájt-e? Vonyítottam. De így is ajándék volt ennyiért, mert eredeti, mert nem kell rá szállítást fizetni.

Rájuk úgy találtam, hogy a törött dudagomb-fészek bakelitkarikámmal házaltam addigra már vagy egy órája. Komplikált elem,mert egy formára préselt, kis hurkával elláttott acél csőre rádolgozott műanyag elemről van szó, mindennek a formája komplikált. Ezen a standon odamentem egy sráchoz, mutattam a karikát, mondta van (egy másik helyen találtam csak, ott dudagombbal együtt 250 euróért adták volna, de dudagombom van). Odahívta az apját, aki rávágta, a karika nem eladó, azokat ő is csomagban árulja, mert a gomb legyártható, de a karika sokkal keményebb dió. Aztán megvettem a maszkot, és az én töröttemért cserébe nekem adta az ép karikát… Olaszország, ja.

De lett új scudettóm (orr-háromszög) is az Alfához. Azt, hogy erre szükségem van, akkor döntöttem el, amikor megtaláltam végre a börze egyetlenegy olyan autóját, mint az enyém. Mert a haverok mindenütt mondták, hogy a könyökükön jön ki az olyan Alfa, mint az enyém, annyi van belőle, de hiába mutogatták a képeket, azokon GTA-k, GTAm-ek, GTV-k, 1300GT-k voltak, Sprint GT egy se.

Az egyetlen Sprint GT-t én találtam meg – úgy, hogy addigra már a negyedik kabrió GTC-n is túl voltam (horror ritkaság, csak mondom). 63 ezer euróért mérték, szép volt, nem mondom, de Hamza Csabi azt hiszem, kávé után nyúlt volna azonnal, ha meglátja az alját, mert azt csak ímmel-ámmal tették rendbe.

Ami viszont feltűnt – minden nézelődő reflexből a kocsi orrához megy, sokan meg is tapogatják rajta a scudettót, az ugyanis a leginkább kitüremkedő, legjellemzőbb, legkarakteresebb része az autó arcának.

Ráadásul a Sprint GT-n még a régi vágású, nagyon hosszú scudetto van, ami speciálisan lenyúlik egészen az ütköző vonala alá is; a többi Bertonén teljesen más, modernebb ez az elem. És az enyém, az én magstadti autómé kráteres. S mivel a keret spialterből van, ami puha, rajta a króm meg kemény, ezért pokoli nehéz rendesen felújítani, nem mellesleg óriási lutri is, mert van, amikor nem sikerül. Mi több, rozsdalemez lapok alkotják benne a lemezeket, amelyeket valamilyen trükkös módon belefogattak a spialterbe. Azokat előbb ki kellene szedni, majd vissza is kellene tenni, úgy, hogy többé ne essenek ki. Rizikós.

És úgy döntöttem, hogy a krómozás minimum 70 ezer forint lenne (ha nem több), ezért 115 ezerért megvettem a börze egyetlen Sprint GT-re való scudettóját. Egy vadonatújat. Gyönyörűt. Mert ha visszatenném az elkészült autóra az eredetit, az olyan bizonyítvány lenne, mint lyukas öltönyben odalátogatni az Operabálra. Majd az eBayen eladom valakinek a meglevőt, olyannak, akik vállalja a kockázatot. Vagy elteszem, mert úgy látom, ha összetörik a Nózi orra – látod, még a neve is ez a kocsinak -, akkor nemigen találok másik pót-példányt. No meg arra is rájöttem, hogy a bolognai kiállítás minden rendes áron kínált Bertonéjén ott fityegett a gyári igazolás a színről és a belső térről. Tehát mégse lehet sárga, hiába szavaztátok meg, hanem… Valószínűleg piros lesz. Lapos fényben a sárga amúgy se mutat jól ezt ott személyesen csekkoltam, a piros viszont mindenhogyan dög. De azért még várom az igazolást, ami hetek óta nem akar megjönni.

Szóval úgy kiköltekeztem, mint az állat, de hiába tértem haza teljesen elszegényedve (sőt, a végén már két havertól is kölcsönkértem pár száz eurót), egyetlen fillért nem bánok, amit kiadtam. Ilyen, vagy akár hasonló leletekre, pláne efféle találati aránnyal semmi esélyem nem lett volna egy bármilyen másik európai börzén.

Hogy az árak milyenek voltak? A belépődij durva, a kétnapos (péntek-szombati) jegy valami 56 euró volt, ez magasabb, mint bármilyen börze beugrója, amit ismerek. A sör 7-8 euró között mozgott, szintén kemény, de enni lehetett tűrhető áron. Olcsón azért azt se.

Na és a kínálat? Mint már mondam, óriási. Ha eddig imádtad a Ferrarikat, Alfákat, Lamborghiniket, Maseratikat, hát itt megunod őket. De Mercedesből, BMW-ből, Audiból, NSU-ból, VW-ből, Opelből, Fordból is volt bőven, angol autóból iszonyatos volt a választék, a Volvo, Saab se számított ritkaságnak. Amit igazából hiányoltam, azok az Aston Martinok voltak, illetve mezei olasz autóból – Fiat 1100, 850, 127, 128, 124, 125, 132, Lancia Fulvia és Flavia berlina, Alfasud, Alfa 33, Alfetta – se volt sok. Csak régi Giuliák mindenütt, mert az olaszoknál az az abszolút kedvenc.

Az árak meglehetősen nagyot szórtak, a börzére való tekintettel természetesen minden felfelé húzott, de ha alaposan megnézted, hogy egy-egy pofátlanul árazott autó miért visel olyan cédulát, akkor hamar rájöttél, hogy vagy egy szinte vadonatúj, konzervként eltett példányt, vagy egy versenymúltas darabot, vagy prototípust, esetleg egészen különleges kivitelt látsz, ami nem a normális árskálán mozog. De láttam kifejezetten jó árakat is, ráadásul sok autón. Ja, és szombat délelőttre nagyjából az autók ötöde-negyedén kint volt a felirat: venduta. Eladva.

Aztán, amikor már mozogni is alig tudtam, és egyszerűen nem láttam át, hogy a térképhez képest hol vagyok fizikailag a börzén, beestem egy pavilonba, ahol… hihetetlen…, egy magyar csapat állított ki.

Az egyik legszínesebb stand volt az övék – a Veterán Zsiguli Egyesület ugyanis mert akkorát álmodni, hogy tréleren nyolc nagyon régi, nagyon keveset futott, vagy valami egyéb oknál fogva rendkívül ritka, de reprezentatív autót kivitessen a börzére.

Volt ott sírni valóan korai ezerkettes, ennivaló ezerötös, makulátlan ezerhatos, gumicsíkos 1200s is okkerben, kombi, ünnepi festésű Niva, illetve a rokonok, a dögösített, ikerlámpás 124 T, és a nagyon korai, sima 124-es is, amiből a Lada kisarjadt.

Nagyon szép standot pattintottak oda a fiúk, s persze kiderült megint, hogy minden ország nosztalgiája maga felé húz – a börzézős olasz bácsi veszettül meg akarta volna venni Vukmann Attila babakék Fiat 124-esét, az orosz show-látogató viszont Rónai Marci ős-Zsiguliját akarta hazavinni a készletből, minden áron. Persze semmi sem volt eladó, hiszen ezek a zsiguliklubos csávók mániások…

Az egyedi versenyautókba inkább bele se mennék mélyebben – ott volt Fangio 1957-es monacói prototípus D50-ese, egy Bizzarini 3500GT, a kétmotoros, 1950-es Bari Nagydíj egyik monopostója, egy rakás Stanguellini, Bandini, Siata, Abarth és egyéb etceterini versenyautó, speciálkarosszériás kocsik, Rita Pavone rózsaszín E-Type Jaguarja is.

A sor folytatódhatna a korai (szárny nélküli) Lamborghini Countach ősváltozatokkal, a pőre Espada és Ferrari Dino-karosszériákkal, az 1927 óta soha nem restaurált kompresszoros Maserati 26B versenyautóval (a festék, drótok, gumipókok tartották össze helyenként)…

De nem, nem folytatom, ezeket nézzétek meg inkább a képeken. Én viszont azóta a legszebb álmaimban Bolognáról álmodom, nem pedig meztelen fekete nőkről – azokról leszoktam ott, azon a csodálatos októberi hétvégén.

Ezen a mostani olvastáros-csíkzone-os hétvégén az első bolognai nap java részében készült fotókat teszem közzé; itt főleg az eladó autókat tudjátok megnézni, de lesz az adagban egy csomó egyéb csemege is. Pár hét múlva a börze ínyencebbik részét mutatom majd meg, az alkatrészes őrületet, illetve kicsit begázolunk a motoros részlegbe is (mert természetesen az is volt). Ja, és találok majd még néhány hihetetlen pavilont, amelyek tartalma az itt bemutatottakét is gyaníthatóan felülmúlja majd… Türelem, addig nézzétek ezeket.