Róma, s egyéb csodák

hirdetés

Mert a Káddal, amivel az első évben annyit szívtam, viszont azóta olyan szuperül fungál, a múltkori részben eljutottunk Róma közelébe, előtte pedig bő egy héten át csupa felemelő helyre vitt el bennünket. A második hét programja erősen eltért az elsőtől, a megcsonkult család – Bálint vasárnap hazarepült Fiumicinóról – sem pontosan úgy működött, mint a teljes, mégis szenzációs dolgok történtek.

A háromtagúra redukált családdal ugyanis hétfőn elindultunk Fiumicinóból Aricciába. Mindkettő Róma vonzásában van, bár a város átellenes oldalain. Célunk pedig egy film, konkrétan az egyik kedvenc filmem helyszíneinek meglátogatása volt.

A címe: Jó estét, Mrs. Campbell!, angolul Buona Sera Mrs. Campbell. Kitérő bezárva.

Tehát amerikai a film, Melvin Frank rendezte 1967-ben, megjelent 1968-ban, a szereposztása parádés, Gina Lollobrigidával a főszerepben. Azzal a Lollobrigidával, akit Moravia az „olasz szépség őstípusának” nevezett, akiről Humphrey Bogart úgy nyilatkozott – „mellette Marilyn Monroe is csak Shirley Temple-nek tűnt” (utóbbi híres, táncos gyereksztár volt), maga Monroe pedig így üdvözölte, amikor Amerikába látogatott – „én vagyok az amerikai Lollo”.

Ja, és Sean Connery úgy vágta pofon a Gyilkosság a hajón forgatása közben, hogy még a szája is felrepedt – sose bocsátotta meg ezt Connerynek. Lollobrigida annyira tisztában volt vonzerejével, hogy filmpartneréről, Rock Hudsonról egyszer meg is jegyezte – „azonnal tudtam, hogy Rock Hudson homoszexuális, amikor nem szeretett belém”.

De játszik még a filmben a szintén csodásan szép Janet Margolin (Annie Hall, Fogd a pénzt és fuss), a férfiak oldalán pedig a tökéletes Becsületesnepper-epigon, a nagy kedvenc Telly Savalas (Az ember Alcatrazból, A piszkos tizenkettő, Kelly hősei, A halál 50 órája, Kojak, soroljam?) És persze a csengőgombot a fejekben ma már kevésbé megnyomó, de akkor még neves többiek, Shelley Winters (Anna Frank naplója, Lolita), Peter Lawford (Ocean’s 11), Phil Silvers (Bilko főtörzs)… Nem lehetett olcsó a film.

Amúgy egy kitalált olasz kisvárosban, San Forinóban játszódik az egész, Gina Lollobrigida – aki a nagy négyesből, Sophia Loren, Monica Vitti, Claudia Cardinale plusz ő, a legnagyobb kedvencem – egy negyvenes anyukát alakít (kinéz vagy huszonötnek), akinek az amerikai férje, Campbell kapitány meghalt egy ütközet során a háborúban.

A valóságban Carla Campbell – ahogy a filmben hívják – fiatal nő volt a háború végén, akihez tíz nap leforgása alatt három különböző amerikai katonát szállásoltak el… kilenc hónap múlva pedig megszületett a kislányuk, Gia (Janet Margolin).

Hogy a pletykákat és a megbélyegzést elkerülje, Carla az amerikai Campbell levesekről lelopja a nevet, kitalálja Campbell kapitány sztoriját, s ír a három, egymásról nem tudó, lehetséges apának, hogy küldjenek tartásdíjat. Carla Campbell ezután huszon-pár évig fényesen él, a lányát svájci egyetemre járatja, piros Fiat 1500 Spiderrel flangál, s a szőlőbirtokát vezető Vittorióval él együtt.

A galiba – és a film – azzal kezdődik, hogy az amerikai légierő 293. zászlóalja úgy dönt – meglátogatják a városkát, ahol olyan keményen harcoltak. Igen, mindhárom amerikai abban a zászlóaljban szolgált…

Olasz tájak, olasz városkák, olasz autók, olasz veszekedések, mindez megfejelve a kor legjobb fajta amerikai bohózat-vezetésével, amely nagyjából abban az ütemben és fordulatokkal működik, mint a szintén zseniális, közel tíz évvel korábbi, és talán ismertebb Van, aki forrón szereti (Marylin Monroe, Jack Lemmon, Tony Curtis). Ha szereted Olaszországot, azt a korszakot, ezeket a színészeket, a könnyed, de mégsem szappanbuborék-struktúrájú és csinált filmeket, a szuper színészi játékot, akkor ez a te filmed. A Film, színház, muzsika kritikusa úgy nyilatkozott akkor a filmről, hogy „ez az amerikai komédia olaszabbra sikerült egy olasz filmnél”.

Amióta apám valamikor 1984 környékén felvette a felültöltős Hitachi VHS videónkra, azóta kábé harmincszor láttam. A feleségemmel is minimum négyszer, a gyerekeimmel is szerintem legalább kétszer. Számomra alapkő a film, szerintem meg is érdemli.

Már vagy tíz éve kitaláltam, hogy megkeresem, hol vették fel a filmet, de régebben csak a Wikipedián találtam utalást, hogy Róma egyik külső részén. Azóta az a szócikk sokat finomodott, s lettek olyan oldalak is, mint a filming-locations.com, s jó ideje tudom, hogy az emlegetett külső-római hely egy Ariccia nevű városka. Régi település, i. e. 800-900 táján alapították, s egy időben oly fontos volt, hogy a Római köztársaság bölcsőjénél még úgy nézett ki a helyzet, hogy akár Ariciai köztársasággá is válhatott volna. Aztán a hegyre épült város kicsinek bizonyult, Róma megnőtt, s ma már csak külváros.

A település főterére egy magas völgyhíd vezet, amelyet felrobbantottak a háborúban, aztán a hatvanas években megint összedőlt, de most stabil, legalábbis a Kádat elbírta, pedig mint tudjuk, a vaskádak nehezek. Ezt a hidat a filmben nem mutatják, ezért én eddig azt hittem, hogy a tér, ahová az amerikai katonák buszai begurulnak, egyik oldalról teljesen zárt, csak most, hogy személyesen odaautóztunk, láttam, hogy mindkét vége nyitott.

Ez a tér, a Piazza della Repubblica többször előfordul a filmben, öt hét távollét után ide érkezik meg lentről Carla Campbell a piros Fiattal, egy helyi nénit biciklin felvontatva az emelkedőn (az utca ma lefelé egyirányú), itt látja meg a molinón, hogy rövidesen érkezik az amerikaiak csapata, mire a téren villámgyors rendőrkanyart vesz – s közben elhagyja a biciklis nénit –, majd hazarepeszt.

Ugyanerre a térre jönnek meg az amerikaiak buszai is – a legolaszabb jelenetek itt zajlanak. És ide érkeztünk meg mi, 2024 júliusában a Káddal. A Santa Maria Assunta templom ma már nem vajszínű, hanem inkább mogyoró, az előtte levő, akkor még aszfaltozott részt térkövezték, s arra már nem hajthat rá autó.

Én azért a szélére felparkoltam, ahogy azt a különleges járművekkel érkezők nálunk is megteszik a Hősök terén. Az olasz rendőrnők azonban szigorúbbak a magyar rendőröknél, mert míg ennyit itthon általában elnéznek az embernek, ott tíz másodpercen belül megjelent egy picike, de rendkívül határozott olasz zsarunő, és azonnal meg akart bírságolni, hiába magyaráztam neki, hogy Gina Lollobrigida meg Fiat meg film meg akármi. Nem tisztelik ezek a művészetet. És a múltat.

Végül azért csak elkattintottam párszor a telefonomat, s mielőtt valóban megbüntetett volna, elhajtottam. Kati közben a navit figyelte, én a kamerákat készítettem össze, szerettem volna, ha az egész megvan, ahogy odaérünk a Via Indipendenza 48-ba. Arra a térre, ahová Carla Campbell berobog a piros Fiattal és leparkol a háza előtt.

Arra a térre, ahová nem sokkal később Vittorio, a pasija is berobog a Fiat 1100 Musone-alapú kisteherautójával, s átellenben megáll. Arra a térre, ahová egy idő elteltével Gia is megérkezik a kölcsönkapott, párizsi rendszámos Renault Floride-dal. Arra a térre, ahol a három volt szerető egymásnak adja a kilincset, ahogy meglátogatják az isteni Carlát. Megértem őket, az ember nem felejt el egy ilyen nőt…

A házak nem sokat változtak a kis téren. 1967 óta imitt-amott bővítettek a nyílászárókon, átfestették őket, s jóval több lett az itt parkoló autó – de egy filmforgatás nagyon szintetikus dolog, olyankor alaposan felforgatják a környéket, tehát már az eredeti felállás is valószínűleg erősen eltért a mindennapoktól. Valahogy jóval kisebb az élet is – a filmben az az utca, amin Carla felhajt a főtérre, még tele van boltokkal, s ez a kis tér a háza mellett is színesebb, rendezettebb. Ma az egész hely lepukkantabbnak néz ki. De mondom, film, díszlet, felhajtás.

Ami miatt percekig nem tudtam pontosan beazonosítani, ki, kivel van a téren, pedig a telefonomon vittem magammal a filmből vagy húsz szkrínsotot, hogy a forgatás kedvéért masszív teraszt húztak Carla háza elé, felismerhetetlenné téve azt.

Csak most, hogy már tudom, az a terasz csak a film kedvéért volt ott, látom is – az a rész sokkal újabbnak látszik az eredeti képkockákon is, mint a mögötte levő ház, gondolom, az egész fából készült és levakolták.. De körben minden felismerhető ma is, a korlát, a kis középkori házak…

Amikor végre összeállt a fejemben a kép, eljátszottuk, hogy megérkezem az autóval, majd felmondtam a szöveget, miközben Kati tartotta a telefont. Aztán, amikor a melóval készen voltunk, már csak nézegettem a telefonos képeimet a filmből és pakoltam össze fejben az apró részleteket.

Ennek a filmnek szinte minden kockáját ismerem, s ahogy ott állt az én Fiatom – egy olyan autó, amely a produkció készítésének idején már egyéves volt, s itt élt Olaszországban, tehát akár rajta is lehetett volna a képeken, ráadásul műszakilag pokolian közeli rokonságban áll Carla Campbell 1500 Spiderével –, szinte részévé váltam az 57 évvel ezelőtti forgatásnak.

Ha jól számolom, negyven éve ismerem ezt a filmet, de Katival is talán harminc éve néztük meg először, tehát ő is emlékszik minden jelenetre, hiszen nálam jobb a memóriája, de Norbi is fel tudott idézni belőle ezt-azt. Óriási élmény átélni egy ilyen pillanatot, pláne egy olyan autóval, ami nagyon is való lett volna oda díszletnek. Sőt, igazából még ma is jobban mutat ott, mint a körülötte levő többi.

Az ott lakók azonban nem nagyon értették, mi ez a nagy ide-oda parkolás, kamerába dumálás, fotózgatás, hogy ez a fura, idegen rendszámú autó miért ácsorog ott egy órán át. Amikor eljöttek mellettem, köszönés közben próbáltam elejteni nekik a Lollobrigida nevet, de a felismerés szikráját se olvastam ki a szemekből.

Naja, rég volt, tán igaz se volt – abból a filmből már rég nem él senki, Lollobrigida nagyon idősen, 95 évesen halt meg tavaly. Itt maradt utánuk ez a film, Telly Savalas kedvenc szerepe (ezt állította), Lollobrigidának meg az utolsó igazán sikeres akciója a filmvásznon – ő ugyanis 1970-ben feladta a színészetet, s felcsapott fotósnak; abban a szakmában is sikeres lett, fényképezte Gagarint, Dalit, Kissingert, Ella Fitzgeraldot, Audrey Hepburnt, Grace Kellyt és Fidel Castrót is.

Szerencsére nekem ott volt a saját Lollobrigidám, Kati, hogy ne búslakodjak. Ő pedig addigra egészen rákapott erre a filmforgatás-helyszín keresési mókára. Kitalálta, hogy menjünk át egy új helyszínre, amit úgy hívnak – Rocca di Papa. A Jó estét, Mrs. Campbell! huncut forgatócsoportja ugyanis úgy megkavarta a helyszíneket, hogy egyre inkább rájöttem, az egyenlet nem olyan egyszerű, hogy: San Forino=Ariccia. Ariccia ugyan szép kis város, de nem vezet hozzá elég hosszú út, ráadásul eléggé szabadon filmezhető módon, hogy az olasz dolcsevítát kellő ráhangolással lehessen felvezetni, ahogy a buszok haladnak odafelé.

Ha azok a buszok tényleg Aricciába mentek a Fiumicino reptérről, akkor lett volna ott jó sok autópályázás, városszéli manőverezés a szeméthegyek között, s egy rövid gurulás a völgyhídon át, amit – hoppá, most jut eszembe, hogy a hatvanas években a háború után újjáépített változata is összeomlott – húsz év leforgása alatt épp akkortájt húztak fel már másodszor. Aha, ezért takarták le a filmben a tér túlsó végét, és ezért érkeznek végül a buszok azon a szűk utcán át fel, a térre, amely ma lefelé egyirányú… Hiszen jó eséllyel nem volt kész a híd.

Én pontosan tudom, merrefelé mentek volna, hiszen ez alkalommal mi magunk is Fiumicinóban laktunk, a reptér mellett, tehát pontosan azt az utat tettük meg a Fiattal, amit elvileg ők, 1967-ben. A tércsalás fortélyaihoz folyamodtak hát a filmesek, ezért a sztori elején levő, szikla tetejére épült, festői városka távoli képéhez nem Aricciát, hanem Rocca di Papát vették elő, az odavezető szerpentin pedig, amin vánszorognak a buszok, kis részben a Rocca alatti, kanyargós út (akkor még sokkal kevesebb volt itt a növény), nagyobbrészt pedig Cerreto Laziale, de oda mi nem akartunk átmenni, túl messze esett tőlünk. Inkább arra irányítottuk a Kád szigorú pofáját, amerre Kati javasolta.

A bazi meredek úton felcsavartunk hát Rocca di Papa felé, s ahogy az egyik, már magasan forduló kanyar mögül kibukkantunk, elénk tárult ez a furcsa, a hegyre olvadt cassata siciliana fagylaltként ráfolyó, színes kisváros. Nem pont úgy nézett ki, mint a Mrs. Campbell-film elején, de ott vagy belevittek egy kis retust a dologba, vagy még nem volt ennyi fa, mert azokon a képeken a város szinte leesik a szikláról, itt meg kicsit azért lankásabbnak tűnt a fekvése, de a házak, az épületcsoportok felismerhetők. Meg persze az is lehet, hogy másik kanyarból lőtték meg, mint ahol mi leparkoltunk, de onnan ma már nem látszik a város, hiszen az alsóbb régiókban sűrű lett az erdő.

Mindenesetre így is festői volt a kép, igaz, a hőség miatt a családom csak a Fiat árnyékos belsejéből nyugtázta a látványt. Vajon ott hűvösebb volt? Kötve hiszem. Aztán továbbhajtottunk be, Roccába, ahol jutalmunk egy egészen máshogyan drámai fotó lett a Fiattal.

A zár csattanása után még azon belül is megkerestük nagyjából a legmeredekebb utcát, és felzúztunk a környék egyik legmagasabb, autóval látogatható pontjára. Szerettem volna közel kerülni ahhoz a ponthoz, ahol Guglielmo Marconi – a rádióadás feltalálója, Nobel-díjas fizikus – mindenféle korai rádiókísérleteit bonyolította. Állt itt a hegy tetején a XIX. század végétől egy obszervatórium, abban rendezte be az apparátját, s egészen 1937-ig bekövetkező haláláig dolgozott benne. Aztán a második világháború alatt a németek lebombázták a helyet.

Ilyenkor jól jön lazításnak egy kis – „tudtad, hogy?”-kérdés, Marconi kapcsán pedig ezt úgy tehetem fel, hogy „tudod-e, mi a kapcsolat az asztali rádiód és a whisky között?” Inkább meg is válaszolom, nehogy felesleges guglizással pazaroljátok az időtöket – Marconi feleségét úgy hívták: Annie Jameson. Akinek a nagyapja pedig John Jameson volt, a Jameson & Sons whiskyfőzde alapítója…

A parkolóból tényleg szép kilátás nyílt Rómára, bár nem szebb, mint a környék sok egyéb posztjáról. Kicsit kifújtuk magunkat az árnyékban, aztán visszapattantunk a Kádba. Kati addigra már bekészítette a következő helyszínt, amely valahol egy, a Rocca di Papából kivezető úton hevert, tehát a hegyen jóval lejjebb. Egész pontosan egy teraszt kerestünk valahol, ahol az a jelenet forgott, amikor az apák megtudják, hogy ők valójában hárman vannak, s a festői kilátás mellett – vagy éppenséggel ellenére – dühösen próbálják kitalálni, mit tegyenek.

Egy teraszt ugyan valóban találtunk közel a pontos koordináták alatt, de az nem egyezett a díszes, kétoldalt tégla-szaletlikkel keretezett filmbelivel. Amaz bizony, odabent lapult valahol, alig karnyújtásnyira tőlünk, egy zárt kapu és magas téglafal mögött. Ma szálloda üzemel a területen, s mi fel is caplattunk annak főbejáratához, de akárhogy magyaráztam az őrnek, nem engedett le bennünket az eredeti teraszhoz odabent. Mint mondta, azt évekkel ezelőtt elzárták a látogatók elől.

Megelégedtünk tehát azzal is, hogy majdnem ott voltunk, készítettünk néhány fotót – hiszen alig pár méterre ácsorogtunk az eredeti helytől, ismétlem –, rácsodálkoztunk az alant elterülő Lago Albano szépségére, oszt tipli.

Csak amikor itthon dolgoztam fel a sok anyagot, vettem észre, hogy azt a teraszt, amit mi találtunk, a filmben nagyon is igénybe vették, igaz, egészen máskor. Amikor ugyanis Carla a contessa fogadására siet, s Vittorióval előtte még betér egy divatboltba, venni egy káprázatos narancssárga ruhát – onnantól eladja magát tinédzsernek – utána a piros Fiattal éppen azon a teraszon száguldanak keresztbe, ahol mi 57 évvel később álltunk, hogy rögtön a kapu után jobbra betérjen az épületben levő fogadásra. Félórával később (annyi idő alatt nem járod meg onnan Aricciát…) ugyanonnan repesztenek vissza, amikor Vittorio meghozza a hírt, hogy Gia megtalálta az amerikaiak leveleit, s már tud a banki átutalásokról is.

Szóval korántsem volt hiábavaló Kati igyekezete – tudtán kívül nem azt a helyszínt pipálta ki, amit kiszemelt, hiszen arról nem tehetett, hogy lezárták a helyet, de egy másikat, talán még sokkal jobban felismerhetőt megtalált. Erre most jöttem rá délelőtt, ahogy a képeket rendezgetem, így ő még nem is tudja az örömhírt. Este elmesélem neki.

Én meg a film sokadszorra történő kikockázása közben találtam még egy jó snittet, de ez már igazán személyes mániám. Ahogy ugyanis Campbellék a piros 1500 Spiderrel megérkeznek a divatbolthoz, s Carla észreveszi a narancssárga ruhát a kirakatban – amúgy az a jelenet nem Aricciában, nem is Roccán, hanem Genzano di Romában, a Via Italo Belardi 7 környékén forgott –, egy pillanatra egy autókban pompásan dús utcaképet kap el a kamera. Nyilván nem bírtam ki, hogy szét ne elemezzem, mert tömve van nekem kedves részletekkel.

Ott parkol rajta egy szürke 1500-as Fiat, ugyanaz a korai, kis maszkos széria, mint az enyém, még talán kombi is. Kicsit feljebb az utcában egy fehér Alfa Giulia segge kandikál ki a parkoló autók közül, tőle lejjebb pedig egy pont olyan szürke Ford Taunus-Transit ácsorog orral kifelé, mint Gyuri barátomé Dunaszerdahelyen. Itt lent, az előtérben pedig, ahol Campbell asszonyság fut be épp a Fiat 1500 Spider hátán – az is egy korai, kis maszkos – egy kék, „d” szériás seprűnyél-Lambretta robogó ácsorog a rendőr előtt. Majdnem pont olyan, mint amilyennel mostanában munkába járok. És mennyi a régi, púpos autó, döbbenet…

El a filmek és a nosztalgia világától, mielőtt itt mindenki Mrs. Campbellitiszt kap, nekünk ott még hosszú volt a nap. Aznap még átzavartunk Rocca di Papáról a Lago Albano másik partjára, Castel Gandolfóba, amelynek teraszairól amúgy pompásan kiélvezhető Rocca di Papa látványa, és istenien rájössz, hogy hiába drága a Samsung S24+, ilyen távolságra a teléje annak is csapnivaló. Egyre ritkábban történik ilyen, de itt azért sajnáltam, hogy nem cipeltem magammal a jó öreg Fuji X-T1-et a szett-táskában.

Castel Gandolfóban mászkáltunk egy kicsit (hatalmas vár, majdnem akkora, mint a budai, de amúgy alig van körülötte épület), betértünk egy kisboltba, ahol ételes pult is volt, mindenféle tepsis sütivel, hidegen is elvihető és ehető főtt kajával, bevásároltunk, a közeli várfal-darabon megettük, majd viharzottunk tovább.

Várt ránk Róma.

Róma? De miért? Hiszen az út előtt azt állítottad, hogy nem mentek majd turistico helyekre, márpedig Róma épp a világ turistatérképeinek a központja… – hallom a kérdéseket.

Hát persze. De nekem volt egy titkos régi tervem, és egyik este, amikor Kati már elszunyókált, én bizony felmentem a netre, s Google-fordítóval angolra tettem át egy csomó olasz cikket, amelyekben arról írtak, meddig és milyen autóval lehet bemenni Róma belterületére, s mekkorák a bírságok, ha megszeged a szabályt. Gondoltad, hogy nem próbálok meg bejutni a Káddal, ha már egyszer eljöttem vele ide, a világ másik végére? Te kis naiv.

Ért egy alapos meglepetés. A hírek ugye, manapság egyfolytában arról szólnak, hogy a Föld felmelegedése, a városok levegőjének romlása, a bébifókák, a jégsapkák, a gleccserek… És a többi hasonló jajgatás, amelyek jogosságát, aki nem süket, vak, de leginkább teljesen érzékszervek nélküli, az maga is jogosnak érzi, hiszen húsz éve még harminc foknál húzódott az a kánikula-határ, amit ma már inkább negyvenre teszünk, látjuk a fura szúnyogokat, a fura poloskákat, az áradásokat, David Attenborough felemelt mutatóujját. Nem akarok gretathunbergizálni, de azt azért már sejtjük, hogy baj van.

Az első dolog, amit a kormányok lépni szoktak minden újabb hőmérsékleti csúcs, minden újabb környezetvédelmi szimpózium után, hogy további szigorításokat vezetnek be, elsősorban az autóknak. Még magasabban húzzák meg az emissziós mércét, még tágabbra veszik a korlátozott zónákat, még jobban visszaveszik a tempót – ismeritek. Az autósok meg háborognak, hogy Európában a közúti közlekedés csak 13 százalékkal járul hozzá a globális felmelegedéshez meg hogy annak is csak bő felét hozzák a személyautók, tessenek már békén hagyni bennünket, kérem, adóztassák meg a gyárakat, adjanak emésztőpasztillát a teheneknek, hogy ne fingjanak annyit. Persze az autóst könnyű megpumpolni, aki aztán besértődik, nem vesz inkább új kocsit. Vagy ha igen, akkor kínait…

A veterán autók pedig általában ott vannak az egész emisszionális bűnözőnek kikiáltott gengsztercsapat alatt, untermannként, agyonnyomva – hiszen ők eregetik a legszennyezőbb, legkatalizálatlanabb gázokat, az ő égéstereik keverik a leglustábban a levegő-benzin mixet, az ő 300 baros adagolóik, előkamráik, örvénykamráik alig porlasztanak valamit egy modern dízel közös nyomócsöves 1500 barjához képest, tehát… szennyeznek. Kitiltani mindet! Mindenhonnan!

Azt senki nem veszi számításba, hogy a felmelegedésért az eregetett szén-dioxid a felelős, tehát ha emez az öreg tíz litert fogyaszt és amaz az új is tíz litert fogyaszt, arra sima egyenlet van, hogy mennyi lesz a CO2. Megsúgom, ugyanannyi, azaz a veteránnál talán kicsit kevesebb is, mert rosszabbul éget, tehát nem keletkezik benne tisztán annyi szén-dioxid, viszont több lesz a HC.

Igen, a megbetegedésekhez vezető emissziójuk rosszabb (bár ez sem mindig egyértelmű, amint azt egy Németországban egy W123-as 240D-vel nemrégiben elvégzett, gyűjtőzsákos kísérlet mutatja), mint az újabbaké – de könyörgöm, egy mai európai városban oly csekély a 30 évnél idősebb autók aránya (oké, nem nálunk), hogy az már röhej. Ezekből az autókból nagyon kevés van, annak a kevésnek is csak kis százalékát használják és ritkán, s amikor használják, akkor sem jellemzően a városban. Ezt az Egyesült Királyságban évről-évre statisztikák igazolják – azért idézem őket, mert őnáluk erősen foglalkoznak a témával, s a lakosság arányában náluk van messze a legtöbb veterán jármű szerte a Földön.

Nos, tavaly először a Lazio tartományi jogalkotó testület, idén pedig már a római is arra jutott, hogy hibás ez a szemlélet, s vissza kell venni a korlátozásokból, mert a sok rendelettel Olaszország-szerte sikerült szinte kiirtani az oldtimereket a városokból, áttételesen pedig az utakról is. Először tehát Lazióra, majd annak fővárosára, Rómára vonatkozóan eltörölték a környezetvédelmi behajtási korlátozásokat – minősített veteránokra és harminc évnél idősebb segédmotor-kerékpárokra.

Nyilatkozatukban az állt – egy Ruoteclassicéből vett hevenyészett fordításban –, hogy tisztában vannak vele, mennyire fontos a környezetvédelem, de a korlátozásokkal az ország kulturális örökségét pusztítják el, hatalmas károkat okozva ezzel. S állt még néhány adat a cikkekben, az egyik legfontosabb, hogy 2023-ban Rómában a bejegyzett személyautók csupán 0,27 százaléka volt minősített veterán, melyek „statisztikai hibahatár alatti mértékben rontják a város levegőjét”.

Én meg ehhez hozzáteszem, hogy annak a 0,27 százaléknyi autónak a háromnegyedét szerintem egyáltalán nem használják, a maradék negyedét meg havonta legfeljebb kétszer, ha kiviszik őket a levegőre. Szóval az arányok még alacsonyabbak. Én ugyan elég lelkes veteránautó-használó vagyok, de még én is általában modern robogóval (télen is), néha kismotorral, sokszor villanyrollerrel, amikor meg anyukámat kell vinnem, vagy cuccot kell szállítanom, egy viszonylag emisszióbarát, modern autóval járom a várost. Az öregeket csak jó időben és leginkább csak hétvégén veszem elő, amikor még dugó sincs. Alig eregetek.

Oké, vannak ezek a nyári utak, tehát leszámítva azt a pár hosszú utat, amit ilyenkor megteszek velük. De ezeket is 98 százalékban országúton és autópályán zavarom le. Ahol az elégetlen szénhidrogének, benzolok és egyebek alkotta egészségkárosító szennyezés – ami városi használatban, koncentráltan okozza a betegséget – eloszlik, a Földet felmelegítő szén-dioxid-kibocsátásom pedig kvázi ugyanakkora, mint a mellettem haladó másik autóé. Ha az történetesen egy dízel Focus, akkor az enyém valamivel nagyobb, ha egy SUV, akkor meg jellemzően kisebb.

Nem mentegetni akarom ezt a hobbit, csak reálisan képbe szeretném helyezni, hogy mi alapján döntöttek a római jogalkotók, akik ezek szerint meg is értették az érveket. Pár, alig-alig közlekedő vén autó, főleg a minősítettek, amelyeket azért jellemzően jól karbantartanak, nem tud mumus lenni. Lássuk meg: az elmúlt évtizedek gyakorlatában először enyhítés történt a szabályokban – ez a nagy szó.

Így történt, hogy Castel Gandolfo után, az új hírek ismeretében Róma felé irányítottam a nagy, krómozott maszkot és az ikerfényszórókat. Rómát látni, vagy meghalni!

Őrületesen felemelő érzés volt egy olasz veteránautóval behajtani a világ egyik legizgalmasabb és legrégebbi városába úgy, hogy nem kellett állandóan azt figyelnem, mi engedélyezett és mi nem. 2014-ben, amikor ugyanitt jártunk az akkor már negyvennyolc éves Bianchival, végig tiszta ideg voltam, hogy mikor szed ki a rendőr a forgalomból és ír egy akkora bírságcsekket, hogy azonnal haza kell jönnünk Magyarországra. Azt akkor tudtam, hogy kameraképek alapján az emisszió miatt nagy valószínűséggel nem bírságolnak meg, de az aktív rendőri jelenlét nagyon is aggasztó volt.

Most viszont… Hah! Úgy surrantam be a Colosseum mellé, mintha vörös szőnyeget terítettek volna a Kád kerekei alá. A dugó és a dudálás remek talpalávalót adott a római élményhez, a helyiek néha rá-rámosolyogtak az autóra, a fiataloknak, pláne a nőknek viszont akár szemeteskuka is lehettünk volna, annyira nem vettek észre. Sebaj csibék, lesz még ez a műfaj megint érdekesebb, ha mások is úgy tesznek, mint a római hatalmasságok…

A Colosseumnál odafelé nem sikerült megállnom, ezért nagy kanyarral megkerültük és hátulról támadtuk meg – mondtam már, hogy a Kati milyen jól navigál? –, ott végre volt egy zug, ahol más is leparkolt egy pillanatra, magam is hasonlóan tettem. Készítettem egy közepes szintű fotót, aztán lejjebb, a dugóban ácsorogva, az autóból a rendőr szeme láttára kiszállva egy sokkal jobbat. Ők is csak mosolyogtak.

Colosseum megvolt, tovább, először körbeautóztuk a Teverét, mert a partján egyirányú a forgalom, mindenki alszik már a volán mögött, Rómát is utolérte a traffipax-kóma. Sebaj, elvergődtünk az Angyalvárhoz, ott is készült anno kép a Bianchival, most már a Kádról is lett egy.

Oké, akkor menjünk tovább a Trevi-kúthoz. Oda, a térre tilos behajtani autóval – a tömeg miatt amúgy is lehetetlen lenne –, az már a Bianchival sem sikerült tíz évvel ezelőtt, de azt tudtam, hogy a mellette levő utcába, úgy, hogy annak a sarkánál látszik a kút, be lehet.

Tehát beszivárogtunk a leg-legbelvárosabbi részbe, elaraszoltunk a hintók mellett, s pillanatra letámasztottam a Kádat egy alkalmasan üres helyen. Fotó csattant, büszke sóhaj kiszakadt – ez az autó most is éppoly jól mutat ebben a közegben, mint a hatvanas évekbeli képeken.

Apró, divatosan kockára nyírt szakállú hím, és álhippibe öltözött, de a múlttal a cafrangokon kívül abszolút nem foglalkozó női turisták közönyös tekintetétől övezve, a helyi vendéglátósok ritka elismerő mosolyait bezsebelve siklottunk ki az apró utcák szövevényes dzsungeléből, miközben a nyomórudak falakról visszaverődő finom surrogása állandó alapzajként kísérte utunkat. Eljutottunk oda, hogy Magyarországon, ami nem is autós nemzet, hiszen a MÁG óta nem volt saját autómárkánk (az Ikarus busz, a Csepel teherautó) sokkal nagyobb szeretet övezi a régi autókat.

Rómában megváltozott a hangulat 2014 óta, amikor itt még leszorítottak a Bianchival, csak hogy jobban meg tudják nézni, de azért harmincöt fölötti, helyi férfiak radarján rajta voltunk. Amúgy meg – öreg autót, amire talán érvényes lehetett a korlátozás eltörlése, egyet láttam a Kádon kívül, egy klasszikus, pisztáciazöld kocka-Pandát. Lehet, hogy már nem is nagyon akar megfordulni ez a folyamat?

Visszavetettük magunkat a nagy dugóba, elhaladtunk a Piazza Colonna és a rajta levő Marcus Aurelius obeliszk (i. sz. 180) mellett – fotó katt, s nem tartottam fel senkit, hiszen álló autók masszájába ragadva rostokoltunk ott is.

Onnan már nem esett messze a Vittorio Emmanuele II – az egyesített Olaszország első királyának állított emlékművet 1885-1935 között építették, s az ország egységét jelképezi mind a mai napig, mint azt kitalálhattátok. Amúgy pedig a rómaiak csak úgy hívják: írógép. Nézz rá, vegyél elő egy képet valami múlt század eleji Underwoodról vagy Continentalról, hasonlítsd össze a kettőt, és rögtön érted, miért.

A monumentális emlékmű előtt szintén készítettem képeket a 2014-es autobianchis utunkon, akkor még azt hittem, óriási a forgalmi káosz, de módosítanom kell az állásfoglalásomat. Mert idén jött el a földi pokol ideje. Az egész teret felbontották, az autósok műanyag pilonok között megzavarodva próbáltak jobbra-balra besorolni, a forgalom jobbára állt, néha viszont hirtelen meg-meglódult, és olyankor mindenki, mint az őrült, padlózta a gázt.

Mindegy. Rajtam nem fognak ki ezek – körbeterelgettem a Fiatot az akadálypályán, és kis híján pontosan ott, ahol tíz évvel ezelőtt a kis kék Bianchival, most is megálltam egy pillanatra. Ismét katt, újabb Instagramra való fotó készült a Kádról. Készült volna, teszem hozzá, mert a zöld felvonulási díszletek, a ronda nagy sárga daru és a mindenféle rongyokkal burkolt állványzatok teljesen zavarossá teszik a képet. Hát… legalább megpróbáltam.

Aztán az út megint elvitt a Colosseum mellett (három!), s onnan már kizörögtünk Rómából, a párhuzamosan futó kétsávos utak spagettitengerén száguldva. Ez jó buli volt!

Miközben olasz slágereket rántottam elő a Spotify-ból, bal kezemmel lenyúlva megpaskoltam a Fiat oldalát – ismét egy újabb nagy élménnyel tettél minket gazdagabbá, haver. Nagyon-nagyon büszke vagyok rád, mostanra bőven megszolgáltad azt a sok melót, amit az elején kértél tőlem.

Bálint híján este visszafogtuk kicsit magunkat. A szállásunkhoz közel ugyanis találtunk egy éjjelig nyitva tartó éttermet a fiumicinói dzsumbujban, egy olyat, ahol hat, azaz 6 euróba került egy Margherita pizza, s a többi cuccot is hasonló áron mérték – ráadásul finom volt minden. Az úr ha szerény, akkor is legyen úr, én egy négysajtost rendeltem extra gorgonzolával. Illett megkoronázni ezt a napot.

Kedd volt az utolsó napunk Róma közelében. Én akkor már évek óta mondogattam, hogy meg kellene nézni Tivolit, a nagy kertet (ennyit tudtam róla), Kati viszont komolyan is vette ezt, és volt olyan szorgalmas, hogy utánanézett – két fontos látnivaló is van ott.

Tivoli megint csak egy másik római agglomeráció, szintén egy kis hegyen (vagy magas dombon, ahogy tetszik) helyezkedik el, de a kis hegy egy sokkal nagyobbnak támaszkodik, az pedig már az Appenin-hegyvonulat része. Különlegessége, hogy a magas hegyről egy néha inkább csak nagyobb pataknak, máskor meg iszonyatos folyónak mondható víztömeg folyik át a közepén. Ahol ez a folyó – az Aniene – elhagyja a magasan fekvő várost, ott kiszedte a hegyből a puhább részeket, ezért maga a város egy U alakú magaslaton fekszik, s az U közepében zúdul le a víz.

Már az etruszkok is felfedezték a helyet maguknak, lakásokat vájtak az U alak meredek falaiba. Aztán az Anienének támadt egy kis dühöngeni valója, elmosott lakást és beltartalmat, a folyó medre pedig lejjebb került. Majd jöttek görög telepesek, ők is benépesítették a helyet, utána… nem, nem találtad ki, akkor meg a rómaiak jöttek, ők penderítették ki onnan a díszes társaságot.

A rómaiak viszont már komoly várost húztak fel itt, Hadrianus császárnak hatalmas villája volt a közben még magasabbá vált meredélyfalakba vájva. Fent, a szirten két fontos templomot, egy kör alakú Vesta-, és egy szögletes Szibilla-szentélyt építettek fel, a városban pedig óriási élet zajlott, a birtoklásáért meg még annál is nagyobb csatákat vívtak a helyi potentátok. Aztán az Aniene dühös lett, elmosta a villákat, mélyebb lett a folyómeder…

A középkorban is nyüzsgő élet színtere volt a festőien szép, Rómától szerszámíj-lövésnyire levő hely, a város pedig tele lett lakótornyokkal, amelyek közül jó néhány a mai napig fennmaradt. Aztán az Aniene… a többit kitalálhatod, megint sok lakos odaveszett, a folyómeder pedig szédítően mély lett.

A helyiek végül egy 1826-os áradásánál elégelték meg az állandó aggódást. Akkorra már több gátat is építettek, de a folyó röhögve elmosta valamennyit, s már az a veszély fenyegetett, hogy az egész, jól felépített város egyszer csak a mélyben landol, Vestástól, Szibillástól.

Az említett legutolsó nagy pusztítás után XVI. Gergely pápa döntött úgy, hogy az egyház vagyonából egyszer s mindenkorra megoldja a helyzetet. Kiírt egy nemzetközi mérnöki pályázatot, bármilyen szakértő benyújthatott terveket a folyó megregulázására. Negyven pályamű érkezett be, s ezek alapos elbírálása után valahogy épp egy olasz mérnök nyerte meg a tendert.

Nagyszabású, pokoli drága elgondolása szerint a folyót nem megfogni kell a nagy víztömegek lezúdulása idején, hanem elterelni a várostól. De hova? A sziklás, erősen beépített területen nem volt ez egyszerű, végül hatalmas betonmedret építtetett, amely a város mellett, a hegyben kialakított két, hatalmas beton alagútba vezette a vizet áradások idején. Onnan a folyam egy magas, mesterséges vízesésbe zúdult át, az meg a hegy lábánál levő víztározóban landolt, békén hagyva a várost.

Olasz volt a tervezés, ezért ügyeltek a szépségre is – az Ariene messze földön híres, a világ neves művészeit nagy számban megihlető, akkor még négyágú vízesésének hagytak egy nagyobb pataknyit, s bár ez a lépés kettőre redukálta az ágak számát, a hely festőies hangulata megmaradt.

Ha már ennyi pénzt elköltenek, legyen igazán szép az a gyöngyszem, gondolta XVI. Gergely a mi szabadságharcunk előtt kicsivel, s az U alak meredek falai mentén visszaállíttatta az etruszk lakokat, a római villákat, sétányokat konstruáltatott a meredek falakba, kilátókat építtetett mindkét vízeséshez, egzotikus növényeket telepíttetett, egyfajta Paradicsommá változtatva az addigra Villa Gregorianává átnevezett parkot. 1835-től 1937-ig, 102 éven át folyamatosan tartott az építkezés, közben a Tivoli szépségének messze földön híre ment, s szinte az összes neves művész a bakancslistájára vette a meglátogatását.

Rövid ideig teljes pompájában működött a park, aztán jött a második világháború. Több bombatalálat érte a helyet, a békeidő eljöttével, az elszegényedett Olaszországnak a park gondozására nem maradtak erőforrásai. A növényzet elburjánzott, a kerítésen a kapukat lezárták, a helyiek pedig a magasból a folyómederbe dobálták kiöregedett mosógépeiket, hűtőszekrényeiket, egyéb, nehezen eltávolítható, nagy szemeteiket. Amikorra lett volna pénz, a Villa Gregoriana lényegében tönkrement.

Csak a híre maradt meg, a híres koppenhágai vidámpark is innen vette a nevét, de több Tivoli nevű park, sőt város is lett közben szerte a világon. Csak az eredeti ment teljesen tönkre. Egészen addig tartott a pusztulás, amíg egy alapítvány, a FAI el nem kezdett pénzt gyűjteni a megmentésére. 2002-re tudták visszaállítani az eredeti szépséget, újra kiásva a villákat, újratelepítve a növényeket, újraépítve a sétányokat és kilátókat.

Ez itt egy rettentő mély és meredek hasadék, autóval belehajtani lehetetlen, teherautóval meg pláne. A munkát – 120 ezer óra ment a megmentésbe – jobbára kézi erővel, olykor a magasból belógó darukkal végezték, pokolian nagyszabású akció volt. Mostanra azonban a Villa Gregoriana szebb és lenyűgözőbb lett, mint valaha.

Mi épp ide érkeztünk kedden. Letettük a Fiatot a parkolóban, és a harmincöt fokos hőségben (bár akkor Magyarországon épp negyven fok volt több helyen is, szóval annyira azért nem volt rossz dolgunk) nekiálltunk bejárni a húszemeletnyi mélységet, majd lentről visszajőve – magasságot.

A belépő nem drága ide, pláne annak tekintetében nem, hogy miket látsz odabent, s hogy milyen kevés az odalátogató turista. Az idő nagy részében szinte a miénk volt az egész park. Nagyjából olyan bejárni a területet, mintha a Tátrában lennél, turistaúton – kábé olyan meredekek a sétányok, ugyanúgy kanyarog minden, csak itt lépten-nyomon valami olyan klassz dologba ütközöl, ami nem messze, kifelé van, hanem ott, a szemed előtt.

Ahogy bejutsz, és a fal mellett maradsz, a mesterséges vízeséshez jutsz, amelyhez két, különböző magasságban levő kilátóteraszt építettek – az egyik magasabbról mutatja a zubogást, s napfényes időben állandó szivárványt látsz odalent, ahol a víz talajt ér, a másik a két beton alagút szájához vezet, és látod, ahol a víz kilép. Már ez is pokolian szép, de még csak a kezdet.

Onnan a sétány egyik ága átvezet a Hadrianus-palotán, ahonnan kis caplatással a régi, természetes vízesést figyelheted meg egy másik teraszról – fentről. Ott tárul eléd teljes pompájában, még nem túl magasan a két római templom, s ott méred fel, még mennyit fogsz lefelé gyalogolni, majd a túloldalon felfelé is. Na, az kicsit ijesztő.

De ne aggódj, amikor végigcsinálod, nem is kibírhatatlan a dolog, pláne, mert a zöld lombok árnyékában és az állandó vízmozgás következtében tűrhető a hőmérséklet. A parkot olyan empátiával újították fel, hogy még az ivóvízre is gondoltak – amikor már épp kezdenél megszomjazni, mindig ott terem egy kút, amiből mindig kellemes, finom, hideg vizet tudsz vételezni. Mondom, ez egy paradicsom.

Idővel leérsz az egész aljába, ahol egyik irányban egy hasadékhoz – a Hadrianus-hasadékhoz – érsz, ahol a szikla az eredeti patak vizét nyeli el. Dühöng a vízáram, a barlangból szinte viharos, hideg szél dől kifelé, miközben odakint tikkasztóan perzsel a Nap. Óriási élmény. Aztán átgyalogolsz a vízeséshez, amely pontosan olyan szép élőben is, mint a festményeken.

Mint sok tízezren előtted, te is elkészíted a World Press Photo-díjas képedet, majd felgyalogolsz a fal mentén a másik barlangba, ahol a várost tartó sziklák hasadékából zúg le a víz.

Ismét a párás hideg, megint az erős szél fogad odabent, miközben látod, hogy odakint áll a levegő – tényleg olyan, mintha valami óriási klímaberendezés kürtőjébe lépnél. El-ké-pesz-tő, csak mondom.

Innen megkezded felfelé az utadat, megint csak a falakba vájt római szentélyeken, lakhelyeken és alagutakon át. Ebben az irányban már lassabb a tempó, jobban szemügyre tudod venni a növényzetet, amely egészen furcsán vegyes és vadregényes.

Majd, miután az 57 éves bal térded áramütések útján jelezni kezdi, hogy a jó pár száz lépcső már kezd sok lenni neki, és nemsokára kellene bele egy új gömbfej az Unixból, felérsz a visszafogott shopba, onnan pedig ki, a Szibilla-templomba. Elment két, talán három órád, s úgy feltöltődtél, mint egy telefon, amit véletlenül egy Tesla Superchargerbe dugott a gazdija. Ha volt az utunkon pénz és idő, ami minden eurócentjét és percét megérte, akkor ez vaskosan az volt.

Ezen a ponton egy sör mellett megpihentünk kicsit, majd a hangulatos városkán át a Kati által talált másik tivoli nevezetességbe vonszoltuk át puhára főtt és csikorgósra fáradt testünket. Az Este kardinális által 1563-ban építtetett Villa d’Este kastélyba. Ez nem az a Villa d’Este, amelynél az autós szépségverseny zajlott tavasszal, mert az a Comói-tó partján hever, kisebb és zegzugosabb. Ugyanaz az ember rendelte meg, csak ez sokkal nagyobb, pompásabb, szerkezetét tekintve viszont egyszerűbb. Mondjuk úgy, az épület, mert ami körülötte van…

Oké, még egy kastély, mondanád, és már akad fenn a szemhéjad, de ez azért egy kicsit több annál. Először is – tényleg hatalmas. Akkora, mint a fél Országház, csakhogy ez pár száz évvel korábban épült, ezt nem árt fejben tartanod. És mivel olasz és a reneszánsz alatt húzták fel, ezért vidám és barátságos.

Ma a termeinek egy részében művészeti kiállításokat tartanak (hogy legyen valami látnivaló is, höhö), találtunk itt ugyanolyan konzervált „Művész szarát” („Artist’s Shit”), mint amilyen Veronában, a Villa Byblosban is van az egyik teremben, de a többihez, azokhoz, amelyek a Tivolira, és távolabbra, Rómára néző kilátás irányába esnek, nem nyúlnak így. Azok maradnak eredetiben.

Ott a hatalmas ablakok és a díszes freskók egészen otthonos hangulatot teremtenek, a festmények tényleg alkotások a falaikon, nem csupán vadászjeleneteket ábrázolnak és a nagypapa-nagybácsi-nagynéni-unokahúg vonalat követik, mint oly sok más kastélyban. Rohadt jó, és nagyon régi az egész, érzed az elmúlt évszázadok súlyát – nem úgy, ahogy egy Festetics-, vagy Eszterházy-kastélyban, mert azok még túl újak. Ez igazán régi, egyben pompás, hatalmas.

Ettől azonban még nem kéne hasra esni, bár tény, hogy maga Liszt Ferenc is itt élt és alkotott éveken át, mert ezen a helyen volt meg hozzá az ihlet és a nyugalom – erről kőtábla is megemlékezik. Itt a park a fontos.

Tárlatvezetésünk menetében ismét előkerül az Aniene folyó – említett park ugyanis tele van szökőkutakkal, amelyek ötszáz évvel ezelőtt még kizárólag gravitációs elven tudtak működni – fentről jön valami víz, le akar jutni a tengerszintre, te meg csőrendszerrel és vízköpőkkel nehezíted meg a dolgát. Talán Párizsban voltak a gőzgépek előtt először olyan szökőkutak, amelyek sík terepen is működtek – a Szajnába tett lapátkerekekkel szivattyúkat működtettek, felpumpálták a vizet helyi tározókba, és az az energiát használták. Ami, elvben ugyanez, mert a Szajna vize is a magasból a tengerhez tart, ugye.

De a Villa d’Este-park eleve óriási, helyenként nagyon vadregényes, nagyok benne a szintkülönbségek, a körülbelül negyed kilométer hosszú teraszáról pedig úgy látsz rá Rómára, mintha repülőben ülnél.

És azok a szökőkutak. Hej. Van itt gömb alakú, kerek, barokk szentélybe ágyazott, többsugaras és magasba lövő. A legnagyobb a háromágú Hadrianus-szökőkút a park fókuszpontjában, az ott több emelet magasra tolja a vízszigony-ágait, mellette pedig erkély- és kilátórendszert építettek ki, hogy minden irányból kellően kiélvezhesd a látványát.

De van egy Dionüszosz-szökőkút is – a női szobornak vagy tucatnyi emlőjéből, sugárban patakzik a víz… Nem mondom, megbabonázott a látvány. Kicsit zavarodottan odébbálltam, s találtam egy úszómedencényi kádat, kőből, melybe egy emelet magasból, a fölé nyúló teraszról ömlött a víz. Ahogy körüljártuk, s beléptünk a terasz alá, belülről kifelé nézve a park vízfátyol által eltorzított látványát kaptuk.

Ötszáz évvel ezelőtt ez itt felfoghatatlan mesevilág lehetett, de még ma is elcsodálkozik a magamfajta, hogy mikre voltak képesek a régiek. És mivel olasz, és reneszánsz, minden megoldás épp megáll a giccsesség innenső oldalán, soha át nem lépve azt, s pont ettől lesz elképesztően pompás.

De átmeneti otthonunkban, Fiumicinóban akkor már várt minket a lefoglalt tengerparti asztal a búcsúvacsorára, ezért egy ponton az elpusztított izomzatú, verejtékmirigyű, csikorgó ízületekkel telerakott testünket végre a kijárat felé kezdtük vonszolni. Elcsoszogtunk kábé fél kilométernyi mini-szökőkút mellett, fel a kastélyba, át a városon, be a Kádba. Amelyben sajnos a neve ellenére nem volt víz, meleg annál inkább.

Ember, ha ezek után a Tivolit ha kihagyod, amikor Rómába mész… A pokol tüzén égsz majd el, hidd el. Két csodát hagysz ki az életedből, csak mondom.

Én egy harmadik csodát is megéltem még aznap – konkrétan, hogy hazafelé nem aludtam el a volánnál. Még magam is meglepődtem azon, hogy egy darabban szálltunk ki a Fiatból a szállásunknál. Aztán a szokásos program következett: zuhany, átöltözés valami olasz étteremben is elfogadható gúnyába, egy utolsó tengerparti halvacsora, szunya.

Másnap szintellenőrzéssel kezdtem a napot, s a második magammal hozott doboz olaj felét betöltöttem a motorba. Érdekes, azóta, hogy megszüntettem a szelepdekni körül az olajszivárgást, már nem közel egy litert eszik ezer kilométeren, hanem nagyjából csak a bő felét. Tisztességes ez egy olyan motortól, amiben még szelepszár-szimering sincs…

Onnantól már hazafelé tartottunk – nem sietve, de határozottan. Még megint elugrottunk egyszer Tivoliba reggel, mert Kati kiszúrta, hogy ott aznap piacot tartanak (vett is pár ruhát, aminek mostanában örülök, mert mindig is jobban szerettem, amikor nem nadrágot hord pólóval, hanem rendes női cuccokat, mint a kapcsolatunk elején), aztán irány felfelé.

Esti szálláshelyünk felé tartva még beugrottunk egy Narni nevű városkába (hegyre épült, meredek utcák, középkor), aminek megint csak teljesen más hangulata volt, mint bármelyiknek előtte. Miközben üveges szemmel caplattam ezeken a csodás, mindig más és más hangulatú és stílusú helyeken, mindig elképzeltem, hogy ha Magyarországon egyetlen ilyen településünk lenne, az az összes turisztikai oldalon, könyvben és brosúrában kiemelt helyet kapna. Itt viszont csak egy az ezer közül, ami szerteszéjjel hever a tájban, én pedig már unalmassá kezdek válni, ha elmesélem, milyenek.

Hihetetlen az, milyen könnyen megtelik az ember fejében a puffer – ezt Goodwoodban meg a nagy veteránszalonokon is érezni szoktam, amikor fél nap után már ásítva lépek el a hatodik Miura és a nyolcadik Ferrari Dino mellett, s várom, hogy egy Bandini vagy Stanguellini a szemem elé kerüljön. Telhetetlen állat az ember.

Mindenesetre Narni azért még az általános középkorivároskaahegyen-kómán is át tudott ütni, mert itt voltak terek, és nagyon kevés volt a reneszánsz épület. Valahogy sokkal tisztábban régi, kő, és szürke volt, mint a korábbi napok települései – nagyjából olyan, mint Pitigliano java része, csak láthatóan gazdagabb lehetett, amikor építették.

Narni másik nagy látványossága a legnagyobb római híd, azaz annak a maradéka. A Ponte d’Augustót időszámításunk előtt 27-ben fejezték be, s ezen haladt át a négy nagy római út egyike, a Via Flaminia is, a magassága harminc méter. 2050 esztendőnyi időjárás és használat azért még egy ilyen tartós építménynek se tesz jót (s nem is biztos, hogy a római mérnökök tudása felnőtt egy ekkora építményhez, mert a korabeli krónikák szerint rendszeresen le is omlott egyik-másik íve) – ma már csak egyetlen íve áll, az eggyel odébbinak a leomlását pedig már fel is jegyezte a történelem: az valamikor 1855-ben szakadt le.

A mostani is elég rozoga állapotban lehetett az ezredfordulóra: egy 2002-es földrengés majdnem KO-t adott neki, utána évtizedekig restaurálgatták és erősítgették. De ami ma áll belőle, az szilárd, a meteorológusok pedig amúgy sem jósoltak aznapra földrengést, ezért mi a Fiattal lehajtottunk a tövébe. Zár kattant, újabb sztárfotó született– ma már sajnálom, hogy nem készítettem még egyet nagylátószöggel is, az autó közeléből, mentségemre szóljon, hogy pokoli volt a hőség.

Narni már nem Lazióban, hanem Umbria szélén helyezkedik el, s aznap még belül maradtunk a tartományban – szállásunk Perugia és Assisi között félúton, Torre del Colléban volt. A helyet nehezen találjátok meg a klasszikus papír térképen, olyan picike, a navi is csak nagyjából tudott odavezetni minket.

Az egyik legérdekesebb szálláshelyünkre készültünk itt. Kati nagy booking.com-párti, én sokkal jobban szeretem az Airbnb-t, mert nemcsak megbízhatóbb és jobban működő rendszer van mögötte, hanem a szállások, amiket feldob, jellemzően olcsóbbak, vagy minimum nem drágábbak a bookingosoknál, és sokkal érdekesebb dolgokat is ki tudsz fogni. Már ha nem a legalján turkálsz, mert ott tényleg akadnak nyomasztó szörnyűségek, ez tény. Ez itt egy tipikusan inkább Airbnb-n kifogható hely.

A Torre del Colle egy 709-ben épült vár. Bő ezerháromszáz éves, tehát szinte új, már ha olyan közegből érkezel, amit addig bejártunk, hiszen eddig a legtöbb település alapításánál oda kellett írnom, hogy időszámításunk előtt ekkor meg ekkor alapították, most már végre a saját időnkben járunk.

A Wikipédia szerint az egész várnak 33 bejelentett lakosa van, Tényleg egy vár – kívülről, az út kanyarjában ott áll egy nagy, szürke kődarab, két, éppen csak, hogy szekereket fogadni tudó bejárattal. A kanyarban parkoló, autóval bemenni nem lehet, tehát becipeltük a cuccainkat.

A fogadós, egy hawaii-inges figura kicsit olyan volt, mintha épp egy másik bolygóról érkezett volna. Beírta a nevünket a nagy könyvébe, elővett egy kulcsot, majd gumipapucsban átcsoszogott velünk a főutca – inkább sikátort képzelj el – végébe. A vár csonka bástyájához.

Megvalósulhatott végre a régi álmom, tömlöcbe csukhattam Katit, igaz, épp rosszkor, mert nekem is vele kellett tartanom, ráadásul épp akkor nem veszekedtünk… Sebaj, már tudom, hova kell menni legközelebb.

Mese-lakosztályunk volt, négyszintes, ugyanis az egész bástya a miénk lett. A bástyán belül három födém osztotta el a teret négy funkcióra. Mindegyik szoba kör alakú, lehetetlen helyen levő, apró ablakokkal, a fel- és lefelé való közlekedés a falhoz lapított oly szűk kis lépcsőkön történt, úgy, hogy mindegyik lábadnak csak fél lépcső jutott. De nagyon szerettem én ezt a Tivoliban előző nap rommá ment térdemmel…

Legalul a konyha, nagyjából a mínusz egyedik szinten, annak volt egy rendes, jól használható fürdőszobája. Arról a szintről is volt kijárat, de csak a kertbe, ahol egy viszonylag piszkos kis medence várta volna, hogy megmerítkezzünk benne. Norbi és Kati megnézték, kijelentették, hogy tőlük én megmártózhatok, de ők inkább kimaradnak az élményből. Akkor én se, nem ezért jöttünk.

A konyha fölött húzódott a nappali két kanapéval, üvegpadlóval, amin át leláttunk az étkezőbe. Csodás – amúgy ennek a szintnek is volt saját bejárata. Onnan megint csak nagy kockákon fel lehetett caplatni a hálószobába, a közepén franciaággyal, az oldalában apró fürdőszobával. Azzal a fajtával, aminél zuhanyzáskor kiviszed a vécépapírt, a törölközőket, a ruháidat, lehajtod a vécé tetejét, és mindenre rázuhanyozol. Cuki, én bírtam.

A hálónak is volt kijárata egy utcai emelvényre, befelé a várba, s onnan is vezetett felfelé lépcső. Annak végében el kellett tolni egy nagy vasfedelet (óriási csikorgással, teszem hozzá), és az apró lyukon át, mint valami harckocsi parancsnoki nyílásából kimászva, kijutottál a teraszra.

Egy olyan teraszra, hogy elállt a lélegzeted. Mert lehet, hogy lakásnak kicsi volt az alapterület, de terasznak az óriási, pláne, hogy maga a vár eleve dombra épült, ezért kicsit olyan volt a kilátás, mintha egy óriási hőlégballon kosarában utaznál.

Úgy terült el Umbria a lábunk előtt, mint egy térkép, az erdőkből és a földekről felszálló, késő délutáni, nehéz, édes párák szinte fojtogattak bennünket. Valami egészen csodás helyet képzelj el, előrenézel, erdő, jobbra nézel, mezők, balra nézel, várfal, hátra nézel, a vár belsejének szürke kőrengetege.

Abban a pillanatban eldőlt, hogy kihagyjuk Perugiát, pedig az eredeti terv szerint nagyon meg akartuk nézni, ott szerettünk volna vacsorázni. De nem, ezt a hangulatot nem hagyhattuk itt.

Elhelyezkedtünk, zuhany, átöltöztünk méltóba, majd elindultunk rendesen feltérképezni a terepet. Kati felhívta Bálint fiunkat, hogy elmesélje neki, miből marad ki, én közben forgattam kicsit, hogy a Speedzone nézőinek is jusson valamennyi az élményből, aztán vacsora után néztünk.

A várnak a fogadósunk szerint csak tizenkilenc bejelentett lakosa van. Egy gazdag nő vette az egészet valamikor a nyolcvanas években, romosan, s elkezdte rendbe tenni, majd szelektált ismerősöknek eladott belőle lakásokat – a fogadósunk is így került birtokon belülre.

A vár saját, hivatalos közösséget létesített, ezért itt például nem szednek adókat, az Olaszországban szokásos városi adó megfizetése tehát elmaradt. A látnivaló maga a vár, a bohókásan berendezett fogadó (amihez a mi lakrészünk is tartozott), egy kápolna, a kilátás, illetve egy Michelin-ajánlásos étterem.

Éppen elég ám ez egy napra.

Az étteremben három főre foglaltunk asztalt, majd magunkhoz vettünk egy-egy pohár bort, s mászkálni indultunk. A vár szélén Norbival kiültünk a várfalra, csak úgy, bámulni. Kati inkább nem tett így, szép ruhában nehéz. Elképesztő hangulatú a hely, még Pitigliano, Civita di Bagnoregio, Narni, Tivoli csodái után is tudott egy teljesen új szobát nyitni a fejünkben, amiről fogalmunk se volt, hogy ott van.

Merengtünk, dumáltunk, élveztük az elalváshoz készülődő természet zajait, a kihűlőfélben levő táj illatait, majd visszatértünk a fogadóhoz, hiszen csak későbbre volt asztalfoglalásunk. A fogadós és három embere addigra már az utcára tett mindenféle alkalmatosságokon ülve, kissé pityókásan bluest jammelt néhány gitár és ütemhangszer segítségével. Volt egy hangulata a dolognak, pláne, mert az egyik alkalmazott brazil (portugálul és kicsit angolul beszélt), a másik argentin (ő spanyolul és angolul), a harmadik spanyol (spanyolul és törve olaszul tudott) volt, ezért sose tudtam, milyen nyelven szól éppen a dal. Néha rájöttem, hogy angol akar lenni… De nagyon fasza volt az egész, pici gyerekkoromból még emlékszem arra, milyenek voltak az igazi hippik – hát kábé ilyenek.

Aztán eljött a kilenc óra, gyerünk át az étterembe. Na, az volt az egyetlen tétel, aminek keserű lett az íze. A tulajdonosnő a szabad, három főre láthatóan nekünk kirakott asztalt az orrunk előtt (pedig pontosan időre mentünk), az utolsó pillanatban tolta odébb, s egészítette ki egy székkel, hogy leültesse az abban a pillanatban véletlenül beeső haverjait. Mi meg persze kint szerettünk volna lenni, nem bent, Kati szeme villámlott a dühtől, mert utálja a sógorság-komaságos kivételezést, de én csitítgattam, mert nem akartam elrontani az estét ellenségeskedéssel. Végül persze bent ettünk, jó drágán, kicsit, de finomat. Naja, a Michelin-ajánlás.

Nem húztuk ott soká az időt, inkább fogtuk magunkat, behúzódtunk a bástyánkba, elővettem a notit és egy üveg proseccót, felmentünk a teraszra, és a tücskök ciripelése, s a bubis bor mellett megnéztünk egy újabb részt a Killing Eve-ből. Azért hadd ne panaszkodjak, balzsamos esténk volt.

Utolsó, tisztán olaszországi napunk már lényegében az északkeleti irányú terjedésnek volt alárendelve. Reggel ellenőriztem a lötty-szinteket a Fiatban, megrángattam rajta pár dolgot, beszórtuk a csomagokat, még készítettem egy fotót, amint szekérként távozunk a vár kapuján át, majd irány az autostrada!

Mint már említettem, nagyon furcsa volt, mennyire eltűntek az öreg járművek Olaszország útjairól. Leginkább csak használaton kívüli, porlepte öreg autókat láttam addig, alig pár volt közülük olyan, amiről elhittem, hogy használják is. Valahogy a Fiat se gyűjtött annyi skalpot (minden veterános pojáca a lelke mélyén, nem mondtam még?), mint azt az olaszoktól vártam volna. Oké, leginkább gyalog mentünk be a városokba, az autót meg kint hagytuk, de a forgalomban se történt az a sorozatos átintegetés, dudálás, feltartott hüvelykujjas buzdítás, mint amit a Bianchi tíz évvel korábban kapott.

Pedig ez az autó sokkal ritkább, sokkal érdekesebb, sokkal valószerűtlenebb. Oké, mindenféle fazonok odajöttek az utcán meg a kútnál, szóba elegyedtek velem, jelezték, hogy menőnek tartják a dolgot, de az elismerés-cunami elmaradt.

Aztán Torre del Collét elhagyva mégis beindult minden. Lépten-nyomon ránk dudáltak, villogtak (pedig nem, nem estek ki alkatrészek a Fiatból), vigyorogtak, fotóztak. Több lett az öreg autó is az úton – itt egy második szériás (coda tronca) Alfa Spider, ott egy zöld Citroën Dyane, amott egy régi 911-es…

Mi a fene történt? Amikor a Bianchival erre jártunk, az az autó pont, hogy délebbre keltett nagyobb izgalmat, nem pedig északon… A hétvégi időpont sem jó magyarázat, mert épp csütörtök volt. Azóta se értem a jelenséget.

Mindegy is. Az utolsó trieszti szállás felé még beugrottunk Caorlébe Endi barátomhoz, megnézni az új házat. Tőle egy órányi kvaterkázás után továbbhajtottunk egy Velence melletti Iperlandóba, ahol vagy egy órán át először a bevásárlókocsit tömtük meg minden jóval, aztán az autóba próbáltuk begyömöszölni a tartalmát, több-kevesebb sikerrel.

Hogy miért? Ha nem benzinről és szolgáltatásokról van szó, Olaszország mára sokkal olcsóbb lett, mint Magyarország, egy csomó minden fele annyiba kerül, a cuccok többsége is maximum háromnegyedébe az itthoninak – és a legtöbb áru kiváló minőségű. Kötelező bevásárolni, mert nemcsak pénzt takarítasz meg, de hetekig jobb kajákat is eszel utána.

Már ment lefelé a nap, amikor beestünk Triesztbe, amit minden újabb alkalommal egyre jobban szeretek. Errefelé is kevés a turista, mert aki befelé érkezik Olaszországba, az még bőven továbbhajt, aki távozóban van, azt húzza már az otthon mágnese, no meg Trieszt amúgy is annyira elbújik ott Szlovénia alatt, hogy észre se veszi senki.

Pedig jó nagy város, egy időben a Monarchia legfontosabb kikötője volt, erősen érezni is rajta annak a kultúrának a jegyeit. De volt ez évekig brit katonai bázis is a második világháború után – ezért sokan beszélnek angolul –, van egy adag szlovén hatás is, de mindennek ellenére nagyon-nagyon olasz.

Triesztben van élet, éjjel is, tömve van jó helyekkel, festői az elhelyezkedése, csodálatos a kikötői része, tök jó a tengerpartja, óriásiakat lehet autózni és motorozni a környékén, ráadásul ez az olasz kávé egyik nagy központja, amelynek magjában az Illy kávégyár áll. Az Illy kávémárkát pedig hoppá, egy magyar, Illy Ferenc alapította 1933-ban…

Szóval Trieszt kicsit a miénk is. Hangulatos, zúzós, nagyon olasz, nagyon európai, tisztább, rendezettebb, mégis zajos és ízes hely. A legjobb benne, hogy olyan kicsit, mint Olaszország volt régen. Kétütemű Vespák tucatjai startolnak el döngve minden zöld lámpánál. Eleve sok a motor, ami Rómáról, Firenzéről egyre kevésbé mondható el – mintha mindenki autóba kezdene átülni, akkor, amikor bele lehet fulladni a dugókba… De itt! Minden utcában parkol valami öreg járgány, amin látod, hogy használják is.

Az éttermek színesek és kiválóak – mi végül megint valami halas helyen kötöttünk ki –, a kávé pompás, a fagylalt meg… Ha arra jártok, egyszer nézzetek be a Zampolliba, az elmond mindent. Vagy százféle ízből választhattok, az adagok óriásiak, az ízek fenomenálisak és éjjel egyig nyitva tart.

Naná, hogy nem bírtuk ki, fejenként betömtünk három kenésnyit. Az magyar gombócra lefordítva kábé hat adag… Rosszul voltunk, annyira tele hassal dőltünk le aludni.

Pénteken már csak az autópálya darálója maradt, estére oda kellett érnem a hó végi klubomra, tehát legkésőbb ötkor parkolhattam le a házunk előtt, mert még ki is kellett pakolni, rendbe is akartam szedni magam, s közben még a nyúlért is be kellett mennünk a földvári nyaralóba, ahol a sógorom vigyázott rá.

Végül 3774 kilométert tettünk meg, elfogyott bő két és fél liter motorolaj, semmi egyéb. A fogyasztásunk 9,5 literre jött ki. Még Firenzébe érve egyszer meg kellett fújkálnom a gyújtáskapcsolót, azóta nem szólt, hogy újra kérné. 58 évente szüksége lehet egy kis kenésre.

Most még kap egy utolsó átfésülést a Kád. Kitalálom, milyen patentekkel tudom feltenni a már elkészült lábtéri oldalsó burkolatokat, a kormányon levő repedést megjavítja Valker Dávidék szakija, aki méregdrága Rolls-Royce-okon tanulta ki, hogyan kell ezt profin csinálni… Aztán megy piacra.

Hálátlan dögnek érzem magam. Két csodás külföldi nyaralást és néhány igazán remek itthoni túrát tudunk magunk mögött a Káddal. Amióta gatyába ráztam, kvázi új autóként teszi a dolgát, ő tényleg mindent megtesz, hogy nálunk maradjon. De nekem most se helyem a tárolására, se pénzem az Alfa folytatására, se szükségem egy négyszemélyes családi veteránra.

Eleve átmenetinek vettem, hogy az utolsó egy-két teljes családdal megtett nyaralásunkhoz partner legyen, idén pedig beigazolódott, amit tudtam előre – valószínűleg ez volt az utolsó négyesben töltött vakációnk. Inkább csak egy fél, mert Fiumicinótól hárman ültünk bent.

Ne haragudj Kád. Az egész család mélyen a szívébe zárt, de most új korszak következik. Hárman az Alfában is elférünk…

…legfeljebb legközelebb nem csapunk majd akkora bevásárlást az Iperlandóban.