Meleg lesz, de sikerül!

hirdetés

Vagy talán mégis? Használjuk csak a fejünket. Mert mit tesz a legtöbb turista? Hova viszi a csoportjait az összes utazási iroda? Velencébe, Rómába, a Vatikánba, Firenzébe, Pisába, Taorminába, Sienába, Caprira… tudod, a matricás helyekre. Már a kevésbé frekventált szpotok is dugig vannak, Gallipoliban, Otrantóban, Siracusában, Cefaluban, San Gimignanóban, Civitavecchióban, Assisiben, Gubbióban, San Marinóban is szédülsz néha a tömegtől. Kisebb, kevésbé ismert helyek kellettek nekünk, mert amúgy azért Olaszország döbbenetesen tele van még jó foltokkal.

Tehát eleve a Google-kereső ötödik oldalán kezdtem az olvasást, a futottak még-kategóriában. Aztán nagyítóval mentem végig a térképen, a Google Street View emberkéjével bejárva mindenféle hegyek tetejére odarittyentett kisvárost, s amelyik érdekes volt, arról feltúrtam a Wikipedia-bejegyzést, hogy tényleg van-e arrafelé látnivaló. Közben kitaláltam, hogy lemegyünk Rómáig, de nem RómáBA, és odáig maximum két turistico helyet érintünk – egyik Firenze lesz, mert családilag 2007-ben voltunk ott utoljára, és a gyerekeknek kell egy ismétlőoltás, mert Firenze egy csoda, és Viterbóba, amit ugyan megnéztünk, amikor a Bianchival 2014-ben Olaszországban jártunk, de az azért annyira nem nagy, viszont szállásbázisként pompás helyen fekszik egy csomó egyéb látnivalóhoz, és önmagában is élmény.

Most nem mondom el, mi lett a végső terv, majd menet közben úgyis érintjük a helyeket. Utazásaink előtt a szállásokat normálisan már február végén, március elején le szoktuk foglalni (és a kompokat, sokszor a belépőket is), most viszont eléggé elhúztuk a dolgot, ezért csak májusban láttunk neki a szervezésnek. A kis helyeken találtunk még jó szállásokat, de Firenzében és Viterbóban eléggé húzós lett végül a cech – ilyenkorra az igazán jó ajánlatokat rég lehalásszák az időben ébredők.

Tehát indultunk Letenyéről, Olaszország menetrendszerűen megvolt, s a szlovén szakaszon kipróbáltam a Fiat egyik nagy, eleddig be nem vetett funkcióját, a kézi gázt. A szívatógomb mellett ezeken a régi olasz autókon van ugyanis egy másik, ami az alapjáratot emeli – ha kell, egészen padlógázig. Ráállsz az autónak kellemes 110 km/h tájra, lenyúlsz, érintőig kihúzod a gombot, leveszed a lábad a gázról, és az pontosan abban a helyzetben marad. Bár ez nem tempomat, tehát az állandó gázállás mellett emelkedőn lelassulsz, lejtőn begyorsulsz, de azért egy néptelen autópálya-szakaszon királyság. Legalább másfél órányi gázpedál-nyomást megspóroltam vele az út elején.

Kora délután léptünk be Olaszországba, a kábé ötödik kútnál felhörpintettük a kötelező Szent Megérkeztünk Olaszba Kávét, én közben olajat és vizet is ellenőriztem (szinten maradt minden), s a Nap már laposabb fényénél begördültünk Firenzébe. A város egyik külső kerületében egy ház teljes fölső szintje a miénk lett, a Kád lent alhatott a zárt, egyautós udvaron. Fejedelmi lett volna a helyzet, ha még klíma is van – sajnos az nem volt, egy tetőtéri lakás pedig elég meleg tud lenni a nyár közepén. Sebaj, azt tettük, amit otthon (ahol szintén nincs klímánk a házban), este mindent kinyitottunk, ventilátorokat az ablakba tettük és úgy aludtunk. Olaszországban valahogy hűvösebb van este, mert reggelre egész tisztességesen kihűlt a ház.

Első este egy közeli étterembe mentünk csak – hibátlannak bizonyult, de ebben az országban nehéz mellényúlni –, és akkor már felvettük a szokásos nyaralós rutinunkat, ami biztosítja, hogy a pénzünk ne már az első napokon fogyjon el, hogy a szieszta idején ne keressünk kétségbeesve ebédet egy olyan helyen, ahol akkortájt mindenki alszik és bezárnak a boltok, ne a legnagyobb melegben, amikor amúgy is valami települést nézünk meg, legyen dugig a hasunk, s hogy az út végére pár kilónál többet azért ne szedjünk fel. Tehát reggelire eleinte még az otthonról hozott, majd később a közeli kisboltokból vett croissant, ebédre közértes kaja – olívabogyó, bagett, sajt, esetleg egy-két pizza szétosztva a négyünk között –, s csak vacsorára eszünk nagyot. A módszer tizenöt éve jól működik, sose csalódtunk benne. Ennyit az ars vivendiről.

Firenzéről nem szeretnék sokat mesélni, mert arról már egymillió beszámoló született. Mi rendes kék busszal közlekedtünk a városmagba, levéve a parkolás terhét az agyunkról és a büdzséről. Egy napunk volt ott tisztán, az alatt felmentünk mind a 440 lépcsőn az óratoronyba – a dóm kupolájába szerettünk volna, ami még érdekesebb (abban 1996-ban jártunk utoljára), de korábban kellett volna eszmélni a jegyvásárlással –, aztán mászkáltunk.

Amikor a délutáni hőségben kilométeresről pár tíz méteresre apadt a sor a dómnál, bementünk, s végre lejutottunk a mínusz egyedik szintjére is (eddig még nem jártunk ott), ahol a templom sokkal régebbi, a római időkre visszanyúló alapjait feltárták és bejárhatóvá tették. Ez önmagában is egy jó órás program, tényleg ajánlom.

Aztán megnéztük az egyik Leonardo da Vinci-kiállítást. Két ilyen is van a városban, az egyikben több minden van, de kevesebb cuccot lehet kipróbálni, a másik – mi azt hiszem, ebbe mentünk be – viszont workshop-jellegű, kevesebb, de szinte kivétel nélkül megtapogatható, tekergethető, nyomkorászható szerkezetekkel.

Da Vinci ugyanis – bár ezt szerintem mindenki tudja – nemcsak kivételes tehetségű festő és szobrász, de sziporkázó, a maga korát évszázadokkal megelőző műszaki gondolkodású feltaláló és konstruktőr is volt egyben.

Az ott egy időcsapda, nem tudom, hány órát töltöttünk el odabent, de mindnyájunknak kellett utána sebtapasz az állára a közeli kisboltból.

Elképesztő mennyiségű szerkezet van odabent, szivattyúk, daruk, egyenes vonalú mozgásból kör alakút végző szerkezetek, optikai és hangtechnikai trükkökre épített szerkentyűk, kalapálógépek, automatikus zenecsináló eszközök, sőt, még boncolási plasztikák is.

Leonardo ugyanis előszeretettel vágott fel halottakat, főleg az izomcsoportokat tanulmányozta, hogyan épülnek fel, így ugyanis jobban tudta modellezni festményein és szobrain az emberi figurákat.

Közben egy egészen másfajta dologra is sort kerítettünk. Bálint fiam idén kisdiplomázott (BSC) biológusként, előtte pedig egy társnőjével megnyerték a SOTE TDK-versenyét. Dél-amerikai rovarok által az áldozatállatba előreküldött baktériumainak a széles sávú fenazinjait kutatták, mely anyaggal hatékonyabban és olcsóbban gyógyítható lenne a mellrák – ő itt úgyis kijavítana, mert nyilván hülyeséget írok, de a lényeg, hogy megnyerték az össz-SOTE versenyt – ELTE-sként, amire nem sok példa akadt korábban. Szóval duplán büszkék vagyunk rá, s még a TDK-díja után eldöntöttük Katival, hogy kap valami olyan cuccot, aminek nagyon örülne. Én meg tudtam egyet.

Bálint szereti az órákat, de nem úgy, mint én, hogy vagy mechanikus legyen, vagy nagyon régi és LCD-s, közte semmi, hanem állandóan utánaolvas az új fejlesztéseknek. Van már egy Seiko SKX-e (érettségire kapta), egy szintén automata búvár Citizenje, olyan, amilyet az olasz tengerészet használ. Következő lépcsőnek meg évekkel ezelőtt kitűzte, hogy vesz egy harmadik órát, majd, majd… Az azért érdekes, mert polgárpukkasztásból magasra tette a lécet, mert kulturális jelenségként is óriási geg, emellett nagy szó, hogy a két márka, amelyik a létrejöttében közreműködött (mondjuk, a tulajdonosuk egy és ugyanaz) meg merte lépni a dolgot – szóval egy Omega Moonswatch-ot.

Korábban már futottam egy kört Borsi Miki óragyáros és órajavító-céges barátomnál, aki itt működik tőlem két utcára Zuglóban, de azt mondta, választékban ilyet legközelebb Bécsben találok, itthon nehéz venni. Bécsbe azonban nem terveztem utazni, viszont Firenzébe… És tényleg, egy ilyen elegáns helyen van is nagy Swatch-bolt, s ahogy a bazilikától a Ponte Vecchio felé vettük az irányt, hihetetlen, de útba is esett az üzlet. Gyanútlanul bementünk, ott volt kiterítve az egész kínálat, Bálintnál tapogatózni kezdtünk, hogy melyik a menő, mondott vagy hármat. Aztán kiböktem – jó lenne, ha az üzlet zárásáig kitalálnád melyik az, mert azt megkapod.

Bálint gumilábakon jött velünk a Ponte Vecchióig, közben azért megint megálltunk a Dávid szobornál, hogy Kati hosszan és sokadjára is megcsodálhassa a szobor hímtagját, a hídon még megismételtük (nagyjából) azt a képet, amikor 2007-ben a nagy fiunk spontán megölelgette az anyját, majd visszamentünk, és ennek a nagy fiunknak lett egy Moonswatch Plutója.

Elfelejtettem mondani, de itt már kezdett kicsit elfogyni a jókedve, mert pár hónappal ezelőtt lett egy barátnője, akivel azóta ilyen hosszú időre még sosem szakadtak el egymástól (itt a második napon vagyunk), és szerintem itt kezdett el szorongani a gondolatra, hogy még bő tíz napot velünk kell eltöltenie, nem a leányzóval. Ez az órás incidens azonban alaposan feldobta.

Vissza is mentünk a szállásra, lezuhanyoztunk, szakadt turistából valami kulturáltabb homo sapiensekké öltöztünk át, Bálint birtokba vette az új órát, s visszabuszoztunk estére, egy másik ünnepet is megülni.

Huszonnégy évvel ezelőtt, július 15-én házasodtunk ugyanis össze Katival, s nagyjából e nap táján, harminc évvel ezelőtt jöttünk össze – sajnos egyikünk sem emlékszik, pontosan melyik volt az. Az egyszerűség kedvéért ugyanakkor szoktuk ünnepelni mindkettőt. Firenze pedig kiváló hely és alkalom ilyen ügyek megünneplésére, tehát – ettünk, ittunk, ajándékoztunk, Bálint meg lopva hol a telefonját, hol az óráját nézte.

Vacsi után visszaszivárogtunk az elnéptelenedő firenzei utcákra, bejártuk a főteret, a Ponte Vecchiót megint, de közben olyan késő lett, hogy lekéstük az utolsó buszunkat, amelyik a városnak arról a részéről ment. Jó hosszú gyaloglás, majd fél óra várakozás következett, mire egész máshonnan, egy egészen másik busszal hazajutottunk – Kati tombolt, mert fáradt volt, de mi leültünk a járda szélére és a XXI. század eleji ember kedvenc időtöltésével múlattuk az időt – telefont nyomkodtunk. De hiszen nyaraltunk, mit számít…

A két éjszaka után elhagytuk Firenzét, délnek indultunk. Én ezen a reggelen töltöttem először egy kis olajat a Fiatba, de tényleg csak a lelki nyugalmam kedvéért. Meg kell állapítanom, hogy jól sikerült az indulás előtti szivárgásmentesítés Horogh Árpinál, mert a motor közel ezer kilométer után is porszáraz maradt.

Következő állomásunk Grosseto lett, ami egy aranyos, álmos, nagyrészt középkori városka, eklektikus stílusú, de szép templommal, amelynek amúgy igazán érdekes ólomüveg ablakai voltak, nézzétek, itt van például egy, egy ismert alakról. Aztán lehet, hogy csak mi vettük észre a furcsaságot.

Továbbá egy kellemes város volt néptelen utcákkal, nagy várfallal és az út legjobb fagyizójával, amelyben csak pisztáciás kenetből volt összesen kilencféle – az is volt a neve, hogy La Pistacchieria.

Mivel az olasz közlekedési szabályzat nem nulltoleranciás, ezért itt ittunk egy-egy kézműves sört, ami igazán finom volt. És roppantul élveztük a relatív turistátlanságot – ilyen lehetett a múlt század tízes éveiben világot járni, amikor az még óriási kiváltságnak számított.

Grossetóban kicsit kezdett elegünk lenni a melegből, ezért elautóztunk a közeli tengerpart egy öblébe, valahová Albinia közelébe. Fizetős volt az apró strand, elég hínáros a víz, Bálint rákot akart fogni, de még kagylót sem talált, szóval nem volt nagy durranás, bár jólesett egyszer lehűtenünk magunkat.

Szedelődzködtünk, páran már nézték a Fiatot, érkeztünkre elrebbentek, ablakok le, zene be, tovább a következő, két éjszakára tervezett szállásunkra, Pitiglianóba. Ezt a helyet többször is megnéztem az út tervezése során.

Nyolcezer fős településről van szó, az egész egy hegyecske (vagy meredek domb?) tetejére épült. Már az etruszkok is építettek ide, mindenféle kőfaragások, mesterséges barlangok mutatják a jelenlétüket, aztán persze jöttek a rómaiak, s a hely nevezetessége, hogy jól otthont talált magának egy zsidó közösség is, akiket úgy tűnik, sok száz éve nem háborgattak.

A városka magjának nagyobbik része középkori, csak ahol a szikla szélesebb, ott alakítottak ki a reneszánsz korban egy felettébb tágas főteret, szökőkutakkal, boltívekkel – tényleg szép. A tér fő díszét jelentő Orsini-kastély már egy régebbinek az újjáépítése, bár Olaszországban minden relatív – már az újjáépítés is félezer éves…

Komoly, egy darab látnivaló itt nincs, de a hely önmaga valami egészen csodás. Eleve az erdőből, a fák közül kibukkanva érkezel meg a hegy tövéhez, s először fel se fogod, hogy várost látsz, annyira egybeolvadnak az ősi házak a kővel. Amikor felfogod, nem akarod elhinni, mit látsz.

A településre először egy szerintem rómaiak által épített kis völgyhídon át vezet az út, majd a meredek falban egy meglehetősen kíméletlen emelkedésű szerpentinben folytatódik. Ez egyike volt azon ritka emelkedőknek, amiket a Fiat nem tudott elvinni harmadikban – szerencsére még az újabb járművek is küszködtek.

Mi az új részben laktunk, amihez először érintenünk kellett az óváros sarkát, ahol olyan hegyes szögben jön össze a lenti és a fenti út, hogy a belső íven csak tolatással tudsz felkanyarodni. Egyszerűen elképesztő az egész.

Eszeveszett jó szállásunk is lett itt, külön, félreeső, saját parkolóval a Kádnak, kábé tíz perc gyaloglásra a mindennek a központjától. Nem sokat teketóriáztunk, zuhany, átöltözés, indultunk befele. Kábé egy olyan falhoz vezetett a házunk előtt futó út, mint a Budai Várban a panorámaúton a fal, csak itt sokkal lélegzetelállítóbb volt a látvány, sőt, egyenesen drámai.

A város már teljes díszkivilágításban pompázott, s olyan volt, mint egy tökéletes Csontváry-festmény. Nekem csak meg kellett nyomnom a gombot a telefonon, és máris kész volt a műremek – kár, hogy ezt a trükköt oly sokan mások is ismerik rajtam kívül…

Minden lépés, amivel közelebb kerültünk a maghoz, szebbé tette a helyet, s az óvárosba lépve már valami egészen meseszerűvé vált a berendezés. Ott még csak a XV-XVI. században jártunk, szinte modern körítésben, hiszen ez volt a reneszánsz stílusú rész.

Tébláboltunk egyet a főtéren, turisták alig, vespások annál többen, itt már sok volt a Piaggio Ape is, ahogy egy olasz városkában illik, de a gyomrunk korgott, nem bírtunk az ösztöneinkkel, ezért gyorsan leültünk az egyik jó svádájú hely külső teraszára.

A mi oldalunkon is le lehetett látni a völgybe, a tér hozzánk képesti másik szélén pedig arra a szakaszra vetettünk pillantást kicsivel korábban, ahol késő délután még a Káddal feltekeregtünk. Mintha egy reneszánsz-kori, hatalmas, kabrió repülőgépen ültünk volna.

A vacsora jó drága volt, de megérte, s a telegyomor-effektet csökkentendő, elmentünk mászkálni a városka hátsó fertályába. Mesebeli, mondom, mesebeli a hely. Ez az egész rész itt középkori, minden kőből van, kaotikus, pici ablakos, apró ajtós. A hosszanti utcákról – alig szélesebbek a rajtuk néha végigszaladó Apéknél – kicsi, lejtős, tekergős utcácskák nyílnak a település két pereme felé.

Mindenütt ugyanaz a barátságos, sárga utcai világítás, itt-ott apró terek (a szélesebb helyeken mindig kicsit ismét megreneszánszosodik a környék), éttermek, az utcákon pedig roppant barátságos macskák mászkálnak.

Egészen különösek a boltok – van itt valami disznókultusz, mert a hentesboltok kirakatából vad malacfejek néznek vissza rád, köztük pedig iparművészeti és képzőművészeti cikkeket forgalmazó helyek. Elvarázsolt.

Amikor végiggyalogoltál az utcán – az egyik apró terecskén pont olyan kádszerű kőkút áll, mint amilyenben a Jó estét Mrs. Campbell című filmben a helyi asszonyok mossák a ruhát –, kiérsz a város végéhez.

Ha jártál már a veszprémi óvárosban, s ott végigmentél a főutcán, az is valami hasonló kilátóerkélyben végződik – csak emez sokkal kisebb, s nincs lefelé lépcső, mert függőleges és nagyon magas a fal, ami alatta van.

Romantikus és mesebeli a hely, ha a Harry Potter-sorozathoz J.K. Rowling írna egy újabb, Olaszországban játszódó részt, akkor az ahhoz való filmet itt minden díszletmunka nélkül le lehetne forgatni.

Mászkáltunk vagy másfél órát, nem bírtunk elszakadni az utcák hangulatától. Ha jártál már Sienában, Viterbóban vagy San Gimignanóban, akkor valami olyan képzelj el, csak még sokkal régibben, érintetlenebben, szűkebben, kihaltabban. Az egyik legjobb hely, ahol eddig Olaszországban jártam. És mondom – alig vannak.

Az egyik különösen aranyos bejáratnál Bálinttal szinte egyszerre szakadt ki belőlünk – itt szeretnénk élni. Persze ez képtelenség – barátaim olaszországi ingatlanvásárlásaiból tudom, hogy az ilyen helyeken a közösségek összezárnak, s egyszerűen képtelenség külföldinek ingatlant vásárolni.

Alvásra azonban nekünk is szükségünk van néha, ezért elindultunk haza. Bálintból ekkor előtört a kisbiológus és onnantól mindenképpen gekkókat (tudod, Van der Waals-kötéssel tapadnak a falhoz, ami a világ egyik csodája) akart fotózni. Így már aztán elég nehezen jutottunk haza, pedig a másnap is hosszúnak ígérkezett.

Oké, lapozzunk. Délelőtt megvolt Civitella d’Agliano, szintén egy hegy teteji, középkori-reneszánsz kőrengeteg, aranyos várral, érdemes betérni. De nem ez volt az aznapi csúcspont. Hanem Civita di Bagnoregio.

Amiről beszélek, az egy egészen különleges képződmény, annyira, hogy még Olaszországban is párját ritkítja. Létezik ez a Bagnoregio nevű város, de az csak pár száz éves, s a turistának csupán arra való, hogy ott leparkoljon, végigcaplasson rajta és elérjen ehhez. A különálló Civita részhez, ami egy hosszú gyaloghídon elérhető eleme az egésznek.

Civita di Bagnoregio nagyjából egy vár, benne apró várossal. A függőleges falú löszpúpon – mint oly sok más helyen errefelé – az etruszkok vertek először tanyát, aztán jöttek a rómaiak, s még a középkorban is jól védhető várként szolgált. Akkor még volt felfelé szekérút, de az a gerinc elmállott, egy ideig alig lehetett feljutni a városba, a hatvanas években lett ez a mostani függőhíd, de az elmúlt évezredekben a város alatt is elkezdett elmállani a puha lösz. A hely mai ismereteink szerint menthetetlen, úgy is hívják – „A haldokló város”. Hangsúlyozom: mi még látjuk, de el fog pusztulni, mert az időjárás kieszi az alapját, tehát mindenki nézze meg, aki akarja, amíg lehet.

Ma a várnak 19 bejelentett lakosa van, s mivel már több száz éve tart innen az elvándorlás, ezért kvázi úgy maradt benne minden, ahogy 500 éve hagyták. Mi Bagnoregióban leparkoltuk a Kádat, vagy húsz percet caplattunk az új rész széléig, kimásztunk az útra, ami rávezet a Civita hídjára, és eltátottuk a szánkat.

A vár úgy áll ott, mint Asterix-rajzfilmben a mesebeli erődök. Egy teljesen kádszerű völgy aljából kinő egy bazi nagy rúdnyi, barnás-sárgás, függőleges falú emelvény, a tetejére pedig, mintha csak fagylaltos kanállal tette volna oda a jóisten, áll egy régi vár. Amihez messziről is jól láthatóan hosszú gyalogoshíd vezet…

Amikor ezt megláttuk, a túra előtt azért bevertünk egy-egy háromkenetest a híd tövénél álló gelateria artigianaléban.

Civita di Bagnoregio végtelenül cuki. Annyira régi, hogy aszfaltozott utcája nincs is, csak kockaköves, egy-két étterem az össz, amit találsz benne, van egy egészen hangulatos és meglepően tágas katedráliskája, s egy teljesen burkolatlan főtere.

Sokkal-sokkal kisebb, mint Pitigliano, még régiesebb a hangulat, még autómentesebb minden, bár itt azért akadnak turisták. Amúgy mindkettő tagja a „legszebb olasz városkák” csoportnak. Akárcsak Pitiglianóban, itt is csak pár utca van, mindegyik végén kilátó – megint csak kapod a „nini, ez egy repülőre tett vár”-effektet.

Azt írtam, nincs autóforgalom, de ebben akad egy kis csúsztatás, mert egy fura, amolyan mopedautó-szerű, aprócska teherautó-féleség éppen elfér a hídon – gondolom, az hordja az alapanyagokat az étterembe meg ha tetőt kell javítani, ablakot cserélni, akkor is azt használják. A helyieknek pedig robogóik vannak, azt is láttuk.

Civita di Bagnoregio régebben sokkal jobban kapta a turizmustól a pofonokat, ezért 2013-ban az odavezető hidat fizetőssé tették. Egy főnek nem túl drága a jegy, talán valami 20 euró volt, de ha már négyet fizetsz, az kicsit fáj, úgy látom, az akció szűri is a forgalmat rendesen.

Mindenesetre Civita di Bagnoregio volt Szent Bonaventura, az olaszok XIII. századi híres teológusának, filozófusának szülőhelye, ő a város leghíresebb büszkesége. Igaz, a háza speciel már rég nem tekinthető meg, mert a település szélén volt és évszázadokkal ezelőtt leesett a völgybe. Mint látod, a „Haldokló város” becenév ez esetben nem találomra ragadt a helyre.

Mondanom sem kell, megint melegünk lett, bár amikor a hírekben láttuk a magyarországi jelentést, hogy otthon 40 fok van, rövid időre kifejezetten hűsnek éreztük az ottani 35-öt. Elég tikkadtan értünk vissza az „új” Bagnoregio határához, pedig még a turistabuszt is elkaptuk.

Ezzel sikerült megelőznöm, hogy idő előtti özveggyé válást, mert Katiból addigra úgy dőlt a verejték, hogy a Nestlénél már tanakodtak rajta, hogy instant-katis üvegbe csomagolják be. Hiába, az ember a korral egyre kevésbé bírja a meleget, látod, nekünk pont rosszkor jön ez az általános felmelegedés. De azért annyira rosszul mégse voltunk, hiszen a napi 15-24 ezer közötti lépés mindig megvolt.

A parkolóból a Bolsena-tó felé (Lago di Bolsena) fordítottuk a Kád szigorú, SZTK-szemüvegkeretes pofáját, bár a főtéren előtte még készítettem róla egy sztárfotót, a háttérben egy művészien elhelyezett, hányadékkoszos, piros Opel furgonnal. Leonardo büszke lett volna rám.

A Bolsena-tó valójában egész csodás. Róma környéke tele van ilyen vulkanikus, tiszta vizű, hűvös, de fürdésre épp tökéletes tavakkal – ezek java része a Velencei-tó méretkategóriája, csak sokkal mélyebbek. Az olaszok mániája viszont a tengerpart, ezért ezeket alig használják. Ennek ellenére mindegyik mellett találsz jó, kiépített, ingyenes strandokat, villákat, lugasokat, kávézókat.

A Bolsena mellett fillérekbe kerül a parkolás, a környék gyönyörű, s fáj kimondani, de sokkal jobban esett benne a fürdés, mint a nagyon változó minőségű olasz tengerben. Úszkáltunk, aztán kijöttünk, leheveredtünk, hallgattuk a kabócák őrjöngő dalát, bámultunk magunk elé, majd elköltöttük a szokásos olajbogyó, bagett, sonka, sajt kompozícióból álló ebédünket. Egyszerű talán, de igazából ilyenkor vagy boldog. Utólag mindig tudod.

Aztán rohantunk már haza, mert aznap még világosban el akartuk kapni Pitiglianót. Ez a város éppoly szép délután, mint este, a Nap fényében teljesen máshogyan festői és lenyűgöző, mint tervezett világításban. Még a gyerekeim is megilletődtek a látványtól – hiszen efféle dolgokra nincs teljesen felkészítve az ember szépérzéke.

Ismét bejártuk azokat a középkori utcákat, amiket előző nap éjjel már egyszer. Nappal talán még komorabb, ugyanakkor valahogy még barátságosabb is volt az egész – hogy fér össze ez a két fogalom? Meg nem értem.

Ismét megnéztük a piros Fiat 500-ast, amely valószínűleg az antikvitásos emberé – nappal már közel sem volt olyan szép, mint éjjel, de egy 500-as romjaiban is jól mutat. Ide fűzném be, hogy Olaszországból most már tényleg fájóan tűnnek el a veterán autók.

Kétütemű Vespákat még csak-csak lát az ember – többségük már indexes PK és PX változat, bár pont Pitiglianóban szinte az összes, amit kiszúrtunk, olyan korú és fajtájú Special volt, mint a Katié –, de az autók elpárologtak.

Kocka Panda persze még van sok, de azok is mind a legkésőbbi szériából származnak, igazi, korai, lapos hátsó sárvédős, aszimmetrikus maszkos, zsákbelsejű, hétpozíciós hátsó üléses verziót, amilyen nekünk volt (dupla tetővel!) egyáltalán nem látni, igaz, olyan már húsz éve se nagyon volt az utcán.

De 500-asból is csak párat láttunk az egész út során, jókora hányaduk láthatóan rég volt használatban, minden más pedig csak sporadikusan fordult elő. Egy Lancia Betára emlékszem (várta az elmúlást), két 200-as Volvo kombira (az egyik láthatóan hónapok óta állt), talán négy vagy öt 500-asra (egy részük leeresztett gumival) és egy csodálatosan szép piros, fekete tetejű Autobianchi Bianchina Quattropostira (ilyen volt Fantozzinak, az én itthoni Bianchim ennek a kombi változata) Anguillara Sabaziában.

Ezektől eltekintve – kilúgozták az összeset. Gondoltam, hétvégén majd előkerülnek a garázsok mélyéről, de nem, hétvégén is műanyag maradt a táj. Pedig meggyőződésem, hogy ezekbe a régi olasz városkákba nem való modern autó. Leginkább a harmincas évek kocsijai illenek azokhoz a házakhoz és utcákhoz, a kis ablakos, cirádás, esetleges díszítésű, sarkos szerkezetek.

De ha nagyon muszáj, azt mondom, a hatvanas évekig elmegy bármi, utána, pláne amin már műanyag lökhárító van, egyszerűen idegen a közegtől. Csak hát, az olasz se bírja a meleget, a veteránautóban pedig csak ritka esetben van klíma, s ha van is, még ritkábban működik, ezért ilyen melegben szunnyad a gép.

Mindegy is – Pitiglianóban nincsenek autók, ott a házakat, az utcákat, a boltokat, a hangulatot élvezed, megállt az idő, csoda, hogy vétel van a mobilodon. Jut eszembe… annyira azért az sincs, bár egész Olaszországra jellemző, hogy akadozik a net, néha még telefonálni sem elég a térerő. Tény, hogy hegyes-völgyes helyen sokkal több reléállomás kell a jó lefedettség megvalósításához, de sok helyen egyszerűen kriminális, mennyire 1993 Westel-szinten van a vétel ebben az országban. Volt olyan nap, hogy hatszor kapcsoltam repülési üzemmódot, majd vissza, hogy valami fingnyi nethez jussak, pedig elég jó telefonom van.

Este elköltöttük az utolsó pitiglianói vacsoránkat ugyanabban az étteremben, mint előtte, de most előételt is kértünk. Isteni volt minden, aztán – hát, a legdrágább étkezésünk lett a túrán. Mindegy, a hangulat magasra hágott, ezért éjjel még egyszer megint elmentünk császkálni. Komolyan mondom, legszívesebben holnap odaköltöznék, abba a városba.

Ötödik olaszországi nap, csütörtök. Pitiglianót elhagyva az aznapi fő attrakciónk a Bomarzo melletti Sacro Bosco park volt. A projekt ötlete Vicino Orsini herceg fejéből pattant ki 1552-ben, s hű építészével, Pirro Ligorióval pár éve alatt tető alá is hozta. Miket beszélek, tető alá… Hiszen ez egy park!

Odafelé egy kitérőt még tettünk egy másik vulkanikus tó, a Lago di Bracciano felé, de tudtuk, hogy a Sacro Bosco nagy program lesz, ezért némi forró napon való támolygás után inkább beültünk a Fiatba, s tovatekertünk Bomarzóba. Már ismered a mantrát: hegy tetejére épült, jellemzően középkori városka, benne kis katedrális, blablabla… De nem mentünk be.

Mellette húztunk le a völgybe. A Fiatot hátrahagyva behatoltunk a jéggé hűtött fogadóépületbe, kifizettük a tényleg röhejes belépődíjat, s nyakunkba vettük a Szörnyek Birodalmát. Mert ez az.

Orsini herceg érdekes szereket vehetett magához – ne feledd, akkor még bármi legális volt –, mert olyan az egész park, hogy simán elhinném róla: LSD hatása alatt építették hatvanas évekbeli francia hippik. Igen ám, csakhogy ez itt 500 évvel ezelőtt készült, és tudom, akkor már dúlt a reneszánsz, friss szél járta át a kort, de azért kreténségből keveset szült az az időszak. Ez itt viszont egyszerre vicces, ijesztő, ironikus, frissen eredeti, s általában véve igencsak fura hangulatú.

A reneszánsz korban minden a harmóniáról szólt, az épületegyütteseket, parkokat, szoborcsoportokat úgy tervezték, hogy valamiféle formai, hangulati kapcsolatban legyenek egymással, hiszen a cél az volt, hogy az antik kor művészetéhez nyúljanak vissza. És igen, a park felépítése, a terek, a növények elhelyezése meg is felel annak a kornak, mert geometrikusan és viszonylag szabályos rendben fut minden. Az egész ettől akár még római is lehetne.

Csakhogy a benne elhelyezett szobroknak és épületeknek semmi közük nincs egymáshoz. Teljesen diszjunkt cuccok hevernek mindenfelé, az egyiktől fejcsóválva ellépsz, de nem tudod, milyen stílusú és micsoda vár rád, mi több, mekkora méretben a következő fordulón túl. Kiszámíthatatlan, szórakoztató és megdöbbentően üde még ma is.

Emitt kőből készült orka tátja hatalmas száját a bámészkodóra a mélyben futó, zúgó patakból. Ha megbotlasz, azonnal befallak! – üzeni. Kicsivel előtte az ösvényen még két, nagyjából négy emelet magasságú férfi ölte egymást, a fejjel lefelé lógó pasas arcán páni rémület és pokoli kín vegyült.

Van odébb egy római stílusú színház is, csak ez itt oldalfalakkal, amelyek szinte már barokkosak. Amott meg egy hamisítatlanul antik, téglalap alakú, szabad tér, körben a szélén vázákkal – ez a Piazza del Vasi. Érted, ugye. Vázák tere.

Aztán egy egészen furcsa elefántszobor. Delfinszobrok, de azok meg mind dühösek. Aztán viszketni kezd valami, felnézel, és egy gyanús, szakállas alak néz ki a fák közül, szúrósan ábrándos tekintettel, ha lehet ilyet egyáltalán. Néha röhögsz, néha viszket, s az egész fölött ott lebeg valami fura, gyanús hangulat, mint egy Twin Peaks-epizódban.

És aztán melletted hever egy hatalmas, fekvő nő, tökéletes mellekkel, de akkora a lába és a feneke, hogy az egész szobor hangsúlyát elviszi. Kicsit feljebb egy római templom ácsorog a ferde tisztáson, de valahogy picike, viszont dupla annyi oszlopa van, mint kellene, ezért roppant tömörnek tűnik. Iszonyatosan fura.

Minden, amit megszoktál, amit ismersz, amit kulturálisan magadba szívtál az iskolában, az utazásaid során, vagy egyszerűen mert csak európai vagy, itt van szoborként, de mindent átkódoltak. Mondom, LSD-utazás az egész.

És akkor belebotlasz még egy tökéletesen megmaradt, kétszintes kis házba. Szép, fél évezredes darab, semmi gond, látni ilyet a környéken a városokban is. Csak emez ferde, Nem kicsit, hanem nagyon. Bele lehet menni, de szinte elesel odabent, annyira át vannak verve az érzékszerveid. Nocsak, nocsak, ezt a furaságot akkor nem is mostanában találták ki? Vagy Orsini esetleg megirigyelte a pisaiak ferde tornyát?

A legjobb poén egy Halloween-tök szerű, háznyi, hatalmas golyófej, óriásira tátott szájjal. Ha nem ijedsz meg tőle és a száján át belépsz, odabent, körben piknikezésre alkalmas kőpadot találsz, középen kőasztallal. Beszélgetni viszont csak halkan tudsz, mert olyan visszhangos az egész, hogy bármilyen hangosabban elejtett szót háromszor hallasz vissza.

Most is azt mondom, bár még emésztem az élményt, hogy nagyon tetszett. Sok más művész is így lehetett vele, mert bár Orsini halála után leállt a park gondozása, s az egész terület hanyatlásnak indult, jó pár száz évvel később a művészek mégis felfedezték maguknak, s Goethe, Dali, Claude Lorraine, Mario Praz és Maurizio Calvesi is ide járt ihletért. Azon sem csodálkoznék, ha Antoni Gaudi és Friedensreich Hundertwasser is megtalálta volna a parkot…

Igazán rendbe azonban csak a háború után tették az egészet, s a fogadóépületben falán lógnak képek arról, mennyire borzalmasan elhanyagolt volt a terület a múlt század java részében. Még szerencse, hogy szét nem porladt, s látható most is, mert a mai embernek is élmény az egész.

Azért meg pláne kap piros pontot a Sacro Bosco, hogy két öreg autót is láttam a parkolóban – egy 123-as dízel Mercit és egy széria 3-as Land Rovert. A magamfajta ilyenkor kicsit otthon érzi magát.

Sacro Bosco után jött Vitorchiano – ez egy hegy tetején levő régi város-gyöngyszem, már tudod – inkább nem mesélek róla, mert elmondva nehezen jön át, mennyire más minden egyes, szinte ugyanolyan szavakkal leírható település. Itt mindenesetre nagyon szépek voltak a macskák, aztán elhúztunk Viterbóba, a következő két éjszakai szállásunk helyszínére.

Viterbo hangulatra, talán méretre is kicsit olyan, mint Siena (azt a Mille Miglia-cikkekből és adásokból ismerehetitek), csak zegzugosabb, komorabb, sötétebb, kevésbé cirádás.

Rendes, nagy város és jó hely, este hatalmas élet zajlik az utcáin, de ha zavar a zaj, öt lépéssel odébb már penészszagú, pókhálós, pislákoló fényekkel megvilágított utcákon lépdelsz, feletted Napóleon korában száradni kitett ruhákkal.

A sok turistátlan hely után – a Sacro Boscóban is csak alig lézengtek páran – szinte már jólesett Viterbo nyüzsgése. Egy kisebb tér közepén, olcsón, egész elfogadható vacsorát tömtünk, aztán mászkáltunk, tente.

Hatodik olasz napunk, csütörtök. Caprarola volt az első cél, egy – ismételd a mantrát: hegy tetején végighúzódó középkori város, reneszánsz terekkel –, de ez tényleg más volt mint a többi. Itt nem a várost mentünk megnézni, hanem az Orsini-kastélyt.

Gyalogolsz végig a meredek főúton, kiérsz egy kis térre, eddig semmi különleges, minden régi, minden hangulatos, cuki, olaszos. De a kis tértől felfelé tovább magaslik a hegy, rajta egy akkora kastéllyal, mint a mi fél Parlamentünk. Előtte meg egy fél Kossuth térnyi terasz. Aránytalanul hatalmas a közeghez képest, amúgy itt forgatták a „Két pápa” című filmet, érdemes megnézni, nagyon jó.

Mindegy is. A kastély – Orsini, tehát XVI. századi – pompás, tágas, a szobák falain freskók, térképek, csillagászati dolgok, csupa érdekesség, nem a szokásos „papa vadászni ment”-jellegű festmények meg a „meztelen mondai alak” pingálmány, mert akkor, úgy lehetett megfesteni pőre melleket, hanem olyan dolgok, amiket percekig tanulmányozol, mert tényleg van rajtuk infó.

Az építészeti arányok pompásak, könnyed váltja a súlyosat, világos és tágas a komor és zugszerűt, nem véletlen, hogy egész Európában olasz építészeket foglalkoztattak akkortájt – ők tudtak nagyot, nem összedőlőset, mégis könnyedet építeni akkoriban.

És aztán kimész a palazzo mögötti kertbe, ami megint csak művészien szép, hosszan felgyalogolsz a hegygerincen, ami végig kert, s egy kisebb kastélyhoz érsz, amely kábé akkora, mint Dobó várának főépülete volt az egri várban. Ez a méret itt csak a nyári laknak jó, Orsiniék pokolian gazdagok voltak.

Ember sehol – a Colosseum, a Forum Romanum, Velence, Firenze és a tenger elszipkázza a turistákat, ezért te úgy grasszálsz az óriási, gondozott kertben, mintha csak a tiéd lenne. Egészen fura érzés ez Róma közelében, a nyár közepén, kőhajításnyira a világ legfrekventáltabb turistalátványosságaitól, egy hatalmas és gyönyörű kastélyrendszerben.

Közel három órát eltöltöttünk Caprarolában, Bálint meg még azt is felfedezte, hogy a Plútó-koncepciójú Moonswatch-ának elemtartó fedele – amely hogy, hogy nem, épp a Plútóról lett mintázva – szinte megegyezik a csillagászati terem egyik kerek intarzia-kövével. Pedig akkor, amikor az a terem készült, még nem is tudtak a Plútóról…

Aztán Trevignano Romano jött a sorban – ez egy városka a Bracciano-tó partján, a legmagasabb kilátópontján egy Orsini kastélyrommal, amely már annyira elpusztult, hogy római maradványnak is elmenne – utána pedig megmártóztunk magában a tóban.

Az emberből ilyenkor előtör a kötelező irigység: ezeknek az olaszoknak ott vannak a hatalmas hegyeik (Dolomitok), a kisebb hegyeik (a csizma szárán az Appeninek), a tengereik (számtalan, kétoldalról), a vulkánok, az etruszk, görög, római, normann, középkori romjaik, a szigeteik, az éghajlatuk, a boraik, sajtjaik, Ferrarijaik, Alfáik, Maseratijaik, Stanguellinijeik és Siatáik, de mindez nekik nem elég. Kellett nekik tó is. Fürödhető. Tiszta. Vulkanikus. Mély. Egy csomó. És ebben itt még sziget is van, amit sem a Balaton, sem a Velencei-tó nem tud felmutatni – bár ha nagyon csökken a vízmagasság, akkor utóbbinál rövidesen talán több is lesz.

Ehh. Istenit fürödtünk, megint a közértes ebéd a parton, aztán húztunk vissza Viterbóba.

Mivel Katival vágytunk egy adag frizzantéra, ezért Bálint átvállalta a vezetést, tehát ő volt a taxisofőr oda is, vissza is. Járt utat járatlanért el ne hagyj-alapon az előző napi helyen kerestünk asztalt, de lemaradtunk, ezért eggyel odébb ültünk le. Na, ott nem volt kiemelkedő a kaja, de elment. Éjjel még mászkáltunk, meg akartuk nézni a Palazzo dei Papit, csak sajnos valami koncertsorozatot tartottak ott, s belépő kellett volna a térre.

Péntek, hetedik olaszóra. Viterbótól elbúcsúztunk, mentünk tovább délnek, egyelőre még csak vissza a Bracciano-tóhoz. Előtte még beugrottunk Anguillaria Sabaziába (mantra – hegy, középkor, város, annyi módosítással, hogy lefelé rálátsz itt még a tóra is), ahol a piros Bianchit szpottoltuk, aztán a Gajdán Miki által megtekintésre javasolt MUSAM – Museo Storico Aeronautica Militare nevű objektumban landoltunk. Ez ugye, a katonai repülők múzeuma, s annyira az, hogy konkrétan katonai terület, fegyveres őrizettel.

Már ahogy behajtottunk a Fiattal, arra gondoltam, hogy jesszusom, erre nem lesz elég a nap. Hatalmas hangárok mellett húztunk el, a verejték kivert, amikor arra gondoltam, hogy oda és vissza végig kell majd gyalogolnunk ekkora távot. Ez NAGY.

Alapvetően három hatalmas hangárja van – az első a tízes évekből származik, a másodikat a harmincas években készítették, a harmadik viszonylag új –, és két nagy terme, amelyek, ha nem is hangárok, de érted, el kell férniük bennük repülőknek és helikoptereknek, illetve egy épülete, amelyben több tucat régi repülőmotor lakik – és azok sem kicsik.

Mielőtt ide belépsz, húzz kényelmes cipőt, és legyen hely a telefonod memóriájában, ennyit tudok ajánlani.

Ahol jegyet veszel (tizenpár eurós nagyságrend), abban a teremben található a legrégebbi fennmaradt repülő objektum. A Napóleon 1804-es császárrá avatásakor használt hőlégballon ez, lakkozott bőrből készült, s két hétig lebegett a Notre Dame előtt Párizsban, mire eltépte a köteleit. Itt, a Bracciano-tóban landolt, innen halászták ki, azóta olasz tulajdon. Gondolom, kétszáz éve nem sokan tartottak igényt egy elszállt színes lufira, de ma már viszonylag sokat érhet.

Nem fogok belemenni a múzeum részletes ismertetésébe, mert látom a karakterszámlálót a lap alján (38 427) és már éjjel negyed tizenkettő van, úgy, hogy tegnap éjjel fél kettőig vertem a billentyűzetet.

Nézzétek meg inkább a videót, abban többet elmondok, ez az írás pedig megmarad inkább úti beszámolónak, mert arra a papír (betű) alkalmasabb. Jöjjön a lényeg – amúgy itt egy link, hogy miket tudtok megnézni a múzeumban, ami ki-hagy-ha-tat-lan, csak mondom.

Az első terem a repülés korai időszakáról szól, van itt épített Wright-fivérek gép (ami először repült), az olasz légierő ismert kétfedeles Spadjai, Ansaldói, egy hatalmas Caproni, Blériot La Manche-csatornát először átkelő gépe újjáépítve, az első fémszerkezetes Junkers gép törzse, egy korai szárnyashajó, s a Wright-fivérek gépének újragyártott motorja is, megtapogathatóan.

Két dolog kiemelten érdekes itt. Az egyik egy Lohner I. nevű nagy dög repülőgép. Lohner, tehát Osztrák–magyar Monarchia, csakhogy ennek a licencét a Lohner egy magyar cégtől, az UFAG-tól vette (Ungarische Flugzeugfabrik AG) át. Ezek a Lohner bombázók 1915-től készültek a Monarchiában (több mint 100 példány), s amikor egy ilyen harc közben a Po folyó torkolatába esett, az olaszok kihalászták, lemásolták, és abból készült az első sikeres gépük, a Macchi L. 1. És ezt egy olasz múzeumban olvasod – szeretem, amikor nincs az infók mögött nacionalizmus, és engedik, hogy a történészek a tényeket mesélhessék el.

Az itt szereplő gép később készült, 1916-ban, és alapvetően őrjáratokra használták Dalmáciában. A háború vége felé, 1918-ban Losinjból lopta el két olasz tengerész, átrepültek vele az Adrián, és a Fano folyóba estek vele. Kihalászták, lakott már mindenféle múzeumban, ez itt átmenetileg hosszú távú szállásának tűnik. Az egyetlen megmaradt emléke a korai magyar aviatikának, úgy nézzétek meg.

A másik érdekesség Francesco Baracca őrnagy Spad S VII-ese, azaz mindaz, ami megmaradt belőle, miután lelőtték 1918. június 19-én – a 11,8 literes, V8-as, 150 lóerős Hispano-Suiza motor, egy Vickers 7,7-es kaliberű géppuska. Baracca híres és rettenthetetlen pilóta volt, halála napján az egész ország gyászba borult.

Enzo Ferrari akkoriban kezdte kiépíteni Alfa Romeo-versenyautókból és neves versenyzőkből álló csapatát, a Scuderia Ferrarit. Rendkívül nagyra tartotta Baraccát, jóban is volt a családdal, s amikor az őrnagy meghalt, azok megengedték neki, hogy a Spad S VII-esen használt ágaskodó lovas jelvényt a feltörekvő csapatfőnök használhassa az autóin – a bátorság szimbólumaként.

Nos, az a vászonra festett ágaskodó lovacska, az a KONKRÉT darab megtekinthető a vitrinben itt. Az a repülőgép-dekoráció, amely a világ legvágyottabb autóinak adta a jelvényét.

Aztán átmész a következő terembe. Húszas, harmincas évek, egészen a negyvenesek legelejéig. Zeppelin léghajó gondolája, az azt hajtó Maybach-motor, Ansaldo és Imam gépek, no meg egy repülő a sugárhajtás bimbózásának korából, egy Campini-Caproni CC2-es, 1940-ből.

Két apró bibije van: a turbinát ebben még dugattyús motorral, egy 900 lóerős Isotta-Fraschini-blokkal próbálták hajtani. Az 1934-től tervezgetett gépnek két prototípusa készült, az egyikkel tíz kilométert repültek is, a legnagyobb elért sebesség alig haladta meg a 200 kmh-t. Mondhatjuk, hogy nem vált be, de ettől még pokoli érdekes. Ja, a másik hiba: még az az Isotta-Fraschini motor sincs meg hozzá.

A terem legnagyobb érdekessége három korábbi, a húszas-harmincas évek fordulójáról származó sebességi rekorder repülőgép. Kettő közülük Macchi, egy Fiat, valamennyit Fiat-motorok hajtják. Bár van itt W18-as hengerelrendezésű gép is, a legérdekesebb az 1931-es Macchi MC72-es, amit két V12-es Fiat AS 5ös motor hajt, melyeket sorban egymás után tették a gép orrába, s ellentétes irányban forgó propellereket tekertek.

Borzasztó veszélyes repülőgép volt, szedte az áldozatait, de mire 1934-re ügyesre csiszolták, képes volt megdönteni a sebességi rekordot. 1934. október 23-án 709,202 km/h-ra volt képes. Ez konkrétan itt a rekorddöntő gép, amely azóta egyszer sem repült.

Teszem hozzá, az rekord, a dugattyús repülőgépek legnagyobb sebességének rekordja a mai napig ezé a Macchié, senki nem döntötte meg az elmúlt kilencven évben. Persze gyors dugattyús gépek sincsenek már.

Következő terem, Spitfire, Mustang, hárommotoros nagy gépek, Fiatok, megtudjuk, hogy a második világháborús olasz gépek gyorsak és ügyesek voltak ugyan a levegőben, de mindegyik elvérzett a pocsék rádión és a gyenge fegyverzeten. Na, tessék.

Izgalmasak a hatalmas hárommotorosak is, az egyik egy pont olyan gép – egy Fiat G.212-es, 1947-ből – mint amilyenben a teljes torinói futballcsapat – inkluzíve edző, gyúró, menedzser és újságíróhad – halálát lelte 1949. május 4-én.

A terem közepén pedig egy pont olyan Reggiane Re.2000-es maradványai rostokolnak, amilyennel Horthy István is a halálba kormányozta magát. Ebben a gépben nem haltak meg azonban, mert egyike volt a már katapulttal szerelt változatoknak. Luigi Guerreri tiszthelyettes 1943. április 16-ikán lőtte ki magát a fülkéből, mert gépe La Speziánál motorhibával leállt. Amit itt látsz, az hetven évig feküdt a tenger fenekén, hiszen csak 2013 decemberében hozták felszínre.

Ahhoz képest egész jól megmaradt, az akkumulátor szinte használható lenne belőle, csak kellene neki egy ház…

Ugyanebben a teremben egész más, nem repülős érdekességekre is bukkantunk, és nem a páncélozott földi járművekre gondolok. Üvegfedelű asztalok álltak a Cant Z.506S hárommotoros és a legendás brit Spitfire előtt. Bennük katonai titkosítógépek. Mindenféle. És igen, volt köztük egy eredeti Enigma is, az a gép, amelyen a németek használtak és mindenki megfejthetetlennek hitte a kódját. Aztán egy Alan Touring nevű brit matematikus nekiállt, mert volt egy eszeveszett ötlete, megépítette a világ első számítógépét, és megfejtette, hogyan működik. Film is készült róla Benedict Cumberbatch főszereplésével, mindenképpen nézzétek meg. Mindenképpen. És a Bracciano-tó melletti múzeumban az Enigmát is.

Aztán van még egy giga-giga hangár – ez a harmadik – korai sugárhajtásos olasz és amerikai gépekkel, Republic Thunderflash-sel, Lockheed Starfighterrel, Fiatokkal, Ambrosinikkel, Aerferekkel.

No meg egy másik, nagyobbacska terem helikopterekkel, s egy újabb, még nagyobb terem modern kori sugárhajtásos vadászgépekkel – van ott F16-os, Eurofighter és Panavia is.

Aztán visszacaplatsz a hőségben a fa alatt darvadozó régi Fiatod felé, de felfedezel még egy épületet, tele régi repülőmotorokkal, a hőskortól máig.

Persze, hogy leragadsz, mert elvileg lenne itt egy szimulátor, amit a Norbi már előre kinézett magának a bejárati tájékoztatón, csak hát, az most épp nem működik. Helyette végigvárja a sort – nem rövid, mert bár a múzeumban alig lézeng pár ember, itt bezzeg hordákban bömbölnek a kisgyerekek –, mert van egy vadászgép-cockpit, ami szabadon látogatható. Az összes kisgyerek persze mind be akar ülni és pilótának akarja képzelni magát. Fejenként fél napra, ugye. És mind bömböl.

Mindegy, Norbi már bölcs és idősebb, kivárta a sorát, beült, boldog volt. És két perc múlva, miután mindent kipróbált, amit lehetett, átadta a helyét. Ne mi legyünk már a feketeseggűek.

A múzeumból – ahol vagy négy órát, de lehet, hogy ötöt is eltöltöttünk – tovahúztunk Braccianóba, a tó legnagyobb városába.

Elvileg Olaszország legjobb fagyizójában (tavaly nyerte el a címet, ha jól tudom) nyaltunk el fejenként egy tölcsérrel, s bár tényleg különlegesek voltak a fagyik, szerintem a grosettói La Pistacchiera kínálata finomabb volt. Ha arra jártok, döntsétek el ti.

Itt jött el az ideje, hogy elhagyjuk ezt az édesvízi világot, a Fiat orrát Róma felé irányítottuk. Szállásunk onnantól négy éjszakára Fiumicinóban volt, ami Rómának egy afféle távoli külvárosa, amely a főváros repterének is otthont ad. Amúgy tengerparti a hely, hasonló Ostiához, a rómaiak esténként ide jönnek le fürödni, bulizni.

Szállásunk kábé öt percre volt a parttól. Elfoglaltuk a helyet, zuhany, átöltözés, húztunk le a partra, kajálni. Azt hiszem, a Fiat sose mutatott még olyan jól, mint a fiumicinói naplementében, háttérben a tengerparttal, olasz közegben.

Szinte hallottam, ahogy Domenico Modugno hangja a Ciao, ciao bambinát búgja a rádióból… Azt hiszem, nagyon megkedveltem a Kádat, derék autó lett belőle. Fájni fog, ha eladom, basszus. Pedig most már muszáj.

Kati a Google ajánlójából nézte kis azt az éttermet, amiben végül landoltunk, tényleg isteni volt minden, bár foglalás nélkül erősen könyörögnünk kellett a helyért. De hogy a fenébe foglalj, ha abban a percben estél be a városba?

Hosszan rágtuk a falatokat, mert utunk fordulóponthoz közeledett. Bálint akkor már nagyon nehezen bírta a barátnője nélkül, s valami azt sugallta nekünk, hogy a túloldalon is ilyesféle lehet a hangulat. Mi ugyan felajánlottuk a barátnőjének, hogy vegyen egy (az ötlet felvetésekor, hetekkel korábban még filléres) repjegyet, és legyenek együtt a római hétvégén, akár külön programra is elmehetnének, mert akkor nem kell minket elviselniük. De azt meg arról az oldalról nem lehetett, mert jött haza a nővér, külföldről, pont akkor. Bálint ezért elkezdte erőltetni nálunk a következő hét elejét, de elmagyaráztuk neki, hogy onnantól már nem tudtunk ennyire nyugodt és állandó szállásokra számítani, mert naponta más helyen alszunk. Az ott már a hazaút kezdete volt.

Végül Kati vágta át a gordiuszi csomót. Igazából már Viterbóban megpendítette Bálintnak – kifizetjük a repjegyedet, menj haza, mert nem fogod bírni és mi se. Bálint meg Fiumicino felé utazva rábólintott. Onnantól már számolta az órákat – tudta, hogy vasárnap este utazik haza.

Így érkeztünk el a hetedik olaszországi napunkhoz, egyben az utolsóhoz, amelyen Bálint velünk tartott. Soha nem éltük még meg, milyen az, amikor hirtelen háromfőssé válik a család. Pedig azt szajkózom már két éve, hogy rövidesen már egyik se jön velünk. Most megtapasztaltuk.

Ezért nem lesz már szükség már a Fiatra, ezért is erőlködtem eddig, hogy kerül, amibe kerül pénzben, energiában, még teljes program legyen minden nyáron, és legyen hozzá még utoljára egy családi veteránunk. Hogy jó szájízzel vessünk véget a hagyománynak.

Keserédes szájízzel vágtunk neki a vasárnapnak. A program jónak ígérkezett – már rég kitaláltam, hogy ideje lenne elmennünk vidámparkba. A római Cinnecitta World pedig épp megfelelőnek ígérkezett. A gyerekek azóta nem voltak ilyen helyen, hogy be lett szántva a városligeti Vidám Park (remélem, valaki jó sok pénzt keresett a papíron Hongkongba tized áron eladott, majd onnan már teljes áron átvett gépeken), akkor, évekkel ezelőtt fizikai fájdalom volt nekik, hogy nem megyünk már többé oda. Azért az már elég rendesen fejlett cinizmus, amikor a gyerekek örömét adjuk el, vagy rosszul gondolom? Remélem, most valakit nagyon szorít a nyakkendő és a Balmain ing… Bár akik ilyet művelnek, azok arra a sok ezer szomorúvá tett gyerekre, sőt családra úgy gondolnak – a plebs, megérdemlik, mert nem kapaszkodtak elég magasra. Ők meg kiviszik a sajátjaikat az amerikai Disneylandbe, mert az úgyis jobb.

Mindegy, nekünk eljött az idő, hogy bepótoljuk az elvesztegetett éveket. Három hullámvasút, közülük az egyik vízbe esik. No meg valami fura, aktív mozi, egy ijesztőnek mondott szellemkastély, szabadeső gép, nekünk, öregeknek pedig, ha megfáradunk, a vidám parkkal egybenőtt vizes komplexum a terület másik végében.

Egy órát kellett utaznunk a Cinnecitta Worldbe, s az út során megtapasztaltuk, hogy a római útminőség nem jobb, mint a budapesti, legfeljebb a gödrök szélének rádiusza és elhelyezkedése más, azt is, hogy brutálisan sok a szemét Róma peremrészén, még azt is, hogy iszonyú sok a szedett-vedett útpálya, s sokszor több sáv fut egymás mellett, szalagkorláttal elválasztva, melyek között átjárni csak pokolian szűkre méretezett, életveszélyes átkötéseken lehet – szóval azért ők sem gazdagok már annyira.

Ráadásul a navigációs térképet is roppant pontatlanul programozzák fel, emiatt a navi sokszor behajtani tilosba akar beterelni, hátsó kertek alá visz, ahol idővel elfogy az út, járhatatlan földutakon keresi a rövid odajutást és millió egyéb kulimászba beletenyerel.

Mindegy, a Cinnecitta Worldre szánt nap jól sikerült. A bejáratnál igazi, húszas-harmincas éveket idéző amerikai városi díszletek fogadnak, a háttérben szól a ragtime, a dixieland, a swing – hát persze, a Cinnecitta az olasz filmgyártás Hollywoodja, a hatvanas években, Vittorio de Sica, Antonioni, Fellini, Sergio Leone idején nagyjából olyan híres is volt, mint az amerikai hasonló.

Ebben a vidámparkban a filmes Cinnecitta Studiosból származó díszletek felhasználásával építettek nagyobb területeket, a maradék helyre pedig modern játékokat tettek. A filmes rokonság okán az egyik részben vadnyugati díszletek fogadnak – a régies, fa épületekben dodzsem (régi, szar, csapágyas gépek, nálunk már kidobnák őket), az említett szellemkastély, éttermek működnek, nem is túl drágák. De nem ezek az érdekes dolgok itt.

Hanem az új cuccok.

A fejre állós, több dugóhúzós hullámvasúton (Altair) hétszer mentek a fiaink, a sötét teremben kicsit szelídebben mozgó, de a váratlanság miatt hasonlóan érdekes bentin (Inferno) is vagy ötször – mi, öregek csak egyszer-egyszer. Kipróbáltuk a vizes hullámvasutat (Aktium), abban mindenki elázott, az is, aki kintről nézte, s az is, aki bent ült, de harmincöt fokban az ilyen kimondottan jólesik. Kíváncsi lennék, hányan ülnek ezen decemberben…

Nekem a legérdekesebb egy Volarium nevű játék (így hívják?) volt. Képzelj el egy magasra tett mozitermet olyan rád hajló biztonsági keretes ülésekkel, mint amilyenek a veszélyes hullámvasutakon vannak. A derengő kék fényben beterelnek a székekre, ellenőrzik, hogy bekötötted-e magad, aztán indul a show.

Sose láttam még hasonlót. Előtted ugyanis akkora a vetítővászon, mint egy panelház fél oldala – több emelet magas és ugyanolyan széles. Azon a vásznon zajlik a film, amely egy csávóról szól, aki egy Leonardo da Vinci által megálmodott szárnyszerűséggel repül át a reneszánsz kori Itálián. Felismersz egy csomó helyet, a mandró legtöbbet éppen Firenzében kergeti a szúnyogirtó spray-t, átrepül az óratorony teraszának ablakain, körberepüli a bazilikát, ilyenek. Közben a közönség szinkronban sóhajtozik.

Ez alatt a mozi teljes talaját először függőlegesbe állítják, majd a filmen vetített jelenségekkel együtt az egész hóbelevancot döntögeti, billentgeti a gigászi hidraulika. Neked lóg a lábad a levegőben, nyálad kicsöppen a szád szélén (az alattad levő feje búbjára), de igazából – repülsz.

Egészen csodálatos élmény, a 3D-s mozi kicsit hasonló, de az se ilyen, mert ott stabilan ülsz. Nagyon élveztem, vissza is akartam menni még egyszer, de utána már karbantartották a gépet, aztán, amikor megint megnyílt, olyan sor lett előtte, hogy már inkább meg se próbáltam.

A gyerekeket viszont hagytuk, hadd hullámvasutazzák ki magukat rogyásig, mi meg Katival átmentünk a vizes részbe, amely szerintem jóval gyengébb például a régebbi miskolc-tapolcai barlangfürdőnél. Az azóta felújított maival szerintem nem is szabad összehasonlítani, van, amiben mi magyarok sokkal jobbat alkotunk. De nekem mindegy volt: ahogy lett napozóágyunk, én úgyis rögtön elaludtam. Azt hiszem, erős pihenés-restanciám volt már korábbról meg az egész olasz útról is.

Aztán véget ért az a nap is. Összeszedtük a cókmókot, s visszaautóztunk Fiumicinóba, Bálint lezuhanyzott, kicsit pakolt, felöltözött.

Itt kicsit rossz lett a dolog. Kivittük a reptérre. Az ott nem volt egy boldog pillanat – nekünk. Elszótlanodva ücsörögtünk a Fiat törölközőkkel fedett ülésein, sok mondanivalója hirtelen nem akadt egyikünknek se.

A család szétszakadása fölött érzett szomorúságomat praktikus megfigyelésekkel enyhítettem, pláne, amikor már odaértünk a reptérre.

Például azzal, hogy az öreg Fiattal majdnem pont oda parkoltam, ahonnan az elmúlt évtizedek során már többször is felvettem tesztautót mindenféle római és Róma-környéki sajtóesemények kezdetén.

Egészen fura volt ott látni az öreg járgányt, ahová autóval addig még csak hivatalos minőségemben tettem be eddig a lábamat, s olyankor is vissza kellett adnom. Az ilyen pillanatokban kapcsolódik össze az autósújság-író skizója: a családos, veteránautós, szórakozásból utazó Zsolti a négybéből, illetve a zakós Év Autója-zsűritag, aki forgatni jött a vadonatúj, vegán bőr műanyagszagától roskadozó, bemutatás előtt álló típust. A veterános, privát a jobbik énem, csak mondom.

Bálinttal volt egy ölelésünk, aztán fanyarul rám nézett és eltűnt a fiumicinói reptér belsejében. Mázlija volt – a Wizzair-járat aznap csak alig bő négy órát késett, ezért hat óra múlva már a gépen ült. A nagy átlaghoz képest szuperül járt.

Mi pedig, az árván maradt hármak? Hát visszaautóztunk a fiumicinói tengerpartra és ettünk egy jót. Ismét. Miért, te mit tettél volna?

De az utunk itt még nem ért véget, sőt, ha úgy vesszük, az igazi kalandok még csak innentől kezdődtek, mert egész másféle dolgokat éltünk meg, mint az első héten. Azokról azonban már csak a következő részben mesélek majd. Két hét múlva, tudjátok.

Mindenki kérdezi, mi van az Alfával. Készül, de még nincs meg az a blokk, amit érdemes megírni, el kéne jutnom a vizsgáztatásig. A pénz viszont elfogyott, nyáron nem vesznek könyvet az emberek, más bevétel nincs. Ha ősszel eszetekbe jut venni – vagy akár ajánlanátok valakinek, vagy nincs meg valamelyik az öt közül – és végre beindul valamennyire a forgalom, talán tudom folytatni. Addig kicsit pihen a projekt, most mindenkire ráfér.