Úton. Hazafelé

Hosszú és nehéz volt a felkelés Tibiék kanapéjáról másnap reggel, még ha tényszerűen, órákban mérve nem is volt rövid az az alvás. Talán túl sok vegyi anyagot vittünk be a szervezetünkbe, esetleg az előttem álló, végtelen hosszú nap nyomasztó perspektívája növelte ötszörösére a gravitációt a münchingeni bőrön, de percekig tartott, mire újrabootolt a rendszer a fejemben és kiraktam, mik lesznek a nap első lépései.

Nyekergő ízületekkel feltápászkodtam, s a gondterhelt redők azonnal felfutottak a hajam helyére. Elképesztően gyönyörű látvány fogadott az ablakban. Amerre a szem ellátott, mindent frissen hullott, vastag hó borított. Az áhítatot oldandó, halkan káromkodtam egyet, majd jobb híján meglátogattam az egyik, majd a másik vizesblokkot, miközben a még nálam is meggyalázottabbnak tűnő, és még mindig az ágyon heverő Tibibe próbáltam életet lehelni noszogató szavakkal. Üveges szemmel rám bámult, azt mondta – „én most, hmrmmgrrhhh” -, majd távozott a terasz irányában és rágyújtott. Igaza volt, mindkettőnknek kezdett már kicsit túl sok lenni a két nap nyomasztása.

Merthogy a személyes, testi elkészülésünkön túl még azt ki kellett nyomozni aznap reggel, hogy a rendszámomra kötött biztosítás érvénes-e Ausztriára és Magyarországra, vagy ha nem, akkor hogyan tudunk szombat délelőtt valami használhatóbbat kötni helyette számítógépen át. Utána pedig rendesen fel kellett még szerelnünk a rendszámokat az autóra a fedett, de az elején nagyon, a végén kicsit nyitott, tehát cúgos, jégveremnek is beillő garázsban. Megsúgom, ilyenben jó autót tartani, mert a meleg katalizátor, tehát csak gyorsítja az autó üregeiben rejlő, sós latyak munkálkodását, viszont nem szárít, a hideg szél viszont nem gyorsít legalább semmit. És kicsit szárít.

Valamit toltunk az arcainkba reggelire, majd első hullámban a fűtött lakásban elvégezhető feladatokra koncentráltunk, ugyanis egyikünknek sem akarózott kimennie a hirtelen jött télbe, amiről azt hittük, idénre már letudtuk. Tibinek azért nem volt rá sok ingerenciája, mert épp visszajött a teraszról melegedni, nekem meg azért, mert arra gondoltam: ha tényleg nincs fűtés az Alfában, akkor jobb, ha a legtöbb meleget magamba szívom, hiszen jó eséllyel kapok még aznapra egy jó adag hideget a szerelés után is. Nem kell a kellemetlenségeket elsietni.

Vagy fél óra volt, mire Tibi kitúrta a német internet rejtett bugyraiból, hogyan és hova érvényes a rendszám – szerencsére jól tudta, változott a rendelet, s ha a használónak nincs lakcíme Németországban, mehet az autóval, ilyen rendszámmal az EU teljes területén -, s másik fél óra kellett annak megtalálásához, hogy melyek az erre vonatkozó, pontos paragrafusok. Aztán jött a biztosítás tisztázása, az egy harmadik félórás művelet volt, de szerencsére nem kellett újat kötni a meglevő helyett, mert az a rendszámmal együtt érvényes (egy ideje) az EU-ra. Amikor mindent összegyűjtött, kinyomtatta az egész adathalmazt, mondván, ha bármi fennakadás történik, legyen mit lobogtatnom a rendőrnek. Aki – mint tudjuk – nem mindig a legbüfébb játékos az új jogszabályok, pláne az új nemzetközi jogszabályok ismereti versenyében.

Nem húzhattuk soká’ a dolgot, mert itt már késő délelőttre járt az idő, kint pedig a havazás újult erőt gyűjtött. Még vetettünk egy pillantást a meteorológiai térképre: huhh, szerencsére Linz után, Bécs előtt már jó az idő, nincs csapadék, csak addig kell kibírnia az autónak. Aztán vetettünk rá még egy pillantást, csak úgy dinamikájában – ja, nem, tévedtünk, a felhősáv gyorsabban mozog, mint az autók, tehát úgy néz ki, hogy mire Bécshez érek, már ott is szakad. Pontosabban: jó eséllyel egész úton hazafelé meglesz a saját, tömör, pelyheket okádó hófelhőm. Éjen, én leszek az inverz Napkirály! Az is rang, nem?

Én Tibi túró-akciója közben összeszedtem a cuccaimat, s felvettem azt az IXS motoros aláöltözőt, amit még a Zách Danival lezavart, esőben és ronggyá ázásban dúskáló, trieszti motoros túránk után kaptam tesztelésre 2009 végén, s amit 2010 februárjának-márciusának fordulóján is hordtam végig, amikor Domsjőbe mentem a Pontonért. Tartós cucc, még mindig egyben van, teszi a dolgát, pedig tizenkét éve hordom szinte minden nap, késő ősztől kora tavaszig motorozáshoz, hiszen városban mindig robogóval járok. Leereszkedtünk a jégverembe, azaz a halál hideg leheletét felénk pihegő garázsba. A huzat miatt mínusz tíznek tűnt a hőmérséklet, de nyilván plusz volt a fok, hiszen az Alfáról az éjszaka során leolvadt az előző napi hó, sőt, a víz is leszáradt, ami elmond valamit a hideg és huzatos garázsok titkos receptjéről. Az autó nem ember, pláne nem cica, s lehet, hogy jobban szereti az ilyen tartásmódot. Bár a Scalino koszos volt, be kell vallanom, őrülten dögösen nézett ki a sok unalmas, modern izé között. Olyan – igazi volt. Aranyos. Vagány. Kívánatos.

Csak nem ilyen időben. Kinéztem a garázs elé, a vastag hóba, nem lett volna idegen, ha egy Mikulás rázogatta volna felénk a szaloncukorral tömött zsákját, és arra gondoltam – normális ember a sarki közértig nem indulna el most autóval. Aztán meg pláne nem ezzel az autóval, bár normális ember nem jár ilyen autóval sehova, maximum megnézi, és arra gondol, micsoda pénzkidobás egy ilyen régi szart életben tartani. De nekem sietnem kellett, dolgom volt otthon, és az Alfa lett az egyetlen eszköz, amivel hazajuthattam. Ha már egyszer voltam olyan hülye, és leverekedtem magam az előző esti repülőjáratról, miközben otthagytam ajándékba egy valag pénzt a légitársaságnak.

Némi turkálás után megtaláltam a csomagtartóban az eredeti rendszámtartó csavarokat, bejelöltem a lyukak helyét, közben Tibi elöl ugyanezt művelte a másik rendszámmal, majd a két plakettet felmarkolta és eltűnt a kis szerszámos bungiban. Majdnem sikerültek a lyukak, amiket fúrt, csak kicsit kellett tágítani rajtuk, hogy a csavarok betaláljanak, de az a hidegben eltöltött bő háromnegyed óra épp elég volt ahhoz, hogy a maradék kedvem is elmenjen a hazaúttól. Viszont tudtam – csak el kell indulnom, megtalálnom az autópályát, és ha eltalálom a tempót, aminél a legkevésbé akar kiesni a kardán, onnantól már faljuk a kilométereket a Scalinóval.

Összepakoltunk lent, aztán összepakoltunk fent, bekészítettem a navit, felcuppantottam az Osmo akciókamerát és kitettem a műszerfalra a kis Bose-t. Majd olaj-, fékfolyadék- és hűtővízszintet ellenőriztem. Készen álltam, azaz, ha pontos szeretnék lenni, a készen állás nem épp ilyen, de többet hirtelen nem tudtam tenni az ügyért. Búcsúból hátat paskoltunk drága Tibivel, aki ugyan meghatottnak látszott, de szerintem inkább a megkönnyebbülés sóhaja volt az, ami elhagyta a száját, én meg nagy kipufogó-dörmögés közepette nyakamba vettem Európát. Távozás közben szinte hallottam, ahogy a kövek óriási dörrenéssel a padlóra zuhannak a Kovács-Vass-kolónia tagjainak szíveiről. Barátaim, isten látja lelkem, nem akartam veletek ennyire kicseszni. Úgy, izé, alakultak a dolgok.

Így, nappal már láttam, mit művelnek a fűtés kezelőszervei, amelyek csak szemre olyanok, de funkciójukban mások, mint az én újabb fajta Bertonémé. Rá tudtam tekerni a teljes meleget (naná, hogy épp a másik kallantyú volt, mint gondoltam), a levegő flepnit meg kinyitottam. Pár perc múlva már valamit langyit lehelt a rendszer, s csodák-csodája, ezzel a pára is elkezdett eltűnni először a szélvédőről, aztán az oldalablakokról is. Nocsak, nocsak, ha nem vigyázok eléggé, a végén még úgynevezett autózásos körülményeket teremtek…

Már amennyire normális látási viszonynak mondható a szakadó hóesés, a bazaltszürke ég és a lebegő sópermet – egészen élvezni kezdtem az autót. A kormány holtjátéka minimális, könnyen mozog, a váltó határozottan finom és pontos, eszeveszett jó a fék, a motorban pedig van kraft, bár fent mintha kifulladna kicsit. Működik a fűtőmotor, csapkodnak az ablaktörlő-karok, a szélzaj se vészes, legalább is, így az ajtó negyedszeri becsapása után. És… végre itt az autópálya alattunk.

El kell mondanom, megdöbbentett, milyen jól tapadnak ebben a cudar időben a nyári Vredestein Giugiarók, amiket az előző tulaj alig valamivel a halála előtt megvett az autóra. Egyáltalán nem akartak megcsúszni a nyálkás talajon, pedig, amíg el nem értem az autobahnt, néha egészen erőseket kellett kanyarodnom.

Valahol 110-115 között találtam meg az ideális sávot, ahol a legkevésbé akarta szétvetni az autót a vibráció. Néha szinte úgy tűnt, nincs is semmi baj, de mihelyt a tartomány valamelyik széléhez közelítettem, a fellépő vibráció azonnal emlékeztetett rá, hogy odalenn a gépházban felkelést fontolgat a munkások szakszervezete.

Pár tétel, amit viszont az ember nagyon tud értékelni egy öreg, ismeretlen, frissen megvett autóban: az olajnyomás fixen, egészséges magasságokban stabilizálódott, a kormány egyenes haladás közben középen állt, az autó a gödrök és nyomvályúk hatására nem mászkált konokul egy irányba, tehát futómű-vonalon eléggé rendben levőnek látszottak a dolgok. A meglevők mellett még: semmiféle új zaj nem jött elő, elmaradtak a gyanús szagok, füstpamacsok és egyéb aggasztó jelenségek.

De ettől még aggódtam, mert ez a fajta autóhasználat még nekem is kicsit idegennek tűnt. Az egyik probléma, ami nagyon sok barátom autójával előjött hasonló, spontán hazahozatali akciókban, hogy a tank tele volt rozsdával, amit az AC-pumpa fokozatosan mind jobban felszívott, s benyomta a karburátor szűk járataiba, fúvókáiba, eltömítve a teljes rendszert. Márpedig nekem semmi kedvem nem volt iker-Weberek atomokra szedéséhez a pálya leállósávjában. Hiszen még elakadásjelző háromszöget se találtam a csomagtartóban, s csak az a láthatósági mellény adott volna biztonságot, amit Ömür búcsúzóul becsempészett az autóba.

De nem is kell akkora probléma, hogy a motor ne működjön, vagy a kardán ledobja magát az útra, hogy elakadjon az ember ilyen cudar viszonyok közt. Elég, ha eltömődik a fűtőradiátor, ha kidurran egy vízcső, bekap valamelyik fék, vagy épp csak az ablaktörlő makacsolja meg magát. Tiszta sor, hogy hideg, latyakos időben, autópályán minél teljesebb autóra van szükség a közlekedéshez. Erről az Alfáról pedig már én, az azt alig egy napja ismerő illető is többet tudtam, mint maga az eladó, Ömür. Pontos információkkal legfeljebb Igor Paulinyi szolgálhatott volna, aki 1989-ben Németországba hozta Brindisiből az autót, s az utolsó pillanatig, 2020-ban bekövetkezett haláláig ragaszkodott hozzá. Csak ő, halottként, sajnos erre már értelemszerűen képtelen. Eh, bizakodjunk, az bent tartja az emberben a lelket addig, amíg le nem rohad. Aztán, majd ha a falhoz érünk, ráérek eldönteni, hogy bontom-e, átugrom-e, vagy megkerülöm. Mármint a falat, nem az Alfát.

A Scalino viszont semmi jelét nem mutatta annak, hogy be akarna rajta dögleni bármi is, olyan volt, mint a 105-ös szériájú Alfák általában – beindult, ment. Tudom, mert most már azért elég sokat beletettem ilyen autókba az életem során és mind extra megbízható volt. Egykedvűen hörögte magát tova a Busso-blokk 106 lóereje hátán, s be kell vallanom, egészen jól kezdtem érezni magam benne. A fűtés, ha nem is volt egy Zsiguliéhoz fogható, de azért kellemesen megmelegítette a belső teret, az ülés, aminek ebben teljesen más a formája, mint az én újabb Bertonémben, meglepően kényelmes volt, így, bő száz kilométer megtétele után is.

Harmad tanknál inkább kiálltam pályáról, feltölteni a kocsit benzinnel. Alaptrükk: ha rozsdás a tartály, érdemes viszonylag magasan tartani a szintet, mert úgy kisebb annak az esélye, hogy a merülő cső felszívja a sok rittyót az aljáról. Miközben az Alfa szervezete magához vett egy kis E10-et, az enyém ugyanezt tette némi koffeinnel a kávézóban. Közben kifelé bámultam, és sehogy nem akartam elhinni, hogy az a ma már tényleg ritka és nehezen beszerezhető Alfa, amelyikről odakint olvadozgat a latyak a hóviharban, az enyém. Ez nem lehet. Még a kis Bertonét se hittem el, pedig az négy éve megvan. Ez meg… A Holy Grail. Közben persze folyamatosan forgott valaki a Bertone körül – a télies hangulatú autópálya-pihenőhelyeken Németországban se gyakori az efféle autó, még ha arrafelé arányaiban sokkal több oldtimer tapodja is az utakat, mint nálunk.

Amikor rés támadt a népszerűségi gyűrűn, gyorsan az autóhoz siettem, indítóztam – huhh, simaliba, azonnal indult -, becsaptam az ajtót… mondom, becsaptam az ajtót…, mondom bebasztam az ajtót és elhajtottam. Aztán kicsivel odébb megint bevágtam az ajtót, amúgy tudományosabban. Ezen a ponton azért tényleg elég borzalmas ez a kocsi – csak hogy legyen egy kis ponton is a sztoriban.

Münchent elhagyva, Ausztriához közeledve megfogadtam Tibi tanácsát és Braunau am Inn felé, letértem az autópályáról. Szerintem neked is jobb, ha elkerülöd a határvadászok kekeckedését, inkább ne adjunk nekik esélyt arra, hogy szétszedjenek, mondta még Münchingenben. Tehát nekem itt jött pár tíz kilométernyi országúti autózás, amit már határozottan, de tényleg nagyon élveztem.

Volt már jó pár ilyen pillanatom az életben, amikor a magyar legalizálás, restaurálás, alapvetően az összes minden előtt álló, frissen megvett autóval, még odakint, a vásárlás helyén autóztam, épp nem volt rossz semmi (vagy legalább is kiszűrhetően), s egy pillanatra az az illúzióm támadt, hogy már benne vagyok, kész. Ezek a pillanatok pedig néha édesebbek, mint a valódi, rendszámos birtokba vétel, valahogy úgy, ahogy a gyereknek a mese is sokkal varázslatosabb, mint amikor megmutatják neki, hogy nézd, itt egy kulipintyó (házikó), itt egy vasorrú bába (öreg néni), egy sütő (nini, ilyen van otthon is) és akkor most jön Jancsi és Juliska. Ezek a Cinemascope-Kodachrome momentek. Érdemes kiélvezni őket, mert alanyi jogon jók. Meg aztán: lehet, hogy utána soha többet nem lesz már hasonló a hangulat, mert az autóról kiderül valami – például, hogy nem menthető. Olyan is volt már. Tudom, pesszimista vagyok, de hosszú tapasztalatból vagyok az. Néha nem árt úgy hozzáállni: ezt a rakat pénzt, amit kihajítottam az ablakon, erre a pár pillanatra dobtam ki. Mert láttunk már olyat, hogy így alakult.

De nekem már több száz kilométernyi bizalmam volt addigra az autóban, egyáltalán nem éreztem, hogy nagyon meg akarná adni magát, egyébként is, mondom, alanyi jogon élveztem. Ki volt fizetve, papíron az enyém volt és ment, ennyi elég is hozzá. Esküszöm, ha az ajtócsapkodási kényszer és a kardánremegés nem lett volna, no meg kapott volna egy is gyújtás-, karbihangolást, tökéletesen élveztem volna az utat. De a körülményekhez képest így is szenzációs volt az a szakasz, sokkal kellemesebb, mint amire számítottam.

Tekeregtem a kanyargós bajor, majd kanyargós osztrák utakon – nem volt sok különbség köztük, ötven kilométeren volt rajtuk annyi úthiba, mint egy átlagos magyar út ötven métere alatt. Szólt alattam Giuseppe Busso remekműve, s egy olcsó, faluszéli kúthoz betértem tankolni. No, igen, ez már a falusi Ausztria – grüssgott helyett servus volt a köszönés, a helyi alkeszek pedig koszos ruhában támasztották az asztalt, sörrel a kezükben. De a kávé itt is finom volt, a benzin olcsóbb, mint odaát, s ha már megálltam, sebtében vettem osztrák matricát is az autóra.

Alig húsz perccel később beértem Braunau am Innbe, amely egy hangulatos, cuki, azaz gemütlich kisváros, olyan vasúti terepasztalra való fajta, mint az osztrák települések jókora hányada. A hely – azon a fontos tényen kívül, hogy innentől elmondható, már járt ott egy Alfa 1600 Sprint GT is – arról nevezetes, hogy itt született Hitler. Biztos lett volna pár honfitársam, aki ettől emelkedett hangulatba kerül, engem inkább nyomasztott a dolog, ezért a főtéren kattintottam kettőt, csak úgy dokumentarista jelleggel, megnéztem az olajszintet, majd húztam a francba.

Némi kanyargás után ismét a pályán találtam magamat, s rájöttem, hogy 1) az autó elég jól fogyaszt, mert ennél a számára laza tempónál jóval kilenc alá jött ki az étvágya; 2) hogy kardánmocorgás szempontjából 125-130 között van egy sokkal kellemesebb, rezgésmentesebb sávja. E megfigyeléseken felbátorodva, onnantól emeltebb tempóban faltuk a kilométereket, csak egyvalami zavart – hogy sem a hűtővíz, sem az olaj hőmérsékletéről nem volt fogalmam, azok a műszerek ugyanis semmiféle kocogtatásra nem akartak életre kelni.

Lassan sötétedni kezdett, beüzemeltem hát a zenét, betettem a Simon & Garfunkeltől a Bridge Over Troubled Water című lemezt, amelyről sok szám szerepel a Dustin Hoffman főszereplésével készült, Diploma előtt című filmben. Igen, abban, amelyikben Hoffman már harminc körüli színészként egy tizennyolc éves, gazdag családból származó srácot alakít, aki végzős diákként kap egy Alfa Spidert. Akkorit, 1967-est, valószínűleg egyidőset és azonos technikájút az én autómmal. Jó kis film, én sokszor láttam, a rendezés, a színészi játék és a sztori miatt önmagában is megállna a lábán, de nekem a zene és az autó még hozzátesz két újabb dimenziót.

Hangulatban voltunk, na. És még a lebukó nap is kisütött a felhők alól. Olvadoztam. Alanyi jogon.

A Salzburg-Bécs közti hosszú, unalmas szakaszt intenzív zenehallgatással vertem agyon, betettem az ilyen utakon nagy kedvenc Crosby, Stills, Nash and Youngomat. Simán csak Neil Youngot sajnos nem lehet hallgatni már a Spotify-on, mert a zenész leszedette magát onnan valami politikai tiltakozásból. Alfácska közben meg se rezzent az emelt tempó miatt. Hiszen, ha a kicsi 1300-as is lazán utazik 130-140 között, akkor ennek a jóval erősebb autónak meg se kellene, hogy feküdje a gyomrát ez a sebesség. Aztán Linz után elkezdtek cudarba fordulni a dolgok. Ismét szemerkélni kezdett a hó, először csak kicsit, aztán egyre nagyobb pelyhekben. Feljebb tekertem a fűtést, amit korábban már alaposan visszavettem, mind gyakrabban nyúlnom kellett az ablaktörlő kapcsolójához, ezekben az Alfákban ugyanis nem volt még szaggatott üzemmód, sőt, az ilyen régiekbe még fokozatból is csak egyet adtak.

Bécstől negyven kilométerre lehettem, már sötét éjszaka volt, óriási forgalommal körülöttem, amikor hirtelen éleset durvult a helyzet. Egyre több lett a hó a pályán, nekem meg elkezdett ki-kipörögni a hátsó kerék – ez ugye, ott hajt.100-ra visszavettem a tempót, de az autó még így is izgágán ficánkolt minden alkalommal, amikor a kerekek kiléptek a viszonylag latyakmentesebb kerékvályúból. Elértem az elágazást, ahol egyenesen továbbjuthat az ember a Bécsen átvezető, tömött autópálya-szakaszra, jobbra viszont Alland felé el tudja kerülni az egész tumultust. Mint tudjátok, az egy hosszú, meredek emelkedőből és még hosszabb, de kissé kevésbé meredek lejtőből áll.

Pillanatra megremegett a kezem a kormányon. Ha a Waze utasítását figyelmen kívül hagyom, és az elkerülő helyett inkább egyenesen hajtok tovább, megúszom az emelkedőt, viszont jó eséllyel durva dugóba keveredek. A Waze viszont makacsul jobbra akart vinni. Ki vagyok én, hogy ellentmondjak neki?  Elfordultam hát. Nos, hamar hívogatni kezdtem a nyári gumikon alpesi sítúrára indulók védőszentjeit, de már nem volt visszaút.

Ahogy erősen emelkedőbe fordult a pálya, úgy kezdett egyre jobban szakadni a hó. Azon a szakaszon pedig elvérzett az osztrák hómentesítés, mert már egyáltalán nem látszott ki semmiféle aszfalt, még a keréknyomok alján sem. Én pedig tovább csökkentettem a tempót, mert az Alfa fara ötven méterenként meg akarta előzni az orrát. Mögöttem elkezdett feltorlódni a sor, balról türelmetlenül előztek a benga szabadidőautók, én pedig fogcsikorgatva küzdöttem a kormánnyal, a tapadás hiányával, a saját félelmeimmel, hogy rommá töröm. És már csak harmadikban voltam, az autó fara pedig hol balra, hol jobbra állt keresztben, mint 1984-ben a futózott gumis Zsiguli taxié az Erzsébet hídról az M7 irányába, a Gellért-hegy oldalában felfelé hajtva, egy decemberi, havas-fagyos napon.

A távolban egyszer csak borzalmas mennyiségű villogó fénye tűnt fel, voltak ott sárgák, kék-pirosak. Valami nagy baj lehet, csak engem meg ne állítsanak, futott át az agyamon. Itt vagyok egy erősen magyarázni való német Kurzzeitkennzeichennel egy abszolút gyanús kinézetű, vénséges-vén olasz sportkupéban, aminek ráadásul a hangja is elég nagy. Már kettesben kínzom felfelé az autót, kipörgő (láthatóan nyári gumikkal szerelt) kerekekkel a mély hóban – ha engem itt nem szednek ki, akkor senkit.

Egy kilométerrel és két kanyarral odébb megláttam a nagy villódzás okát. Ott akadt el a derékhad. Voltak álló autók a gyorsító sávban, a leállósávban, a leállósávon túl, az útszéli árokban, néhány hókotró pedig megállt az összetorlódott autók mögött, a belső sávban… Drámai volt a helyzet, a hirtelen jött téli csatában elesett a bécsi elkerülő. Csak egy keskeny nyom volt szabad, a külső sávé. Azon még szivárogtak felfelé az autók. Többek között én is, már egyesben nyúzva a motort, kábé 15 km/h-s sebességgel, immár fixen jobbra kitett seggel, bömbölve.

Látnotok kellett volna a rendőrök arcát, ahogy elaraszoltam előttük, utoljára akkor villant el mellettem ilyen rendőri arc, amikor az óbudai alsó rakparton, 1992-ben megmutattam a fősulis haveroknak, hogy BSS-119, azaz a Renault 5 Alpine Turbóm sebmérője megüti azon a szakaszon a 200-as vonalat, s épp igazoltattak valahol a Komjádi uszoda vonalában. Fel se emelték a kezüket. De ezek a derék osztrák őrök talán még azoknál a régi, magyar kollégáiknál is jobban elképedtek. Mert arra, hogy látnak egy rakás összetört, elakadt autót, hogy órákat toporognak majd kint a váratlanul jött fagyban, még csak-csak felkészültek. De olyanra, hogy egy ideiglenes német rendszámos, közel hatvan éves olasz sportkupét szpottoljanak, amint full bródszájdban, lépéstempóban, üvöltő motorral küzdi magát felfelé az allandi dombságban, nos, arra képtelenség kiképzést kapni.

Én viszont tényleg nem állhattam meg. Ha így történt volna, olvadásig nem tudok újra elstartolni, de amíg az megjön, én megfagyok, mert az Alfa menet közben ugyan tudott lehelni némi meleget, de alapjáraton pillanatok alatt kihűlt a fűtőrendszere. Na meg, ott volt még a rendszám kérdése is, amit nem volt igazán kedvem megvitatni senkivel, még ha úgy is tudtam, minden rendben van. Ezek itt nem németek, hanem osztrákok. A német rendőr gyakran emberséges, az osztrákokkal viszont volt már jó pár kellemetlen ügyem. 1992-ben kis híján le is csuktak, akit érdekelnek a cifra történetek, az olvassa el a harmadik könyvemet, az Autóm, a drog címűt, abban benne van a sztori.

Talán a helyzet lehetetlensége miatt, de nem szedtek ki. Kővé dermedtek. Utánam viszont elakadt a következő autó, a következő öt kilométeren tehát a teljes autópályás bandát elveszítve, továbbra is egyesben, keresztben gyötörtem tovább az Alfát. A magam szórakoztatására itt megpróbáltam felidézni, ahogy a kocsit két nappal korábban, először megláttam Magstadtban, és feltettem magamnak a kérdést, képes-e ez akár tíz kilométert megtenni egyáltalán… Hát, úgy tűnik, rajta nem múlt semmi még ebben a pokolban sem, legfeljebb a gumikon. Mert jók ugyan a Vredestein Giugiarók, de azért nem minden körülmények között. Hóba téli gumival megy az ember, na…

Annyira nehéz volt az a húsz percem, hogy még forgatni se tudtam – a szélvédőre tapasztott akciókamera közben lemerült, kézbe vett Osmóról szó se lehetett, mert nem mindkét kezemre volt szükségem, hanem az lett volna a legjobb, ha növesztek még kettőt, vagy inkább négyet, mert oda, akkor Siva is kevés lett volna. De a hegy tetején, kicsit tapadást találva, kettesbe, majd hármasba kapcsolva azért csináltam egy kissé remegős hangú helyzetjelentést a kamerának is.

Csak hogy azonnal eldobjam – szó szerint – a készüléket, ahogy a csúcson átérve lejtősbe fordult az út. Ilyen helyzetekben mindig bennem van ugyan a reflex, hogy finom fékezéssel ellenőrizzem, mennyire tapadnak a gumik, ám a konferálás miatt észre se vettem, hogy már lejt az út, és az autó felgyorsult harmincra. Csak akkor leheltem rá a fékpedálra. Frászt kaptam azonnal.

A négy kerék egyszerre blokkolt, miközben nulla lassulást éreztem. Tükörjég ez, bazdmeg… Párszor éltem már át hasonlót, és tudtam, hogy ilyenből nagyon nehéz kiszedni egy blokkolásgátló nélküli autót, mert vagy kormányzol, vagy lassulsz, az ABS-es legalább jó darabig irányítható marad. Egy ilyennél addig szokás blokkolóra fékezni a kerekeket, hogy azok összekaparjanak némi havat, s úgy, némi szerencsével elkezd fogyni a sebesség. Viszont amíg a kerekek blokkolnak, esélyed sincs kormányozni a gépet. Alland után pedig kanyargós ám a pálya…

Fuhh. Pokoli küzdelemmel visszavettem a tempót tízre, s azt pattanásig feszült idegrendszerrel tartottam utána vagy tizenöt kilométeren át. Fárasztó ám az ilyen, pláne bő hatszáz kilométer levezetése, illetve két, feszültséggel teli nap után. De a védőszentjeim túlóráztak aznap, tehát ezt is megúsztam.

Képzelheted, hogy éreztem magam, mire a Budapestre vezető pályaszakaszba csatlakoztam Schwechatnál. Onnantól kezdve letojtam, hogy szakad a hó, mert ott már el volt takarítva a latyak nagy része. Ausztriában még csak százharminccal toltam a Bertonét, de ahogy átértem Magyarországra – ahol ráadásul csak barátságos havas eső esett, nem hó -, elengedtem a gyeplőt.

Jól megy ám az ezerhatos. Nem úgy megy jól, mint egy ezerhatos Zsiga, mert annyira az 1300-as Alfa megy jól. Vagy kicsit jobban. Nem barátom, ez már autózás, erre vágytam igazán, amikor eldöntöttem a váltást nagyobbra. A határ után beestem a benzinkúthoz, ahol két kutas és egy vendég is kérdezősködni kezdett az autóról – végre itthon, ahol éjjel is működik az autóbuzéria!

Pár órával később, széjjeltaposott aggyal, hullafáradtan, de büszkén gördültem be a garázsunk elé. Épp egy perccel jártunk akkor éjfél előtt, ugye ez még a szombat este. Turkálni kezdtem a kulcscsomóm után, hogy kinyissam a kaput és a garázsajtót. Sehol nem találtam. A telefonom fényénél elkezdtem módszeresen felforgatni a cuccaimat, s egyszer csak bevillant a kép, olyan távolról, mintha évekkel ezelőtt történt volna – hát, tömény volt az elmúlt pár nap.

Azt automatikusan a bőrdzsekim zsebébe tettem, ahogy szoktam. A bőrdzsekimet meg a robogó dobozába. A robogó pedig Kozma Zsoltinál van, Pestlőrincen, ahol hagytam (két résszel ezelőtt), amikor kivitt a reptérre…

Kezdett már amerikai filmbe átmenni ez az egész túra. Tényleg, most tényleg, ezt miért…? Végiggondoltam, kit tudok felcsörgetni ilyenkor. A feleségem rég alszik, mert másnap hajnali négykor kel, ugyanis jegyzőkönyvvezető lesz a szavazáson. Őt nem ébreszthetem fel, nem is tudnám, mert a telefonjait lent hagyja ilyenkor a konyhában. Norbi fiam ilyenkor már szintén rég alszik, és mivel telefonaddikt, ezért tőle éjszakára mindig elvesszük a mobilt. A Bálint pedig szombat este a legritkábban van itthon, mert vagy az egyetemi, vagy a gimis, vagy az általános isis baráti körével bulizik. Sok az ismerős a telefonjában… Azért őt megpróbáltam. Csoda történt. Felvette. Otthon volt. Tanult.

Lejött, beengedett, megnézte az autót, neki speciel nagyon tetszett (nekem is, borzasztóan, én elfogult vagyok), aztán felmentünk a házba. Töltöttem magamnak egy pohár Lagavulint (ilyenkor megérdemlem), megkérdezte, van-e tíz percem dumálni, mert történt vele egy s más…

Negyed háromig beszélgettünk. Mert autó ide, fáradság oda, az embernek a gyereke a legjobb szórakozás. Hogy a Scalinóval mi van? Másnap kimostam a rittyóból, kinyitogattam, megnézegettem közelről. Egyszer azt is elmesélem, megvannak a fotók és mutatok majd valami jópofa meglepit is. De most, hogy mindenki tudja, szépen hazaért, legközelebb más sztorival folytatom.