Ép elemekre vadászunk az olajos sárban

Hogyan is szól az a hülye kínai mondás? Hogy kétszer nem tudsz ugyanabba a patakba lépni? Meccsoda baromságg. Én tudok tízszer is, akármilyen időtávlatokban. Mert megint egy drága romhalmaz közepén ülök, amit legegyszerűbb lenne besöpörni valami bokor alá, körülnézni, elegánsan felpattanni és egy finom torokköszörülés után odébbállni. Nem, nem is láttam, mi van ott, ja, hogy egy autó! Nahát, micsoda förtelmes emberek, csak úgy ledobták ide…

Persze nem tennék ilyet, egy papír fecnit se dobok el az utcán, pláne nem az erdőben, de mostanában kéjes érzés tölt el, ha eljátszom a fenti gondolattal.

Nem ér a nevem! – ordítottam kisdobos koromban hasonló helyzetekben, jelezve, ki akarok szállni a játékból, mert rohadtul nem tetszik már az egész. Igen ám, de amit megtehet egy nyolcéves gyerek, mert a pajtijai legfeljebb lehülyézik, aztán némi vállvonogatás után kezdődik valami másik játék, annak felnőtt korban már súlya van. Pláne ha az a súly egy közel negyvenezer eurós teher az ember vállán, amiről azt érzi, mindjárt elejti. Ha meg nem ejti el, akkor simán esély van arra, hogy őt, magát nyomja be egy-két hónapon belül az iszapba teljes testhosszban, fuldoklásig.

Hogy tudok ekkora barom lenni? Hogy a sokadik eskümet is megszegem, amikor már annyiszor ültem korábban e gödörben, kezemben a felismerhetetlenségig koszos, olajos, eltorzult, rozsdás, hiányos alkatrészeket tartva? Amelyek, ha pótolni akarom majd őket, amúgy, jó állapotban vagyonokat érnek, avagy rosszabb esetben pótolhatatlanok. Erre most itt vagyok megint.

Sebaj, ha nincs ekrazitod (veteránra lefordítva: végtelen pénzed és egy szabad slotod a HK Engineeringnél, a Crosthwaite & Gardinernél, Jim Stokesnál, vagy a Kienle Mobiltechniknél), akkor ezt a hegyet csak hosszú lapátolással tudod elhordani. Lássunk hát neki.

Azt követően, hogy Nózi a legutóbbi beszámoló végén relatív biztonságba került Hamza Csabi karosszériás műhelyében, nekem hátravolt még egy megbeszélésem Horogh Árpi garázsában. Mert az oké, hogy a karosszéria majd elkészül valahogy, valamikor a Csabinál, s hogy azon aztán valahogy majd lesz fényezés – bár az eddigi árajánlatoktól dobtam egy masszív hátast -, de ezzel csak az egyik nagy öregautós problémát, a korróziót és a pléhtesten keletkezett tákolási nyomokat tüntettem még el.

Erre te, aki olvastad a beszámolókat az autóról azt mondod most: igen, de a Nózi motorja jó volt, a váltója szépen kapcsolt, a futóműve egyben levőnek tűnt, istenien fékezett, dudált, világított, ablakot törölt és szinte vadiúj felniken és gumikon gurult, amikor megvetted, ember. Mit kell ezen még a lakatoláson és a fényezésen túl csinálni?

Hm. Nagyjából minden mást. Az ezer és apró elem felületi korrózióját meg kell szüntetni. Egyenként. A belső térben a tucatnyi kárpitszakadással, színváltozással is kezdeni kell valamit. Ott vannak a folyások, a zajos kipufogó, az érzetre még jó, de kiszedve, kézben már igencsak viseltesnek tűnő futómű-, fék- és szellőzőrendszer-alkatrészek. No meg a századszám porladozgató, illetve hiányzó, gumiból készült átvezetők, csillapítók, bakok és csövek, amik most még ugyan tartanak, de már nem biztos, hogy sokáig. És persze a kéderek. A csuklók. A zárak. A leffentyűk, bizgentyűk, herkentyűk és egyéb –tyűk.

Van a restaurálásban egy csomó, nagyon szomorú dolog. Mert az átlagos polgár mit lát? Egy ronda autóból, ami kopott, fakó, itt-ott horpadt, esetleg lukas, lett egy csillogóan szép, újszerű, kívánatos.

A veterános viszont mit lát? Hogy az autó története elveszett a sok friss lemezben, mázban, új alkatrészben. Hogy már nem mesél a bagós tulajdonosról a kopott hamutartó, nem hallatszik vissza rég volt, apjuk szép autójára büszke gyerekek (akik azóta bácsik-nénik lettek) kacagása a hátsó ülésről, mert a Superfast-kerekes Matchbox tűtengelye ütötte lyukak, térdkalácsok által megnyújtott felületek, fényesre koptatott könyöklők mind eltűntek, amikor felkerült az új műbőr. Mert az 1973-as szicíliai nyaraláskor (az előző tulaj életének legszebb nyara volt amúgy) meghúzott ajtóról már megint úgy csillog, mint amikor a jármű vadonatúj, és szükségképpen steril és történettelen volt 1966-ban. Mert a csinos feleség tűsarkú topánjai által kikoptatott kis lyukak eltűntek a jobb egyes lábtérből az új, Cicognaninál beszerzett gumiszőnyeg-garnitúrával…

Mert, ahogy egy bölcs veterános mondta vala: az eredetiséggel egyvalamit tud tenni az ember: elpusztítani azt. De sajnos a magyar veteránvizsga-szabályok nem kedveznek az autók muzeális állapota (mert a muzeális a konzervált, nem pedig a gyári új, ezt mindig, mindenki összekeveri) megőrzésének, nálunk vagy csitti-fitti, vagy nincs rendszám.

Ezért – bár megszakad a szívem, ahogy elődöm, a gütersloh-i Dr. Igor Paulinyi harminchárom éven át tartó boldog autózásának minden nyomát eltüntetem ebből az Alfából, s néha egyenesen már úgy érzem magam, mint valami történelemhamisító, avagy a Palmirát földdel egyenlővé tevő ISIS-katona, de felújítok, nem tehetek mást. Ennek az autónak vagy az utolsó alkatrészén is elhasal majd az életéért kapaszkodó gekkó, de még a légy is, vagy nem lesz rendszáma, mert egykörös fékkel autóként ez nálunk nem kerülhet forgalomba. Az ember fogadja el a játékszabályokat, ha már egyszer kretén autót akar, nem egy Toyota Avensist. Valamit, amit nem a tisztességéért becsül, hanem őrjöngve szerelmes bele.

De van egy másik probléma is az ilyen alkatrészekre szedős restaurálással. Ilyenkor ugyanis kilométerek ezreit, tízezreit, használatban töltött hónapokat, éveket dobsz el a kocsiból. Hiszen repül a kukába az a kicsit kiszopósodott szilent, amivel az autó még évekig vígan eljárt volna, mert soha, senki nem vette volna észre azt a kis kezdeti eróziót. A túl könnyen mozgó gömbcsuklót is kicseréled a futóműben, mert lehet, hogy bírna még három vizsgát, na de… ha nem? Akkor a frissen csillogóba tett autót szeded majd szét megint? Nincs annál rosszabb érzés. És nyilván kicseréled az összes, parányit is gyanús más alkatrészt is, mert a verda most van széjjel, nem jövő ilyenkor (bár még az is eljöhet, ahogy a dolgok tempóját nézem). Olyan alkatrészeket dobálsz ki tehát, amelyek, ha a kocsi egyben maradt volna, nagy valószínűséggel még sokáig bírták volna a kilométert.

És mondok még rosszabbat, s ezt a veterános tapasztalat súgja nekem. Telerakod a készülő autót új, pontosabban utángyártott alkatrészekkel. Egy részükről már beépítéskor látni fogod, hogy a méretük nem passzol, az anyaguk hitvány ahhoz az ötven pluszos cucchoz képest, amit épp kiszedtél. Igazgatsz, reszelsz, görbítgetsz, feltöltesz ragasztóval, aztán valahogy megoldod, összerakod, bár a kérdőjelek ott sorakoznak a nyúlt agyadban. Meddig lesz ez így jó?

A modern gumialkatrészekről tudjuk, hogy egy ideje már kötelező kihagyni belőlük az öregedés-gátlót, minek következtében egy-egy kéder, szilent már nem negyven, hanem csak négy évig tartja meg a formáját, méretét és konzisztenciáját, utána szétreped. Mivel az állatoknál több nagyságrenddel okádékabb faj vagyunk, ennek pedig egyenes következményeként láthatjuk az utak mentén halmozódó, illegális hulladéklerakókat, ha pedig tengerpartra utazunk, gyönyörű szemétgyűjteményeket szpottolhatunk az öblökben, strandokon, természetvédelmi területeken is, s ha szegényebb helyeken járunk, érezhetjük a fűtési szezonban melegítésre használt, a kéményeken át extrém rákkeltő füstként távozó műanyag és gumi cuccok isteni illatát is, ezért én, személy szerint támogatom ezt a „ne legyen túl tartós”-mozgalmat.

Minél kevesebb, s azon belül is minél bomlékonyabb szintetikus anyagot adsz a buta emberállat kezébe, annál tovább lesz itt élet. Ami ugyanis nekünk megnyugtatóan tartós, mert bír vagy huszonöt-harminc évet, abból utána kétszázötven másik évre szemét lesz az árok partján. Képzeld el, ha már Mátyás király korában is lettek volna gumiabroncsok, nejlonszatyrok és festékes vödrök… Ugye?

És hogy erre a kijelentésre háborogni kezd a járműveket óvó, ápoló, az életben tartásukért komolyan megküzdő veterános társadalom? A szemetelőkhöz képest sajnos mi vagyunk jelentős kisebbségben. A mi érdekeink csupán forgácsszilánkok egy sokkal nagyobb gépezetben, mert ne feledd, mindig az agyatlan többséghez igazítják a rendszert.

Na, félre a thunbergizálással, csak azt szerettem volna mondani, hogy a mai alkatrészekkel újjáépített veterán már sose lesz olyan tartós, mint új korában volt, mert az utángyártott cucc pontatlanabb, rövidebb életű az eredetinél. Ennyi lett volna a lényeg.

Térjünk az Alfa egészségi állapotára, legalább is az alkatrészeiére. Kimotoroztam Árpihoz, kinyitottuk a notebookomat a Classic Alfa honlapjánál. Ő már küldött nekem egy előzetes listát mindarról, amit első nekifutásra, cserére szorulónak érzett, én fejből hozzáírtam ahhoz egy rakás egyéb cuccot, amiről meg én tudtam, hogy kellenek majd. Utána két estét ültem a Classic Alfa webáruháza előtt, összeállítottam a bevásárló cetlit, ezzel egymillió fölött jártam. Szerencsére még forintban.

Tudom, vannak más Alfa-alkatrészes cégek is, a szintén angol Alfaholics például, amelyből amúgy évekkel ezelőtt maga a Classic Alfa is kivált. De az Alfaholics kicsit olyan hipszter-cég, mint a Converse vagy az Apple vagy a Magnus Walker. Klassz dolgokat kapsz, általában jókat is náluk, csak mindennek van egy nem teljesen a tudással arányos, fájdalmas felára. Én pedig nem vagyok egy Krőzus, ráadásul a cuccokat az Alfaholicsnál sokkal olcsóbban mérő Classic Alfa a termékeinek 95 százalékát az Alfaholicsszal azonos forrásból szerzi be. Tehát nem fogok többet adni csak azért, hogy számra vehessem a Chris Harris által az őrjöngésig vezetett, karbon vázas Bertone készítőjének a nevét.

Ráadásul sokkal több mindent is árul a Classic Alfa, mint a többiek. Van ugye, a német OKP is, de ők annak ellenére sokkal drágábbak, hogy nem kell vámot-áfát fizetni a cuccaik után. Meg egy csomó linkem van még (az olaszok is drágák, ráadásul nem kommunikálnak, a hollandok, svédek, finnek szintén jóval meredekebb árakon mérik a cumókat), mindet ellenőriztem, s mindig visszatérek a Classic Alfához, az 1300-as Bertone és a Teavaj is nagyrészt az ő cuccaikból volt életben tartva – de szép műveltető szerkezet, most kapnám a körmöst Mazsola tanárnőtől. Lehet, hogy egy-két tétel olcsóbban is beszerezhető máshonnan, de csomagban, sok cuccot csakis tőlük érdemes.

Oké, Árpival kézbe fogtuk a sok koszos szemetet a garázsban, ami elvileg mind értékes autóalkatrész lehetett úgy 56 évvel ezelőtt. Most mondjuk, nem pont annak néztek ki, ahogy pergett belőlük a sok, kicsit nedves-penészes-olajos-zsíros-rozsdás homok és pókháló-maradvány. Én inkább jegyzeteltem.

„Az összes kábel- és csőátvezetőt meg kell venned a tűzfalhoz, a lámpák hátsó oldalához, a hátfalhoz, az utastér lemezeihez, s valamennyi szélvédőkédert, ablakkédert, vízlehúzót, filces vezetősínt, karosszériadugót is be kell szerezned majd” – mondta Árpi bevezetőnek. Még szerencse, hogy Kovács-Vass Tibi segítségével Kussmaul úrtól már meglett a hátsó szélvédő gumija… Annyival kevesebb kell.

„Amint beszéltük, kellene egy új ablaktörlő-mechanizmus a szétkopott helyett, egy bal oldali ablakemelő, kilincsek. Aztán olyanok is, mint a kibillenthető hátsó ablakok gumikockás zsanérjai (6 db), az egyiknek a fém befogatója, a tankjeladóra a gumirátét, a lámpák alá körben gumiszigetelések, de mindenhová, elöl-oldalt-hátul is, mert az összeset pőrén csavarták be a lemezekbe. A lökhárító bakjai alól is hiányoznak a gumi távtartók. És akkor nem beszéltünk olyan cuccokról, mint az agyontákolgatott lábpumpás spricni, a nagyon gyanús AC-pumpa, a fűtéscsap, amin bugyog a korrózió…” – vert pár szóval még mélyebben az adósok börtönébe Árpi.

Elkezdtük kibővíteni a meglevő listát, de végül inkább nekihasaltunk a webáruháznak, és az ott kapható összes tételnél elgondolkodtunk, hogy megvan-e, használható állapotban van-e még, esetleg menthető-e. Másfél millióról így lementünk újra egy alá. Kicsit megnyugodtam. Hazamentem, tisztáztam az egészet, majd előtúrtam az ajtószigeteléseket, oldalablak-gumikat. Kicsit méregettem őket, mint diszkó melletti sikátorban, verekedés előtt a berúgott ellenfelet. Jó drágák, az utángyártottak úgysem mérethelyesek, megnézem majd, hogy én, itthon nem tudom-e őket megmenteni én…

 

 

 

Amit Árpi nem tudott, hogy egy rakás cuccot Imolában már beszereztem – a legdrágábbak a kilincsek voltak, 240 euróért -, Kussmaul úrtól a KVT-féle rendezésben már jött egy rakás cucc augusztusban, s közben megvalósult egy szenzációs mannheimi börze is, ahol végképp istenien sikerült bevásárolnom Alessandrónál. Küszöbök, küszöbvégek, mindenféle gumi-izék jöttek onnan.

Kussmaullal is leveleztem megint Tiboron keresztül, ő is alaposan kitett magáért, tőle lett eredeti, régi légszűrőm (aminek rendes, széles gumipereme van, nem a keskeny, mint az utángyártottnak), spricnitaposóm, ablaktörlő szerkezetem, tankjeladóra való, régi, de teljesen ép gumim (sokkal tartósabb az utángyártottnál), hátsó lámpák aló való gumijaim, egyebek.

Látod, ha egyben hagyom az autót, csak hosszú idő után vettem volna észre a fenti tételek hiányát, elmállását, működésképtelenségét. Hiszen ott jártatok az AMTS-en, mindnyájan azt mondtátok, milyen jól néz ki. Hát, ennyire nézett ki jól…

Így, szétszedve viszont… Hihetetlen, hogy a precíz, a számlák tanúsága szerint minden apró kiadást aprólékosan lejegyző gütersloh-i Alfa-szerviz mennyire slendrián módon szerelte ezt a szerencsétlen Alfát… Meg amelyik még utána jött. Mindegy, most majd jó lesz. Nálam.

Időközben a horpadt és karcos bal első lökhárító-felet elvittem az aranykezű Everling Rudi bácsihoz – már másfél hónapja oda van az alkatrész, lassan ki kell valahonnan gyűrnöm egy másfél óra szabadidőt, hogy elmenjek hozzá érdeklődni, nincs-e készen vele. Ha igen, akkor lehet polírozni, a 105-ös Alfa-széria autóinak ugyanis rozsdamentes acélból van a lökhárítója, mind, nem kell rájuk puccos króm, maximum krómpucc.

Azzal, hogy elment tőle az autó, az örökké szorgalmas Árpi nem engedte el a kezét. Nála maradt a motorblokk, a hűtő, az utastéri radiátor, a fűtésdoboz, egy csomó vas (tartóelemek a kipufogóhoz, váltóhoz, motorhoz és a többi), az első futóműnek azok az alkatrészei, amiket ki lehetett venni úgy, hogy az Alfa még gurítható maradjon – ez lényegében az első keresztstabit jelentette.

Most, amikor e sorokat írom, már egy rakat dolgot azokból is megcsinált. A hűtők nyomáspróbázva lettek, a lamelláikat kiegyengették, Árpi lefestette őket, most szinte újként várják a beépítést.

A szellőződobozról szétszedés közben kiderült, hogy négy rövid és két hosszú helyett csak fele mennyiségű rugós acélpánt tartja össze. Egy csomót rohangászott egyik rugóstól a másikig, de a szakember vagy nem vállalta efféle alkatrészek elkészítését, vagy ilyen kis darabszámban nem. Végül Árpi vett inkább az utolsó helyen, szalagban rugóanyagot, otthon lehajlította a három hiányzó darabot. Ezzel megvan a teljes szett.

Ha már azon a tájon járt, szétszedte a fűtőmotort is (mert ez itt még szerelhető), kiegyensúlyozta, kitakarította a kollektort, új szénkeféket tett be, a házat eltakarította és lefestette. Most az is új értékű, szintén várja maga köré az autót.

S mivel az idő csak telik, elpucolta, kiegyengette, majd szinterezőhöz vitte a nála maradt fém alkatrészeket is. Egy csomó új tartóelem, légterelő, függesztő most tehát szintén azt várja, hogy egy csillogó-villogó új Alfával újra egybekelhessen.

De nemcsak Árpinál ketyeg a meló – Hamza Csabiék is nekiláttak a testnek. Sőt, a kárpitokkal is történt ez meg az – de azokat a sztorikat megtartom későbbre, amikor már akkora blokkokban tudok róluk beszámolót készíteni, ami közlésre érdemes.

Addig meg – gyönyörködöm a listában, amit fokozatosan finomítgatok, és rövidesen leadok a Classic Alfának, Angliába.