Emiatt dobják ki az öreg robogót

Egyik öreg és ronda Honda nagyrobogó gatyába rázása után maradt még egy másik a garázsban. Nem hagyhattam ott, kitaszítottan, szerettelenül. Ezek élni akarnak, menni, száguldani, a tájat szimatolni. Végül is, az orruk elég nagy hozzá.

Mostanában elég nagy átjáróház lett a garázsomból, mert autós tömegrendezvények és modellbörzék híján (amelyek az előző kettő eladási színterei voltak) lényegében abból lett a bolt, ahonnan kiszolgálom a könyvem vevőit, akik személyesen eljönnek érte. És ezekből a drága, kivétel nélkül érdekes és szimpatikus emberekből szerencsére sok akad e hazában. Kitaláltam egy működő rendszert: előzetes bejelentkezéssel egyenként fogadok mindenkit, tágra nyitott garázskapuval, tízperces időközökkel, hogy esélyt se adjak a koronavírus terjedésének. S miközben átadom és aláírom az első oldalt, mindenki körülnéz a garázsban.

Nem vagyok arról meggyőződve, hogy az én, szakadt papírdobozoktól rogyadozó polcrendszeres, gyanús motorokkal és beazonosíthatatlan tárgyakkal dugig tömött, benzintől és beivódott egyéb vegyi anyagoktól nehéz levegőjű garázsom ideális nézelődési terep lenne, de úgy tűnik, mindenki talál magának valami érdekeset. A legtöbben a feleségem kanárisárga Fiat 500-asára harapnak rá, de sokan szeretik a főhelyen álló Bertonét, a hátul, sötétben bujkáló letakart púpról is megkérdezik páran, hogy mi az (a Puch). Motorokkal már kevesebben foglalkoznak, az réteghobbi, a robogókig pedig általában csak akkor jutnak el, amikor már belép a következő vevő. De oda már csak néhányan.

Ők kevesen viszont… Ahogy úgy távoznak, szinte érzem, ahogy az addig az ép eszembe vetett hitük alapjaiban megrendült az utolsó másodpercekben. Ugyanis a végén veszik észre a Honda Spacy-t, azt a robogót, amelyet tíz éve vettem, igazából csak kipróbálási célzattal, hogy való-e nekem ez a nagyrobogó-témakör, majd utána teljesen rákaptam és télen-nyáron, éveken át azzal jártam munkába. Annál rondább robogókat csak az ötvenes években tudtak kiizzadni magukból rémesen komplikált és nőies hangzású európai firmák, ezt elismerem, bár nekem van benne valami perverz mód csinos. Erről, pszt…

Nem elég nekik, a távozó és imént megrendült könyvvevőknek ennyi ijedség, mert, ahogy odébb téved a tekintetük, a garázs mélyéből felsejlik egy, a Spacy-ével azonos csehszlovákvillamos-orr… Elég baj, hogy ilyen csúfságot tart ez az ember, de rögtön kettőt? Szóval ezen a ponton válik köddé a fejükben bármilyen pozitív kép, ami addig rólam esetleg a fejükben élt.

Pedig mindenféle dolgokra van magyarázatom. Az egyik, hogy a két, pacekra ugyanolyan robogó nem egyforma, a vak is látja, bár nem okvetlenül onnan, ahogy belép a garázsba. Az első, amelyik régen megvan, egy Spacy, európai kivitel, hatalmas, LCD-kilométerórás műszerpanellel, szemölcs-indexekkel. A másik egy japán belpiacos Freeway, mutatós órával és kaszniba simuló villogókkal hátul. Ugye könnyű?

Hogy miért van kettő? Mert a Spacy iránti imádatom határtalan, írják is róla, magam is folyamatosan tapasztalom, hogy elpusztíthatatlan robogó, amúgy meg az első, kifejezetten automata nagyrobogónak tervezett ilyen szerzet volt a világon. Őrületesen igényes cucc, kartergáz-lecsapatóval, szűrt levegős CVT-rendszerrel, bólintásgátlós (de lengőkaros) első futóművel, önműködően kikapcsoló indexekkel, kétszeres, helyenként háromszoros vízzárású csatlakozókkal, kis fordulatú, nyomatékos, harapós 250-es, lassú ütemben duruzsoló blokkal, finom, lágy rugózással (alig létezett másik robogó, amelyik így siklott volna Budapest útjain, az újak között meg egyáltalán nincs), kényelmes, bazi üléssel, parkolófékkel, istenien erős fényszóróval, digitális időórával, megamimég bárkinek az ingere.

Több barátom és kollégám, sokkal modernebb és kevesebbet futott robogója halt már meg, kopott el és történt vele mindenféle baj, amíg ennek itt még sose láttam belülről a motorját. Az amerikai rajongói oldalakon azt állítják, a motorja 150 ezer mérföldet(!) bír. Szorozd ezt meg 1,61-gyel… Innen nézve az én két robogóm előtt még hosszú lesz az élet, mert az egyikben 77 ezer kilométer van, a másikban meg csak 22 ezer. Igaz, utóbbinak nem számol a kilométerórája.

Szóval eljött egy pont, amikor a jó kis Spacy, amely nem szép ugyan, de szörnyen kényelmes, megbízható és barátságos, már iszonyúan elfáradt. Az első fékjét lényegében nem lehetett behúzni a karmantyúk megdagadása miatt, a hátsónak a bovdenje tömbbé rohadt a tokkal, a hátsó lengőkar csapjai (itt a lengőkar egyben a motorblokk is, mint a kis robeszoknál) pedig rommá koptak. A motor emiatt egyszerre mindenféle íven kanyarodott, csak azon nem, amit az ember be akart venni (és menet közben előszeretettel váltogatta ezeket az íveket). Ez volt az a pont, amikor szétszedtem, hogy futóművileg, fékileg felújítsam újabb öt évre.

Akkor vettem Dunakeszin a japán belpiacos Freewayt. Amely persze tényleg ugyanaz a motor, mint a Spacy, jól látjátok, ennek köszönhetően pedig jó volt rá a téli robogózás legfőbb kelléke, a Spacy-ről átemelt Tucano Urbano matyizsák, illetve a kézvédők, sőt, a Spacy helyre kis retiküljét is rácsavaroztam a farára, hogy legyen dobozom, mert olyan ebben csak egy lapos kis semmi van, térdnél. Gondoltam, két-három hónap alatt megleszek a Spacy-vel, s akkor eladom a köztes szerzeményt. Ezért aztán két éven át használtam.

A Spacy-t idén augusztusra nagyjából felújítottam, aztán nekifutottam a karburátornak még egyszer októberben, használatba vettem, s a Freewayt betoltam hátra. Azon is alaposan kijött addigra a CH250-es Hondák egyetlen konstrukciós hiányossága, az ötvenezer kilométer táján meglötyögősödő lengőkar/hajtóegység csuklópontjául szolgáló csap/persely. A Freewayt persze már eleve lötyögősen vettem, amúgy meg szelelt a kipufogója is, de vásárláskor azt gondoltam, pár hónapot kibírok úgy is. Aztán közös életünk első heteiben lett egy szerelési hibából fakadó (nem én követtem el, hanem valaki korábban) CVT-szétesésem, tehát muszáj volt rá új kúpkereket és szíjat tenni, de amúgy a Freeway pont olyan derűs nyugalomban szolgált mindvégig, akárcsak előtte a Spacy.

Amióta a Spacy megint úton van, a Freeway már csak foglalta a helyet. De tisztában voltam vele – az eladáshoz meg kell javítanom. Öreg motor, ezért az esztétikai hibákat gondolom, elnézik majd nekem, de egy gyakorlatlan motoros alatt elvileg halálossá váló hibával, a lötyögő hajtással nem lenne se pofám, se merszem másra átruházni. Az új csapokat és perselyeket, valamint a kipufogóhoz való spéci tömítést már a Spacy-hez feladott rendeléssel együtt megvettem ehhez a motorhoz is, onnantól csak egy koszos legózás jön, úgy véltem.

Csak legózás… Hát persze. Amikor még 2015 táján először matattam a csapok környéken az eredeti Spacy-n, az a szerelés vagy ötször egy napomba került, annyi idő volt ugyanis mindent kikötni a motorból – beszélek itt a vízcsövekről, karbiról, légszűrőről, gyújtás-, indítómotor-vezetékekről, csuklórendszerről és egyebekről. Bruttóban? Vagy négy hónap, mert kevés időm van, amit a garázsban tudok tölteni. Aztán, amikor tavaly végre új alkatrészekkel azt a motort rendesen megcsináltam, már némiképp gyakorlottabb voltam, ezért nagyjából nettó három nap alatt végeztem mindennel. Bruttó? Két év. Naja, közben azért sok egyéb cucc is elkészült nálam.

Három nap plusz közel harmincezer forintnyi alkatrész – látjátok, ezért szokták kidobni az ilyen öreg robogókat, ha lóg már kezük-lábuk. Nem szoktak százezer forintos nagyságrendben pénzt szórni ilyen szerkezetekre a tulajok, mert robogó van a piacon elég, pénzügyileg nem jön ki valami jól a javítás, ráadásul az ilyesféle kellemetlen, beletúrós munkákat a szerelők többsége szereti eltenni a hátsó sorba (vagy ki az udvarra), s ottfelejteni fél-egy-két-négy évre. Az meg egy ilyen járműnél nagyjából a halállal egyenlő.

A Freewayen viszont jó a fék (azért megfújkáltam a bovdent), nem dől az olaj a szelepfedél alól (tehát ahhoz nem kell hozzáférnem), igazából csak a csapot és a perselyt kellett kicserélnem, amihez a hajtásblokkot elég lett volna pár centit kijjebb húznom. Ahogy minden szerelésem, ez is hosszú és tétova bambulással kezdődött – látjátok, ezért sincs a garázsomban élő kamera, mert őrületes mennyiségű idő megy el bambulással, keresgéléssel, rendrakással egybekötött turkálással, telefonálgatással, szerelős YouTube videók nézésével, neten mászkálással. Mert a garázsom nem szerviz, én meg nem vagyok szerelő. Csak egy újságíró egy pokolian teletömött raktárral.

Leszedtem a sok burkolatot, teleszkópokat, kipufogót, hátsó lábtartókat, de közben folyamatosan rágódtam, a kezeim pedig maguktól siklottak végig a begyakorlott műveletsoron. Lejött az ülés, a légszűrőház, s egyszer csak ott állt előttem pőrén az OBJEKT.

A sok gondolkodásból mindig valami jó sül ki. Mindig. Mert addig néztem a dolgokat, hogy kitaláltam, épp mennyit kell szétszedni a motorból ahhoz, hogy hátrafelé kicsit kijöjjön a blokk. A vezetékek, vízcsövek mind engednek annyit, hogy ne kelljen megbontani őket, csak meg kellett találnom a rést, amelyen át először kitekerem a jó mélyen megbúvó, keresztben futó fő tartócsavart (naná, hogy eggyel odébbit kezdtem meg elsőre), majd kiütöm.

Soha ne legyen szarabb szerelnivalóm. Negyed óra tökölés után kigurult a hajtóegység, hurrá!

Ilyenkor jön elő az emberből a kíváncsi orángután. Először még odabent meglötyögtettem kézzel a szabaddá vált csapokat – borzalom -, majd megnéztem, hogy festenek. Oké, ezeket a tervezetthez képest szerintem ötször túlhordtuk. Egy ilyen csap úgy néz ki, mint valami rövid, tömör, üreges szárú szög, amelynek a szárára három vályút esztergáltak, egymás mellé. A két szélső vályúba tömítő karika megy gumiból, a középsőt meg alaposan meg kell tömni zsírral. A gumikarikák arra valók, hogy a kenőzsírt belül tartsák a rendszerben. Nos, ezek a gumikarikák úgy elkoptak és annyira megkeményedtek, hogy szerintem már tíz éve átengedtek bármit, ami a meggumisodott kenőzsír-törmelék és a közepes méretű bazaltszikla között volt, nagyjából. Zsírnak még felületikezelés-szinten se találtam nyomát, bár valami megkövült, szurokszerű dolgot kivakartam később az egyik horonyból.

Ez tök, azaz teljesen, azaz masszívan, vagyis káprázatosan szárazon futott, emberemlékezet óta.

Oké, ki kellett ütnöm a blokkból a csapok mechanikai párszervét, az illesztett perselyeket is. Ez egy bő harminc éve berohadt alumínium-bronz kapcsolat esetében néha nehezebb, mint valami különösen súlyos válóper, nagy vagyonnal kombinálva. Ilyenkor úgy kezded a dolgot, hogy kiválasztasz egy olyan dugófejet, amely épp egy kicsivel kisebb a szóban forgó persely blokkban levő lyukánál. Biztos létezik ilyenhez megfelelő méretű célszerszám is, de amikor egy efféle robogó szerelésének nekiállsz, az első cselekedeted (és a második, harmadik, n-edik) nem az, hogy elmész gyorsan a profi alkatrészáruházba méretre szabott kiütőt venni.

Aztán a szerelés végére a dugófejet úgyis szétvered kicsit, de sebaj, mert a kissé szétütött peremet le tudod utána köszörülni, a hatlapfej a belsejében meg sok-sok ilyen megismételt szétverés után is használható marad. És ha már nem az, akkor egy ezresért veszel egy másik félcolos fejet. Na, bumm.

Mivel a persely belülről kifelé jön ki a blokkból, ezen a ponton kicsit elakadsz. Aztán beugrik, hát persze, belülre kell tenned a dugófejet, rá a perselyre, abba a túloldalról bele kell tolni a hosszabbítót, amibe bele kell tolni még egy hosszabbítót, hogy valami kevés kilógjon a túloldalon, amit kalapácsolni tudsz. Elsőre nyilván szétesik az egész, másodikra is minden kipotyog, harmadikra talán már összedugod odabent a rendszert, de akkor meg nem tudod pont a perselyre tartani a dugókulcsot, és csak a blokkot ütöd, aztán kábé huszadikra valahogy sikerülni kezd pontosan, de addigra két új ízületet növesztettél, máshogy nem férsz hozzá.

Tehát vissza az elejére, tegyük félre most az unalmas, apró részleteket. A dugóval elkezdtem ütni a perselyt. Kicsit ütöttem még, csak szórakozásból, mert jólesett. Odakint varjak csicseregtek boldogan a vetésben. Aztán nem moccant, tehát még ütöttem a perselyt, újfent sötét új káromkodásokat forgatva ajkaimon, ősi szkíta nyelven. Majd ütöttem a persely nénikéjét is. Nem sokkal később már a persely anyját is ütöttem, néha nyilván mellécsapva, de ekkor megmoccant. Tudtam, éreztem, mert ilyenkor csengő hang helyett picit tompábbat kapok válaszul a túlvégről. Puskás Tivadar is valahogy így találta fel a telefont. Spacy-csapszegszerelés közben, hát persze. Ő is Brutus.

Oké a jobb oldali persely innentől már egy pőre napolajos seggű lesiklás volt a vizes csúszdán, nagyot csobbantunk a végén, halk sikkantás, kézben az átok. Ez volt a kopottabbik oldal a kettő közül, mert csak úgy, ahogy a kezemben beletettem a csapot is megvolt bő egy milliméternyi lógás az alkatrészpárban. Akkor azt szorozd fel a hajtás hosszával a kerék tengelyéig hátrafelé, és megkapod azt a két centit jobbra-balra a keréken, amekkora lötyögéssel én a Freewayt a munkahelyemre dirigáltam. És hány, de hány robogónak lötyög így a hajtása, de jó isten! Amióta a Spacy-nél felfedeztem ezt a problémát, titokban ellenőrizni szoktam egyik-másik mellette parkoló motorét – 25% körül van az arány.

A klasszik blow job a bal oldalon várt rám, igazi Beate Uhse Filmerei-stílusban, rúzzsal, fekete cipzáros latexben, szájpecekkel meg minden, wilkommen zu Reeperbahn. A bal oldali persely kiütéséhez eleve jobbról, a két, erősen engedetlen vízcső ölelésén kell átfűzni a hosszabbítót, s onnan van körülbelül egyfoknyi rálátásod, ahonnan ellenőrizni tudod, hogy a perselyt ütöd-e vagy a blokkot. És minden ütés után odébb ugrik a dugó, naná, miért is maradna ott? Szóltak neki? (Az én ordításomra nem hallgatnak ezek.)

Először jött az optimista ütlegelés. Aztán a nagynéni-verés. Az édes jó persely-anyuka is szóba került idővel. Tettlegesen is. Aztán – mivel egyszerre kell kézzel a gumicső ellen feszítened, vonalban tartanod és rászorítanod a toldalék miatt kissé lötyögős dugókulcsot, ezért rábasztam egy akkorát a tenyeremen a hüvelykujjam tövére, hogy a tompa kalapács és a szintén tompa, amúgy egészen barátságos végű toldalék közé beszorult csikószsolti-darab elment volna kisebb, eladható tételnek egy madagaszkári Hús-Hentesáru üzletben. Tizennégy deka lett, maradhat?

Onnantól kissé olyan lett a szerelés, mintha Peter Jackson velem akarná újraforgatni a Hullajó 2. nyitójelenetét. Bár a szerelés+fotózás kombináció az eddigi internetes újságírói életemben is megduplázta már a garázsban töltött haladás idejét, az, hogy most videóznom is kell, már nem kétszeres szorzót, hanem kétszeres hatványt jelent. Bár, ha belegondolok, hogy kétszer kettő ugyanúgy négy, mint kettő a négyzeten, akkor ez nem igazi különbség… Akkor inkább úgy mondom, nem a szerelés a szopás, hanem hogy közben kilencvenféle módon dokumentálni is próbálom a melót. Embertelenül nehezített így a pálya.

És e ponttól meg a vér látványát is ki kellett hagynom, hiszen a randa szóhasználat miatt vágáskor így is épp elég sokat kell kisípolni az adásból, a sok paradicsomszósszal pedig tuti meglett volna a tizennyolcas karika.

De persze akárhogy ütöttem, nem jött. Elő a rejtett tartalékokkal! Kihúztam a Nagy Fehér Tejesládát, amely a megoldó szerszámokat őrzi. Van abban két kalapács. Az egyik akkora, hogy ha rendesen meglódítanám, simán el tudnám törni vele a blokkot. Na, azzal kezelésbe vettem az áldozatot. Kellett hozzá némi füligjimmy-i ütlegelés, hogy beadja a derekát, de akkorra már a teljes persely-család – szcsókolom Klári néni! – is szóba került. Egész famíliák papírt-pixelt-mp3-at nem tűrő káromkodások útján történő szóbeli megalázása után, amikor az üvöltésem decibeljeinek falakról visszaverődő utolsó csengése is elhalkult a garázsban, elült a fémpor felhője, s már csak a tenyeremből szivárgó vér cseppjeinek koppanása mozgatta a megfáradt dobhártyát, nos, ekkor sikerült legyőznöm az ellenfelet.

Kopott kis élettelen teste ott hevert a blokk mellett, a poros garázspadlón. Szinte megsajnáltam, el kell ismernem, derekasan küzdött. Saját hősi halottamnak járó, könnyes tisztelettel, a kinyúlt gumipókkal a Dexion végébe akasztott, szemetesként szolgáló lyukas vödörbe hajítottam (három pont!), majd elővettem a friss alkatrészeket.

Most be kellett ütnöm az új perselyeket, szerencsére az irány ez alkalommal egyszerűbb volt, a kívülről befelé. Az elsőnek még egyedül rugaszkodtam neki, volt önbizalmam. Mit gondoltok, hányszor esett szét a kezemben? Aztán inkább hívtam Bálint fiamat, hogy tartsa a munkadarabokat. A miatt ugye senki nem haragszik, hogy itt nem videóztam? Na, kettesben már vakuként lezavartuk a dolgot, szerintem három perc múlva mind a két persely benn figyelt a helyén. Csapok beléjük, jöhet a blokk!

A csapokat elláttam kiváló, csillogóan új, méretes gumigyűrűkkel, a pórusokba masszírozva a lítiumos zsírt. A győzelem ízétől megmámorosodva elhamarkodtam a dolgot, mert később még többször a vajas felükkel a padlóra estek a szépen előkészített, zsírral és gumikkal ellátott csapok (az ember messzire rúg ilyen pici tárgyakat, ha nem figyel), de mindig újrapucoltam őket, majd jöhetett ismét a zsírozás, de ebben a műfajban az ilyen repetitív funkciók jelentik az igazi mókát, kacagást.

Be kell vallanom, itt megint bénáztam. Mert a harmadik Spacy (oké, Freeway) blokk-ki-be után hiába éreztem magam gyakorlottnak a műveletben, eddig mindig a szabadon fityegő hajtás első részén kellett összepasszintanom vázat, csavart, perselyt. De most a sok kábel és cső sokkal kisebb mozgásszabadságot engedett, ráadásul aszimmetrikusan, hiszen csövek csak a motor jobb oldalán vannak.

Végül már nemcsak a blokk elejét emeltem meg kis békával, hanem a kereket is aládúcoltam több lapnyi fával. Közben megint kivettem a csapokat és kijjebb ütöttem a perselyeket, mert a vázon levő ellendarab nem akart beférni a blokk füleinek közébe. E fura darts-játékban, amelyben a blokk jelentette a darts-nyilat, a váz meg a céltáblát,percről-percre javult a célzóképességem, s egyszer csak meglett a sweet spot, ügyesen beljebb csusszant a blokk, be tudtam dugni egy csavarhúzót a jobb oldalon, s az így kapott referenciaponthoz képest már tudtam feszíteni. Még két perc, a blokk benn volt. Mint a cövek! Nem lóg! Elmegyek plasztikai sebésznek…

Sebtében visszapakoltam a rugókat, a jobb oldali tengelytartó pálcát, a kipufogót az új nyaktömítéssel (ezt a hosszú csövet nem szívesen nevezném tűzkarikának…), és ráültem. Zseniális! Nem lötyög, végre.

Ha már itt tartottam, a karburátort is atomjaira szedtem, de mint minden ilyen Keihin-karbiban, itt se találtam nyomát lerakódásnak. Hogy van ez? Az átkozott E5-ös benzin csak az európai üzemanyagrendszerekbe kocsonyásodik bele? A Spacy két évet állt, gyomrában az E5-tel, de abban is minden hibátlan, újszerű maradt. Ezt nem értem, pedig a benzinszűrőjükben semmi trükk nincs.

Azért a szívatópatront, amelynek a vége mindig elkoszolódik, szépen megpucoltam, mert tény, hogy ez a motor, a Freeway sosem indult olyan jól, mint a másik, a Spacy. Karbi, légszűrőrendszer vissza (milyen jó, hogy másfél éve új szűrőt tettem be, ezt még nem kellett cserélni).

Hát amiatt túrtam a garázst vagy másfél órán át a szerelés elején. A Freeway eredeti gyújtótrafójából ugyanis kijött a nagyfesz kábel, amikor szétszedtem. Mivel azt nem tervezték szétszedhetőnek – összerakhatónak meg végképp nem -, ezért fáradásra gyanakodtam, s rendeltem a netről egy új, pontosabban jó állapotú, bontott trafót. Valamikor szeptemberben jött meg, azóta pedig csak kétszer rendeztem át a garázst. Persze, hogy eltűnt.

De végül minden szorgalom elnyeri a maga jutalmát vagy, hogy is szól a mondás, átmenetileg felszereltem az immár kiváló trafót. Öt fordulat kellett csak, hogy az augusztus óta némán, szétszedve álló Freeway úgy beröffenjen, mintha csak a trafik előtt állítottam volna le egy percre az imént. Ez innentől már jó lesz.

Visszatettem a burkolatokat, ülést, lábtartókat, kicsit állítgattam az alapjáraton, megnéztem, hogy a lámpák mind működnek-e. Oké, majdnem kész! Még eltököltem a tükrökkel – hiányzik valami fém összehúzó a műszerfal tetejét takaró díszburkolatról, ami pár helyen sajnos repedt is, ráadásul a bal tükör menetét nagyobbra vágták, de már az sem valami fickós – de végül sikerült mindent jog- és forgalomszerűre megcsinálnom. Egyetlen ebéd utáni, kábé nyolcórás műszakban megvolt. Ész, gondolkodás, némi gyakorlat és máris heteket spórol az ember, amibe belefér némi bénaság és keresgélés is a béna amatőr részéről.

Sajnos a bal oldali trepnigumit elvesztettem valahol, ezért a vezető lába- egyelőre az enyém – a pőre robogón nyugszik. Ilyet régen mindig lehetett kapni az angol, néha még a német eBayen is, de most nem találtam. Rendben, megnéztem az amerikaiaknál (ott Elite 250 volt ennek a robogónak a neve), náluk lehet kapni, de basszus, a szállítás, a vám… Valami bő harmincezer lenne a trepnire a gumi… Azóta inkább elővettem egy gumilapot, azzal szemezgetek, szerintem vágok belőle valami formában stimmelőt, nem lesz rajta minta na,bumm.

Innen egy olajcsere, egy pucolás, egy vizsgáztatás, egy kis kufárkodás és lesz hely a garázsban. Legalább egy motornyi, de nálam az is számít, mert errefelé minden négyzetcentiméterre van három jelentkező. Kattintsátok a galériát is!