Amikor a horpadásból restaurálás lesz

hirdetés

Az, hogy az a kisautó akkor már nyolc éve süllyedt a leányfalui talajba, hogy a kiszakadt vászontetején át nagyjából ugyanannyi ideje esett az utasterébe az eső, hogy csak kábé öt kézen ment át úgy, hogy mindenki elfelejtette átíratni, hogy a tulajdonosi láncolata homályba veszett, nem érdekelt. Igazából azt se tudtam még pontosan, mit vettem, csak tetszett, hogy kretén, és hogy még sose láttam hasonlót. Ott, akkor megvettem életem első olyan öreg autóját, amit csak meg kellett csinálnom, de nem szükségből kellett vele járnom. Az első hobbiautóm volt. Ma is megvan.

Soroksáron, egy kolléganőm garázsában szedtem széjjel, ahogy esik, úgy puffan stílusban, majd Pomázon, Endre barátom épülő házában, hónapokon át próbáltam kivakarni belőle az öt réteg kétkomponensű Katepoxot, amit utolsó használója vastagon belekent. Rá a házilag beleszabott alumínium lemezekre, amelyeket milliónyi apró csavarral (anyáscsavarral, hát persze) rögzített a korrózió által még viszonylag épen hagyott többi acéllemezhez. Hogy én ott mennyit káromkodtam…

Akkor, amikor M. József azokat a lemezeket a legnagyobb jó szándékkal belefaragta, ez az autó értéktelen egy öreg szar volt, aminek pár évet még ki kellett volna bírnia a bontóig. Hol volt még akkor veteránmozgalom, hol értek akkor bármit az oldtimerek? 1989 előtt történhetett, mert a Bianchi szélvédőjén az volt az utolsó KPM-es vizsgamatrica – egyébként ma is ott figyel.

M. József volt az, aki az NSU-Fiat Panoramát 1968-ban, pár éves használt autóként a német sógortól megkapta, s az autó nála vagy húsz évet szolgált, nagy megelégedésre számot tartva. Amikor jóval később elkészült, vissza is vittem neki, hogy lássa – mégsem landolt bontóban. Megható pillanatok voltak azok.

Na de, vissza kábé 1999-be – onnan kezdve a karosszériások toszogattak jobbról-balra, majd balról jobbra éveken át, volt, aki Csepelen rohasztotta az autót a kertjében közel egy esztendőig, a másik csak hitegetett, a harmadik elmagyarázta, hogy a végeredmény háromszor többe kerül majd, mint amennyit ér, autónak meg amúgy ez egyszarbazmeg, inkább dobjam ki. Azt mondta el akkor nekem, amit én kicsit finomabb szavakkal magyarázok a mai fiataloknak, akik valószínűleg ugyanúgy utálnak emiatt engem, mint én annak idején Ozsit. Aki különben egy átkozottul rendes és jószívű figura, amellett, hogy egészen kivételes karosszériás volt. Csak ma már mást csinál, szerzett két diplomát és már csak a szellemével hegeszt.

A Bianchit, ezt az elfuserált álmomat, mint akkor mindig mindent, Karesz barátom mentette meg. Az ember, amikor kezdő oldtimeres, és valami majdnem normális autója hátán talál egy jólelkű szakit, akire piócaként rászállhat, akkor utána jó darabig mindent azzal az egy szem szerencsétlen áldozattal csináltat meg, legyen az Babetta-gyújtás, Rolls-Royce műszerfal-lakkozás, űrsikló-kerámiabevonatpótlás, vagy Lancia V4-motorgenerál. Az én egyedi, minden csapást viselő szerelő barátom akkor Karesz volt. Mindent ő csinált meg, amim volt és négy keréken gurult.

Karesz meg – látva az évek óta tartó hányattatásaimat az Autobianchi-projekttel -, egy meggondolatlan pillanatában kibökte: „hozd el Csík, majd meglátom, mit tudok vele kezdeni”.

És lőn.

Karesz nem karosszérialakatos. Nem fényező. Nem kárpitos. Ő egy nagyon jó autószerelő, aki kényszerből, bizonyos szintig megtanulta a járulékos szakmákat is, de művelni nem szereti őket. Tehát az, hogy nekem, a fuldoklónak mentőövet dobott, részéről is óriási vállalás volt.

Nem vártam tőle csodamunkát, csak hogy legyen belőle egy Bianchina Panoramicának látszó, működő, vizsgáztatható, tíz méterről autónak tűnő tárgy. Lett, Karesz egy év alatt megvolt vele, mondjuk úgy, nagyon barátságos áron számolta az idejét, de azért a végén úgy adta át – „Csík, a végére már nagyon tele volt vele a tököm.”

A teletökség apróbb, de az autót vizsgaképtelenné degradáló folyományait utána pár hónap alatt nagyrészt kigyomláltam, majd miután rendszámot kapott, két évig küszködtem az erőtlen, füstölő, kattogó, mindenütt lerohadó autóval. Aztán a motort ismételten felújította Tóth Gabi barátom – azt korábban nem Karesz csinálta, teszem hozzá, hanem külső helyről kaptam meg, elvileg megcsinálva. Valahol azon a ponton, 2009 decembere táján kezdett összeállni az autó. Tizenkét év alatt. Ott tanultam meg, nincs olyan, hogy villámgyors restaurálás.

Akkor még picik voltak a gyerekeim, más veteránautónk nem volt, amikor találkozóra mentünk, fagyizni hétvégén, vidékre wellnessezni, hosszú hétvégére túrázni, mindig a Bianchit vettük elő. Kemence, Egerszalók (kétszer is), Hajdúszoboszló, Hortobágy, Debrecen, Balaton – mind megvolt, igazából imádtuk is. Aztán még tágabbra nyitottuk a pénztárcát és kimentünk vele Ausztriába, majd…

…egy kéthetes túra során Rómába is, bejárva fél Olaszországot – Modenát (Ferrari múzeum), Pisát, Viterbót, Rómát, Gubbiót, Perugiát, Gradót, mindent, ami útba esett, méghozzá egyedül, kísérőautó nélkül, annyi szerszámmal és alkatrésszel, ami elfért a fedélzeten. Hidd el, az nem sok…

Még Szicíliára is majdnem eljutottunk vele – de a féltengely megszaladt a menesztő tárcsa ricnijében, tehát lerohadtunk Ljubljana előtt, Celjénél. Oda Mados haverom hozta utánunk tréleren az állólámpás Mercinket az utcáról, s vitte vissza a Bianchit Budapestre. No, igen, néha előfordultak apróbb hibák.

Szóval a Bianchival (ugye, nem „biancsi”, hanem „bianki” az ejtésmód, k-val, mert olasz a név) rettentő sok élményünk volt. A gyerekeimnek a mai napig ez A Veteránautó, tehetek alájuk bármit, nekik az Autobianchi marad a dobogó legfelső fokán. Bár mostanra semmi szerep nem jut már neki a családban, mert a kölkök nagyok lettek, ezért bele se férünk, eladni nem engedik. A Bianchi marad.

Most már jó pár éve Balatonon lakik, csak évente hozom fel Budapestre, olajcserére, vizsgázni, függőcsapszeget zsírozni, nyaranta meg a tó mellett furikázunk vele, néha elmegyünk az Őrségbe is. Sajnos egy alkalommal, amikor épp itthon volt az autó, s tolattam ki vele a garázsból, amely félig a ház alatt van, a két beállótól kifelé vezető kijárat pedig összeszűkül egy egyautós kapuhoz. Tolatáskor mindig a jobb tükröt nézem a Bianchin, mert ott van közel a fal. Tehát nem veszem észre a jobb oldali tükörben, hogy elfelejtettem kinyitni a kapu egyik szárnyát.

Bár nagy gázzal kell kiállni, azért amikor nagyon csikorog, elég gyorsan megállsz. Nagyjából húsz centiméteren. Ekkora horpadás materializálódik a kasznin. Azon a lemezen, amit húsz évvel korábban Karesz látott utoljára közelről. És a húsz év alatt volt néhány eső is, sőt, még hóban is mentem az autóval egyszer-kétszer.

2021 nyarán úgy döntöttem, eleget nézegettem a horpadást, s a nyári hazahozatal helyett először Kecskemétre viszem Kacsó Robi barátomhoz egy röpke esztétikai javításra. Robit még onnan ismerem, hogy 2003-2008 között ő mentette meg porból az 1957-es Steyr-Puchomat. Tavaly, épp a koronavírus kitörésekor nagyjából három összehangolt csapás után kezdte újra az életét, magánzó lett, otthon lakatol. A körülmények nála varázslatosak – nejlonhangár, földes udvar, házi gyártású szerszámok (zseniálisak), világító szemű husky és elképesztően változatos állapotban leledző, restaurálás alatt levő objektek. A végeredmény megszületése mindig kicsit elhúzódik nála, de a minőség kifogástalan.

Robi egy precizitásmániás szörnyeteg. Egyszerűen nem bírja ki, ha valami nem tökéletes. Amikor Norbi fiammal felcihelődtünk az utolsó balatoni napon, augusztusban, és az országot átszelve megérkeztünk Kecskemét mellé a kék gyösszel, már kicsit nyuszikabazdmegafűnyíródat-üzemmódban voltam. Mert tudtam, hogy mutogathatok én tenyérnyi horpadásokat Robinak, ő pedig a mindig udvarias, majd bólogat rá, hogy hát persze, nem javít többet, mégsem fogom megúszni, hogy könyékig ne túrjon a kaszniba.

Bár a mellékelt videóban nem mondom olyan sokszor, de privátban vagy hússzor a lelkére kötöttem, hogy ez nem egy restaurált, hanem csak megmentett autó, nem szeretném, hogy tökéletes legyen, használni van, nem nézegetni, s a hibáival együtt szeretjük, tehát elég lesz a horpadást kiütni, kicsit ráfújkálni, aztán viszem is. Már ott, ahogy mutattam neki a kocsi bal hátulját, észrevette, hogy reped a bal oldali B oszlop. Oké.

„Ezt azért nem hagyom így, innen el nem viszed a kocsit, hogy ezt nem csináltam meg” – s szinte hallottam is a Bianchira rácsikorduló börtöncella-ajtót. Persze a másik oldalon is repedt a B oszlop, tehát az is felkerült a listára, aztán kiszúrta, hogy a csomagtérfedél (elöl) más színű, mint a kaszni, majd észrevette, hogy körben reped a hegesztés, ahol anno Karesz rágraftolta azt a zöld Bianchi-orrot, amit még 1998-ban vettem egy Imola melletti bontóban.

De ilyenkor már nincs menekvés. Otthagytam, azzal a kikötéssel, hogy úgy legyen kész, hogy a sózás legcsekélyebb gyanúja előtt vissza kell még vinnem az autókát Balatonra. Ott ugyanis már elzártuk a vizet, nincs mivel lemosni, aki pedig sós autót a garázsba tesz hosszú hónapokra, az egyéb súlyos gazságokra is képes.

Nem mondom, hogy nem rángatóztak az idegeim, hiszen a Bianchi rabságába esésével egy időben készült a negyedik könyvem, s rossz hírek érkeztek a papírfrontról – emelkedő árak, kiapadó készletek, örüljek, ha bármennyiért ki lesz nyomtatva az addigra már megírt, lektoráláson túlesett, s a korrektorra és tördelésre váró Élet a légzsák előtt. Aggódva nézegettem a bankszámlámat, mert ennyi képlékenyen formálódó nagy kiadásra sehol nem láttam a tartalékokat. De szerintem mással is megesik néha, hogy nem látják, honnan lesz meg a forrás. Autóbuzikkal biztosan.

Két-háromhetente kaptam az újabb adag képet Robitól. Először csak a bal hátsó elem megbontását követő korrózió tárult fel, ami azt mutatta, hogy bár 2000-ben itt nem kellett az autóhoz nyúlni, mert egészségesnek tűnt (akkor a padlólemezt és a küszöböket kellett cserélni, illetve az orra volt összevissza horpadva), korábban már járt itt valami mester. Karosszériás profivá válása előtt ez a homályba vesző identitású illető geológus lehetett és hobbija volt talán a talajrétegek tanulmányozása, mert sokszorosan sikerült egymásra illesztenie rétegeket a kocsi farában. Horror.

Mindegy, Robi kisimított mindent. Aztán kivágta a B oszlopokat, merevítéseket helyezett el bennük, visszahegesztette őket – ez az egész itt egy nagy konstrukciós hiba, mormogta nekem a telefonba. Majd részben újrahegesztette a kocsi orrát, kihúzta a túlnyílt vezetőajtó miatt még az ősidőkben behorpadt első sárvédőt.

Nem engedhette meg, hogy ez újra bekövetkezzen, ezért leszedte az ajtókat, megjavította a határolót, majd rájött, hogy az ajtók egy milliméterrel előrébb vannak a nyílásaikban a kelleténél. Hézagolókat gyártott, zsanérokat javított, a túlnyitás miatt a zsanérnyílásnál szétszakadt lemezt is meghegesztette. Borzasztó sokat molyolt az autóval mire – vonakodva, mert szerinte lenne még rajta munka elég -, de készen lett. A lemezmunkával.

Mert rájött, hogy a B oszlopok nemcsak a konstrukciós hiba miatt repedtek meg, hanem mert nagyon csapkodni is kell az ajtókat. Utánajárt, miért. Kéder, zár, kenetlenség, kárpitok vastagsága – ezeket a tételeket jelölte meg bűnösként. Vett új szigetelőgumikat, amelyek kisebb keresztmetszetűek, mint a Trabant-féle gumik, amik 2001-2 táján felkerültek. A zárakat végtelen pontossággal beállította, megkente őket. Az ajtókárpitokat pedig meghámozta és új prespán lemezekből kiszabta az alapjukat, visszatéve a műbőrt.

Ezeket Rezső, a kárpitos távmunkában készítette el még 2003-ban, s amikor kérdeztem, hogy nem kellene-e hozzámérni őket a tényleges ajtókhoz, csak legyintett – jók lesznek. Hát, az ülésekkel ellentétben nem lettek azok. Az ajtócsapkodás miatt én is sokat fogtam már a fejem korábban, magam is meghámoztam már az ajtókárpitokat, s kisebbre vettem a hordozólapot, de az úgy látszik, nem volt elég. Robi szerint túl vastag is az anyag, őt tehát újragyártott mindent.

De nem bírt magával. Felpolírozta a lámpaburákat, vett egy rakás új csavart és rendesen rögzítette a lámpákat, lökhárítókat. Megigazította a fényszórókeretek felfogatását, most már azok se lötyögnek. Aztán újrafújta az egész kocsit.

Igen, csak így.

Azt mondta, túl sok helyen hozzányúlt a lemezekhez, ezt már nem lehet összecsalni, összeérnek a javítandó felületek. Oké, a tetőt kimaszkolta, tehát csak körbe lett festve a bódé, de az rendesen, újraalapozva, simítva. Amit nem értek, hogy abban a homokpadlós fészerben, hogy a fenébe tudta úgy megfújni a kocsit, hogy egy szem por nem ment bele a fényezésbe. Nekem ugyanis otthon, a garázs előtt, a fellocsolt betonon mindig szemetes lett az autó, akárhányszor fényeztem, bármit is.

November közepe lett, mire elkészült az autóval, közben persze volt egy munkahelyi balesete, de tovább csinálta az autót, fél kézzel, a minőségből jottányit nem engedve. Megcsúszott? Csoda, hogy csak ennyit, tényleg le a kalappal Robi előtt. Oké, nem restaurálta, de azért piszok alaposan végigment mindenen, amit ért.

Mindegy, novemberben elmehettem a kész autóért, velem tartott Kati és Norbi is, mindenképpen látni akarták az autót abban a fényében, ahogyan soha nem látta közülünk még senki. Volt mit nézni. Bár az autó még tuskókon állt, mert az utolsó pillanatos szerelések hátra voltak, ettől még éreztük, hogy szent pillanatot élünk át – a Bianchiból Robi két és fél hónap alatt OT-képes csodát faragott, egy ujjal csukódó ajtókkal, vonalban álló lemezekkel, csillogó felületekkel, lötyögésmentesített díszekkel. Csak tátottuk a szánkat. Hogy utána még öt órát pakoltuk össze a maradékot… na és? Legalább kicsit én is besegíthettem a végjátékba.

Zárak utolsó állítása, kéderek, kerekek, indexek és pár dolog – ha a maximalizmus a cél, a meló lassan halad. Hideg lett és késő, Norbinak másnap sulija volt, Katiék tehát kilenckor elindultak haza nélkülem, én pedig minden bizalmamat a Bianchi megbízhatóságába vetettem. A kész termék fölött még eldurrantottunk egy fehér rudat Robival, kaptam egy forró kávét, s tizenegy tájban a nyakamba vettem a tejködbe burkolózott országutat.

Az az út haza elmenne az Ördögűző sokadik epizódjába, esetleg egy készülő David Lynch-filmbe is. A fényszórókat képviselő két kis gyertya lángjánál próbáltam kitapogatni a szememmel az utat, de egyszerűbb lett volna tízméterenként kiszállnom és kézzel tennem ugyanezt.

Nem mernék rá megesküdni, hogy mindig a saját sávomban mentem, mert a felfestés itt-ott bizony hiányos az 5-ös úton – autópályára ugyanis nem mertem menni, ismerve a ködöt, a Bianchi dinamikai képességeit és az autós kollégák sebességmámorát. Nem tűnt a legjobb kombinációnak, tehát maradtam inkább a kertek alatt, ahol szinte senki se járt.

Szerencsére a fűtés elég jó a kisautóban, az a kevés kocsi pedig, amelyik megelőzött, a méretem okán nem jelentett nagy veszélyt, mert egy ilyen pici géppel akkora helyen elférsz az út szélén, mint rőzseszedő néni a parasztbiciklivel – annál pedig azért én jobban ki voltam világítva.

A problémák Táborfalva előtt kezdődtek, ahol kigyulladt a tartalékjelző lámpa a műszerfalon. Gondoltam már rá a kecskeméti elkerülőn is, hogy kellene talán tankolni, de ez az autó keveset eszik, nyitva tartó benzinkút nem esett az utamba, úgy véltem, hogy csak lesz valahol útközben benzin, majd feltöltöm az első lehetőségnél. Várhattam.

Bezárt kút jött bezárt kút után, én meg lelki szemeimmel már láttam, ahogy a búvárcső a benzinpára végét hörpöli a tankból, majd egy utolsó böffenéssel feladja a küzdelmet. Nem is tudom, mit műveltem volna, ha megtörténik – bár ilyenkor mindig szoktam megoldást találni. Csak akkor, ott épp egy kicsit hideg, sötét és késő volt a várakozáshoz.

Amikor begördültem a Dabas utáni töltőoszlop mellé, s kinyitottam a tartály kupakját, már nem láttam benzint a tartály mélyén, pedig a Bianchi kockatankjába elég jól bele lehet sasolni. 20 litert tankoltam. A tartály 21 literes…

Sebaj. Fél egyre hazaértem, leparkoltam a kisautót a garázs elé, menet letudva. Éjjel megjött az eső, s mivel három fokot mutatott a hőmérő, minden okom megvolt arra, hogy feltételezzem – reggelre sósak lesznek az utak. Tehát lemaradtam arról, hogy a hektikus időbeosztásom mellett, a rendelkezésre álló, rapszodikusan elszórt szabad órákban, nyugodt szívvel el tudjak gurulni Balatonra azon a hétvégén. Rá következő hétvégén könyvvásárt terveztem a garázsba (mostanra lement, siker volt), aztán az azt követőre is (mire megjelenik ez a cikk, azon is túl leszünk), utána meg már karácsony… Más megoldást kellett találnom.

Fenti hazaút egy keddi napon történt. Pénteken még levizsgáztattam az autót, szépen áttörölgetve mindent alulról is – csodájára jártak, mert a vizsgahelyen eddig mindig megmosolyogták a kellemes kopottságát, most meg egy egész más kocsi gördült be hozzájuk. A sikeres műszaki birtokában este még a Bianchival gurultam el a szokásos veteránklubunkra, mert nem tudtam, hogy mikor lesz megint olyan alkalom, amikor az autó a klub idején megint Budapesten lesz. Közben pedig lázasan telefonálgattam az elhelyezésének ügyében.

Végül – mint oly sokszor – Valker Dave barátom sietett a segítségemre. A vészforgatókönyvi esetre készülve már októberben felajánlotta, hogy télire letámaszthatom az autót a normál méretű autók tárolására alkalmatlan, szabadon álló kis garázshelyükre, s akkor nem kell száz kilométereket autóznom mindenfelé a sós országúton. Ha úgy alakult.

Úgy alakult. Most kértem. Dave meg persze igent mondott, vasárnap délelőttöt beszéltünk meg a Határ úti restaurátor műhelyüknél. Gyönyörű, szikrázó napsütésben gurultam át hozzájuk Zuglóból. A közbe eső szombaton pedig még mindent elvégeztem a kisautón, amit Robi rám hagyott, mert már nem volt rá ideje.

Megjavítottam a jobb első, oldalsó indexet, amiről évekkel korábban letört már minden testelést is átvivő, rögzítő fül. Egy forrasztás az izzófoglalaton, vezetékkel odavitt test és egy szorulós gumigyűrű megoldotta a problémát. A jobb első ütközőbabát is becsavartam alul, mert Kacsó a kacska kezével, ami a balesetben megsérült – bocs – nem tudta beforgatni az eldugott helyre a belső tartóanyát.

Aztán a marék korhű csavart mind méretre vágtam a zárakhoz, lekúpoltam őket, s megigazítottam rajtuk a menetet, majd egyenként kicseréltem őket. Most szépek azok is. De maradt egy nagy probléma – a váltóból évek óta szivárgott az olaj, mert a kereskedelemben kapható kispolák-féle utángyártott féltengelyharangok alapvetően üzemórásak, s legfeljebb két évig tartják bent a kenőanyagot. Az enyémek már ötévesek, mostanra pedig már nem szivárgott, hanem ömlött mellettük az olaj. Ha leviszem Balatonra az autót, ott már nem cserélem ki, úgy meg tavaszra úszni fog a garázs az olajban, a váltóban viszont nem marad semmi. Ezt most kellett kijavítani.

Torjay Laci barátomnál mindig vannak ilyen alkatrészek polcon, ha pedig kézben vannak, onnantól nem nagy vaszisztdasz kicserélni a harangokat. Lecsavarod a féltengelyeket a menesztő tárcsákról, kicsavarod a harangokat rögzítő csavarokat a váltónál, lehúzod a harangot, megkened az újat (mert szárazon nem csúsztatunk gumialkatrészt a gyilkos fémen), visszatolod, becsavarod a csavarokat, féltengely vissza, olaj be, garázs feltöröl, készen is van.

Igen ám, de ahogy az autó alatt feküdtem, s a bazi erős fejlámpámmal mindenfelé világítottam, a szerkezetek mélyén észrevettem valami kis repedést a benzincsövön. Közelebb hajoltam, erősebben világítottam, s megláttam, hogy az nem holmi kis repedés, hanem az egész cső lényegében mállik, hosszanti barázdák mentén. Húszéves Semperit, ennyit bírt. De ez így nem maradhat.

Tehát kipakoltam a szőnyegeket, szétszedtem a középső alagutat, amiben a váltórudazat, a kézifékkötél, az indító bovden és a szívatóhuzal mellett a benzincső is fut, s kifűztem az egészet, 1,8 méter hosszan a kocsi orrában levő tankig.

Újabb látogatás Lacinál, vettem békebeli, még sok kaucsukot tartalmazó, szövetburkolatos csövet, hazatértem, s az egészet befűztem, nem elfelejtve egy új szűrőt is iktatni a rendszerbe. Némi krenkölés után az AC felszívta a benzint, s a motor járt, mintha mi se történt volna. Oké, felkészültünk a következő nyárra.

Legutóbb ott tartottunk a mesélésben, hogy vasárnap odaértem a Határ útra, ahol Dávid – a családi gyerekezést hátrahagyva – glédában várt.  „Kiállok a Minivel, te meg állj be a helyére” – invitált autóstul a csillogó burkolatos, régi Rolls-Royce-okkal, Bentley-kkel és Jaguarokkal tömött, panoráma ablakos szalonba.

„De Dave, hol a fészer, ahova eltesszük az autót? Arról volt szó…” – hebegtem.

„Ja, az Soroksáron van, nem itt, de nem jó neked, ha a kisautó itt áll? Szerintem jól mutat, szépen megfér az öreg angolokkal” – vágta rá.

Hát, így esett, hogy a megújult, és most éppen egészen csillogó és sima oldalú, amúgy viszont a maga korában az autógyártás legalsó lépcsőjét jelentő olasz-német kisautóm a világ legdrágább és legelegánsabb autóinak regimentje közepette alussza épp a téli álmát.

Ja, mire hazaindultunk, már szakadt az eső… Amikor délelőtt megláttam a napsütést, arra gondoltam, üsse kő, nyakamba veszem az M7-est és lezörgök Balatonra, mert ha sóztak is, az a só ilyen szárazon nemigen jut be az autó üregeibe. Aztán mégis csak a Határ útig mentem. Jól döntöttem, mert az az eső biztosan beverte volna a vizet a kocsiba. Ráadásul azt se tudom, hogy takartam volna le, mert vizesen azt nem lehet. Vagy nem illik.

Óriási köszönet mindenkinek, Katinak és Norbinak a lelki segítségért, Robinak az emberfeletti melóért, Dávidnak a mentőövet jelentő befogadásért. Máris nyugodtabban indulok neki a téli hónapoknak.