Ájulásig öreg Mercikben

hirdetés

A kávézóban a helyi asszonyok által készített vagy tizenötféle sütit termelhetsz be a hígfos német kávé mellé, amit termoszból kinyomsz magadnak. Fizetni becsületkasszánál kell, mindenki betesz pár eurót, ez egy közösség, mindenki örül neki, hogy működik, és hogy egy csomóan sütéssel-főzéssel adják hozzá a magukét, hogy a többieknek még jobb legyen.

Pár lépcsőnyit felfelé, a boltban spéci pólókat, pulcsikat, kulcstartókat, bögréket lehet kapni, de ott árulják a feliratokat és a gyári szerelőkönyveket is.

Kilépsz a bolt hátsó ajtaján, ahol nyers 124-es, Fecske-kupé, hathengeres Ponton-karosszériákat tudsz végignézni, megmérni, hogy hol, melyik elemet, hogyan hegesztették. Állványokon 123-as, 115-ös futóművek, vitrinekben szemléltetésre szétvágott egyéb alegységek hevernek.

Le a lépcsőn, az ott már a múzeumi rész, ahol régebben bemutatták már egy régi kém Fecske Mercedesét, most viszont egy 170-es kabrió hever a szénaboglyában, rossz mosógépek és egyebek között, mellette, a másik részben egy múlt század eleji patika komplett berendezése a díszlet, a falakon rajzok, festmények, egyéb relikviák, bár most inkább raktárnak tűnik az egész, mint kiállításnak. Változások következnek a klub életében, talán emiatt.

Amikor 2001-ben Littner Zsolti barátom kapott egy fülest, hogy Nürnberg mellett van valami hatalmas Merci-dzsembori, s épp még sokunknak állólámpás Mercedese volt, úgy döntöttünk, kimegyünk már megnézni, miről is van szó.

Az, akkor, nekünk kulturális sokk volt. Mi nem sokkal előtte alapítottunk egy saját kis Mercedes-klubot itthon, minden hó első szombatján találkoztunk az Etele út-Budafoki út sarkán álló McDonald’s parkolójában, néha három, máskor egy tucat autó ha összejött, főleg állólámpások, de előfordult Fecske, Ponton, W116-os, és olykor egy-egy zavaróan új idegen sejt, egy 123-as, 126-os is. De azok, akkor effektíve új autók voltak, alig tizenévesek, nehezen tudtunk velük vegyülni.

Nos, a mi kis pocsolyánk után Ornbau nem tengernek tűnt, hanem egyenesen óceánnak. Fel se fogtuk, hogy egyetlen klub ilyen döbbenetes rendezvény összehozására képes lehet, és akkor még azt sem láttuk át, hogy a városban a nagyobb épületek java, a város melletti hangárok pedig száz százalékban a klubhoz tartoznak.

Mi akkor két állólámpással, Littner Zsolti 250-esével (ugyanaz az autó, ami ma, huszonkét évvel később Imcsó barátunké) és az én már hét éve szolgáló, gyárilag alul drapp, felül dohánybarna tetős 220D-mmel voltunk. A mi: Kati, Lityó, Szakszon meg én. Két sátrat vertünk fel a sportpálya eldugott sarkában. Szerényen meg akartunk húzódni, de kissé elszúrtuk a dolgot, mert amikor az egész német tábor már fergetegesen berúgott és tízből heten képtelenek voltak eljutni a vécéig, akkor mindenki a mező legsötétebb sarkába rohant vizelni – azaz hozzánk. Aki a vaksötétben nem esett át a sátrunk kötelein, az levizelte azokat, de néha a ponyvát is. Kellemes volt a csobogás alatt feküdni, arccal öt centire a becsapódó sugártól.

Közben pedig kábé öt fok volt. Hajnali kettőig tágra nyílt szemekkel, rémülten dideregtünk a vattatömésű NDK-s hálózsákjainkban, hallgatva a berúgott Merci-rajongok artikulálatlan ordítását és szűnni nem akaró röhögését, reménykedve benne, hogy a sátor mindenféle vizek ellen is száraz marad legalább az innenső oldalán.

Aztán Szakszon Józsinak frenetikus villanása volt – kapott otthon egy üveg pálinkát. Mivel ő nem nagyon iszik, egészen addig eszébe sem jutott, de ott, azon a ponton elővette a piát, ráültünk a Mercik csomagtartóira, fél óra alatt betermeltük az egészet, utána már jó volt nekünk. Is.

A szombati rendezvény azonban olyan döbbenetesen jól sikerült, annyi érdekeset láttunk, aztán este még megkaptuk a fergeteges, élő rockkoncertet is (ami mindig van Ornbauban), hogy élményektől zúgó fejjel tértünk haza. Még talán Kati is.

Következő évben a feleségemmel Hollandiában töltöttünk egy hetet, s szerencsére úgy jöttek ki a dolgok, hogy még a barna tetős állólámpással hazafelé pont be tudtunk ugrani a vDh aktuális rendezvényére, amit akkoriban vallásos precizitással mindig pünkösdkor tartottak. Az a látogatás talán még jobban sikerült, mert egy közeli faluban, fillérekért kaptunk remek szállást, ezért nettó kiélvezhettük a bulit, s még ki is tudtunk aludni magunkat.

München (börze az Olympia Halléban), Weissenkirchen (Seiberer Bergpreis, kisautók számára kiírt osztrák hegyi felfutó verseny), Tulln (börze Bécs mellett), Imola (hatalmas olasz börze a versenypályán) után Ornbau is felkerült a legfontosabb veterános események közé a naptárunkban. Amikor épp kicsit jobban ment a szekér, én mindig megpróbáltam kijutni valahogy – s az elmúlt huszonkét évben már vagy tucatszor sikerült is.

A szegény barna tetős 220D-nek a 2002-es ornbaui látogatás volt az egyik utolsó útja, mert bár kívülről jól nézett ki, ráadásul állandóan meg akarták venni, belül, a tűzfal, a futómű-bekötések, egyáltalán, a vázszerkezete annyira elrohadt, hogy az akkori lehetőségeim mellett kivitelezhetetlen volt a felújítása, ezért elbontottam.

Ennek köszönhetően utána évekig mások Mercedeseiben sikerült kijutnom. Lityó fehér, Franciaországból származó, klímás második szériás állólámpásával, aztán talán kétszer is a szintén az ő garázsából útnak induló, az én régi autóméval megegyező barna-drapp kombinációjú, de csak százezret futott, és a gyártás legelső évéből (1968) származó 220D-vel is.

Aztán kétszer is Háda Szabi barátom három üléssoros 230.6-os Lang verziójával (ami nem Pullman, bár a fogalmatlanok annak írják a hirdetésekben, hiszen Pullman csak 600-asból létezett) mentünk, na, azok jó fiúbulik lettek.

De több saját Mercedesemmel is kijutottam később, a kombi 123-as 300 TD-nkkel, Erával, aminek megoválosodott az egyik első kereke, mire Győrbe értünk, a pótkerekem viszont förtelmes állapotú volt. Ezért az egész utat bontott (és rosszabbnál-rosszabb) Merci-kerekek beszerzésével és felszerelésével töltöttem, de végül végigcsináltuk az utat. És akkor már építettem a Pontont, amihez akkor több tonna alkatrészt beszereztem Ornbauban.

No persze, a Ponton. Jártam kint azzal a csodásra restaurált autóval is 2017-ben, tudod, amelynek kacifántos sztoriját épp most írtam meg az ötödik könyvemben; majd figyeljétek a facebook-oldalamat, vagy a Speedzone webáruházat, hogy mikor jelenik meg. Azon az úton csak a feszültségszabályzó dobta be az unalmast, ráadásul csak hazafelé, tehát szinte eseménytelen volt az út a mi szabványainkhoz képest.

Arra a túrára Kozma Zsolti egy frissen (az indulás előtti éjjelen) felújított hengerfejű, sötétkék 230-as, hathengeres állólámpással jött, amelyet szintén szerelni kellett, de már odafelé, mert átadta a volánt valamelyik haverjának, s a friss sofőr elfelejtette kikattintani a rögzítőféket – mondjuk nem is működött benne a visszajelző lámpa… Ötven kilométer múlva már nagyon büdös volt az autóban, ezért megálltak. Fogtuk a fejünket.

Akkor már Bálint is rendszerint velem tartott ezekre a kirándulásokra, Lityó is hozta a saját Misijét, akiből azóta rendes veteránautó-bubus lett, gyerekekkel pedig még nagyobb volt az élmény. Norbit is vittem volna, de őt annyira nem érdekelték soha a valódi autók, hogy tudtam – kínlódás lenne neki a három nap.

Apropó, az a kék Merci, Nessy aztán később szintén hozzám került, én kicsit jobban gatyába ráztam, majd magam is elmerészkedtem vele Ornbauba. Azt akkor nem kellett szerelni, ellenben Kozma Zsolti Rolls-Royce Silver Shadow-ját, amivel működő Mercedes híján az útnak vágott… Akörül forgott mindenki, mert annak először a hűtője repedt el, aztán a váltója dobta be a törülközőt. Igen, a GM Turbo Hydramatic 400-as… Otthon sem örülnél neki.

Akkor egy kedélyes délutánt töltöttünk el egy ATM-kereskedő szervizében. Az illető bolond mód felajánlotta az Ornbau környékén kétségbeesetten csápos emelő után kutató csapatunknak, hogy megemelhetjük nála a Rollst addig, amíg átöltözik és hétvégére bezárja a boltot.

Négy órával később, az ATF-től lucskos, hazamenős ruhájában tekergette a csavarokat, hallgatta fonendoszkóppal a váltó belsejének hangjait, mellette az egyre többet szitkozódó és ott tartott segédje már szerintem a pokolba kívánt minket.

Tőlünk is jött néhány segítő kéz, de még több aggódó tekintet – és este fél hatkor még mindig nála voltunk. Elfogyasztottuk a gumicsövét, a féktisztítóját, rommá koszoltuk a műtői tisztaságú szervizét, tönkretettük a szombatját, de a Rolls kicsit óvatosan bár, de önerőből leállt a csápról és hazaút-képessé vált.

Aztán Szabi még – kicsi a rakás, nagyobbat kíván-alapon – bekönyörögte a Fecskéjét is az emelőre, hogy meg tudjon nézni valamit a diffi táján. Nos, nem kedveltettük meg a magyarokat a jóemberrel, az biztos. Mi, a szórakozni Németországba ment csapat tagjai viszont nagyjából lemaradtunk Ornbauról, de azért jó buli volt, a mai napig emlékszik rá mindenki. Hazafelé pedig megnéztük a Maybach-múzeumot, ami különösen nagy élmény, ajánlom mindenkinek.

Majdnem elfelejtettem, a legjobb ornbaui túra 2015-ben zajlott, amikor többünk barátja, Arnold Ricsi felajánlotta, hogy a faros Ikarusán kiviszi a klubot a találkozóra. Olyanok voltunk, mint egy viháncoló tinikből álló osztály – hajnalban gyűltünk össze Tatán, s onnan az öreg Ikarus 66-os csodásan kirepített minket Bajorországba.

Mivel buszos útról volt szó, azon az egy Ornbaun mindenkinek percre pontosan (menetrend!) fent kellett ülnie a buszos ülésében, ebéd, vécézés, cigizés, börzézés, reggeli indulás és hazamenetel táján, amiből persze volt némi morgás a lazább turistáskodók részéről, de a pompás hangulat megmaradt.

A busz láttán pedig a találkozóra érkező német klubtársak leesett állát csak azért nem sértette fel az aszfalt, amint rajta vonszolták, mert az ömlő nyál alaposan megkente. Szenzációs volt, ahogy Ricsi a buszával ott letette a névjegyét.

Egy másik, szintén emlékezetes alkalom az volt, amikor nem a szokásos, a városban elhelyezett kisszínpadon játszottak egymás után az együttesek, hanem a nagy téren felállítottak egy koncertsátrat, benne a megszokottnál vagy hatszor nagyobb színpaddal. Stümpfig, a klubalapító egy Pink Floyd emlékzenekart hozott akkor oda, amely oly tökéletesen utánozta az eredetit, hogy lényegében egy emberként, a koncert végéig ott ragadt a teljes jelen levő klubtagság.

Ez nem volt kis szó, mert körülbelül öt teljes lemez anyagát leadta a banda, ezért este héttől hajnali fél kettőig tartott a zene, körülöttünk pedig annyi spanglit szívtak, hogy Victorinox bicskával kellett lyukat vágnom a THC-füstbe, hogy lássam a zenészeket.

A teljes Wish You Were Here, a The Wall, a Dark Side of the Moon, a fél Animals, a fél Piper At the Gates of Dawn, a fél Atom Heart Mother, a fél Meddle, az Ummagumma pár száma mind lement.

Odakint a régi Mercik, bent az óriási bulihangulat, sör sör után, közben élőben a Pink Floyd négy réteg őskövület Moog szintetizátoron – ennyire élesen gyerekkorom óta nem éltem át a hetvenes éveket. Sőt, szerintem még akkor sem ennyire. Annak a koncertnek minden perce megmaradt a fejemben – ha másért nem, hát csak emiatt nézzétek meg a videót is, amit ma Ornbauról a Speedzone YouTube-csatornájára kitettünk – abban van erről a koncertről pár részlet.

Az Ornbauk csodálatos emlékek voltak, mind. Bevillannak az emlékek. Amikor Sipi reggeltől nyolc órán át ült az aukcionálandó autók mellé kitett sátorban és szuggerálta a krémszínű W108 280 SE 4.5-öt, amit aztán keményen el is nyert a liciten…

Vagy amikor elhozták a gyári, sirályszárnyas C111-es prototípusok egyikét (a dízelmotorost), amelyek az egész gyerekkoromban lázban tartottak, hogy lesz-e belőlük szériaautó. Ilyen autót közel lehetetlen látni bárhol a Mercedes múzeumon kívül.

Vagy amikor ott volt a két gyári, kabrió 190-es közül az egyik… És amikor az összes fajta állólámpás kombiból (gyári kivitel sosem volt), még az argentin verzióból is elhoztak egyet… Ehh, leírhatatlan csodák történtek ott velünk.

És persze óriási vételek is beestek – mert a börzén néha elképesztő, beszerezhetetlen tételekre is akadtunk, többnyire normális árakon. Születtek hatalmas álmok – mert az autók egy része mindig eladó, némelyik kivételes felszereltségű, de a legritkábban túlárazott.

Ornbauban szövődtek új, és betonba ágyazódtak már meglevő barátságok, volt néhány nagy-nagy lelazulás is, például ott láttam életemben egyetlenegyszer Háda Szabit sört inni, ami nagyobb képtelenség, mint perpetuum mobilét gyártani…

Az Infotage (a rendezvény hivatalos neve) plakátján és matricáin így ajánlják az eseményt: „three days of love, peace and information”, utalva az egésznek a hippis hangulatú, nagyon baráti, s valahol az egész balhé alatt meghúzódó autóbuzis hangulatára.

Ornbau mennyország. Ornbauban szerettem meg amúgy a németeket, akiktől mindig tartottam, hogy hidegek, karót nyeltek, merevek és korlátoltak – persze amikor annyi idős voltam, hogy ilyen kirekesztően gondolkodtam még, Azért lassan kopott le, a gyors eróziót Ornbau végezte el. Ott mindig, mindenki haver lett, akivel szóba elegyedtem.

Jó ideje azonban már csak minden második évben engedte a város, hogy bent, az utcákon legyen az esemény, s minden első évben pedig kiszorultunk a patakon túli, jellegtelen mezőre, nem is volt akkora durranás az esemény.

Aztán 2020-ban jött a koronavírus, és az elfújta Ornbaut,. Azt hittük, örökre. Stümpfig és a klubalapítók már erősen benne vannak a hatvanas éveikben, fáradnak, velük a klubtagok is megöregedtek. Az átlagéletkor már nem harminc-negyven, mint korábban, hanem ötven-hatvan, ennélfogva kevesebb lett a kretén, épített autó, félbevágott kombi-Merciből készült lakókocsi, sátrak helyett is inkább kész lakókocsik és lakóautók tarkítják a füvet.

Már nem 1,00, hanem 2,50 euró a csapolt sör (igaz, a Diskában az isteni Oettinger Export üvege még mindig csak 0,49, behűtve, ami nincs kétszáz forint), kevesebb a részeg, nem lebeg a THC szaga minden sarkon, fogynak a NOS-alkatrészek is a standokon, de még vannak. És egyre kevesebb a Fecske, a Pagoda, a Ponton, de már az állólámpás is ritkul, egyre több a 124-es, 201-es, 126-os… Alakul át az egész, fakul a rakenroll, s már 2019-ben, az utolsó közös Ornbaunkon arról beszélgettünk, hogy lehet, utoljára tartották meg.

Éppen ezért volt óriási hír, amikor januárban Littner Zsolti hozta a hírt – Ornbau városa idén júliusban lesz hétszáz éves, ennek örömére pedig megint lesz Infotage, igaz, nem pünkösdkor, hanem a szokásos időpontnál majdnem két hónappal később, július legvégén.

Nekünk, a Csikós családnak kapóra jött a dolog, mert addigra már úgyis egy Trieszt-Dolomitok-Ausztria-Bajorország-túrát terveztünk a nyári együttlétre, amire az öreg Fiat 1500 Familiarével, a Káddal készültünk menni. Ha mások mehettek már Rolls-Royce-szal, miért ne lenne jó oda egy sokkal öregebb (és ritkább) Fiat is?

Mi tehát a nagy, addigra már bő 2500 kilométeres túra végén, az ornbaui két napra szálláshelyünkként szolgáló heilsbronni panzióban landoltunk egy péntek délelőtt. Nem sokkal később pedig a klubtársak is beérkeztek Magyarországról.

Ahogy a német Merci-klubosok, be kell látni, hogy mi is öregszünk és kényelmesedünk elfele, mert a korábbi évek Fecske-állólámpás-108-as dömpingjéhez (és a ritka Pontonhoz) képest most csupa 124-es és 201-es Merci jött, ráadásul csupa lapos színben – mondjuk azt a mi művégtag árnyalatú Fiatunk se dobta túlságosan. De legalább az összes autó kivételes állapotú volt, kihúzhattuk magunkat.

Egyetlen üdítő kivétel Csaba Zoli fekete 108-asa volt, aki viszont odáig tolta a mániát, hogy megvette a diagonál gumikat az autóra, amelyek nemcsak horror drágák, de még négyszer jobban csúsznak is, mint az általunk már ötven éve megszokott radiálok… Vannak még mindig szent őrültek, csak egyre kevesebben.

A találkozó viszont a kezdeti pocsék idő ellenére is pompásnak bizonyult. Ahogy minden évben, most is eljött a csávó a piros W109 300 SEL 6.3-mal, amelyik az elmúlt húsz évben minden megjelenésekor úgy nézett ki, mintha épp a szalonból hozták volna ki.

Általában hibátlan könyöktámaszokat és egyéb, gyakran tönkremenő (a könyöktámasznak a körbefutó kédere mindig eltörik, vágja az ember alkarján a húst, ezért a legtöbben inkább leszerelik) cuccokat árul, mint most is. Az AMG-kormányt viszont úgy tűnik, vagy tizenöt év után végre elpasszolta, mert az nem volt nála.

Egy másik stabil pont a két épített halottas Mercedes, ezek, mindig a Sportzentrum oldalában parkolnak, s közülük az egyik – egy Mercedes-csillag helyett kalapos halálfejet viselő autó – különösen horror. Régen utáltam, randa tákolmánynak tartottam, de lám, így változik az ember ízlése, mert ma már az egyik legérdekesebb autó a mezőnyben, szerintem.

Az alapja állólámpás Mercedes, ez látszik a szélvédőjén, az imádkozó ablaktörlőin, az ajtajain, de ellapították a sárvédőit, az orrába 116-os fényszórókat és indexet szereltek, a dupla lökhárítók is a 116-oséi, a maszkja pedig szerintem egy 123-asról származik. Az egész autó a régi Mercedes-alkatrészek zsibvására, csodálatos végignézni a második szériás állólámpás hátsó esőcsatorna-végéből lett első vízterelőt, valami buszról származó fogantyúk és ami még. A kilencvenes évek modolásának az egyik gyönyörű darabja.

És persze eljöttek az olasz fiúk a lassan nyolcvanéves, csőrös 170-essel Trevisóból, szerintem ez az a társaság lehet, amelyik évekig egy 600-assal érkezett ide. Kemény lehetett megtenni azzal a vénséggel az utat, nekünk a sokkal modernebb Fiatban is elég jópofa túra volt, de ez az autó annál bő húsz évvel öregebb.

Aki nem volt ott, pedig nagyon vártuk – a kezdetek óta minden évben, szombat délelőtt felbukkant egy évről-évre rosszabb állapotú, hihetetlenül szakadt, agyonfestegetett, tákolt, berhelt, szétmállott Fecske-dízel, benne az autót szemlátomást emberöltők óta használó nénivel és bácsival, odakint régi, még EU-s előtti német rendszámmal.

Az a Mercedes mindig feldobta a kérdést – ha ez a rom Németországban TÜV-öt kaphat, vajon mit szólnának hozzá egy magyarországi vizsgaállomáson? A bácsi mindig alkatrészekért jött, bevásárolt, az alatt a néni bent ücsörgött bal egyen. Aztán az öreg még kicsit lézengett, az autóját nagyjából mindenki lefotózta, majd izzított, szúrt egy egyest a gengszterváltóval és elhúztak.

Már 2019-ben, amikor utoljára láttam őket és cikket is írtam az autójukról (vagy egy évvel korábban volt az?) is nagyon idős volt a bácsi, a néni már nem is jött vele. Azóta eltelt négy év, közben volt egy koronavírus-járvány – csak remélni merem, hogy jól vannak.

Egy régebbi másik ismerősömmel se találkoztam, azzal a bácsival, aki 2018-ban megszakértette a Pontonomat (és elképesztően jónak találta), odahívott bennünket a táborrészükbe, mindenkit meghívott sörre és hatalmasat dumáltunk.

Az autó ott volt, egy néni árulta a cuccokat az elé kitett asztalokról, de egész idő alatt nem került elő a tulaj – persze, azokról az alkalmakról beszélek, amikor feléjük jártam, mert ilyenkor azért senki nem ül a standjánál folyamatosan, csak a kereskedők. De még ők se.

Ő volt az, akinek bemutattam a még alvázas 220-asát egy régi cikkben, s ő örökölt a papájától egy 219-es (a hathengeres 220-assal műszakilag megegyező, de részleteiben a kis-Pontonokkal megegyező kivitelű) Pontont, amire azt mondta – “a régi 220-ashoz képest az silány és modern…” Innen üdvözlöm, ha olvassa e sorokat.

Voltak rajtunk kívül is magyarok egy 123-assal és egy 124-essel, s szinte mindig a lakókocsijuk előtt láttam őket sörözni, Dreherrel a kezükben (homokot a Szaharába?). Remélem, azért megtalálták a számításukat, mert óriási halak vártak kifogásra – Szabi barátom az AMG E36T (neked és nekem: gyors kombi-zöldséges, igaz, Szabi?) óriási bendőjét rommá tömte kincsekkel, amiket mind Ornbauban fogott ki.

Aztán az is kiderült – Stümpfigék nagyon nem úgy gondolják, hogy rövidesen vége szakad a klubozásnak, sőt, újult erővel bővítik a rendszert. Mivel a város lakossága erősen rühelli a bulizással járó nagy ribilliót – ahogy egy helyi srác mondta, „holnapután elmentek innen és onnantól dögszag lengi körül az egész várost, mindenki bezárkózik majd, ember nem lesz az utcán” – ezért a klub ki fog költözni az egyik óriási, saját tulajdonukban levő hangárkomplexumba az országút túloldalán.

Ehhez egy színháztól megvettek egy kétemeletnyi színdarab-díszletet, az adja a hátteret a fedett térben berendezett majdani klubtalálkozókhoz, de több, óriási terem is ki lesz bélelve Mercedes-csodákkal. Kerül oda egy hatalmas Mercedes-csillag is, százötvenezer leddel megvilágítva.

Kint, a szabad téren autósmozi lesz, s felállítják azt a hatalmas, ötven éves, több emelet magas, a talapzatán körbeforgó, a bonni Mercedes-központ tetejéről elhozott csillagot, amely a második legnagyobb ilyen a világon.

Óriási lesz, nagyon ki lesz találva, a java része fedél alatt zajlik majd – de én azért sajnálom az Ornbau városának kanyargós, sok száz éves utcáin tartott, meghitt, kicsit szétszórt, néha eső áztatta régi rendezvényt.

De ha nem lehet, hát nem lehet, Visegrád se bírja a zajt, ezért kitiltották onnan a motorosokat, bár a lakók az éjszakai versenyekre panaszkodnak, amit viszont az autók okoznak. Ez csak azt mutatja: sokan vagyunk ebben a világban, sokfélét szeretnénk, de bulizni azért mindenki inkább elmenne otthonról.

Sebaj. Ornbau jó lesz és Ornbau most is frenetikusan jó volt. Szegény Norbim először jött volna el (amúgy nem érdeklik túlságosan az autók, azért nem is akart eddig), de lebetegedett és a panzióban, sok-sok takaró rétege alatt ragadt.

Ezért ahogy hosszúakká váltak az árnyékok, Kati még kicsit leült dumálni Kovács-Vass Tibivel, amíg mi Lityóval kanyartunk egyet a Fiattal a környéken, aztán hazament az első Heilsbronnba tartó autóturnussal, ápolni a másodszülöttet.

Mi ott maradtunk Bálint fiammal és barátjával, Bendegúzzal, no meg a klubos haverokkal. Nekünk utána még legurult egy… két… há… sör a torkunkon, a pultnak támaszkodva megváltottuk a világot, közben odakint ment az élő koncert, tombolt a nép, zseniálisan zárult az este. Másnap pakolás, 800 kilométer, és pikk-pakk itthon találtuk magunkat. Így kell ezt.

Ornbau, jövünk még.