Olvastár

Reality show a garázsban

Csak egy egyszerű karburátorcserét akartam megmutatni…

Ez itt egy olyan történet folytatása, ami nem itt indult, hanem sokkal régebben, de mivel úgy nyúlik, mint egy sokvideós messenger-letöltés a reptéri wifin, ezért végül áttolódott a Speedzone-ra az egész. Ez így kiváló, mert nekem mindenhogyan érdekes, itt pedig éppolyan jól érzi magát a sztori, mint korábban.

Most kicsit úgy érzem magam, mintha be kéne vezetnem valakit a Trónok harca-sorozatba a harmadik évad ötödik részének a közepén. Nem reménytelen a dolog, de az azért az kizárt, hogy két tökmagpattintás erejéig megállítom a filmet és annyi alatt összefoglalom az előzetesen történteket. A sztori ennél jóval komplikáltabb, de megpróbálok legalább az elején rövid lenni, mert akik régről figyelemmel kísérik a történetet, azokat nem kellene untatni.

Van nekem egy Gajdán Miki barátom, akivel hol együtt dolgozunk ugyanannál a cégnél, hol nem, de ettől függetlenül negyed százada barátom, volt idő, amikor együtt jártuk a magyar, néha pedig még a külföldi börzéket is, sokszor együtt szerelünk, még többet tanakodunk kettesben mindenféle műszaki problémákon, amikor pedig együtt utazunk autóbemutatókra – és ez gyakran megesik, bár egy éve valahogy kevésbé -, akkor külön kis szigetet alkotunk a hülye, régi járművekről való rágódásainkkal, ötletelésünkkel. Ja, mellesleg Miki tizensok éve Év Autója zsűritag, én meg, ha jól számolok, hét éve a másik. Akad pár kapcsolódási pontunk.

Mikinél a két motorral 2011-ben

Valamennyi közül a legerősebb a két motorunk. Nekem volt egy rendszámos, 1954-es BSA C11-esem (ez angol és pont negyed literes), amelynek oly soká tartott a használhatóvá tétele az 1997-es szentesi vásárlásom után, hogy félig el is pusztult közben az egész. Elment tőle a kedvem.

1997 – akkor még bizakodó tekintettel vetettem rá magam a BSA-ra

Miki pedig Salgótarjánban még 2006-ban vett egy rakás csövet és néhány doboznyi fémtörmeléket, amiről az eladó váltig állította, hogy azok – szigorúan csak megfelelő kirakósjáték-befejező képességgel megáldott illetők számára – egy 1938-as NSU OSL 251 típusú (német) motorkerékpárt tartalmaznak. Eskü.

Ebbe a halom izébe kellett Mikinek belelátnia az NSU-t 2006-ban

Miki valahogy meglátta a motort abban a halom alapozó színű ócskavasban, s leperkált érte nem kevés forintot, majd nekiállt összeilleszteni a részeket. Naná, hogy kellett egy másik blokk (mert a mellé adott nem felelt meg a többi tétel korának), egy másik gyújtás, másik lámpafej, pótolni kellett egymillió csetreszt, persze jött némi fényezés és krómozás is… Megdolgozott vele, mire motorkerékpárnak látszó, beindítható, csillogó tárgy lett a halom vasból.

Ez a fotó Mikinél készült valamikor 2009-ben

Ott aztán el is akadt a projekttel, mert a következő lépés a motorka lepapírozása lett volna. Azt pedig egyetlen módon lehet – pontosabban lehetett, mert, ahogy látom, mostanra az időbeni csúszások miatt lényegében megvalósíthatatlanná vált a dolog (mire megjön az egyik engedély, lejár a másik, létrehozva ezzel egy bürokratikus perpetuum mobilét) -: veteránvizsgával, két fődarabról bemutatott hiteles adásvételivel (közjegyző!), és összeépítéssel.

Mikinél, mielőtt elhoztam volna

A veteránvizsgához viszont olyannak kell lennie a járműnek, mint a korabeli képeken, s illik működnie is. Az NSU-t pedig beindítani ugyan lehetett, de kábé ennyi. Amikor Mikivel úgy döntöttünk, elcseréljük egymással a két gépet, hogy neki legyen egy rendszámos veteránmotorja, nekem meg nem baj, ha az egyik „úgy is mindegyet” egy másik „úgy is mindegy” váltja a garázsban, s a megállapodás után eltoltam hozzá a BSA-t, majd hazamotoroztam azt a pár háztömbnyit az NSU-val, nos, azon a szűk kilométeren rájöttem, hogy az OSL motorozásra teljesen alkalmatlan, bármilyen távon. Beindítani több órás próbálkozással lehetett, a kuplungja berágódott, a bovdenek végeiről repültek lefele a bogyók, s amúgy is – a fél motor hiányzott. Minden, ami apró, tökölős meló – kapcsolók, szerszámos dobozok, kezelőszervek egy része, burkolatok, egyebek – festésre, össze- és felrakásra várt.

Hihetetlennek tűnik innen, de az NSU jó nagy átfedésben volt nálam a Pontonnal

Kilenc éven át szoptam vele, eleinte csak ímmel-ámmal, mert azt sem tudtam, mit akarok vele, néha éveket kihagyva, aztán volt egy pont, amikor nagyon rástartoltam. Drága apósom elszenderülése után pár évvel ugyanis az anyósomat nagy nehezen rábeszéltük, hogy költözzön közelebb hozzánk, Zuglóba, mert így a gyerekeket is többet látja, mi is többet tudunk esetleg segíteni (persze ez végül fordítva történt), s amikor eladták a Tárogató úti lakást, annak a padlóján találtam két, poros cipős dobozt, bennük iszonytató mennyiségű középformátumú és kisfilmes negatívval, de még diákkal és 8 mm-es mozgó tekercsekkel is.

Áttoltam!

Ha az anyósomon múlik, az egész a szemétben landol, mert ott, a Tárogató úti költözésnél épp magasra hágott a takarítási lendület, s ahogy a feleségemet ismerem – ő se az a nosztalgikus, régi képeket nézegető típus – tőle mehetett is volna, akár. Én viszont teljes testemmel védtem a csodaországot, ami a dobozban várt. Megérte.

Mariazell?

Éveken át tartott, mire azt a borzalmas adagot beszkenneltem, s nagyjából kategorizáltam. Katiék családjának a képei voltak azok, a java részük a jó szemű, a fotózást technikailag is magas szinten űző nagypapától származott. Most nem megyek bele, milyen csodák kerültek ott elő, de a feleségem családjának az az ága meglehetősen jómódú volt (az ükapa építette a mai Symbolt az 1800-as évek elején, volt egy saját római szarkofágjuk, a Hoffman-szarkofág, amit aztán 1951-ben az állam elkobzott, akárcsak a Szemlőhegy u. 8-on álló kétszintes, hatalmas, ős-rózsadombi villát), utaztak éppen eleget, de elég legyen annyi, hogy volt ott néhány tekercs film 1938-ból is.

Akkor még kvázi vadonatúj volt a Trumpf, ahogy a fotón is látszik

Egy vagy két túrán készültek a fotók, azóta se tudtam pontosan behatárolni, hányon. Ausztria, Svájc, Olaszország, az Alpok, a Dolomitok, Velence, Firenze, Bolzano, Graz, Winterthur – volt mit nézegetni. Felismertem néhány Dolomitok-beli helyszínt, mi a Katival, néha barátokkal ugyanis 2008 óta elég gyakran járunk oda motorral. A Falzarego-hágó környékén több fénykép is készült, de a Marmolada alatt, a Passo Pordoi-nál, Cortinában szintén beazonosítható fotókat találtam.

Ez már a Dolomitok. Persze nagyon régen

Akkor fogant meg a terv a fejemben: rendbe tetetem azt a fényképezőgépet, egy Tessar-objektíves Reflex-Korellét, amivel a képek készültek (azt is megörököltem), gatyába rázom, majd levizsgáztatom az NSU-t és megismétlem vele azt a túrát, amit a gyártásának évében tett meg Massányi nagypapa az Adler Trumpf Juniorral. A felismerhető helyszíneken pedig természetesen a Reflex-Korellével el is készítem a megfelelő fotókat. A túra neve pedig 1938 NSU Challenge lesz.

Megörököltem az anyai nagypapa gépét. Csúcsmasina volt akkoriban

Komoly nekihasalással összeraktam és legalább marginálisan forgalom- és használatképessé tettem az NSU-t, a fél motort átreszelgetve menet közben. Most nem megyek bele abba a számtalan buktatóba, amivel az ember egy olyan járműnél találkozik, amit az ínséges negyvenes, ötvenes, majd talán még a hatvanas években is használtak Magyarországon, miközben mindent, amit lehetett átvágtak, -hegesztettek, -alakítottak rajta, de nem az a tipikus „leírásból összerakom a 75300-as típusú Lego Tie-vadászt”-meló volt. Sokat küzdöttem, de itt megint előjön a veteránozás ultima ratiója: ez a projekt mentett meg a megsztondulástól a Covid-korlátozások első szakasza alatt.

Vizsgára felkészítve

2020 augusztusában az NSU sikerrel vette a veteránvizsgát, bár kapott levonásokat (nem annyira egyszerű ám megfelelni ezeket a szemléken), aztán rá egy hónapra, csodával határos módon kapott egy NKH-s vizsgaidőpontot is, és műszakilag is megfeleltnek minősítették.

Még mindig a Dolomitok

Egy másik tételt is kipipáltam közben: az olvasók körében felfedtem azt a száz régi képet a régi túráról, amelyeket nem, vagy csak pontatlanul tudtam beazonosítani, s egészen kincsvadászat-hangulatú fieszta alakult ki ennek sodrában. Végül a 100-ból 80 képnek lett gazdája, pontosan helyszíne.

Graz

Addigra Endre barátom is vett egy NSU OSL-t, hogy velem tartson a tervezett útra. Én akkor balgán, még azelőtt, hogy felmértem volna, mennyi munka áll előttem, először 2016-ra terveztem a túrát, az 50. születésnapom esztendejére. Aztán hamar rájöttem, hogy irreális az elképzelés, ezért 2018-ra toltam át (a motorom 80. születésnapjára) a kezdetet – ekkor kezdtem megpróbálni barátokat bevonni a túrába, s Endre volt az első. Azzal az 1951-es gyártású NSU-val – úgy, ahogy összetákolva megjött egy német garázsból -, illetve az én, 1956-os gyártású, 100 köbcentis Moto Morinimmel el is mentünk Ausztriába azon melegében a régi nagy kedvenc hegyi felfutónkra, a Seiberer Bergpreisre.

2017 áprilisi indulásunk Szentendréről. Amit nem Endre barátomról neveztek el, bár simán ülne

Rommá szereltük az NSU-t, amelynek a gyújtásállítása nem működött, a karburátora eltört, kimúlt a második fokozat a váltójából, Endre nem tudta, hogy van negyedik, s a kuplungja is bedagadt. De megjártuk a 780 kilométert egy darabban, ma se hiszem el. És basszus, nem merem kimondani, de élveztük, a legrosszabb nem a szerelés volt, hanem a hideg.

Egy szerelés valahol Nickelsdorfnál, hazafelé. Endre térdel, háttérben az NSU-ja

Aztán az én NSU-m elkészülése az utolsó tervezett időponton is túlcsúszott, viszont a képazonosítgatós cikk nagy port vert fel, így Borsi Miki barátom is úgy döntött: velünk tart. Az eredeti feltételt, a „csak háború előtti négyütemű motorral megyünk” címűt persze ő is felrúgta, mint Endre, mert ő egy szintén ötvenes évek eleji NSU OSL 251-et vett, de legalább pirosat. Megsúgom – műszakilag szerintem az övé a legjobb valamennyiünké közül…

Mikié most a legvagányabb motor

Tehát hárman indulunk majd el, egyelőre a terv 2022. Nem lesz forgatócsoport, nem akarunk kísérőket, nem lesznek rokonok, szervizkocsi, drukkerek, mert ez az én privát lelki ügyem, szűk körnek szól. Hamisítatlan régi hangulatot szeretnénk, amennyire ezt még lehet, a XXI. század mélyében gázolva, s minden külső beavatkozás kipukkasztja a buborékot. Mi hárman, fogcsikorgatva, derékfájva, úton-útfélen lerohadva, bogarakkal a fogaink között, előre. Az esőben, nyilván. Szarrá ázva.

Íme az indulók: Endre, Miki, én

Vissza az NSU-mhoz és a lepapírozása utáni pillanatokhoz. A műszaki vizsga egy motornál csak annyit jelent, hogy van váz- és motorszáma, s ez a kettő megegyezik azokkal, amik a papírjaiban vannak, tud gurulni, van profil a gumijain, fékez, világít, dudál és meg lehet számolni rajta az üléseket. Arról azonban nem szól a vizsga – nem is kell dolga -, hogy el lehet-e menni az adott járművel 10, 100, vagy akár 1000 kilométert. Nos, az én NSU-mmal épp 10-et lehetett, amint ezt nem sokkal később, valamikor november végén, a második próbálkozásnál (az elsőnél rögtön lerohadtam Zuglóban és hazatoltam) bebizonyítottam.

Első komolyabb utamon 900 méterre lerohadtam otthonról. Gajdusz jött segíteni, de ő is kevés volt

Hogy bírt-e volna többet? Nem hiszem. A motor néha könnyen, néha pokoli nehezen indul, akkor az egész úton igazából köhögött, most is van, amikor teljesen elmegy a gyújtása, ami lehet gyújtáselektronika hiba, de az is lehet, hogy összeköpi magát benzinnel, mert mondjuk, túl dúsan jár. 10 kilométer alatt négy tétel lazult ki rajta, a váltókart pedig konkrétan majdnem elvesztettem. Voltak elképesztően felemelő pillanatok vele a Hungárián, amikor a dörejfelhőben igazi, harmadik műszakból szabaduló, euforikus állapotban a Stammtisch-hez igyekvő Ruhr-vidéki vasmunkásnak éreztem magam, de a régimelós-feeling csodája gyakran el-elillant, amikor a motor kis híján állóra köhögte magát. Pedig ezeknél nincs olyan, hogy tuberkulózis.

Második túrám a Margitszigetig tartott

Arra rájöttem, hogy csúnya szorzó van ebben a motorban – közel százszoros. Igen, kilométerre. Egy tíz kilométeres Margitsziget-kör után pont úgy éreztem magam, mint a Cagivámon hétszáz hasonló egység megtétele után, a házunk előtt alig bírtam leszállni a gyilkos dögről. De jó volt, akkor is nagyon jó volt.

NSU-m az Árpád híd felé. Élete jókora részében ez a híd nem létezett

Szembe kellett azonban néznem a tényekkel: az a rommá kopott Graetzin karburátor, amit a nálam levő négy roncsból raktam össze, nem igazán látja már el a karburátori feladatokat. Kopott a teste, kopott a súbere, kopott a súbertűje, kopott a főfúvókája, ereszt a tűszelep-kúpja, mindene szelel, lötyög, rosszabb, mint azok a németek által lenézett, lazára illesztett (pontosabban – szar) géppityuk, amik nem fagytak be Leningrádnál és amelyek miatt a szovjetek megnyerték a csatát. Na, most már ez is ilyen. Igazából egy Dnyepr, csak NSU-tollakkal.

Egy összerakott Graetzin

Egy használhatónak mondott Graetzin, ami erre való, 500 euró körül mozog most a piacon – a drágaságnak az az oka, hogy a gyár a háború alatt megszűnt, és azóta nem tudom, hogy készít-e bárki ilyen karburátortesteket. Cserealkatrészek – olyanok, amilyenek – léteznek hozzá, de azok is drágák és az én karbimon azok már nem segítenek.

Némi Graetzin karburátor-törmelék

De 180 ezer forint jobbik részét kiadni arra, hogy kiderüljön, nem a karburátornál kell keresni a hibák forrását, hanem mondjuk a rosszul záró szelepeknél, a táncoló gyújtásnál, az akárminél, nos, az kicsit soknak tűnt. Gondoltam, hogy felteszem mégis azt a korai Pannóniákra való, régi, de kvázi használatlan Jikov karbit, amit Mikitől kaptam még az NSU-val, de vonakodtam, mert az nem úgy néz ki, mint a Graetzin, de a Jikov-felirat nagyon csípte volna a szememet.

Jó pár darabból hoztam össze egy jót

Sokkal jobb megoldás lett. Ezt szintén Miki javasolta, mert ő meg állandóan karburátorokat néz a neten. Volt egy WSK nevű lengyel motorkerékpár-márka 1955-85 között, ilyen Danuvia-szerű kétüteműket készítettek. Nos, azon egy Graetzin-ikertesó karburátor keverte a benzint a levegőhöz. S a legjobb hír: azt a WSK 125-karbit valamiért meg lehet venni a robogoalkatresz.com-on ma is. Újonnan. Nem 180 ezer forintért, hanem annak alig több mint a huszadrészéért, egy tízesért. Plusz két rongy szállítás.

Hát vettem egyet. Igazából annyi a különbség az NSU-féle eredeti Graetzinhez képest, hogy az üresjárati állítócsavar nem a bal, hanem a jobb oldalán van, a benzincső az úszóház tetején, nem pedig az alján megy bele a karburátorba, s nincs beépített szívatója. Azt meg én úgyis rég kikötöttem az NSU-ból, helyette elzárható, virágszirom-szűrőt használok. A karburátor nem tudja, hogy milyen motornak adja a benzinpárát, csak az átáramló légmennyiséghez kever. A kis fordulatú, de negyedliteres NSU pedig első tippemre nagyjából annyi levegőt szív, mint egy jóval pörgősebb és valamivel újabb 125-ös. Nagy különbségnek nem kellene lennie, maximum teljes kipörgetésnél, viszont amiatt, hogy új, legalább talán lehet majd állítani is.

Balga voltam. Annyira úgy tűnt, hogy kvázi azonos a két karburátor, hogy eufóriámban leszaladtam a garázsba helyből videóra rögzíteni, ahogy felteszem. Titkon azt reméltem, sokkal könnyebben indul majd a motor az eddigieknél, érzékennyé válik végre az üresjárati levegőcsavar tekergetésére, s lejjebb tudom venni végre az alapjáratot, ami a kopott Graetzinnel épp az egekben van.

Semmi se jött össze. Nagy okosan elmutogattam mindent a nézőknek, beindítottam az NSU-t (el se hittem, de most az egyszer első rúgásra beröffent), tekergettem mindenfélét, hogy lássák – semmire nem reagál, aztán leszereltem a Graetzint.

Az elkészült OSL

A fekete leves akkor jött, amikor bemutattam az új karburátort, s azzal a lendülettel fel akartam tolni a szívócsonkra. Nem ment. Subler elő: a torok külső átmérője 28, a WSK-karbi belső torokátmérője 25 mm. Dojoinggggg…

AJS teljes pompájában

Oké, akkor – hogy mégis legyen valami értelmes a vasárnapi cikkben és adásban – előhúztam az AJS-t. Az is épp elég öreg, 1953-as, ráadásul tavaly október, a vizsgája óta nem ment. Arról leszereltem időközben a sebességmérőt, mert mérföldben mutatott és minden vizsgára kölcsön kellett kérnem rá egy másik órát, mert ki akarták vágni. De most végre vettem kilométeres átalakító szettet, amit Borsi Miki barátomnál bele is építettünk. Pontosan ő bele is épített.

Elég jó ám vele itt döngetni

Ezt az órát is aznap hoztam el, felcsavaroztam sebtében az „ejjdzsejj”-re, némi rugdalás után életre is keltettem a motort, majd nem bírtam magammal – mert hát, amikor az AJS felmordul, eddig még sose tudtam megállni, hogy ne menjek vele egy kört, mert zsibbasztóan izgalmas -, kihajtottam az utcára, tekertem egy háztömbnyit.

Rendben, ez se jött össze. A motor csodás, mint mindig (és persze hogy csúszik a kuplung, ezt teljesen elfelejtettem), de a sebességmérő mutatója az első métereken körbefordult, majd égnek álló pozícióba szegeződött. Lehet leszedni megint.

Akkor itt majd megforrasztom ezüsttel…

Az NSU karburátorillesztő csonkját ezért elvittem Fűrész Feri bácsihoz, hogy készítsen nekem egy ugyanolyat, csak 25-ös átmérőjűt. Most épp tűkön ülve várom a telefonját, mert ha kész az illesztő elem, megint szerelünk. És hátha, hátha jó lesz. Akkor legalább tudni fogom, hogy kell szereznem egy jó Graetzint a motorra. Ha nem? Megyünk tovább a gyújtásra.

Fűrész Feri bácsi alkatrészt skiccel

Az AJS? Megpróbálom fellazítani a számlap csavarjait, ugyanis az a hitvány, utángyártott, sorjás, vastag, műanyag lap, amit a Feked árul hozzá jó drágán, valószínűleg megszorítja a szerkezetet. Az eredetije ugyanis finom, vékony és pléhlemez volt. Francba, nemcsak ronda, de még rossz is.

Talán 1999 volt itt, rakom össze a BSA blokkját a Gyarmat utcai lakásunk konyhájában

Hát így sül el, ha az ember nem az Autókereskedőknél éli a virtuális életét, hanem a kisebb dicsfénnyel övezett Zuglóban a saját, valódiját. De remélem, legalább mindenki jót kacagott.

Címkék

Hasonló tartalmak

17 komment

  1. Kedves Csikós úr!
    Vagy a videót kellene belinkelni, vagy a helyét kivenni. A cikk már élesnek tűnik, talán az óraátállítás miatt.

  2. was war das herr tschikosch? ?vegyesfelvágott vasárnap reggelire? vasszigorú ejnyebejnye szankciót indítványozok a vádhatóság képviseletében a nép nevében ???

  3. Jó reggelt!

    Hát igen, ilyen ez a ,,cukrász szakma”! Minden tiszteletem a műszaki alázathoz és kitartáshoz. A mai autók/motorok diagnosztikája sem könnyű, még úgy sem, hogy pl rendelkezésre all gyári dokumentáció, esetleg a gyártó műszaki supportja, na de így… respect!

    További sok sikert a felújításhoz és a túrához! Nagyon izgalmasnak ígérkezik.
    Üdv.
    Máté

  4. Nah, jó volt ez, egy Dél – Olasz reggeli eszpresszóhoz. (Még a téli idő szerint ébredtem. )
    Igaz, a tréleres lerakodós sztorit vártam, de eljön majd annak is az ideje. : )

  5. Pedig a karburátort le szokták “parfümszórózni” a “szakértők” ! Olyat, minden ügyes ötödikes összerak az otthon fellelhető dolgokból és utána a Da Vinci -n bemutatják, nagy hűha és vauuuu, óriási túlmozgás közepette ! 🙂
    A viccet félretéve, a régi alkatrészek alapján, ha tudnánk a pontos méreteket nem lehetne a hibás darabokat legyártatni egy Feri bácsihoz hasonló szakival ? (Nagyon naiv elképzelés ?) A 3D nyomtatás is eszembe jutott, de gyorsan elvetettem.

    Nekem is volt ilyen, a fene egy meg élményem a Vespámmal, pedig az, csak 84′ -es volt.
    A katalógus szerinti alkatrész teljesen használhatatlan volt, pontosabban némi – sok – munkával át lehetett volna alakítani.

  6. WilsonMandula:
    Képtelenség ennyi idő alatt megírni. Egy ilyen poszt megírása másfél nap, képek szerkesztése, szöveg szerkrencerbe illesztése, képek betétele másik minimum fél nap, plusz fél nap videózás, scriptelés, átnézés – ez három nap… Csütörtök estétől vas reggelig nem jön ki a matek, ráadásul – csak halkan mondom – nekem is hétvége elvileg a hétvége.

  7. A Mariazell? kép Grazban készült. A Scholz optika ma is ott található a Hofgasse 5-ben.

  8. Wigand István:
    Köszi! De már volt egy jó hónapnyi vadászat, amikor már minden lehetséges képet beazonosítottak az olvasók a TC-n, ide csak mintából dobtam be néhányat… 🙂

  9. Csikós Zsolt:
    Tudom én, vagyis gondolom.
    Azért nem is problémáztam rajta.
    De a lepény hal meg utoljára. : )
    Kivárjuk, az olvtársakkal. ; )

  10. Egy rúgásra fog indulni és sima alapjárata lesz az új karbival csak minden harmadik lámpánál megállásnál lefullad ahogy ismerlek 😀

  11. Zsoltibácsi!

    Anno, olvastam egy cikket a Veterán…..(Ocskay Z.), hogy két magyar szaki, újragyárt bizonyos fajta karbikat, az eredeti ára alatt. Azt hiszem Amallal kezdtek és bővíteni akartak. Ha még működnek, lehet őket kéne megkeresned. Hmmm? Megkeressem a cikket?
    Kori

  12. Üdv, Zsolt!
    A cikkben szerepel mellék szálként, ezért meg merem kérdezni: a túra dokumentálására szánt régi fényképezőről is írsz néhány mondatot/egy bekezdést majd? Gondolom nem tömegigény, de némi érdeklődés talán van erre is. Régebbi cikkeid némelyikében egy-egy mondat erejéig voltak olyan utalások, amikből lejött, hogy filmes fényképezésben is otthon vagy.

  13. Kori:
    Szerintem a Mikolasekék azok, Győrben, tényleg nagyon profik, de ők nagy NSU-kkal foglalkoznak (350+++), azokon nem Graetzin van.

  14. Kedves Csikós Zsolt,

    meg tudnád mondani, hogyan kell nullázni a km-óra napi számlálóját?

    köszönöm

  15. Czakó Norbert:

    Ugye az AJS-re gondolsz? Mert az NSU-n nincs olyan.

    Ki kell húzni erőből a nullázó kábelt, mert a szerkezetében akkor átakad egy retesz, s úgy, kihúzott állaponban kell tekerni.

  16. Csak ma lett nyugodt időm elolvasni.
    Annyira szurkoltam, hogy legyen jó a lengyel(kínai?) karbi!
    Aztán én is előbbre lettem volna az enyémmel. Nekem sajnos nincs Feri bácsim itt és én is sajnálom a csillió e €-t egy próbára.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Ezt is nézd meg

Close
Back to top button