______________________________________________________________
hirdetés
OlvastárVasárnapi Csík

Pankráció a fűtéscsappal

Atomokra bontom a Fiat 1500 szellőzőrendszerét

hirdetés

Gyűlölök fűtést szerelni. Minden alkalommal meg kell küzdened a kósza, s az öreg autók esetében már erősen tákolt elektromos vezetékrendszerrel. Borítékolhatod, hogy jó pár műszer, visszajelző, óravilágítás bedöglik, mire végzel a fő melóval. Szerelés közben előbb-utóbb mindent beborít a ragadós, cukros glikol.

Órákat kell szörnyen torz pozíciókba tekeredve töltened a műszerfal alatt, az autó padlója pedig a legkevésbé sem ergonomikus fekhely – garantáltan más a formája és a mérete, mint az akárhogyan begörbített hátadnak. A szerszámok és alkatrészek, amiket elejtesz, biztosan a hátad alá gurulnak, ahonnan csak úgy tudod kiszedni őket, ha ordítva, fájó háttal kitekergeted magad a műszerfal alól, kiszállsz és kiturkálod őket.

Ja, mellesleg jobb, ha megtanulsz a küszöböt és a kardánalagutat hídpillérként használva, közéjük befeszített háttal, a levegőben lebegő testtel felfelé nézve szerelni. A helyzetet ebben a korban tetézi az is, hogy ha valami huszonöt centinél közelebb van, azt már nem látod tisztán – és nekem még mázlim van, hogy ennyire közelre látok, mert a haverjaim többsége rég nem.

Az internet tele van mindenféle régi cikkemmel, amikor állólámpás, fekvőlámpás Mercikben fűtőventilátort cseréltem, fűtőradiátort takarítottam, de egy csomó másikat – a 124-es Mercimét, a Fiat Pandámét, 127-esemét meg se írtam. Gyűlöltem mindegyiknek minden percét.

hirdetés

Ezek után gondolhatod, milyen sötét gyanú fészkelte be magát az agyamba, amikor egy nyár végi, haveri autós taliról hazafelé tartva a kellemesnél már hűvösebbnek ítéltem az időt, és kicsit rá akartam tenni a fűtést. A piros nyílhoz tartozó kar valahogy túl finoman és könnyen mozgott a műszerfalban, nyitás után pedig valahogy csak nem akart meleg jönni az autó bármelyik ilyen célra kialakított likából. Hm. Kicsit dideregve, de hazajutottam, a garázs nyugalmában pedig aláfeküdtem a műszerfalnak, hogy lássam, hol lehet a probléma.

Aha! Semmi gond, a csapot mozgató bovden egyszerűen lecsúszott a fülről. Visszaakasztottam, megpróbáltam nyitni – a kar onnantól kezdve meg se mozdult. Na, látod, ez már baj.

hirdetés

Erőltetni azóta se mertem a csapot, mert amikor megnéztem, észrevettem, hogy tiszta zöldes oxid kívülről az egész. Erőltetésre, fogóval lehet, hogy ki tudnám nyitni, vélekedtem, de ha folyni kezd, többé el nem zárom. És akkor jöhet a trükközés a motortérben a ledugózott csövekkel. Nem kell ez nekem. Ha nincs fűtés, akkor nincs, ez van. A Fiat pedig akkor még úgyis olyan rossz volt, hogy nem szívesen használtam, tényleg csak akkor mentem vele bárhová, ha olyan helyre igyekeztem, ahová megfelelő korú autóval illett, de nem tudtam másik veteránt előhúzni a sublótból.

Azóta viszont óriásit javult az autó összképe. Már nem rettegek folyamatosan, hogy beázik a csomagtartó, mert látott pár esőt és úgy tűnik, közepes záporig kitart a szigetelésem. Bihari Tibi belőtte az első futóművet, most már egyenesen megy a Fiat és nem esik össze-vissza minden bukkanó után. A motornak is megjött az ereje, miután belőttem a gyújtást, a kardáncsapágy függesztő bakjának cseréje óta pedig a remegések is megszűntek 80-ig. Utána is sokkal enyhébbek. Azon azonban még dolgozni kell.

Nem tökéletes a Kád, de a förtelmestől eljutott az egészen elviselhetőig – azt hiszem, legjobban ezek a jelzők írják le a régi és a mostani állapotát. Az elviselhetőség mellé pedig tartozik egy adag hangulat, íz, zajkoktél, amit önmagában nagyon szeretek benne. Ha úgy adod össze az autó állapotát és az egyéb vele szerezhető élményeket, mint konnektoros hibridnél a benzin- és a villanymotor teljesítményét szokás (azaz nem matematikailag, hanem veszteséggel), akkor már kijön egy olyan – „egészen szeretek vele menni”-állapot. Sokkal jobban, mint mondjuk, az Avensisszel, teszem hozzá.

Tehát használom, ennek a használatnak pedig több pozitív hozadékát is látom. Egyrészt a veteránilag teljesen döglött budapesti utcaképet néha legalább feldobom az öreg Fiattal – látom is a közönségen, mennyire hálás azért, hogy a sok, béna, unalmas szappan-Audi, hegyomlás-BMW, cukimuki Kia és egyéb ízhalál tengerében végre láthat egy valódi autót, olyat, ami a mesekönyvekben van. Másrészt el tudok szállítani nagy tárgyakat – nem mintha az ötajtós Avensis nem lenne tágasabb belül, hiszen az 1500-as milliméterre olyan hosszú és magas, de kicsivel keskenyebb is a Ladánál, igaz, valahogy több benne a hely mégis. De az Avensis… Ehh, azzal olyan a szex, mint egy kicsit leeresztett, vazelinnel túltolt guminővel. Nem érzel semmit.

A legnagyobb előny pedig – bár amúgy sem értettem egyet a benzinár-stoppal, azaz ha már be kellett vezetni, akkor én fordítva tettem volna, tehát a szolgáltató szektornak adtam volna olcsón az üzemanyagot (kajaterítő autók, kiszállítók), mert a legszegényebbek, akiken a legjobban kellene segíteni, annak a járulékos terheit érezték volna meg: engem személy szerint cseppet sem zavar, hogy vége lett az olcsó benzinnek. Hiszen vagy robogóval járok, ami alig eszik és szinte mindegy neki, hogy 300, avagy 900 forint-e a benzin literje, vagy a Fiattal, amibe meg úgyis 100-ast tankolok. Ennyit a mindennapi önzésekről, illetve a veterános gőgről…
Ide azért most tennék egy szmájlit, nehogy félreértsétek, de ez mégiscsak írott szöveg, béna lenne.

Tehát a 2022-es ősz során pörögtek bele a kilométerek a Fiat órájába, én meg egészen élveztem a dolgot. A java részét. Azt viszont, hogy csak Bose Mini Soundlinkkel tudtam zenét vinni az autóba, ami kanyarokban és rázós úton szeret leesni a műszerfal tetejéről, annyira persze nem. Azt pedig, hogy miközben egyre hidegebb lett, fűteni se tudtam, még kevésbé. Novemberre odáig fajult a helyzet, hogy mindig ki kellett nyitnom a pillangóablakot, ha legalább az első ablakokról el akartam tüntetni a párát. Lépnem kellett, mert kellemetlen volt a kocsi használata.

Először is – Torjay Lacit felprogramoztam, hogy hajtson fel egy megfelelő cikkszámú fűtéscsapot a Fiathoz. A Ladáé persze hasonló, de nem pont ilyen, a Polskiét pár haveromtól megkérdeztem, azt mondta az egyik, hogy mintha ilyen lenne, a másik, hogy szerinte mintha nem ilyen lenne, de kisebb átalakítással biztosan megoldható. Én ezen a ponton már látni véltem az ungarische berhelésfolklór egy újabb vadhajtását és ragaszkodni kezdtem az eredetihez. Tudod, a pár fokkal az eredetitől eltérő szögben álló, pár milliméterrel kijjebb működő, csőtoldattal a fűtésrendszerbe applikált, lombfűrésszel átfaragott majdnemcsapot…

Amihez aztán görbítgetni kell a húzó-tolóbovdent, minekutána két kézzel erőltetve működik csak a fűtéskar, majd a bovden befogatása szép lassan kireped a házból. No meg azt is, hogy a sok erőltetés következtében az állandóan feszített csap – ami ma jó eséllyel hitvány, utángyártott lengyel, vagy ukrán, vagy belarusz, vagy orosz – még a nyomorultul rövid élettartamának is csak a felét bírja ki (értsd, egy-két évet). És a rendszer a toldatnál persze majd állandóan ragadós glikolt könnyezik majd bárkinek a cipőjére, aki beül mellém jobb egyre…
Nem, inkább kerüljön többe, de legyen eredeti. Amennyire csak lehet, szeretném elkerülni a buherálásokat. Tudom jól, hogy egy autót a használat és a környezeti hatások sokkal lassabban és akkor is jóval elegánsabban koptatják el, mint a legjobb szándékú, de a szerkezetekhez tulok, egydimenziós gondolkodással közelítő, kapugaranciára dolgozó, buta tákmesterek.

Laci nem talált csapot a beszerzési forrásainál, ezért átirányított az eBay-re – „itt árul ez az ember jó pár darabot, pont a tiédbe valókat, darabja 52 euró, de legalább a tutit kapod. Valami régi készlet, látszik a dobozon.”
Euróban kevésnek tűnt az ár, a bankszámlámon viszont már annál nagyobbnak tűnő, szép, kerek, húszassal kezdődő hiány lett, de végül nálam landolt a német eladó MZ/X-csomagja. Kezdődhetett a szerelés.
A legkönnyebb rész mindig akkor jön, amikor kibontod az új alkatrészt, és tiszta, gyermekien naiv agyaddal már szinte látod, ahogy csillog a helyén, miközben csodás, lassított GIF-en nézed, ahogy a lágyan sikló műszerfali kezelőkar csodás, forgó mozgássá alakítja a csap működtető karján a melegre vágyó kéz mozgását. Akkor nem is gondoltam, mennyire távol vagyok ettől az utópiától. Ahogy írtam az elején a cikknek, olyan egyszerűnek is véltem: a hűtőfolyadékot elég lesz épp csak kicsit leengedni, utána mindössze két anya, egy rántás, és lent van a csap. Vissza is ugyanennyi lesz.

November utolsó szombatján dedikálással egybekötött könyvvásár volt nálam, s amikor délután fél kettő felé lement a hullám, felugrottam a házba átöltözni szakibácsiba, s megjegyeztem a drága hitvesnek – Katikám, lemegyek fél órára a garázsba, mert megjött az új fűtéscsap a Fiathoz, beteszem. És ebben már benne volt tíz perc ráhagyás is. Hogy utána miért töltöttem a hétvégémet a garázsban? A magyarázat hosszú.
A hűtőfolyadékot gyorsan leeresztettem a Fiatból – ezeknél a régi autóknál még készültek arra, hogy nem mindenki jár fagyállóval, s télire inkább leengedi a vizet. Akárcsak a hajdani 127-es Fiatomon, ezen a jóval korábbi korszakból származó autón is ott volt a leeresztő csap a hűtő alján. Alá a lavór, levettem a sapkát fent, már mehetett is le a víz.

Megbontottam a két, vékony, a hengerfejtől, illetve az abba vezető fűtéscsövet, hogy ellenőrizzem: elhagyta-e már a szint a radiátort. El. Odabent is lelazítottam a bilincseket. De még mielőtt folytattam volna a szerelést, szerelni, helyben elpucoltam a fűtéscsapot. Próbáltam megmozgatni a működtető kart. Lötyögött a tengelyén, de a szerkezet állt, mint egy betonoszlop.

Oké, óvatosan leműtöttem a kart, nekimentem majomfogóval. Arra se engedett, pedig úgy már rendesen kapott a newtonméterekből. Ember, ez itt nagyon-nagyon berohadt. Oké, akkor leveszem inkább. Lehúztam hát a csapról a csövet, letekertem a két rögzítő anyát, s megfogtam a házat, hogy lehúzzam.

Nem jött.

Pár csövet azért le kellett venni

Erősebben húztam. Meg se moccant. Tépni kezdtem. Mint a kő. Nekimentem kis csavarhúzóval. Röhögött rajtam. Nagyobb csavarhúzóval. Kőként állt a helyén, de azért már fuldoklott a röhögéstől. Billegtettem, csavartam, rángattam, még – bevallom – káromkodtam is. Ő viszont szemlátomást úgy gondolta, a házassága a fűtőradiátorral a sírig szól, ahogy azt megígérte a papnak. Ez az a pillanat, amikor rájössz – a fél óra, amit az átépítésre szántál, röhejes optimizmus volt részedről. Fél nap is lesz az.

Újonnan kapott nyugalmadban, azaz hogy már nem a családdal, hanem az autóddal töltheted az egész délutánt, estét, sőt, megeshet, hogy az éjszaka korai részét is, már egész más szemmel nézed a műszerfal alját. Szinte szépnek látod, de még ha nem is okvetlenül ez a Szépművészetire fenntartott bámulós tekinteted, mindenesetre fura nyugalom lesz úrrá rajtad. Ezt innentől nem szabad elsietni.

Nekilátsz, módszeresen, ahogy egy jó ebédnek szoktál. Kibéleled az autóbelsőt rongyokkal – az üléseket és az összes szőnyeget azért mégse szednéd ki egy ekkorácska művelethez (pedig kellett volna) – nehogy a ragadós glikol mindenhova bemásszon. Lerángatod a papírbevonatos alumínium gégecsöveket, amelyek a szélvédőhöz viszik a levegőt – az egyik jó gyűrött, de egy kis ragasztással még menthető. Aláfekszel. Hanyatt, naná. A küszöb pereme, amin az ajtószigetelés van, késként hasít az ötös és hatos csigolyád közé. Megtámaszkodsz a fejeden, pontosabban a fejlámpa akkuján, s keményen befeszítesz. Ideális, szombat délutáni állapot. „Zsoltikám, miért nem pihensz legalább hétvégén?” – szokta kérdezni anyukám.

De hiszen pihenek. Én így szoktam pihenni. Legalább olyan jól, ahogy a Titanic úszik a jéghegyes baleset után. Nekem ez a kikapcsolódás.

Tehát. A még leszedetlen bal oldali cső a vezető lábterében nem gumi, hanem a radiátorra forrasztott réz, azt majd ki kell fűznöm a tűzfal lyukából úgy, hogy nem kaphat erőhatást. Ha technikailag már lent van az egész, le kell kötnöm a ventilátorhoz áramot vivő két vezetéket, de ezeken egyelőre nem látok oldható csatlakozást, tehát a végére hagyom. Magát a fűtésdobozt négy anya fogja a tűzfal lemezéhez tőcsavarokkal, úgy látom, mind hozzáférhető, ráadásul jól. Már láttam magam előtt a tükörsima felszállópályát, amin másodperceken belül a felhőkbe emelkedek. Persze csak képletesen.

A radiátor leeresztőcsavarja

Kiakasztottam, letekertem mindent, ahogy kellett, s ahogy feküdtem ott a minden alatt, körülnéztem. Elképesztő, milyen szép, érintetlen állapotban van itt minden, ha ez a fűtésdoboz nem lenne ennyire elhanyagolt, azt mondamán – újszerű. Aztán kikászálódtam, a tudatban, hogy már semmi se tartja a ládát. Vártam, hogy az ölembe hulljon a dicsőség, pontosabban a fűtésdoboz. Nem hullott. Elakadt. Lötyögött, persze, de elakadt.
A következő percek történéseihez hadd tegyem hozzá, hogy akkor már épp a másik irányból, a vezető oldali lábtérben hevertem, keresztben a küszöbön. Az ajtótömítés éle a jobb combomat próbálta kettévágni, a hátam az ülőlap élének feszült, mert így tudtam elérni, hogy le ne essek a padlóra, s legyen két szabad kezem, amivel rángatni tudom azt az átkozott, bakelitből épült mikrosütőt, amit Giovanni bepréselt a műszerfal alá még ’65 telén, Lingottóban.

Erősen nem rángathattam, mert a fűtőradiátor vékony rézlemezből készül, a belőle kiálló réz cső viszont erős, tehát a bekadt cső innenső végén garantáltan eltörtem volna nyakban a forrasztást. De erősen kellett rángatnom, mert máshogy az istennek nem akart kijönni. Aztán feladtam. Ilyenkor ki kell mászni az autóból, az utca felé ordítani egy macskazabálókurvaanyádat, de úgy, hogy Ond vezér is összerezzenjen tőle, ahogy talpig zöldben ácsorog a Hősök terén. Majd érdemes leülni egy pillanatra. Megpihenni, ahogy anyukám idejében ezt elképzelték.

A szelíd meditáció perce ez, amíg agyadban a megpattant hajszálerek fala legalább picit beheged, és ismét gondolkozni tudsz. Ilyenkor másik utat kell találnod. Aki keres, talál. Úgy döntöttem, lepattintom a szellőződoboz-feleket egybekapcsoló két rugószerűséget. Már jártam úgy Mercedesszel, hogy ott, bent kettészedtem a fűtődobozt, és soha többet nem tudtam rá visszatenni a két hátsó klamnit, mert nem volt olyan eszköz, ami befért volna a doboz és a tűzfal közé, de ez a szerkezet itt sokkal egyszerűbb és – ha gyötrelmesen is – de hozzá lehet férni. Meg aztán: úgyse volt jobb ötletem.

Itt már ömlik minden

Egy feszítés alul, egy feszítés felül, s a klamnik kikattantak. A doboz alsó fele erre megmoccant, amitől az egész hóbelevanc kiakadt, s, mint valami megrághatatlan húsdarabot, a műszerfal úgy köpte ki a dobozt magából. Újabb probléma: a radiátor hosszú csövéből, ami így már vízszintesen állt, patakzani kezdett a zöld, cukros okádék. Mindenre.

Ilyenkor Houdinit megrészegítő gyorsasággal bújsz ám ki az akármilyen becsavart helyzetedből is, hogy elkapd a dobozt és megállítsd a zubogást, közben persze mindenféléket ordítasz, lehetőleg jó hangosan, hogy a szomszéd biztosan rád hívja az ápolókat. Bár, ha belegondolok, – amióta a Sárga Ház bezárt a Hűvösvölgyi úton, erre sok esély nincs, mert nem tudnának hova eltenni. Tehát ordítasz, s mint valami kezdő iszapbirkózó, küzdesz az egyre csúszósabb bakelit dobozzal, ami amúgy még rajta lóg a ventilátor vezetékein, de azért, amikor letámasztanád, a kardánalagútról mindenképpen le akar borulni, nyilván úgy, hogy tovább ömöljön belőle a bélsár.

Átmeneti egyensúlyi helyzet

Valahogy elérsz egy egyensúlyi helyzetet, kiszállsz (miközben csermelyként folyik a padlóra a zöld lé), hozol csípőfogót, egy kis vödröt, vödröt aláteszed, vezetéket elvágod, gondolva – egy nyugisabb pillanatban később majd megtoldod. Az ordítástól reszelős torokkal, háromszor bevert fejedet olajos-glikolos kézzel dörzsölgetve, az idegességtől reszketve ücsörögsz a küszöbön, és nézed a keletkezett romokat.

A padló, a szőnyegek mind úsznak a ragadós lében, szemeddel keresed, mit törtél, el, téptél szét, rongáltál meg máshogyan. Úgy tűnik, a koszon kívül nincs más baj. Áldozatodat, a szabaddá tett ládát innentől a satupadhoz rángathatod, hogy feltépd a belét, megnézd, mi lakik benne. További kosz, elhanyagoltság, málló szivacsok, rozsdás bovdenek, levéltörmelék. Mit akarsz, ember, az autó nagypapa-korú…

Ez csak kis része annak, ami kijött

Kiöntöm a mosogatóba a barnás-zöldes, erősen sűrű és sárjellegű löttyöt a hosszú rézcsövön át, megfordítom a doboz alsó felét, vizsgálni kezdem a csapot. A felismerés gömbvillámként világítja meg az agyamat – belülről. Hiszen ez kővé rohadt… Hogyan is gondoltam én. Hogy csak úgy kinyitom. Hiszen ez egy darab beton itt. Vagy alumínium-oxid, tök mindegy. Mindenesetre a csapot szerintem azóta nem nyitották ki, hogy a kocsi kijött a gyárból.

Ez a fűtéscsap kővé vált

Innentől az lett az új probléma, hogy a műanyag héjat nem tudtam leszedni addig, amíg a csapot le nem vettem, a csap lefeszegetéséhez viszont útban volt a műanyag héj. Róka fogta csuka.

Egyszerűen nem tudtam beverni a csap töve alá semmit, hogy feszíteni tudjam. Ha be tudtam volna verni, akkor is eltörtem volna a műanyag kávát a feszegetéssel. Vagy széttéptem volna a vékony rezet, amire rárohadt a csap. Az még jobb lett volna.

A kiszedett fűtésdoboz

Hoztam a házból durva vízkőoldót, beáztattam alaposan, otthagytam estére. Úgyis későre járt. Másnap vasárnap, lesz időm folytatni.

Következő délelőtt szerény reményekkel léptem a garázsba. Valahogy nem hittem, hogy a vízkőoldó szétválasztja azt az előző nap látott, ronda fosszíliát. A légkalapács, az szétszedné, csak akkor nem lenne többé semmilyen fűtőrendszerem. A durvulás azonban itt nem opció. Olyan módszert kell találnom, ami a rezet és a műanyagot nem feszíti, nem roppantja, de a csap azért elég mechanikai meggyőzést kap ahhoz, hogy távozzon a pályáról. Oké, itt fogtam be a csapot a satuba, a messze kilógó fűtőradiátor alá pedig rongyokat tettem, nehogy lepottyanjon és kilukadjon nekem. Innentől a tőcsavarokat finoman ütlegelni kezdtem egy dornival. Igaz, hogy így kapott az ütésekből a réz is, de csak azon a részen, ahol elvileg erősebb a radiátor, mert ott tartja a csavart. Aztán kicsit erősebben kocogtattam. Tudod, erre mi történt?

Látod, letört

Letört a csap, nyakból. Tőből. A legjobb.

Úgyse akartam megtartani, mert láttam, hogy annyira szétette az állás és a glikol (meg talán a rozsda is), hogy örültem is. A radiátor így ép maradt, a törés meg annyira közel történt a csatlakozó felülethez, hogy onnantól már hozzáfértem dremellel is.

Ez a csap már tényleg csak egy darab szemét

Már csak finom munka kellett hozzá – illetve elfogyott egy dremeles vágókorong is -, hogy beirdaljam a csatlakozást, majd, amikor már kellően mélyek voltak a csatlakozódarabon az árkok, módszeresen letördeltem a helyéről. Tessék. Így is lehet barátom, ha nem hallgatsz a szép szóra.

Hozzáférhető lett a csatlakozás

Gumitömítés persze kuka, de olyat vágtam újat, a fűtőradiátort átöblítettem vízkőoldóval, majd sok-sok vízzel minden irányból. Itt ne arra gondolj, hogy lemosogattam, hanem fél órán át az egyik lyukán át, majd a másik lyukán át, majd a leeresztő csavar lyukán át mosogattam, rázogattam, tettem bele megint vízkőoldót, azzal lögyböltem, aztán elölről az egészet. Addig csináltam, amíg azt nem láttam, hogy a csapból bármelyik irányból vizet beleeresztve tiszta víz zubog a többi lyukán.

Dremellel vagdaltam szét

Ezt követően nagyjából kiegyengettem a lamellákat, majd újabb fél órát turkáltam a közeikben, mert az ötvenhat éves, lepréselt levél lehet, hogy szépen mutat a nagyanyád emlékkönyvében, de szellőzőrendszer lamellái közé nem való, mert durván csökkenti az átjutó levegő mennyiségét.

Az irdalt részeket letörtem

Amikor minden tiszta volt a radiátor környékén, elpucoltam a szellőzésház alsó felét. Majd nekiláttam a tetejének, amiben a ventilátor lakik. Szétépítettem az egészet, de azt persze nem tudtam megakadályozni, hogy a málláshatáron levő gumibakok szét ne jöjjenek. Magával a motorral amúgy semmiféle probléma nem volt, bekapcsolásra (csak egyfokozatú a szellőzőrendszer) erősen fújt, nem zajongott. De azért ilyen koszosan nem tehettem vissza.

Addig mostam a radiátort, amíg tiszta víz nem ömlött belőle

Tehát mindent szétszedtem, levettem a ventilátorlapátot, azt külön elmostam (olyan lett, mint az új), a motor házáról lepolíroztam a koszt és az oxidációt, a csapágyakat megolajoztam. A házfél pucolása közben azonban észrevettem, hogy itt épp az a csapóajtó készült lemezből, amelyik a legközelebb lakik az időjárás viszontagságaihoz – ez az a fedél, amit a kallantyúval távvezérelsz, hogy kinyissa a légbejutást. És a széleken már elkezdett rozsdásodni. Pár év, és lukad. Nem maradhat így.

Vágtam új tömítést is

Oké, lecsiszoltam, passziváltam a lemezt Koranttal, aztán alapoztam. Utóbbi hiba volt, mert mint rájöttem, nem igazán autós célra gyártott alapozót vettem elő (asszem lidl-eset), aminek huszonnégy óra a száradási ideje. Na, barátom, akkor tájékoztass róla: mikor rakod majd össze a rendszert? Vasárnap kora délután volt ekkor, hajnalban indultam az új Peugeot 408 sajtóbemutatójára, onnan kedd éjjel értem haza… Ezek a jó feladványok.
Végül nekiálltam hőlégfúvóval, mert az, ha nem olvasztja meg a festéket, garantáltan gyorsítja. Néha fújtam, aztán hagytam száradni, a kieső időben pedig az összes rugót, klamnit beáztattam Korantba, hogy a rozsda nagyját leszedjem róluk és kapjanak némi bevonatot is.

Így nem hagyhattam a motort

A szétporladt szivacsszigeteléseket is elkezdtem legyártani a radiátor köré, mert ha ezt a részt kihagyod, a fűtőrendszered soha nem lesz hatékony, viszont mindig sípol majd. Felszereltem az új fűtéscsapot az új tömítéssel (Made in Zugló), megkentem a működtető karokat, beakasztottam a fűtéscsap bovdenjét. Oké, az alja kvázi összeállt.

Koranttal kezeltem a rugós alkatrészeket

De az alapozó csak nem akart megszáradni. Alkalmasint megfújtam hőléggel, s jobb híján belefogtam a rádiócserébe is. Tudod, a szép és nem igazán hosszú időt nálad töltő öreg autókkal az a probléma, hogy általában nem teszel beléjük zenét. Pláne akkor nem, ha nincsen bennük DIN-méretű hely, s konzolt kellene faragnod, lyukat kellene találnod a rádiónak. Egy csomó meló, két-három évre egyszerűen nem éri meg.

Lecsiszolt, rozsdamentesített zárólemez

A Fiatnál reméltem, egyszerű lesz a megoldás. Elvégre már most ott van a műszerfalában a klasszik kétgombos, működik is, csak nem igazán használható bármire, mert csöves, monó, középhullámú készülék. Egyetlen román adót tud befogni. Két perc bemelegedés után. Ha kiszállsz és kihúzod az antennát. Médiaforrásnak alkalmatlan, de nagyon aranyos tárgy, ez tény.

Eredeti rádió és betétje

A Fiat 1300/1500-asok java részében, amiket eddig láttam, egyáltalán nem volt rádió, vagy valamilyen buheramátrixszal voltak betéve. Az enyémben viszont egy hajszálpontosan a Millecinquecento íves műszerfalába illeszkedő, dedikált betét van, s önmagában is szép tárgy. Gondoltam, majd beleteszem a modern, lenyíló előlapos, USB-s, bluetooth-os, cédés cuccomat, ami viszont tök retró.

Ezt be nem teszem ide

Én hülye, végig se zongoráztam a műveletet a fejemben. Hiszen az a rádió csak ál-kétgombos, mert a tekerői levehető előlapon laknak. A Fiat műszerfalának rádióbetétje viszont olyan, hogy azon valóban át kell dugni a két gomb tengelyét, s a tengelyek körül levő palástra rácsavarozott anyákkal rögzül az egész készülék, úgy, hogy hátul van még egy Hilti-szalag, ami tartja a fenekét.

Az öreg Pioneer se alkalmas

Legyen akkor egy kétgombos, kazettás, majd veszek abba még egy olyan bluetooth-os adaptert, amilyet az Avensis kazettásában használok, kiválóan szól, szeretem. Csakhogy az az öreg, kazis Pioneer, amit elővettem, rávilágított egy másik problémára: a Fiat rádiója és annak a betétje még nem DIN-szabványos. Távolabb vannak a tengelyei, nagyobb a lyukon kibúvó skáladoboza, mint az általam ismert rádióké. Hiába, a PC, a konnektor, a VHS, a kompakt kazetta, az USB és ezer egyéb apróság óta tudjuk, mennyire édesíti az életet egy csipetnyi szabványosítás. Ez az autó viszont még az az előtti időkből származik.

És a még régebbi Blaupunkt is egy másik szabvány

Tétován előtúrtam még egy öreg Blaupunktot is, naná, hogy az se volt jó. Ezzel félre is tettem a rádiós topikot, mert beláttam, hogy a spájzban levő tartalékaimból nem tudtam megoldani. Azóta persze futottam pár kört: elvileg be lehetne kötni egy AUX bemenetet talán a csöves készülékbe is, ami viszont (mivel a sávhatárolt középhullámhoz tervezték), minőségben valószínűleg nem valami jó, ráadásul egyetlen, vélhetően szerény teljesítményű kimenete van. Vagy B: ki lehet belezni és egy komplett új bél megy bele, de akkor a ház csak hulla. Vagy C: tehetek rejtett erősítőt a kesztyűtartóba vagy az ülés alá, és egy kilógó vezetékbe dugott pendrájvval is tudok zenét fakasztani, de az nem igazán elegáns.

Vagy…

Léteznek olyan rádiók – láttam az eBay-en -, amelyek erősen retró-kinézetűek, de nincs konkrét DIN-méretű házuk. Van egy központi dobozuk, ami akkora, mint a skála és abban is végződik, a két tekerőgomb pedig külön pod-on lakik, amiket a lyukakba kell csavarni. A rádiótestet egy elég vékonyka, a potméterek tengelytokja alá csavarozott lemez tartja a helyén, s a gombok a sín határain belül elvileg tetszőleges távolságban lehetnek az anyakészüléktől. Ha csinálsz másik lemezt, akár még messzebb is. Csak sajnos ezek mind ilyen 200 körüli euróba kerülnek. Játszani kicsit drága lenne, kéne látnom, hallanom egyet.

Ez a téma, mondjuk úgy, jelenleg az emésztési fázisban pihen.

Viszont annyit tököltem a rádiókkal, hogy közben sikerült megszárítanom az alapozót a fedélen. Azt is, a ventilátor köré való lemezkürtőt is lefújtam feketére, vágtam szivacsokat a fedél és a fűtésdoboz-karosszéria találkozásának tömítésére, felragasztottam őket a helyükre és elkezdtem összerakni mindent.

Elvileg komplikáció nélkül ment a művelet, bár a (megkent) záróflepni-működtető bovdent és a hosszú rézcsövet elég ronda nyűg volt átfűzni a bakelit doboz másik felén úgy, hogy semmit ne rongáljak meg. Attól pedig, hogy a ventilátor körüli lemez kürtő négy gumibakjának – amelyekből egy elveszett, s valami fedélkitámasztó gumibakkal pótoltam, egyet meg oda kellett ragasztanom, mert elszakadt a szára – a kis hajlékony száraival is bele kellett találnom a másik dobozfél lyukaiba, úgy, hogy közben ugye, az engedetlen, tömör bovden és a rézcső is a maga feje után akart menni… Maradjunk annyiban, hogy a demokráciát nemcsak az emberek, a műszaki elemek sem értik.

De végül minden a helyén landolt, visszacsavaroztam a mikrosütőt, az összes csövet rögzítettem, bilincseket húztam, hűtőrendszert töltöttem fel vízzel. Azóta pedig azt is eldöntöttem, hogy hiába szép, rikító zöld a lé, olyan sokan mondták, hogy a harminc éves fagyálló is szinte világít, olyan zöld, de közben azért faszán korrodál, hogy azt is le fogom cserélni rövidesen. Ez a Fiat most épp nem a holnapnak, hanem a holnaputánnak is készül.


Utoljára hagytam a fűtőmotor vezetékeinek oldható csatlakozásokkal való ellátását. Elvileg úgy vágtam el a vezetékeket, hogy viszonylag hozzáférhető legyen minden, s ez az első nekifutásnál még majdnem igaznak is bizonyult. Krimpeltem, csatlakozót roppantottam, biztonságból ráforrasztottam egyet még az egészre, zsugorcsövet melegítettem, szóval szépen próbáltam dolgozni.

Amikor minden készen lett, körbejártam az autót. Ellenőriztem az összes vízcsatlakozást, bilincset, csavart a motortérben, a műszerfal alatt, majd kipróbáltam a szellőzőmotort. Mi van? Ez nem indul… Hozzáértem a sárga vezeték imént felforrasztott csatlakozójához – és a kezemben maradt.

Megfordult velem a világ. Már azt hittem, készen vagyok. Erre most állhatok neki megint. Vághatok le a vezetékből belőle megint, de akkor már nagyon rövid lesz a kábel. Muszáj lesz megint hanyatt befeküdnöm a műszerfal alá, de ez alkalommal nehezített formátumban, forró rúdpákával a kezemben. És ott, egy centire az orromtól, a csöpögő, forró cingöbök alatt, egy szabad kézzel fel kell tennem és forrasztanom egy új csatlakozót. Hogy üvöltöttem-e? Mint az állat.

Négyszer próbáltam meg, de végül sikerült. Most végre ott van az oldható csatlakozás a műszerfal alatt, ami csak akkor jön szét, amikor én szeretném. Büszke is lettem volna a művemre… ha maradt volna büszkeségnyi erőm. Így csak arra gondoltam – legyőztelek. És feltámolyogtam a házba. Így porlad szét egy fűtéscsapon egy teljesen jó hétvége.

Ami öröm: pokoli jó fűtés lett a Kádban, ami nem meglepő, hiszen az öregebbek – és sok fiatal is – pontosan tudják, hogy a Ladákban is pompás volt a fűtés. A Lada pedig az utolsó porcikájáig olasz mérnöki munka – egy szovjetek által megrendelt Fiat 124R prototípus gyártásba tett változata -, bármennyire is szereti a kapcsán elismeréssel illetni a jó orosz mérnököket az autós társadalom alulinformáltabb része. Nulla volt az orosz tervezői input, az a fűtés nem Togliatti, hanem Torino miatt lett olyan combos.

Nos, az 1500-as ugyanabba az iskolába járt, majdnem ugyanabban a korban. Lábat olvaszt, hőhullám jár a nyomában. A víz se csöpög sehol, tehát úgy-ahogy jól összeraktam az egész cuccot. Csak egyetlen probléma maradt, olyasvalami, amit szétszedés előtt nem produkált – csikorog a ventilátor. Valószínűleg elcsúszott a kürtő, mert olyasféle a hang. Remélem, rövidesen sikerül belehajtanom egy olyan bukkanóba, ami a helyére löki majd. Addig reménykedek. Vagy felgyújtok.

Címkék

Hasonló tartalmak

8 komment

  1. Nem kötekedésképp: esetleg ilyenkor nem érdemes egy késes lengőcsatlakozóval meg némi zsugorcsővel bonthatóra alakítani az ilyen kábelt? Ha netán megint hozzá kell nyúlni, csak egy mozdulat, és máris lenn van. Vagy ez már a káeurópai buhera kategóriája?

  2. Hm.. Ilyenkor jó lenne ha közel laknánk egymáshoz,meg lenne egy webkamerám a garázsodba.
    Aztán efféle problémás pillanatokban csak átrohannék,oszt tennék egy ( olcsóféle) árajánlatot a Fiatra..
    Hátha bejönne..

  3. Na ezért nem vágtam bele egy Trabant projektbe ! (Egy műszakilag egész jó, kicsit csúnyácska, műszakis Trabi felélesztésébe.)
    Eszembe jutott, hogy az utolsó szoci autómon – Samara – a tiedhez hasonló szétmálló, elöregedett, porladó alkatrészek sorával szembesültem, kb. 18 éve is már … Pl.: biztosítéktábla, fűtőmotor és környéke, stb., stb. .
    ( Elégedetten látom, hogy Te sem tudsz szépen gumitömítést vágni 🙂 )
    Nem akarlak elkeseríteni, de az a csikorgás a fűtőmotor pusztulásának a jele – szerintem. Kicsit ütögetésre javul, aztán arra se már, akárhogy rakod be. Nekem ez volt a tapasztalatom.

    A kardánremegés ügy még érdekes dolgokat hozhat elő, a puha gumibak eltompítja, de valahonnan generálódik.
    Hajrá Zsolt !

  4. Azért a Trabi egészen más tészta.
    Minden egyszerű,semmi komplikáció,+szinte semmi gondot nem okoz az alkatrészek beszerzése.
    Viszont mindezen csábító opciók ellenére,ha igényesen megcsinálsz mindent,pont kétszer annyiba kerül a végére,mint amennyiėrt kapsz egy kifogástalan műszakis darabot a piacon.
    No..akkor meg hát..mi értelme volna.
    Azért itt érdekes dolgok vannak.Nekem harminc ėve áll kettő is garázsban. Az egyik gyári új szinte,a másik meg olyan használós,de az is szép,rozsdamentes.
    Megszoktam régen,hogy én vagyok a hülye trabantos,akiről a viccek szólnak,meg ki kell kerülni az úton, mint a tehenet.
    Most meg.. Ahol megãllok,mindig oda jön valaki,fényképezik,érdeklődnek,mesélnek,kérdeznek.
    Néha látom a remegő belső tükörben hogy kikerülhetne,de nem,csak jön mögöttem,szorosan,és ( talán) mélyeket lélegzik.
    Én voltam egykoron a mélyen lenézett ember,most meg ėn vagyok a király! ( ?)

  5. Ikker János
    Igen, erre jutottam én is, ráadásul kellene egy másik garázs is, vagy a féltve őrzött kisautómat kellene kiraknom, az meg nem megy !

  6. Ahogy egy tiszteségben megőszült barátom mondta:
    A veterános udvarába,minden fedél kevés..

  7. Klasszikus csapda. Ha rendesen előkészíted, akkor az életben nem.állsz neki, mert túl sok macera. Ha meg nem készíted elő, akkor így jársz.
    Akkor már inkább bummbele 🙂

  8. Na de mi az a randa folt(?) a tetőkárpiton a jobb hátsó sarokban?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Back to top button