Kifizetve, rendszámos. Kifizetve? Rendszámos? Ugyan!

Hősünket – aki alapvetően egy felnőni képtelen hülye, amúgy pedig igazi antihős, és ezt sok év tapasztalata alapján, kellő ismeretekkel a hátunk mögött, súlyos, tényszerű ismeretek birtokában kijelenthetjük -, szóval hősünket az utolsó résznél egy münchingeni hotelszobában hagytuk el, kétségek között hánykolódva.

Több, tornyosuló probléma nehezítette számára a nyugodt alvást az előző éjjel. Az egy nappal korábban vásárolt autó árának kétharmada utalással jutott volna el az eladóhoz, de az eltűnt a banki giro-szisztéma átláthatatlan és információkkal gyengén szolgáló, hatalmas és redős bélrendszerében. A járműre kiváltandó speciális exportrendszámhoz két ügyfélszolgálati időpontra lett volna szükség az okmányirodában (1. útvonalengedély beszerzése a régi rendszámmal való közlekedéshez; 2. az autó fizikai bemutatása, hogy adjanak rá új rendszámot), de másik hősünk, Tibi – és itt inkább váltok egyes szám első személyre, mert ez a felütés kezd manírossá válni -, szóval Tibi átvágta a gordiuszi csomót. A nevére vett, és így már én, a magyar lakhelyű magyar állampolgár is kiválthattam a megtekintés nélkül is hozzáférhető, úgynevezett Kurzzeitkennzeichent, azaz az ötnapos rendszámot. De ennek még előtte voltunk csütörtök éjjel, amikor jól besöröztünk.

Tehát most péntek a reggel, se pénz, se rendszám, Csikós Zsolt magyar hangja (és operátora), Kovács-Vass Tibor sincs jelen a sztoriban, mert ő meg élete első állandó munkahelyének első munkanapjára indul épp a komor münchingeni reggelben. Viszont van egy beázós cipőnk, egy lemerült, hálózati kábelét nélkülöző laptopunk, egy szakadó esőnk, egy fok Celsiusunk, egy öreg kölcsön-Audink lent, a benzinkút parkolójában és egy napunk arra, hogy mindent elintézzünk, mert szombaton már utaznunk kell haza. Fasza.

Tibi a gerlingeni okmányirodában foglalt időpontot még előző este, a söröző előtt ácsorogva – azt mondta, ismeri a helyet, kevesen szoktak lenni, ott tényleg minden időre történik, s nem is kekeckednek. Én tehát bevágtam magam az Audiba, húsz perc autózással az okmányirodánál voltam, igen, ott szerepelt a nevem a listán, azonnal bejutottam, egy perc várakozás után az ablaknál álltam, kaptam cetlit, s mehettem át a szemközti bódéba biztosítást kötni.

A bódéban a kissé zavart hölgy, aki kivételesen alig beszélt angolul, ezért az én alignémetem hátán építettük ki kommunikációs szupersztrádánkat, megkérdezte, hogy ugye, csak Németországra kérem a biztosítást, mert a Kurzzeitkennzeichennel nem mehetek külföldre. Őőő, izé, háppersze, csak ide megyek egy szerelőhöz, ő, hát, izé, megnézetni egy kiszemelt autót, de őőő, azt kivonták tehát kell rá plakett. Őőő, tettem még hozzá. Ennek ellenére elhitte a hablatyolásomat, én meg nem tudtam, mit teszek majd akkor, ha tényleg csak Németországra érvényes a biztosítás. Tibit nem tudtam felhívni onnan, mert pár nappal korábban leejtette a telefonját és az már csak WhatsApp-kommunikátorként működött épp, tehát döntenem kellett. Péntek volt, egyedül hánykolódtam egy ismeretlen ország jogi rendszerének hullámverésében, régi jó szokásom szerint pedig én ilyenkor megoldás-pártiba csapok át. Majd csak lesz valahogy, ide nekem azt a rendszámot.

Húsz perc múlva a kész, saját ludwigsburgi (LB) Kurzzeitkennzeinchenemmel bandukoltam az öreg Audi felé a szakadó gerlingeni esőben, hidegen cuppogós cipőben, egyedül, mint valami modern nemecsekernő. Fél siker, haver, ez már fél siker. Nem olyan rossz az élet, a kellemetlen körülményeket meg ki kell szűrni, mint géikszfejes Akai kazettáson a jól beállított Dolby C.

Repesztettem a 80-assal Magstadtba, a navi letett a piros Alfácska előtt, Audi bezár, lépcsőn fellépdel, Ömür vár a kávéval. Biztonság kedvéért kértem tőle egy laptop-töltő kábelt is, mert számítógép nélkül fél ember az ember. Mindent kaptam, Dell és Zsolti egyaránt éltető nedűkhöz jutott, a kiszolgálást a körülmények tükrében ötcsillagosnak nevezném.

Miközben házigazdát játszott, Ömür mutatta a számítógépén: nem jött meg az utalás. Sóhajtottam, mutattam én is, hogy bezzeg az tőlem már eltűnt, de nem tudok semmit a továbbiakról. S elmeséltem neki, hogy reggel óta próbálom hívni a bankomat, de csak a várakozás mellé járó hegedűmuzsikát kapom folyamatosan, húsz másodpercenként ismétlődve, illetve néha beleszól a gépi hang, hogy nagyon fontos ügyfél vagyok, és mindenképpen tartsak ki, de az operátorok foglaltak. Azaz valami hasonlót. Fene érti ezt, én valahogy kezdtem egyáltalán nem fontos ügyfélnek érezni magamat. Nehezen megnyugtatható személy vagyok.

Végigpróbáltam az összes menüpontot, az összes almenüt is, ami számításba jöhetett, mindegyik végén a hegedűszonáta várt. Ömür dolgozni próbált, én kényszeredetten feszengtem a XIV. Lajos korabeli(nek látszó) pamlag szélén, eleinte csak befelé káromkodtam, aztán egy része csak-csak kijutott az összezárt fogaim között a szabadba, majd már ott tartottunk, hogy Ömürrel együtt szidtuk a rendszert.

Vajon mennyire kell egy banknak, és itt nyomatékosan teszem hozzá, Magyarország legnagyobb bankjának, amelynek tetején Magyarország egyik leggazdagabb embere ül, foghoz verősnek lennie ahhoz, hogy olyan kevés alkalmazottal működjön a fontos osztályokon, hogy a nyomorult ügyfélszolgálatot képtelenség legyen felhívni? Akkor már reggel kísérleteztem bő egy órát, az úton, az autóban is folyamatosan ment a hívás, Ömürnél szintén már vagy fél órája hallgattam a hegedűt az agybaj szélén – és semmi. Ez egyszerűen kriminális.

Sajnos azt is tudtam, hogy a kereskedőnek kora délután Karlsruhébe kell indulnia, tehát közel sem volt végtelen időm e feladatra. Ha Ömür elmegy, azzal nagyjából feladhatom az egész projektet, hiszen még ha vissza is ér késő délután, esetleg kora este felé, addigra már leállnak a banki utalások, tehát az autó itt marad.

Mellesleg meg égett a pofám, mint a Reichstag.

Közben ordítottam is, csendben csak úgy, befelé, magamkának, mert tudtam, hogy rövidesen el kell döntenem: megveszem-e a repjegyet haza, vagy sem. Az az-, vagy másnapra vett repjegy sose az öteurós Wizzairrel Athénba-típussal esik egy kategóriába, mert a légitársaságok nagyon is arra alapoznak (és azért olcsó a korán kelőknek a repjegy), hogy mindig akadnak megszorultak, akiknek az utolsó pillanatban dől el, hogy utaznak-e vagy sem. Ők meg fizetnek, kerül, amibe kerül. Most én is ebbe a körbe tartoztam, de azért az utolsó percig húzni-halasztani szerettem volna a döntést. Hátha.

Ömürrel közben a cége friss honlapját nézegettük, most készült el, elég jó lett. Egész ószeres rendszert állított fel a weben, ugyanis a fő profilja az antik bútor és a régiség, az autót csak pár éve vette fel a termékei közé. Ahhoz képest igencsak szépen halad, mert a honlapján már több százan bérhirdetnek. Kicsit autómutogattunk, tudod, a szokásos Benzinspräche előjött, villantottam az 1300-as Bertonével, ő meg elővett egy képet a saját, már négylámpás, késői szériás, szintén 1300-asáról, amit árul, apropó, nem akarom azt is megvenni? Röhögtünk, mondom, hiszen, még ezt a pirosat se tudom itt, bármennyire igyekszem…

De egyszer csak mennie kellett. Még utoljára kimentem egy pohár vizet vételezni a konyhába, közben persze folyamatosan ment az OTP-s hegedűszonáta a telefonomon. Ekkor csoda történt. Valaki felvette. Aztán kiderült, ő ugyan nem foglalkozik lakossági ügyekkel, hozzá csak odakapcsolták a vonalat, de elmondta, mely kombinációval jutok legközelebb egy jó operátorhoz. S a lelkemre kötötte – le ne tegyem, mert azzal hátrébb kerülök a listán. Hisztérikusan felkacagtam – hogyan lehet hátrébb jutni egy olyan rendszerben, amelyikben SOHA nem veszik fel a telefont, SENKINEK?

De tartottam. Ömür is magát, pedig már feszített íjként állt az ajtó mellett. És öt perc után végre, végre szakértői emberi hangot hallottam a vonal túlsó végén. Megtudtam, hogy a SEPA-utalás külföldre minimum 2-3 nap. Megkérdezte a hölgy, hogy vajon miért nem fizettem kártyával. Tízmillió forintot? – hörögtem neki – és milyen kártyával? A forintos számlámhoz kötöttel, amin van kábé húszezer? Forint… Vagy mivel? Az unixos hűségkártyámmal? A céges City Taxi-kártyával? Hát, a devizás kártyával, mondta. Drága hölgyem, ez itt egy murvás kereskedő a német Kukutyin szélén (még ha murvás lett volna…), nincs neki kártyaolvasója, másrészt meg ugyan szerettem volna én devizás kártyát, de annak olyan magas az éves díja a drága jó bankjuknál, hogy csak annak éri meg, aki folyamatosan használja, de erre esélyem sincs. Akkor meg miért nem utaltam előre, ő. Mert meg kellett néznem az autót, most meg haza kellene jutnom, mert jönnek a hétvégén a választások, aztán a hétfői minden, sok-sok meló… Képtelenség. Az ember nem töltheti a fél életét Németországban csak azért, mert a bankrendszer nemzetközi kapilláris ereinek melaszába beragad egy kisebb euróköteg. Hát, pedig az az utalás már nem megy át ma, fejezte be megnyugtatóan, hétfő lesz, mire az eladó megkapja.

Legalább tiszta vizet öntött a pohárba. Tehát nem megy át.

Ömür cipőtalpa tüzet hányt, úgy rohant le a kocsijához, én az elhagyatott magstadti gyártelepen nála jóval lassabban, már szabadon káromkodva, az események súlya alatt csoszogva értem el Tibi Audijának kilincsét. Szakadt az eső, a cipőm nem száradt ki, de legalább a számítógépemben volt némi kakaó. Lássuk a dolgok jó oldalát.

Sofort ki is használtam a laptopot, mert a kormány mögött ülve felütöttem a Skyscannert, megnéztem a járatokat, arra jutottam, hogy a szombati repülő még pár ezerrel drágább, a vonat is alig olcsóbb, de fél nappal még hosszabb is, ezért aznap délutánra leütöttem magamnak egy zaftos Eurowings jegyet. Még lézengett néhány pont a Miles and More-omon, így óriási mázlival 88 helyett 80 ezerért a birtokomba került a hazajutás lehetősége. Mert így legalább hazajutok. Valahogy. Kezdett szinte minden mindegy lenni.

Szomorúan beröffentettem az Audit, felhívtam Tibi barátnőjét, Alenát, hogy letehetem-e náluk az autót, visszaadnám. Münchingenben pedig nemcsak parkolóhely, hanem odafent a lakásban frissen sült sonkás-sajtos-kukoricás baguett várt a sütőben. Habzsoltam, észre se vettem addig, milyen éhes vagyok. Közben Alena kinézte nekem, hogyan jutok legegyszerűbben a reptérre vonattal. Kiderült, hogy Tibi pont oda és pont akkor jön meg munkából, ahonnan az én első vonatszakaszom indul, tehát összekötöttük a kellemest a hasznossal, s elvitt az állomásra a 147-esével. Legalább egy Alfa Romeo, amiben utazhatok ma…

Búcsúztam a barátoktól, majd egyszemélyes, apró, vert seregként távoztam a német vasúttársaság sínpárján. Annyira kómás voltam az másfél napja tartó iszonyatos erőlködéstől, hogy alig tudtam (egy második) lekonfot elmondani a vonaton. S bár a nagy szerszámos táskámat Tibi Audijának a csomagtartójában hagytam, hülye módon áttettem a kézi poggyászomba a kedvenc kis Paddington crovakészletemet, gondolván – hétvégén szükség lehet rá otthon. Lett is belőle baj a biztonsági ellenőrzésnél. Tudtátok, hogy ha összerakjátok a hosszabbító szárat és egy csavarhúzófejet, akkor nyolc centiméternél hosszabb szúróeszközt kaptok, amit pedig tilos felvinni a repülőre? Én sajnos nem, mert soha nem szoktam crovakészleteket hurcolni a hátizsákomban.

Lett körülöttem biztonsági emberes csődület hamar, kemény munkámba került meggyőznöm őket, hogy eszem ágában sincs ledöfni épp annak a gépnek a kapitányát, amivel utazom. Hihetetlen, elengedtek, crovakészlettel együtt.

Nem mondom, hogy addigra kijöttem volna a kómából, mire a budapesti járaton elkezdtem becsatolni az övemet. Már majdnem tele volt a gép, én pedig csak jól bejáratott reflexből, az utolsó pillanatban megnéztem a leveleimet, mielőtt bekapcsoltam volna a telefonomon a repülős üzemmódot. Ajjaj. Legfelül ott állt egy e-mail Ömürtől. Tömören annyi szerepelt benne: megjött a pénz, viheted az autót.

Ilyenkor azért lepörög a világvége az ember fejében. 1968 óta repülök, van, hogy évente húsz útra elmegyek, a fél életemet göpzajok belsejében és körülöttük töltöm. Soha nem láttam még senkit leszállni a gépről utolsó pillanatban. De nekem most mégis muszáj volt. Ha fent maradok, szervezhetem meg a visszautat, vehetek megint egy tonna pénzért repjegyet, utazhatok ide megint, ugraszthatom megint szegény Tibiéket, akik szerintem már a hátuk közepére kívánnak, púpnak, és a többi, és a többi. Kedden pedig még a rendszámom is lejár, ezért azt a hercehurcát is ismételhetem meg, de még előtte, hétfőn viszont muszáj lesz otthon lennem, mert fontos munka vár rám több felvonásban. Leghamarább aznap, az esti órákban tudok visszaindulni, hulla fáradtan.

E felismerések tükrében kötelező volt leszállnom arról a gépről.

Repülőn nem olyan egyszerű előremenni, amikor épp mindenki befelé áramlik, és azon igyekszik, hogy minél előbb befejezze a beszállást. A folyosó egyembernyi, lényegében úgy tudsz előrekúszni, hogy minden kis előrehatolásnál félig a belül ülők ölébe ülsz, amíg el nem megy melletted egy-egy ember, majd a következőnek érkezőt kézzel tartod vissza, hogy álljon meg addig, amíg az eggyel előrébb levő sorban valakinek megint az ölébe nem ülhetsz. De végigverekedtem magamat. Vázoltam a sztyuvinak a helyzetet – elnézést, most kaptam egy fontos e-mailt, le kell szállnom erről a repülőről, feladott poggyászom nincs, de ha nem szállok le, óriási bajban leszek.

Nem tudom, hogy a libanoniak, a baszkok, az IRA és egyéb terrorszervezetek robbantásai, a balkáni háború veszélyei, a 9/11 katasztrófája óta alapvetően kicsit paranoiássá vált repülési rendszerben nevelkedett stewardesst mennyire győzte meg pánikszerű, erőszakos zihálásom, de telefonálgatni kezdett, persze kicsit idegesen. Öt percig próbálta erre-arra egyengetni az utamat, közben meg vészesen fogyott az idő, mert az ajtót meg már csukni kellett volna a gépen. De megkapta az engedélyt, visszaküldött a csomagomért (újabb harc visszafelé), hálálkodva kiléptem a géptörzsből, ahol a csáp szájában álló biztonsági ember megjegyezte – gerade aus zum Exit, schnell, schnell! Azaz magyarul: kurva gyorsan húzzak kifele.

Csakhogy Stuttgartban, a reptéren belül akkor még kötelező volt a maszkviselés, az enyém meg egyszer csak leszakadt a folyosón rohanva. Megálltam egy pillanatra csomót kötni rá, s annyi időt vesztettem, hogy mire kiértem, a csáp bejárata előtti üvegkalitka összes ajtaját bezárták. Még az előző harc utáni sokkban voltam, amikor derengeni kezdett – innen nem lesz könnyű kijutni. Felhívtam Kozma Zsolti barátomat, hogy ne várjon rám Ferihegyen, mert leszálltam a gépről (ne kérdezd), aztán felhívtam volna a Katit, aki persze péntek délután mindig alszik, mert majd’ meghal az egész heti összegyűjtött fáradtságtól, ezért végül Bálint fiammal beszéltem, neki is megüzentem, hogy aznap nem alszom még otthon.

Aztán elkezdtem módszeresen felmérni a helyzetet és az összes lehetséges kijáratot megpróbáltam kinyitni. Mindet bezárták, az utolsó szálig. Sehol egy vészjelző, sehol egy telefonszám. Odakint, a váróban két ember volt látótávolságban, azok érdeklődve nézték a vergődésemet, majd kissé csodálkozva visszatértek az újságjukhoz.

Pánikba estem. Nagyon rendszeren kívüli esemény volt az enyém, s az effélét a német viszonylag rosszul tolerálja, erről már akadt tapasztalatom. Most egész biztosan durván megsértek valami repülésbiztonsági szabályt, de valószínűleg határellenőrzésit és talán vámügyit is, hiszen itt vagyok a senki földjén, innen kifelé szóló repjeggyel, de repülő nélkül. Mert azt még végignéztem, ahogy letolat a csápról.

Óvatosan, aztán hangosabban dörömbölni kezdtem. Integettem. Kiabáltam. Jött egy repülős nő, kinyitotta az ajtót, bejött, velem együtt végigrángatta a többi kijáratot, majd vállat vont, hogy ezek nem nyílnak, s távozott azon az ajtón át, amelyiken belépett, megjegyezve, hogy ő ott, engem nem engedhet ki. Rendesen szarul voltam, már azon tanakodtam, hogy az ajtót csak akkor nyitják ki, ha majd egyszer a jövőben indítanak innen egy másik járatot, de akkor meg biztosan rám hívják a rendőröket. Persze, ha a bírság végül olcsóbb lesz, mint amennyibe a kiutam kerülne következő héten, s ráadásul kapok az őrsön egy éjszakára szállást is, akkor végül is, megéri. Mondom, keresd ilyenkor a dolgok jó oldalát.

Huszonöt perccel a kalitkába zárásomat követően megláttam egy rendőrnőt, aki valamiért besétált abba a váróba, amire ráláttam. Dörömböltem neki, integettem, már nem érdekelt, mi történik, csak szabadulni akartam. Kinyitotta nekem az ajtót. Beszélt angolul. Vázoltam neki, mi történt. Mosolygott. Azt mondta, kikísér, kiengedett és tényleg kikísért a kijárathoz vivő mozgólépcsőig. Hálálkodtam megint, közben meg eszembe jutott a régi vicc: és medve koma, engem is meg fogsz enni? Igen. És nem tudnál kihúzni a listáról? Dehogynem…

Mindegy, a lényeg, kint voltam. Hívtam Tibit is az örömhírrel. Őt is hívta közben Ömür, s már épp indultak Magstadtba az autóért. Kitalálta nekem, mely vonatokkal jutok oda, én gyorsan vettem jegyet, majd közel másfél óra vonatozás és egyetlen átszállásos összezavarodás után a magstadti vasútállomásra értem. Addigra már vastag pelyhekben szakadt a hó, hideg éjszaka lett, olyan téli táj került körénk, amilyet évek óta nem láttunk. Nahát… Domsjőből is szakadó hóesésben indultunk haza 2010 márciusának legelején a Pontonnal. Milyen szépen ismétlődik minden. Csak most nem kellett senkivel vitáznom arról, hogy kinek a mennyi pénzén mentünk el az autóért, s hogy a cégnek mennyire tesz jót vagy rosszat, ha feladom. Itt magam voltam, a saját döntéseimmel, ezt a helyzetet pedig valamiért sokkal jobban szeretem. Pláne, ha ott egy olyan barát is, mint Tibi, aki sokat segít, viszont nem dirigál.

Alena és Tibi a 147-esben, kinyitott ajtókkal vártak rám – gondolom, hogy ne párásodjon le az egész autójuk. Mivel nyolcad szint alatti tankkal értek a magstadti állomáshoz, nem merték egy órán át járatni a motort, nehogy elfogyjon a benzinjük, úgy meg nem volt fűtésük. Lilák voltak és szemmel láthatóan reszkettek. Alfácska pedig hóval vastagon belepve, egy sártenger közepén parkolt.

Tibi addigra feldrótozta rá az első rendszámot, duct tape-pel pedig kiragasztotta a másikat is a hátsó szélvédőre. Ebből lehet még bajunk, jegyezte meg, mert itt Németországban talán meg se büntetnének azért, hogy rossz helyen van a plakett, azért viszont, hogy nincs, ami megvilágítsa, már jár a nagy dádá.

Menjek én elöl, diktáljam a tempót, ami jólesik, ők követnek, de semmiképpen se hajtsak rá a gyorsforgalmira, pláne az autópályára ne, mert ha azon lerohadunk, abból rendesen lesz baj, javasolta Tibi. Én beültem az autóba, indítottam, beütöttem Münchingent a naviba, kiszedtem a menüből az autópálya-matricát, járattam kicsit a motort, de mivel a piros Alfában se nagyon volt benzin, ezért inkább hamar elindultam. Legalább az ablaktörlő működik, konstatáltam.

Tiszta pára volt belülről az összes üveg. Semmit, de semmit se láttam kifelé, az első kifordulás után kis híján nekimentem egy szembejövőnek, mert fogalmam se volt arról, az én oldalamon hol az út széle. Mindeközben a kardán közben őrjöngve próbálta szétverni alulról az autót, én tapogatóztam a fűtés kezelőszervei után, de akármit is tettem velük, nem akart megjönni a langy fuvallat, s vele a párátlanítás. Igen, ebben még a régi Alfa-fűtésdoboz van, ami máshogy működik, mint a kis Bertonémé, s valamit biztosan rosszul csinálok. De azon se lepődnék meg, ha egy ilyen régi, ritkán használt hobbiautóban nulla fűtés lenne.

Táncoltak az idegeim, mert közben a navi is meghülyült, körbe-körbe vitt a magstadti városkában, miközben minden erőmet megfeszítve próbáltam elkerülni az ütközést az autós társakkal, tereptárgyakkal, pontosabban a szellemekkel, amiket a tejüveg másik oldalán sejteni véltem. Végül kijutottunk, én meg addigra, jobb híján közben a sapkámmal törölgettem belülről a szélvédőt, hogy legalább egy kis folton kilássak. Hogy mennyire féltem…

Aztán persze mégis ráhajtottam a gyorsforgalmira, mert a Waze-ből (tudtad, hogy azért Waze a neve, mert pont úgy kell ejteni, mint azt, hogy Ways?) hiába ütöd ki a fizetős útszakaszt, Németországban semmi se fizetős, amúgy meg képtelen lettem volna észrevenni a táblát a vastagon lepárásodott szélvédőn keresztül. Később ráhajtottam az autópályára is, amelynek a kihajtóján megfordultam (ezért azonnali jogsi-elvétel jár kint), majd egy következő feljárónál mégis ráhajtottam, ismét információhiány miatt. Mondom, nem láttam semmit, egyfolytában a szellőzőrendszerrel kínlódtam, szélvédőt törölgettem és úgy általában, azért próbáltam nagyon nem kitűnni a forgalomból, már amennyire ezt egy piros, 56 éves, kupé Alfa Romeóval lehet havazás közben, az éjszakai német pályán. Tudod, ha van pokol, az az, amikor a legnagyobb télben egy erősen vegyes műszaki állapotú, fűtés nélküli, az összes pénzedet felemésztő öreg autóban a Stuttgart-környéki autópálya-rendszerre tévedsz. Rettegtem, de közben azért forgattam is, mert ha már egyszer úgyis meg kell halnod, legalább a nézőidre gondolj.

Fél óra küzdelem és megfagyás után, hihetetlen, de feltűnt a Münchingen tábla. Ma se értem, hogyan nem törtem össze egyik-másik komplikált helyzetben addig az autót. Alenáék a város határában előrementek, mutatták az utat, a házuknál megálltunk, Tibi kinyitotta a garázst, mutatta a helyemet. Rendben, éjszakára most békén hagyjuk az autót.

Úgy estem ki az ajtón, mint akit egy nagyobb szkinhedbanda bézbólütőkkel péppé vert az utcán. A centiket lötyögő ajtót háromszor basztam be, mire magam mögött tudhattam az 56 éves Alfa Romeo jegesen hideg utasterének poklát. Egy pillanatra azért bevillant, hogy másnap ennek az útnak a negyvenszerese vár rám ugyanebben a járműben, s a felismerésre legszívesebben elinaltam volna az éjszakába. De nem, inkább Tibiék lakásába caplattunk.

Mint kiderült – késő lett ahhoz, hogy az előző napi szállodába bejelentkezzek. Más szálloda nem volt a környéken. Ha tetszik, ha nem tetszik, nálunk alszol ma, foglalta össze Tibi a helyzetet. A gyerekeket eladtuk a nagyszülőkhöz, ezért Alena tud aludni az ő szobájukban, mi meg vagy szorítunk egymásnak helyet a hitvesi ágyban, vagy én alszom a kanapén, te az ágyban, vagy esetleg fordítva.

Az utóbbi mellett döntöttem, mert az nem mindig komfortos, ha két ekkora darab ember egy ágyban alszik, én meg kiválóan elvagyok mindenféle kanapékon. Tibiéké pedig különösen vonzónak tűnt, legalább is ránézésre.

Fél tízre járt ekkor az idő. Én már korábban, Magstadt felé utazva a vonaton megfogadtam, hogy ha túlélem ezt a napot, akkor korán fekszem, nem iszom, nincs lejm cigi, nincs dínomdánom, éjjel kipihenem magam. 910 kilométer vár rám cudar időben, egy öreg és ismeretlen autóval, remegő kardánnal, zűrösen működő segédberendezésekkel, egyedül a világban. Ez nem vicc, szükség lesz a lélekjelenlétemre.

Tehát mit tettünk? Hát, khm… Összegyűlt a feszkó aznap. Előkerült egy üveg gin, majd egy üveg vodka is, Tibi sodort két szál blázt, aztán… Ha jól emlékszem, fél kettő tájban mintha már le is feküdtem volna. Így mulat egy magyar úr, ha hülye.

 

 

Már csak egyetlen apróság volt hátra. Nem, kettő. Inkább több. A hazaút. Az időjárás, ami egyre pocsékabbá vált. A rendszám külföldi használhatóságának a kérdése. A biztosítás kérdése – mert annak hiánya miatt már nagyon kis híján lecsuktak egyszer, viszont elkoboztak tőlem egy autót a német határon – az volt az egyik sztori, ami miatt könyvet kezdtem írni, tudod, az Életemet egy rozsdás roncsért címűt, még évekkel ezelőtt. S a nem mellékes kérdés, hogy mennyit bír majd ez a rozoga, öreg Alfa. Minden okom meglett volna rá, hogy pocsék éjszakám legyen – ezzel szemben úgy aludtam, mint a tej. Úgy látszik, idővel az ember megszokja a stresszt, így lehetnek ezzel a katonák is a fronton.

S hogy hazajött-e az autó? Majd mesélek róla egy hét múlva. Mert cifra dolgok jöttek.