„Iránban ragadva megalapítottuk Coronistánt”

hirdetés

Egyszerűen. A kompról kifelé lejtett a rámpa, én kettesbe tettem a váltót és az alján leugrottam a kuplungról. A motor bepöccent, a határőrök meg, akik elé tetemes sebességgel érkeztem meg, szétrebbentek. Naná, hogy utána olyan ellenőrzés következett, hogy én kis híján átestem egy prosztatavizsgálaton, az autót meg szinte szétvágták…

Itt már 2019 novemberének végén jártunk, Bulgáriát emelt tempóban zavartam le, egész éjjel vezettem, mint a barom. Olyan jól számoltam ki a dolgot, hogy egy nappal később pont egy haverom kerti partijára sikerült itthon beesnem. Néztek egy páran, mert azt megszokták, hogy veterán autóval érkezem, de a grúz rendszám, majd a Volgához való hozzájutásom sztorija már nekik is túl sok volt.

Én azért hazafelé végig dolgoztam – kivételesen nem az állásomban, hanem a Land Rover cuccait intéztem telefonon –, végül a magyar beszerzési forrásaimon túl, kint, Örményországban a Super Maestro még elvitt az örmény csempész ismerőseihez, s pár dolgot végül ők szereztek be.

Az újévet átlépve, 2020 legelején ültem repülőre, vissza Grúziába. Tbilisziből aztán újra marsrutkával el az örmény határig, onnan másik marsrutkával Jerevánba, ahol Lujza várt. A Super Maestro bácsi csak akkor bontotta rendesen szét a motort, megvárt vele engem – nyilván, mert gőze se volt róla, hogy felbukkanok-e még valaha.

Találtunk odabent cifra dolgokat, fémdarabokat a karterben (vélhetőleg a felpörgő motornál szabadult el valami), elgörbült hajtórudat (nyilván az elsietett indítás következménye volt), nem volt szép. Becsületére legyen mondva az öregnek: az új alkatrészekkel már kevesebb, mint két hét alatt tökéletesen működővé tette a Land Rover motorját. Folytathattam a túrát, ekkor január közepe volt.

Közben én se voltam rest, a jereváni iráni nagykövetségen azért csak megpróbáltam iráni vízumot szerezni. Az, ami Magyarországról hónapok alatt, borzalmas vergődéssel és nagy mázlival sikerült csupán, Jerevánban 48 óra alatt megvolt. Minden dráma nélkül.

Hóban indultam neki a távnak, de így is sokkal könnyebb volt eljutnom Iránig, hiszen az autónak lett ereje. Iránba Norduznál, Tabriztól északra léptem be január 17-én. Kicsit olyan volt az, mint egy újjászületés – alattam a működő Land Roverrel, zsebemben a friss iráni vízummal, otthon a Grúziából kimentett csodás Volgával (amit január végén sikerült is táv-eladnom) – hirtelen minden korábbi problémám eltűnt, sőt, még jobban is álltam. Sose szabad kétségbeesni.

Megújult optimizmusom persze ismét hülyeségre sarkallt. A jól bevált autópálya helyett a rövidebb utat választottam a hegyeken át. Már jó sokat mentem, mire egy ponton annyi lett a hó, hogy még a nagy kerekekre tett Lujza is felült, kerekei tehetetlenül pörögtek, mint a kapálózó kismacska lábai, ha a hasánál megfogja az ember. Az ilyen fennakadásban pedig az a jó, hogy a hó kicsit meg is olvad az autó alatt, majd megfagy, tehát kilapátolni is sokkal nehezebb, mint ha csak úgy ásni kezdenél, autó nélkül.

Elvoltam vele egy darabig, mire kiszabadítottam Lujzát, aztán úgy döntöttem, ennyi átmenetileg elég lett a kalandokból. Megfordultam, végül autópályán át érkeztem Tabrizba. Abba a Tabrizba, ahol egyébként olyan fantasztikus bazár van, amit a világörökség részévé is nyilvánítottak. Ha másért nem, hát amiatt érdemes betérni.

Én viszont hajtottam tovább Teheránba, ahol egy iráni komám, Kianush várt már rám, akivel korábban, Tbilisziben ismerkedtem meg. Elképesztő ám Irán, teljesen más, mint amit mi kintről látunk belőle. A vendégszeretet például olyan magas szinten zajlik náluk, hogy vadidegen emberek meghívnak, hogy aludjál náluk, etetnek, intéznek neked dolgokat, holott beszélni alig tudnak veled. És nem várnak érte semmit. Olyan is előfordul, hogy a kútnál nem fogadnak el pénzt a tankolásért, mert messziről jöttél és így szeretnék kimutatni, hogy örülnek neked. Amilyen zártnak tűnik kintről az ország, annyira elképesztően nyitottak a lakosai.

Persze azért nagyon nem Európa ez. A metrón például külön női és külön férfi kocsik vannak. A megállókban mindenütt oszlopokra ragasztott piktogramok figyelmeztetik a nőket arra, hogy viselniük kell a csadort az arcuk előtt. Az iszlám szabályainak áthágása legalább olyan retorziókat von maga után, mint az általunk, európaiak által valódinak mondott bűncselekmények. Szóval nem árt vigyázni, különösen, ha nő vagy.

A teheráni bulizás után Isfahan felé vitt az utam, óriási, hideg sivatagon át, majd pár nappal később Shirazban landoltam – amiről beszélünk itt, az egy közel ezer kilométeres út. Este értem a városba, az egész hely fölött a gyanú felhője lebegett. Mivel a látnivalók a baljós belváros környékén voltak, ezért úgy döntöttem, egy hostelben töltöm az estét. A szokásosnál óvatosabb voltam, amikor szállást kerestem, és olyan helyen laktam és parkoltam, ahol az autót be tudtam állítani az épület szegletébe. Az anyós ajtóhoz és a hátsó ajtóhoz (ahol a legtöbb érték volt) így nem lehetett hozzáférni, csak a bal egyhez. Az irataimat, kártyáimat, egyéb fontos dolgokat természetesen felvittem magammal a szobába.

Reggel lemegyek a kocsihoz, látom, baj van, óriási rumli odabent, az ajtót feltörték, a kis pénzes úti brifkómat (csak szuvenír pénz volt benne az előző országokból) és a bluetooth-os hangszórómat illetve a napszemüvegemet rögtön láttam, hogy elvitték. Megtettem a feljelentést a rendőrségen, de ők túl sok jóval nem kecsegtettek.

Viszont mivel kamerák alatt álltam meg, hamar meglett a felvétel, látszott is, hogy valami erősen betépett csávó küszködik az ajtóval, majd bejut, bent matat, de annyira nem volt magánál, hogy csak úgy, ölben vitte el a cuccokat, pedig volt nála táska is, amit viszont a kocsiban hagyott – az azóta is megvan.

A kamerás épület tulajának rögtön a ház mellett volt egy odatapasztott kis kávézója. Az embert Hamidnak hívták, s helyből felajánlotta, hogy segít. Állította, meglesz mindenem rövidesen, csak üljek le egy kicsit kávézgatni – amiből végül borozás lett, mert azért Iránban is simán megtörténik az ilyen. Telefonálgatott, s elég hamar szerzett valami címet, mondta, ott lesz az emberünk.

Az akcióra jött velünk néhány haverja is, robogóra pattantunk és Shiraznak egy már tényleg extra sittes környékére hajtottunk. Mindenütt romos házak, nejlonsátrak, a narkósok az utcán fetrengtek, borzalmas hely volt.  Berontottunk a megadott címre, Hamid ment elöl, kezében egy sokkolóval.

Nem a jó címet adták meg neki telefonon, de akik a megadott helyen voltak, tudták, kit keresünk, mentünk tovább. A célnál be kellett jutni egy magas kerítésen, én fent maradtam a tetején, de Hamid és a haverjai bejutottak. Odabent jó néhány gyanús, lezüllött csávót találtak, s ahogy voltak, elkezdtek velük ordibálni, ütlegelni őket, Hamid a sokkolót is többször bevetette. Hihetetlen – ezeket az embereket alig pár órája ismertem még csak, és most itt verekednek egy a vadidegen cuccaiért, aki történetesen én vagyok.

Csak az üres brifkó lett meg, de a kártyák, néhány irat hiányzott belőle. A tolvajt folyamatosan ütötték, az már alig volt magánál, végül kinyögte, bedobta egy postaládába a maradékot. Kirángatták az utcára, betömték egy Paykan csomagtartójába, s odavezettettek vele bennünket a postaládához. Addigra már a titkosrendőrök is megérkeztek – ez a SEPA, velük egyébként tele van az ország -, bevitték a csávót, mi meg utánuk.

Az embert odabent újra rommá verték, üvöltöztek vele, szörnyű volt, már sajnáltam szerencsétlent. Majd elmondták, mi történik vele rövidesen. A második napon meglesz a vallomástétel. A harmadik napon bíróság elé állítják. A negyedik napon kiróják rá az ítéletet, de egy efféle lopásért soha nem szab ki hét és fél év iszlám rehabilitációs tábornál kevesebbet a bíróság. Elképesztő, hogy négy nap alatt lezajlott egy komplett igazságszolgáltatási procedúra. Őszintén mondom, már nagyon megesett a szívem szerencsétlen palin. Ez egy kemény ország, Shirazból meg jobbnak láttam továbbállni. Az ötödik napon már a gázt nyomtam kifelé.

Shirazból továbbhajtottam Bushehr felé, a só birodalmába. Ez megint csak egy olyan látványosság, amivel nehéz betelni, és nincs sok belőle a világon. Mindenfelé sóhegyek vannak, amerre a szem ellát, a formájuk egészen szokatlan, hiszen az erózió és a kevés nedvesség, ami errefelé van, egészen máshogy koptatja őket, mint a kőből levőket.

Itt-ott azért van egy-két apró csermely, amelyek partján visszahajló peremként burjánzanak a sókristályok. Másutt ismét furcsa látvány – sógleccserek vonulnak tova iszonyatos lassan a gravitáció hatására. Hogy turisták vannak-e? Viccelsz? Sehol senki.

Onnan már nagyjából a partvonal mentén tettem meg a 750 kilométernyi utat Bandar Abbasba. Arrafelé már isteni idő volt. Onnan tovább komppal át Qeshm szigetére. Azt érdemes tudni, hogy négy sziget van a Perzsa-öbölben, mint nagyjából itt, majdnem pont északra a nem is túl távoli, másik parton levő Dubajtól – Hormuz, Larak, Hengam és Qeshm.

Az első három apró, az utolsó hatalmas, és vannak részei, amelyek kizárólag kagylókból állnak. Kagylódombok, kagylóvölgyek, kagylóhegyek, kagylószurdokok, kagylókanyonok, kagylóminden. Lehajolsz a földre, s nincs klasszikus értelemben vett talaj, föld, kőzet, semmi, csak kagylók a láthatárig. Milyen magas lehetett itt a tenger, amikor ezek a képződmények létrejöttek? És mennyi idő alatt? Megint csak azt kell mondanom, lenyűgöző az egész.

Elég sokat mászkáltam itt, gondolhatod, hogy megfogott a hely szelleme. Nos, egyszer csak szembejött egy francia házaspár két kisgyerekkel, mintha csak a Rómában, a Colosseumban sétálgatnánk, ők is turisták, én is turista. Csak éppen Iránban voltunk, egy olyan országban, ahová külföldi, pláne európai alig-alig teszi be a lábát mostanában, s Iránnak is egy olyan pontján, ahová még maguk az irániak is csak elvétve tévednek. Világutazók voltak ők is, akárcsak a német Stefan, akivel szintén itt futottam össze. Ő három éve gyalogol a rottweilere kíséretében. Ja, ne is kérdezd. Neki is van néhány jó története.

Ha már így összeverődtünk, meg is másztuk páran az egyik kisebb kagylóhegyet. Lehajoltam, felvettem egy egésznek látszó darabot a földről. Majd lejjebb másztam, ott megint találtam egy egészen ép példányt, azt is felszedtem. Csodák-csodája, a kettő hajszálpontosan összeillett. Szerinted mekkora esélyem volt arra, hogy az ott levő millió, de inkább milliárd kagylóból pont egy párat szedjek fel?

Isteni sugallatnak véltem a dolgot, s hirtelen magasabb értelmet nyert az iráni tartózkodásom és arra gondoltam ki kéne nyomoznom, mennyi idős lehet ez a kagyló. Nem hozzávetőlegesen, hanem pontosan, ahogy egy szakember, komoly vizsgálat után meg tudja állapítani. Közben dolgoztam is – mert az utamat úgy képzeld el, hogy sokszor csak kisebb szakaszokat tettem meg, és ahol letáboroztam, ott végeznem kellett a munkámat is, aztán, ha elkészültem, leveleztem a többi utazóval, akit ismertem innen-onnan.

Egyikük Ali volt, az a hippi srác, akit még Grúziában ismertem, sőt mentettem meg, ő tolta túl magát varázsgombával és fulladt bele majdnem a hegyi patakba. Utána való reggel el is mesélte, hogy ő iráni, most épp utazgat, s ha eljutok az országába, majd fussunk össze, ha tudunk. Kiderült, hogy amikor én Bandar Abbas felé tartottam, ő már Qeshm környékén járt – megbeszéltük, hogy mondjuk, Hormuz szigetén tudunk majd találkozni, lógunk kicsit együtt.

A Qeshmet elhagyva tehát áthajóztam a kis szigetre, Hormuzra, amiről sokan azt regélték, ha eddig azt hittem, csodákat láttam, akkor majd ott újraértékelem a nézeteimet. Ali annyit üzent, hogy ahol kitesz a hajó, onnan kezdjek el gyalogolni a parton, s egy idő után majd meglátom, mert ott táboroznak a víz mellett. Jó ideig sétáltam hátamon a táskámmal, mert ide nem hozhattam magammal Lujzát, de meglett a tábor, kiderült, hogy van ott még egy csávó, Gonzalo is.

Gonzalót a hormuzi kompon szedte össze Ali, azt hitte iráni, mert a fizimiskájával egész jól el tudott volna vegyülni az országban. Elkezdett hozzá beszélni, mire amaz angolul válaszolt, Ali is váltott, aztán utazó utazóval utazni kezdett. Velem meg addigra ott volt Stefan és Rhango, a rottweiler, tehát már szép brigádot alkottunk.

Február 24-e volt ekkor, a születésnapom, estére járt. A parton kikötő halásztól vettem négy kiló tigrisrákot, átszámolva talán háromszáz forintért. Degeszre ettük magunkat a kisebb csirkecomb méretű rákokkal, amiket ezerféle módon ízesítettünk.

Hormuz csak másnap fedte fel előttünk hihetetlen bájait. Egészen biztos, hogy a legkülönlegesebb hely, ahol valaha jártam. Egyáltalán nem vagyok spirituális, de ennek van valami furcsa energiája, az biztos. Azt kell tudnod, hogy Hormuz egy olyan sziget, amit sokféle, emitt vegyes, amott össze nem keveredett vulkáni származású ásvány alkot – igen, mindez ott, a kagylósziget tőszomszédságában, amelyen pedig alig találsz kőzetet. Ezek a hormuzi ásványok pedig egészen fura dolgokat művelnek.

A dimbes-dombos táj olyan, mintha a színeket híresen torzító Lomo fényképezőgépen át fotóznád – egészen valószerűtlen helyeken, rétegekben és foltokban egészen valószerűtlen színekkel kápráztat el minden. Olyan, mint egy fura, óriási kaleidoszkóp-kép, csak itt semmi nem ismétlődik.

Mászkálsz a sziget belsejében, próbálod felfogni a szürreális, LSD-utazáshoz hasonló tájat, aztán kiérsz a tengerpartra, ahol öböl követ öblöt, sűrű egymásutánban. De nem akármilyen öblök ezek. Attól függően, milyen ásványféleség teng túl a talajukban, mind más színű. Lásd az elnevezésüket: Black Beach, Red Beach, Green Beach…

Közben pedig a sziklafalakon túl, amelyek a sziget belseje felé állják az utat, újabb völgyek húzódnak meg, melyek olyan színesek, akár a szivárvány. Az egyik, különösen sziporkázót Rainbow Valley-nek kereszteltem. Az olyan ember, mint én, aki imádja a természeti szépségeket, heteket tudna tölteni efféle tájon. Sajnos az ilyetén terveimet durva hatósági közbeavatkozás szakította félbe.

Ekkor 2020 tavaszán jártunk. Nyilván mi is hallottunk addigra a koronavírus-járványról, ami kitört odakint a világban, hiszen én például aktívan dolgoztam, leveleztem a vámos kollégákkal, otthonról is kaptam a híreket, de onnan, a világnak e távoli, elzárt, néptelen és fantasztikus tájáról nagyon messzinek tűnt az egész riadalom.

A bennünket igazoltató rendőrök viszont nagyon is valósak és idegesek voltak. Elvették az útleveleinket, ordibálták, hogy COVID, COVID, vége a bulinak! A papírokat visszakapni pedig csak a sziget elhagyáskor, a kikötőben tudjuk – tették hozzá. Heraus!

Ha már egyszer vége szakadt a hormuzi bulinak, dolgomra eredtem. Ali továbbment egyéb teendőit végezni, négyen maradtunk a kétüléses Discovery-ben – Gonzalo, Stefan, én meg Rhango, a rottweiler. Kerman felé irányítottam az autó orrát, mert ott találtunk kőzetkor-meghatározó geológust. És tényleg, az embernek átadtam a kagylót, elvégzett rajta vizsgálatokat, majd megtudtam tőle, a maradvány nagyjából ötvenmillió éves.

Ezt eltettem, nyugodj meg, ma is megvan, otthon lakik a polcon.

Kermanból Irán legnagyobb sivatagján, a Dashte-Luton keresztül Bandar Abbas irányába indultunk el, különösebb tervek nélkül. Nagyon megváltozott körülöttünk a légkör. Az addig még felfoghatatlanul kedves perzsák, akik egymás lábát tiporták, hogy szállásra, ebédre, teára vendégül láthassanak, hirtelen rettentő arrogánsak lettek. Óriási volt a koronavírus-pánik, az országúton mindenütt elterelések, ellenőrző pontok, a településeken volt, hogy kővel dobáltak, még rosszabb, boltokba sem engedtek be.

Ennek fele se tréfa, gondoltuk négyen egy emberként, pontosan emberkutyaként. Új ötletünk –eltűnünk a világ szeme elől, s valamilyen néptelen tengerparti zugban – ilyenből azért akad jó néhány Irán Perzsa-öböl menti részein – meghúzzuk magunkat, amíg elmúlik a koronavírus-veszély. Úgy számoltuk, egy hónap alatt lecseng a pánik, addig még tudtunk újítani egy utolsót a vízumainkon, tehát időn belül leszünk.

Onnan aztán ki-ki megy a maga dolgára, magam részéről például folytatom világ körüli utamat Pakisztán felé, mert már oda is megvolt az érvényes vízumom.  De momentán egy időre jobbnak látszott eltűnni.

Stefant hátrahagytuk egy átmeneti helyen a kutyával, mi pedig elindultunk délnek, bekukkantva minden tengerpartra vezető út végén levő zugba. Két nap alatt meglett az ideális helyünk Siriktől pár kilométerre, egy datolya ültetvény tőszomszédságában. Bokros, dombok által takart hely, de rövid autózásnyira akadt onnan egy bolt is, ahol a legszükségesebb dolgokat megkaphattuk. Visszamentünk Stefanért és a kutyáért, majd nekifogtunk, hogy felhúzzunk egy tartós tábort.

Akkoriban néhány külföldi már alakított egy virtuális csoportot a WhatsAppon „Stuck in Iran” néven. Mi ezen felbuzdulva kikiáltottuk a saját köztársaságunkat – Coronistan. Kitettük a helységjelző táblát, meghirdettük az államot a WhatsAppon, üzenve minden Iránban rekedt utazónak, hogy itt szívesen látunk bárkit, aki segítségre, társaságra szorul.

Hetekig éltünk ott, ezen a furcsán idilli helyen. Idővel egyre jobban beépítettük, a végén már egészen település formája kezdett lenni. Amúgy pedig teljesen véletlenül egészen különleges helyre vetett minket a sors, amely a nap bizonyos szakaszaiban még az azerbajdzsáni lángoló víznél és Hormuz színes öbleinél is érdekesebbnek bizonyult.

Sokat hevertünk a tengerparton, én ott dolgoztam, halat fogtunk, fürödtünk, Stefan – német lévén – mindig babrált, épített, készített valamit – hol agyagból tapasztott kemencét (és milyen jól működött!), hol gödröket ásott, hogy hidegen tartsa a frissen beszerzett zöldségeket, hol esővíz-elvezető csatornarendszert épített a tábor köré…

Közben pedig felfedeztük, hogy a rendkívül lapos part apálykor és dagálykor szinte tükörré válik, a fotóimon sokszor nem is látszik másból, hogy hol az ég és a szárazföld (vagy inkább, erősen vizes homok) határa, csak abból, hogy onnan ismétlődik a kép. Mirrorland – kapta a nevet, mert olyan volt olyankor a part, mint részlet az elvarázsolt kastélyból a Vidámparkban. Csak sokszorta nagyobb.

De naplemente után még izgalmasabb volt az itt, a vízben élő, speciális algafaj játéka. Ezek a tenger mozgására fluoreszkálni kezdenek, s ha belenézel a Nap utolsó, derengő fényeiben játszó parti szakaszba, a hullámok furcsán, zöldesen villódznak mindenfelé, a régi, talán Atari, vagy Sega játékkonzolok programjainak kezdetleges, de hatásos háttereinek stílusában. Ha pedig ilyenkor belementél a vízbe, az algák a vízzel együtt lassan folytak le a bőrödről, így világító emberként tudtál kiemelkedni a habokból. S utána is, mintha gyenge, ledes lepedőre cserélted volna, úgy derengett tovább a bőröd. Szürreális játék volt.

Egy hónap elteltével azonban elviselhetetlenül meleg kezdett lenni. Nappal még árnyékban is az ötven fok közelébe kúszott a hőmérséklet, a tenger vize pedig nem hűsített, mert az is melegebb volt, mint a tested. Már kezdtünk azon gondolkozni, hogyan tovább, mert itt élve fővünk meg mindnyájan, amikor is egyik délelőtt ránk törtek a katonák. Hihetetlen, hogy addig nem vettek bennünket észre, hiszen egy nagyobbacska domb választott el minket a telephelyüktől, meg is lepődtek, micsoda infrastruktúra épült ki a szomszédságukban. Nem maradhattunk tovább, adtak egy papírt, amivel elutazhattunk Teheránig elintézni a határátlépési engedélyünket, s ezzel vége is lett Coronistannak.

A koronavírusnak azonban nem. Sőt, akkor már mi is beláttuk, hogy az Antall József-i – „alámerülünk és kibekkelünk”-taktika itt nem jön be, mert a helyzet odakint talán cudarabbá is vált közben, mint önkéntes száműzetésünk előtt. Közben azonban már nem csupán az eredetileg három hónapra kiadott vízumom, hanem a lehetséges, háromszor egyhavi meghosszabbításom is lejárt, tehát az az egy szál ideiglenes papír választott el attól, hogy illegális bevándorlónak számítsak Iránban.

Felmálháztuk Lujzát és kihajtottunk a bekötőúton a 91-es útra. Jobbra lett volna a pakisztáni-iráni határ. Ez volt az a pont, ahol – zsebemben az érvényes pakisztáni vízummal – feladtam a világ körüli utam terveit. Egy időre legalábbis. Balra fordultunk, mert Pakisztánban addigra még ellenségesebbé váltak a helyiek az utazókkal, mint Iránban, no meg azért is, mert az indai határt addigra már lezárták.

Azért, csak hogy az íze meglegyen, nem egyenesen Teheránnak mentünk, hanem kissé keletnek, nagyjából a part mentén. Volt papírunk, nem? Chabaharba érve eldöntöttük, ha már úgyse lehet továbbmenni Pakisztánba, onnan inkább északnak fordulunk. Ez a város amúgy is egy rémes, elmebeteg csempésztelepülés, úgy megtömve rosszarcúakkal, hogy tényleg félni kezdtünk. És már nagyon meleg volt.

Észak felé indultunk, a mangrove erdő felé, ahol kezdett hideg lenni – értsd, már csak negyven fokokat láttunk a hőmérőn. Bander Abbas, Bushehr, Ahvaz volt a csapásirány, közben pedig megálltunk egy pár napra egy norvég fogadója mellett, aki Skandináviát elhagyva itt, Iránban alapított kávézót.

Norvég barátunk neve: Fershid, s ha furcsán hangzik, ez azért van, mert iráni szülők Európában született és nevelkedett gyermeke. De az útlevele norvég, az állampolgársága norvég, élete nagy részét is Norvégiában töltötte, csak momentán itt, Iránban él és űzi az ipart. A hely mindenféle utazók gyűjtőpontja volt, erősen Rejtő Jenő-s beütéssel. Kicsit rendbe szedtük magunkat, mert azért jó néha a civilizáció.

Sokáig azonban nem maradhattunk egy helyben, mert hivatalosan utaznunk kellett Teherán felé, hogy elintézzük a kiutazási papírjainkat, s elhagyjuk végre az országot. Khorramabadnak indultunk, érintve az Irak és Irán közti kurdisztáni határt.

A hegyekben autóztunk épp, amikor erős puskaropogásra kaptuk fel a fejünket. Lentről lőttek, fentről lőttek, egy mini-háború kellős közepén találtuk magunkat – ezekben a miénknél zűrösebb országokban a határ környéke mindig kicsit, khm, puskaporos terület.

Aztán abbamaradt a lövöldözés, továbbhajtottunk, csak hogy belebotoljunk egy csapat géppuskákkal felfegyverzett iráni határőrbe. Ők adták le a lövések fentről jövő adagját, röhögtek, errefelé mindennapos az ilyen. Fotózkodtunk egyet velük, ha már, közben pedig felbukkant a sziklák közül egy lentről érkező, idős csempész, törölgette a homlokát, melege volt, a csomagja se lehetett könnyű, a csetepaté is valószínűleg miatta tört ki. Business as usual.

Nem siettük el a visszautat – én úgy voltam vele: ha már nem juthatok át Pakisztánba, mert lezárták a koronavírus miatt, akkor legalább Iránt szeretném kiélvezni, ide se jutok el minden héten. Ahol találtunk valami látnivalót, megnéztük, ahol találtunk egy tavat, megfürödtünk benne, tökéletes hippi-életet éltünk. Az az utunk Teheránba legalább két hónapig tartott. De akadtak itt is problémák.

Kermanshah (nem összetévesztendő a korábbi Kermannal, ahol a kagylókat vizsgáltattam be) mellett, bokros helyen vertünk tanyát. Kicsit fogytán voltak a készleteink, körben pedig hatalmas tücskök hemzsegtek mindenfelé. Fogtunk belőlük egy csomót, kisütöttük, megfűszereztük őket, pompás lakomának ígérkeztek. Hiszen tudod, a languszta is pók, csak búvárruha van rajta.

Nos, amit nem tudtunk, az az, hogy nem minden tücsök ehető. Ezek guszták és ízesek voltak ugyan, de mérgezők. Én lettem először rosszul, de úgy frankón, magas lázzal, majdnem-meghalok-stílusban, két napig, amíg a szervezetem valahogy ki nem takarította a mérgeket. Stefan és Rodrigo egy napos csúszással dőltek el, de ők még nálam is sokkal rosszabbul lettek. Csak hevertünk ott négy napig, mozdulni se tudtunk, pokoli élmény volt.

Aztán, akárhogy is húztuk, halasztottuk a dolgot, csak beértünk Teheránba. Stefan itt már egyre jobban befordult magába, gondolom, megszokta három év alatt, hogy egyedül menetel és a sok jó muri ellenére is kisebb sokk lehetett neki, hogy két másik emberrel ilyen közeli összezártságban töltött el bő két hónapot – egyik nap azt mondta, lelépek, és lelépett. A rottweilerrel együtt.

Mi egy hetet töltöttünk Gonzalóval Teheránban, az egyik korábban megismert szerelő barátunk pedig óriási autós partit rittyentett nekünk, annak örömére, hogy megint együtt lehetünk. Már korábban is feltűnt, de e buli után még jobban éreztem, hogy az irániak Amerika iránti hozzáállása abszolút ambivalens. Miközben óriási posztereken, sőt, helyenként sokemeletes épületek teljes oldalán hirdetik, hogy Amerika ellenség, burkoltan pedig azt is, hogy megérett a pusztulásra, addig az utca emberei úgy tűnik, imádják a nagy ellenfelet.

Ha már autós újság olvasóihoz beszélhetek – az amerikai verdáknak itt óriási kultusza van. A szerelő barát által összetrombitált – nem kevés – kocsi nagy része amerikai volt, akadt köztük alaposan tuningolt, de rendkívül eredetinek látszó is.

És persze szintén álltak, majd mentek ott európai, sőt, japán csodák – mint például egy első generációs Toyota Celica. Ehhez pedig nem árt, ha tudod – az iráni veterános nem tud csak úgy felmenni a veterán GM-es autókat ellátó webáruházba, hogy rendeljen magának egy új négytorkú Rochestert; az országot sújtó embargók miatt ezeket az autókat külső alkatrészforrás nélkül, de legjobb esetben is pokoli nehezen beszerezhető csempész alkatrészekkel tartják fenn. Ennek ellenére gyönyörűek.

Be is invitáltak egy hatalmas, hetvenes évekbeli Cadillacbe – ezek az autók még a nyitott, liberális korszakból, a perzsa sah idejéből maradtak itt, amikor Irán és az USA szoros kötelékeket ápolt egymással. Azzal kiautóztunk a teheráni naplementébe… Felfoghatatlan volt.

Ülsz a gyűlölt Amerika iparának egyik legszimbolikusabb, hatalmas, ordítóan csillogó gépezetében, autód mindenki másénál nagyobb, pompásabb és irigyeltebb, az emberek boldogan integetnek, megy le a nap, a V8 selymesen dorombolva égeti az olcsó iráni benzint… Ezt nem lehet elmesélni, ezt át kell élni. Teheran sugárútjain, egy Cadillac volánja mögött ülni valahol olyan, mintha a kapitalista globalizàció képébe mutatott, magasra tartott iráni középső ujj hegyén ülne az ember. A dac magasiskolája.

Csak a kilépő papírjaink nem akartak elkészülni sehogyan. Persze azt se igazán értettük, hogy mi értelme van bennünket, akik már csak a papírjaink szerint is fél éve Iránban élünk, kiebrudalni az országból, hiszen mi már akkor itt voltunk, amikor a Covid-19-et még fel se fedezték, de ez arrafelé így működik. Fejet hajtottunk, próbáltunk intézkedni, de valószínűleg a fogadó országok se voltak túlságosan boldogok attól, hogy gyanús, mindenfelé megfordult idegeneket kell átengedniük a területükön.

Ha már várnunk kellett, Gonzalóval úgy döntöttünk, hasznosan töltjük inkább az időt. Alig egy köpésre, 170 kilométerre esik Teherántól az Alam-Küh, a Damavand után Irán második legmagasabb hegycsúcsa, mely a jelenlegi adatok szerint 4805 méterrel van a tenger szintje felett. Másszuk meg!

Mondhatnád, hogy Grúziában ott volt már az az ötezer méter feletti Katsbeg is, tehát ez már nem nagy cucc, de azért ez egészen más. A Katsbegre alapvetően turistaösvény vezet fel, mint a Magas-Tátra legtöbb hegyére, de az Alam-Küh vadregényes. Laza a talaj, a talpad alatt görögnek lefelé a kavicsok, már az aljában is fárasztó a menetelés. Feljebb, ahol meredek, s már alaposan fogyni kezd a levegő, minden lépésért egyre jobban meg kell küzdened minden méterért.

Gonzalóval a végén már alig pihegtünk. Kidolgoztunk egy taktikát – húsz lépés, megáll, pihen, húsz lépés, megáll, pihen… A legrosszabbat akartuk elkerülni, ami történhet veled egy meredek hegyoldalban, rendes hegymászó felszerelés nélkül: az ájulást. De a küszködés minden fáradságot megért. Egészen fura látványban volt részünk –hasonlót Tenerifén lát az ember, de csak hasonlót, mert még ott sem ekkora a kontraszt.

Az Alam-Küh egyik oldala ugyanis zord, kopár, szinte marsbeli, a másikon burjánzik a növényzet, tiszta zöld az egész, ráadásul onnan gyönyörű látvány nyílik a Kaszpi-tengerre. Kicsit szomorúan bandukoltunk le a hegyoldalban, vissza Lujzához, sejtettük, hogy ez volt az utolsó látványosság, amit Iránból magunkba szívhattunk egy jó időre.

Visszatértünk Teheránba és vártunk. Napok teltek el, semmi. Tengtünk-lengtünk, az ilyen bizonytalan várakozás felőrli az embert. Már tényleg elindultam volna haza, tényleg rábeszéltek. Aztán egyszer csak – két hét telt el a hegymászás után – csippent egyet a telefonom. Megvan a kilépési engedély! Igaz, hat órán belül a határhoz kell érnem…

Megőrültek ezek? Hiszen tudják, hogy Teheránban vagyok, azt is sejthetik, hogy nem helikopterrel… A legközelebbi török határátkelőhely, Doğubeyazıt is 930 kilométerre esik, az még egy gyors autóval is tizenkét óra, ha nem történik semmi. Elkezdtem kavarni, végül sikerült kicsit kinyújtani a határidőt másnap reggel 9-ig.

Összedobáltam mindent, elbúcsúztam Gonzalótól és Kianush-tól, s téptem nyugatnak. Törökországba még épp sikerült átesnem, onnan – hogy kicsit még toljak a hazaérkezés időpontján – megint leautóztam Édenkertbe, csak hogy méltón vegyek búcsút ettől az úttól. Az onnan még egy ezres volt. Eltöltöttem pár hetet a csodahelyen, de ha már egyszer félbeszakadt a túra, nem akartam az egész életemet leélni ott.

Készülve arra, hogy onnantól már eseménytelen lesz az út, felkarcoltam magam a térképen a bolgár határig, ahol nagyon nehezen akartak átengedni és nagyon hamar ki akartak tudni az országból, ezért amilyen gyorsan csak tudtam, átzúztam Görögországba, ahol kicsit vendégszeretőbb volt a fogadtatás.

Aztán Zakynthosnál elakadtam megint két hónapot, mert ott találkoztam egy régi barátnővel, akivel azóta is boldogan élünk… de ebbe inkább nem megyek bele. Mindenesetre most épp úgy látom, hogy egy darabig nem megyek világ körüli útra, hanem otthont teremtek.

Aztán… Hosszú még az élet, én meg csak harminchárom vagyok. És időközben lett egy 110-es Defenderem…