Használatra kész, átadtam!

hirdetés

Tehát inkább elmentem a Vespával Horogh Árpihoz Kispestre, megnézni, hogy áll az Alfa. Ugye, itt még június közepéről beszélünk. A motor már Árpiék utcájában elkezdett ledadogni, aztán eljönni vele már alig tudtam tőle. Először lefulladt az utca végén, aztán karikába hajolva, kihúzott állapotban tartva a szívatót (állíthatnám szorulósabbra a gombot, de akkor Katinak nehéz lenne működtetnie, így viszont minden bukkanónál visszaugrik) kínlódtam tovább. Úgy, valamilyen fordulatszám-tartományban, lehetett vele valamennyire menni. Na barátom, motorozz úgy haza onnan, Zuglóba…

Bár a tank, a benzincsap, a benzincső, a karburátor, a henger, a dugattyú, a hengerfej és a kipufogó mind vadonatúj, tehát bármi, amihez benzinnek, égésnek és kémiának köze van, garantáltan tiszta, azért mégis megnéztem, nem keletkezett-e dugulás. Lehúztam a benzincsövet, kinyitottam a csapot – folyik. Kivettem a karbit, le az úszóházat, ki a fúvókákat – minden tiszta. Oké, ha volt is dugulás, már nincs.

Összeszereltem mindent, másnap megint bementem vele dolgozni. Odafelé istenien ment minden. Még röcögtettem is a kollégáknak, hogy halljanak kicsit szép, tiszta kétütemű hangot. Aztán hazafelé, a Szentendrei útról az Árpád hídra ráfordulva megint lehörgött. Reflexből lenyúltam a szívatóhoz, kirántottam, s karikába hajolva valahogy hazamotoroztam.

Ehh. Ha bemelegszik és kicsit többet kérek tőle, minthogy alapjárjon, megáll. Olyan, mint a Triumph volt az első Mille Miglián. Oké, de annál a járműnél ugyan csak egy évvel később, ám kiderült, hogy a benzinszivattyú a hibás. Itt viszont nincs benzinszivattyú. Mit mondsz, hogy a gravitáció szűnik meg? Na neee…

Dugulás nem lehet. Ez a gyújtás lesz. Tehát elkértem Gojótól a tartalék, 50-es Vespára való gyújtását, felszereltem, ház körül sok kört tettem, lerohadtam, hazavergődtem, ezek szerint nem a trafó a hibás.

Akkor mélyebbre kell ásni. Szétszedtem megint a gyújtást. Lerángattam a lendkereket, kivettem a megszakítót – egész enyhe kráteresedést láttam a kalapácson, s az üllőn, de semmi olyat, amitől ne tudna működni a motor. Vagy ami arra utalt volna, hogy rossz a kondenzátor. Egy rossz megszakító nem így néz ki, ennél sokkal förtelmesebbekkel még évekig vígan elmennek az efféle motorok.

De akkor tényleg csak a kondenzátor maradt, egyszerűen nincs több alkatrész ebben az átkozott Vespában… Tehát kivettem a gyújtás-alaplapot, kisajtoltam belőle az ősöreg kondit, felmelegítettem az alaplapot, beletoltam a réges-rég megvett újat. Beforrasztottam a vezetékét, összeraktam az egész cuccot, rárúgtam, elsőre indult. Úgy, ahogy voltam, kihajtottam az utcára, vette a lapot, kicsit mentem vele fel-alá, nem dadogott le. Fáradt voltam, hosszú volt a nap, inkább másnapra halasztottam a sisakos maratoni próbát.

Másnap. Ruha fel, sisak a kobakra, le a garázsba, benzincsap kinyit, szívató, rárúg, motor pöccen. De jó! Hiába, ha egyszer valamit rendesen megcsinál az ember, ugye. Csak egy kis bibi volt a dologban – a berúgókar élettelenül a föld felé lógott, a motor bele meg kerregett, mint kereplő a mohácsi busók kezében. Én meg hirtelen úgy ordítottam, mint említett népcsoport a népünnepén.

Hogy az a… Leállítottam a motort, próbáltam kézzel a berúgókart, nem jött vissza – nulla volt a visszatérítő erő. A gondolatok innentől úgy száguldoztak az agyamban, mint X-szárnyúak a Halálcsillag csatornáiban, vad csata közben. Ez a rugó lesz. A visszahúzó, az. Ami a blokk közepében lakik, legbelül. Értsd – szedhetem ki, majd szét az egészet. Újra.

Így történt, hogy június végére teljes lett a káosz a garázsomban. Akkor már másodszor esett szét a napi járós Aprilia Sportcity variátora, a Cagivámhoz megjött a harmadik tankfelem, amit a derék német eladó végre hajlandó volt feltölteni nekem benzinnel, s lecsekkolni egy órával később. Neki, ott, a nagy Németországban még nem eresztett. Nekem, felszerelve a kicsi Zuglóban már annál inkább.

Így, hogy már egy használható motor ára volt benne csak benzintankban a Cagivában, kicsit azért fájt a dolog. Ja, a Vespa – annak a készre összerakott blokkja atomokra borítva hevert a satupadon. A szemem sarkából pedig azt is láttam, hogy ennek az egésznek a látványára az NSU egykedvűen elejt egy-két cseppnyi olajat. De honnan? Már az egész, ami eredetileg benne volt, alatta lötyögött a tepsiben.

A diagnózisom helyesnek bizonyult. Kettétört a visszahúzó rugó. Csak így, nyekk.

Sebtében rendeltem egy újat a Bicasbiáról, ahonnan szoktam, mert onnan gyorsan megjön. Egy hét múlva a kezemben volt a vadonatúj Athena tömítésszettel együtt. Ha már egyszer úgyis szétszedtem a blokkot, ki akartam javítani egy csomó apróságot, amin láttam, hogy elsőre nem sikerült tökéletesen.

Sokat vitáznak mindenféle fórumokon arról, hogy kell-e ezekbe a Vespákba hengerfejpakolás. Mivel új hengert és új hengerfejet szereltem fel, ezért első alkalommal úgy gondoltam, megpróbálom á la natúr összerakni. Kifújt, most már láttam a nyomokat.

Az új szettben volt egy hengerfejpakolás. Csakhogy az Malossi-gyártmány volt, a hengerem meg Polini. És mivel a Vespa-henger nem hosszú tőcsavarral rögzül a blokkba, hanem a henger a blokkhoz négy röviddel, s a hengerfej négy másik külön, rövid csavarral a hengerhez, s utóbbiakat a Malossi és a Polini máshová teszi, ezért a két rendszer nem szereti egymást. Reszelhettem tehát egy csomót a lyukakon, hogy össze lehessen rakni, de legalább a hengerfurat mérete stimmelt, tehát tömítésként megfelel majd így is.

Amúgy az Athena blokktömítés sokkal jobb minőségűnek látszik, mint az eddigi, amit betettem. Eleve alumíniumlemezből készül, rajta kétoldalt puha réteggel, ami felveszi a kisebb egyenetlenségeket, s ezt tényleg könnyű vékonyan megkenni pasztával, mert nem fenyeget gyűrődéssel, ahogy az ember két ujja közé csippentve végighúzza rajta a masszát.

Szépen összecsúszott minden, a henger alá is került új tömítés, méghozzá dupla – a blokk felé egy papír, a fölé pedig egy alu-alapú, de a tetején olvadós gumival ellátott másik betét. Ha már ennyire benne voltam, az ötféle kipufogótömítésből – ebben a szettben ennyi fajta volt, becsszó – kiválasztottam a leghúsosabb, fém alapút, mert nekem nagyon nem tetszik, ahogy a cső flansnija és a henger találkozik – elég fura az a lépcső ott.

Még sebtében a helyére tettem a hajtást, aztán úgy hagytam az egészet, mert júliusban elmentünk nyaralni a Káddal Olaszországba, mely útról az első beszámolót itt, a másodikat pedig emitt olvashatjátok. Amikor hazajöttünk, már csak a kész motorblokkot kellett visszavezetékelnem, karbit visszaszerelnem, s hasonló apróságokat.

Úgy éreztem, most végre tényleg készen áll majd átadásra. Minden lehetséges hibát feltártam, elébe mentem, előre végiggondoltam, ennek tökéletesnek kell lennie.

Aztán, ahogy az öreg járművek nulláról való felújításánál már csak lenni szokott, rám cáfolt az élet. Merthogy tényleg két rúgásra pöccent a motor, minden korábbinál tisztább hangon röcögve az emelőn. Kicsit rángattam a gázt, hogy bemelegítsem, mielőtt kihajtanék vele az utcára. Ekkor, egyszer csak, megint fura zörgést hallottam. Eh, biztosan a motoremelő keresztrúdja zajong, mint mindig, gondoltam, s rángattam tovább a szektort.

De ez fura. Ez nem az emelőből jön. A motor bele a forrás. És nem is zörög, hanem kerreg. Kerreg?! Francba!

A berúgó racsnija lesz megint, álmomból felkeltve is beazonosítom a hangot. Az pedig akkor kerreg, amikor a kar nem tér vissza az alaphelyzetébe. Ellenőrzésképpen itt kézzel megemeltem a kart, megrángattam újra a gázt, a zaj elcsitult. Hogy a fene. Elengedtem a kart, kicsit még maradt a csitu, de az első gázrántás után újra megmozdult a berúgó, s megint recsegni kezdett.

Nem, ez nem lehet. Forgott velem a világ. Egészen biztos csak valami apró hiba… Szorul. (De nem szorult.) Nincs benne elég olaj. (De volt.) Valahogy nem kaptak össze az összekapásra tervezett alkatrészek. (De összekaptak, mindent összepróbáltam, borzasztó precízen.)

Ez bizony, megint a rugó lesz. Az az átkozott visszahúzó rugó.

Talán megértitek, hogy itt pár hétre pihennem kellett. Már hánytam a Vespa-blokk belsejének látványától. De a kötelességtudat július végén megint leűzött a garázsba. Nem, az nem lehet, hogy Kati ne motorozzon ezzel még a nyáron.

Az újabb javításnál próbáltam a megszerzett rutinomra építeni. Azt már pontosan láttam, hogy a Vespa-blokk annyira lehajtható a vázban, ha megemelem a motor farát, hogy hozzáférek a hengerhez. Azt pedig muszáj levenni ahhoz, hogy ketté tudjam húzni a blokkot, a rugó ugyanis belül van. Azt is láttam, hogy a leömlőt a hengerrel együtt egyben le tudom venni, s akkor nem sérülnek a tömítések. Egy csomó munkát meg tudtam így spórolni – vezetékek szétszedése, emelgetés, tömítések cseréje és a többi.

Így is tettem. Sokkal gyorsabban ment a dolog, mint eddig bármikor, szerintem negyed annyi idő alatt eljutottam a probléma magjáig, mert a Vespa váza egyben blokkot tartó satuként is kiválóan bevált. Másfél óra leforgása alatt eljutottam a rugóig, kivettem – csakhogy az nem volt törött. Mondjuk, e második alkalommal indításra nem is maradt már lent a berúgókar.

Előtúrtam a régi, törött rugót a satupadról (szerencsére még nem dobtam ki), összeillesztettem a törésnél, s összemértem az új rugóval, amit az imént szedtem ki a blokkból. Aha! Vagy 8-10 fokkal odébb volt a beakasztója. Gyanús is volt, amikor beszereltem, hogy milyen könnyen rá tudom fordítani a helyére, hogy bepattanjon.

Ilyenkor van az, hogy odabent, jó mélyen, tombolsz dühödben. Már nem is káromkodsz, csak elképzelsz magad elé valami melóst, aki szemre hajlítja a felmelegített rugóanyagot, szájában füstölgő csikkel, lábán gumipapuccsal, arcán közönnyel áll ott, úgy dönt, hogy elég lesz, kiköp a piszkos talajra, a következő, hasonlóan indifferens melós lehegeszti a rugót a nejloncsomagolásba, elküldik dél-Olaszországba, ahol a dolgon csak továbbadni akaró alkatrészes cég simán továbbpostázza neked. Ezeknek az embereknek a vére épp patakokban folyt képzeletbeli szemeim előtt, én pedig üvöltve, bokáig tocsogtam a vérsáros iszapban. Kifelé csak egy sziú indián rezzenéstelen arcát láthatta a figyelmes szemlélő. Az ember agya ilyenkor már csak belül olvad le. Hangtalanul.

Ez az utángyártó úgy kicseszett velem, hogy arra nincs szó. És most is épp folyamatosan cseszik ki mindenkivel, aki ilyen rugót vesz és beépíti a motorjába. Nem a pénz – 1,70 euró volt –, hanem a bosszúság, a kidobott idő, tömítések, kínlódás a baj. Ismerek pár embert, akik egyszer még csak-csak szétszednének egy Vespa-blokkot, de másodszorra inkább félredobják. Mennyi kárba menő energia, lelkesedés egy lelketlen utángyártó és egy hasonlóan lelketlen forgalmazó miatt.

Én mindenesetre abban a pillanatban megrendeltem egy négyszer drágább rugót a lassabb, de tuti cuccokat minőségmegjelöléssel áruló vespás helyről (ami nekem állandóan magyarul jelentkezik be, de olyan bűn rossz a tételek fordítása, hogy a maradék hajam is kitépem, amikor meglátom), a SIP Scootershopból.

Egy hét múlva a kezemben volt a SIP-es rugó. És nahát, vagy 6-8 fokkal szorosabb volt a bicasbiásnál. Ennek már jónak kell lennie.

Pár órás melóval újra egyben volt a Vespa-blokk. Beindítottam, pöcc-röff. Elmentem vele párszor motorozni, egyszer egyben ötven kilométer belement – akkor az Apriliához kellett a város széléről akksit vennem. Hiba nélkül tette a dolgát, bár az új ülés az én seggemet ekkora távon már elég rendesen nyomni kezdi – ezt észre kellett vennem.

Augusztus vége felfelé ívelő korszakot hozott az életemben. Az Alfának már a polírozása is elkészült Déneséknél, ezért hazahozhattam. A Cagiva tankján kicseréltem az egyik műanyag gyorscsatlakozót az általam korábban vett fém csatira és megszűnt a csepegés, onnantól fogva megint orrba-szájba használtam azt is. Az Aprilia variátorát a Németh Geritől kapott alátéttel végre tartósan összeraktam, hibátlanul működik az is. Elkezdtem írni a hatodik könyvemet, ami szoftosabb, autós-utazós témájú lesz, az első három fejezeten túl vagyok, eufóriában írom, mert nekem is új a műfaj és nagyon élvezem – de addig azért pusztítsátok már le a készletet a korábbiakból a Speedzone Shopban. És persze, a Vespa is muzsikál.

Onnantól már csak egy probléma adódott – Katinak egyszerűen nem volt ideje kipróbálni a motort, odabent iszonyú sok volt a melója, hétvégenként pedig mindig elment az időnk, van egy 91 éves anyám, még kicsit haraptunk volna a nyárból, a munkám is elszólított ide-oda. De amit előre sejtettem, beigazolódott – szülinapi ajándékot nem szabad kétszer odaadni. Pláne meg háromszor nem. Egyszerűen elmúlik a varázsa.

Ehh, várnom kellett volna egy évet az átadással. Csak Kati akkor már biztosan azt hitte volna, hogy szeretőm van. És egy csomó finombeállítást és sorozatszívást nem tudtam volna végigcsinálni úgy a motoron, hogy az a város egy másik pontján lakik. Nem tudom, hogy tudtam volna jobban megszervezni. Így sikerült, ez van.

Mindenesetre nézzétek meg a videót, Kati motorozik, a motor megy. És ha lejössz a garázsba, neked is meg tudom mutatni, hogy működik.