Soha nem fogott meg autó annyira az életben (legalább is a sajátjaim közül), mint ez a kis kupé Alfa. Persze, tudtam én, hogy baj lesz, amikor 2018 tavaszán, a Ponton eladása után kitaláltam, hogy megveszem.

A Bertone olyan volt nekem, mint a lerohadástól és kényelmetlenségektől rettegő autósnak a Lexus. Egyszer megveszi, soha nem akar utána mást. Csak persze nálam nem a lerohadás-mentességről és kényelemről szól ez az egész. Hanem az örömről, amit mai autó pontosan annyira tud megadni az embernek, mint a cseh pilseni élvezetét a világ legjobb alkoholmentes söre.

Persze nem mintha nagyon törékeny lenne az Alfa – 2018 áprilisában vettem, ha jól emlékszem (mivel nem kellett OT-zni) már júniusban volt rajta rendszám, igaz, utána még egyszer egy hónapot, majd később megint másfelet eltöltött Frankéék pátyi szervizében váltó-, futómű-, fékfelújításon. Egyszer meg nekiment hátulról a feleségem, akkor is kiesett neki három hónap. No meg a karbikat is felújíttattam Szakály Robival, az is egy hónap volt. Huszonöt év egy helyben állás, illetve az előtte rámért huszonkét évnyi olasz használat után azért csak-csak kellett neki egy kis ráncsimítás. Hogy mi az a „ráncs”? Olvasd újra…

Tehát nagyjából 2019 tavasza, azaz három éve használom rendesen, belement azóta 20 ezer kilométer, ami ahhoz képest elég sok, hogy az autó ötven éves, illetve hogy napi szinten robogóval, ritkábban meg tesztautóval járok. És persze van egy nyúzós Avensisem is mellette. Hogy került bele akkor a sok kilcsi? Egyszerűen rohadt nehéz kibírni, hogy ne üljek bele. Mert amikor ezzel az autóval megyek valahová, úgy érzem, hogy végre élek. Ezt érzi az ember, amikor szerelmes. Komolyan – rossz időben, vagy amikor nincs időm autózni (ez mondjuk az esetek 99 százaléka) le szoktam menni a garázsba és csak nézegetem, aztán beleülök és berregek kicsit.

Nem sorolom, épp eleget fényeztem már ezt az autót, tudjátok pontosan, milyen sokat megy. A nyári, nagy, kéthetes Olaszország túra után még voltunk vele Balatonon is. Tavaly októberben Döbröntére utaztunk hosszú hétvégézni, de Kati előrement a Norbival a 190-esben, mert nekem még péntek esti klubom volt, ahová most már egy-két éve Bálint és pár haverja is mindig eljönnek. A nagyobbikkal mi ketten tehát éjfél után indultunk utána a család másik felének.

Normálisan a Bertone olyan, hogy bedugod a kulcsot, elfordítod és elvisz Stockholmba, majd vissza is hoz onnan. De október végén már hideg volt, a klub felé menet fűteni szerettem volna, ezért kinyitottam a csapot és bekapcsoltam a ventilátort. Semmi. A műszerfalon kigyulladt ugyan a „RISCALD”-lámpácska (igen, külön, két fényerővel tájékoztató visszajelzés van erre), de levegő nem jött. Hang se. Oké, ez bedöglött, pedig a 2018-as tullni börzén vettem bele új motort. Mama, kezdődik!

A Balaton felé az éjszaka közepén autózva picit szemerkélni kezdett az eső is, spricceltem hát egyet az ablakra, majd rátettem a törlőt. Azaz csak tettem volna. Merthogy az is sztrájkba lépett, ez a késztetés benne maradt még a zűrzavaros 70-es évekből. Oké, a kútnál lehúztam a koszt vödörből, szerencsére nagy esőt nem kaptunk, s mivel utána két napig Pápa és a Somló-hegy környékén kirándulgattunk, a menetszél mindig elég volt ahhoz, hogy meleg legyen az autóban, tehát nem panaszkodtunk. Isteni kis túra volt amúgy is, pláne a Hieronymus Bosch-kiállítás a pápai kastélyban meg a Somló-hegy a várba tett kirándulással. Egy ilyen autó pedig elképzelhetetlenül sokat hozzátesz az élményhez egy hozzám hasonló autóbuzi számára.

Aztán november elején letámasztottam a Bertonét a kölcsöngarázsban, s mivel a távolságból adódóan (négy utca) komplikálttá vált a használata, nem is néztem feléje jó darabig. Mert a garázs – hogy Göbit idézzem – csak akkor ér valamit, ha papucsban és pizsamában le tudsz csettegni, amikor eszedbe jut, hogyan kell megoldani a problémát a blokkon, ami már két napja gyötri a lelkedet. Ha ehhez fel kell öltöznöd, hónapok telnek el anélkül, hogy hozzálátnál a javításhoz.

A Bertonét tehát csak szilveszterkor vettem legközelebb elő, amikor Katimmal és Norbimmal a Pólushoz hajtottunk vele a szokásos, évzáró veterános összeröffenésre. Akkor azért jólesett volna, ha rá tudok segíteni egy kicsit a fűtésre. Persze, hogy nem gyógyult meg magától, nem ember ez. De még csak nem is állat, bármennyire is szeretek efféléket hinni róla.

Közben Dávid barátomék elkezdtek összerakni egy Triumph TR4-est a műhelyben, felajánlotta hát, hogy a sajátomat odavihetem hozzájuk pihenni télire, amíg ők lemásolják róla a részleteket. Azokat persze, amik nincsenek benne a szerelőkönyvben – pontosan hogyan mennek az ablaklehúzó bovdenek, a rejtett helyeken milyen sorrendben bújnak át a csövek, s hasonlók. Tehát a Triumph kikerült a ház alatti garázsból; hazahozhattam a Bertonét.

Az első szabad hétvégémen nekiálltam megjavítani a hibáit, mert az, hogy le kell mondanom a Bertone használatáról mindenféle pimf elektromos problémák miatt, nem fért össze a függőségemmel. Meg aztán – a koronavírusból való kigyógyulást szerintem sietteti, ha az ember valamilyen, a lelkét simogató kikapcsolódáshoz folyamodik erőért. Például az autószereléshez. Ezért az első nap, amikor már biztosan álltam a lábamon, lefeküdtem. Igen, bele, az Alfa utasterébe. Hanyatt, hiszen az ember csak úgy tud matatni a műszerfal alatt.

Először persze kimértem, hogy érkezik-e 12 volt a fűtőmotor kapcsaira, de hát persze, hogy érkezett, különben nagy eséllyel a visszajelző se világított volna. Az enyém szerencsére csak egy 1300-as Junior, mert a nagyobb (1750, 2000) modellekben még a középkonzolt is ki kellett volna bontanom. Ebben olyan nincs, csak a kardánalagút szőnyegét vettem ki a könnyebb hozzáférés reményében.

Egyszerű dolgom lesz, csak a szélvédőhöz vezető csatornák csonkjait kell leszerelnem (2-2) csavar, illetve azt a négy anyát megoldanom, amelyek a fűtésdobozt hivatottak egyben tartani. Egyben rájöttem végre arra is, miért nincs a bal oldalon párátlanításom – egy teljes, formára öntött könyökcső hiányzik itt az autóból, abba kapcsolódna a harmonikás gégecső, fel, a rostélyhoz. Gégecső van, könyök nincs, a neten sincs. Sehol. Ez beszoptam.

Mindegy, a csonkokat hamar kicsavartam (mindent hanyatt fekve, lábak a hátsó üléstámla tetején, fej a műszerfal alatt, kezek – őőő, a kezek nem is tudom, hol, de az biztos, hogy folyamatosan beakadva valamibe). Az ilyen pozitúráról azt érdemes talán tudnod, hogy amikor rendesen nem tudsz moccanni tíz perce és hirtelen rád jön, hogy szabadulnál (általában olyan egyszerű dolgoktól jut eszedbe, hogy megvakarnád az orrodat, de az lehetetlen), klasszikus, üvöltő klausztrofóbiád lesz, ahogy szabadulni próbálsz, és nem tudod összerakni fejben a helyzetet, hogy micsodád éppen hol van. Tisztára, mint Charles Bronson alagútásás közben, A nagy szökésben.

Oké, a két szellőződoboz-felet egyben tartó anyák kijöttek. A fél fűtésdoboz már le is hanyatlott a kardánalagútra. De persze az egyik belső csavarnál nem moccant meg az alsó fél. Egyáltalán. Kicsit se. Visszaakasztottam, óvatosan mocorgattam, mert régi autó régi műanyagjait sose törjük el. Inkább előbb meghalunk, mert pont ezek az alkatrészek azok, amiket soha nem árul senki.

Finom noszogatásra azonban még kevésbé akart megmozdulni. Megpróbáltam beakasztani egy csavarhúzót a két perem közé, s úgy feszegetni, de egyáltalán nem moccant. Olyan volt, mint amit egy ponton egybehegesztettek.

Nem hiszem el. Ezt egyszerűen nem hiszem el.

Háromnegyed órát feküdtem hanyatt, a pedálok, váltókar és egyéb kilógó izék között összevissza törve a karomat, a lábaim kiszáradt, üszkös csonkokként meredtek már a tetőkárpit felé, elhaltak. Ellenben a fejemben kilenc liter vér lüktetett megalvadva, a glóbuszom úgy nézhetett ki, mint egy megromlott május elsejei luftballon. Tarthatatlanná vált a helyzet.

Kimásztam a műszerfal alól; percekig tartott, mire visszanyertem az emberi méltóságomat. Majd odakint guggolva elkezdtem elemezni a helyzetet. Szóval, tehát. A doboz vezető oldali része lóg, a másik oldala fix. És nem enged. Sehogyan nem enged. Ha bármilyen módon tovább feszegetem, letörik. Akkor megeszem a nyulat és utána felakasztom magam. Melegíteni nem lehet, mert műanyag. Már rég befújtam minden kegyszer-vegyszerrel, ami csak eszembe jutott. Röhögött az erőfeszítéseimen. Az egész dobozt meg nem szeretném kivenni, mert akkor bontani kell a vízkört, az egy sokkal komolyabb művelet…

De hiszen, be tudok nyúlni egy csavarhúzóval az axiálventilátor lapátjához. Még szinte ujjal is. Itt lehet egy kis reménysugár.

Visszadugdostam a csatlakozókat a fűtőmotorra, felkattintottam a kapcsolót, csavarhúzóval benyúltam, s meglöktem a lapátot pont abban a stílusban, ahogy a Kandó kolesz 331-es szobájában indítottuk a mindig odakészített hurkapálcával a kicsit motorhibás és kicsit emiatt kibelezett Seagate STS-20-as vincsesztert (mai gyerekeknek: HDD-t, merevlemezt) a szoba egyetlen PC XT-jében, amin legalább hatunk gyakorlati feladatait tároltuk.

És akár a vinyó 1991-ben, úgy a fűtőmotor is csak ennyit kért. Azonnal felpörgött, és mintha mi se történt volna, zajtalanul fújni kezdett. Mindkét fokozatban. Tehát megjavítottam. Hogy mitől állt vajon be?

Erre több elméletem is van, a legvalószínűbb ezek közül, hogy mivel egész nyáron nem használtam (hiszen a Bertone olyan régi autó, hogy nincsenek arcra fújó rostélyai, tehát nem volt miért fújni), a monegliai nagy melegben kicsit beszáradt a zsír a fűtőmotor tengelyénél, és az indítóáram utána már nem volt elég ahhoz, hogy kimozdítsa a helyzetből. Pedig ez ám egy új motor, alig ment valamennyit, hiszen 2018-ban, vadiújonnan vettem a tullni börzén egy Alfa-alkatrészárusnál. Egy vagyonért, mert eredeti, nem kínai, utángyártott – olyat is árult.

Oké, ventilátor megjavítva, mehet össze az egész. Csakhogy azt a dobozt Giancarlo nem találta ki valami jól. Az a négy csavar, ami a fölső dobozfélből kilóg, hogy az alsó rész füleibe beszaladva, anyákkal tartsa egyben az egészet, fel tud csúszni a műanyag házban, ami pedig még rosszabb – el is tud forogni benne.

Hát ez mind felcsúszott. És elforgott. Amikor fejjel lefelé lógsz, a felsőtestedet egy akkora lyukba dugva, ami csak nemi aktusnál tud élvezetes lenni egy rúdszerű tárgynak, amúgy meg az efféle közelség az emberi test bármilyen már részének borzalmasan feszélyező, sőt, kellemetlen, közben a hátadba keresztben, nagyjából tüdőcsúcs-tájon beleáll az ülőlap éle, ami az első percben még szinte kellemes, de tíz perc elteltével már hörögsz és úgy érzed, mint akinek a 14-es és 18-as csigolyái között a 400 voltos három fázist is átvezették, akkor már nem élvezed a százharminhatezer-ötszázkilencvenhetedszerre is becsúszó, kibaszott csavart. Már üvöltesz.

Felgyújtanád.

De persze magát az autót imádod, csak a fűtésdobozát gyűlölöd. Próbálod magad ehhez is tartani, bár a fura testhelyzetben, vérrel durranásig ellepett agysejtekkel nehezen megy az embernek a diplomácia és az árnyalt gondolkodás. Sokaknak még normál állapotban is, de aki teheti, azért szerintem inkább erőlködjön.

Végül azt csináltam, hogy egy nagyon vékony csavarhúzót (igen, kimásztam érte) a menetek közé szúrva, egyenként megtartottam a csavarokat, s leheletfinom kézzel rátekertem az anyákat. Háromra. A negyedikre egyszerűen nem tudtam, százhatvannegyedszerre sem. Most három csavar tartja egyben a dobozt, de különben mindent összeraktam, nem szelel, szuper lett az egész.

Oké, fűtés megjavítva, jöhet az ablaktörlő. Nem tudom, hogy voltatok-e már covidosok, de egy délelőttnyi szerelés után az ilyen betegséggel sújtott embernek eléggé ledőlhetnékje lesz. Viszont ott az autó, aki betegebb nálad, tehát nem nyavalyoghatsz. Sóhajtasz egyet, feltekered a hetvenes évek soul&funky-ját a Spotify-on és újra nekilátsz.

Ilyenkor azért kicsit visszasírom az angol technikát. A Triumph-nál az ablaktörlőmotor szerelése három csavar megoldásából állt. Meg le kellett vennem a lapátokat, amik egyszerűen lecsúsznak a tengelyeikről. Azt követően az egész hóbelevanc a kezemben landolt. Itt? Bombázhattam szét a teljes tűzfal környékét, kívülről.

Ehhez először leveszed az ablaktörlőlapátokat, amelyeket ezen az autón anyák rögzítenek. Hogy a lapátok rá ne rohadjanak a tengelyekre, van itt a töveken két kupak. Mindkettő lyukas volt, amikor megvettem az autót, tehát még akkor, 2018-ban beszereztem belőlük újakat. Na, azok tavaly nyáron lukadtak ki újra. Még hogy fejlődik a műanyag-technológia…

Oké, lapátok le, alattuk van két bazi anya, ami alapvetően a tűzfal tetején levő rácsot rögzíti, kívülről. Azok is le. Aztán a négy, sima hornyos lemezcsavar is ki, ami ennek az elemnek az élénél van. Onnantól egy kis rángatás felfele… és tessék, feltárult a gödör.

A korábbi Mercijeimben ezen a részen (hasonló azoknak is a kiképzése itt) általában pokoli rozsdát találtam, amikor levettem a rácsot. Itt semmi. Egy kis por, itt-ott összegyógyulva göbökké, de alapvetően rend és béke mindenütt. A teljes ablaktörlő rudazat a szemed előtt működik, ha működik, mert az én Alfámé csak feltartott virtuális középső ujjal jelezte, mit a véleménye erről az egész munkavégzés nevű dologról.

Oké, kiműtöttem a rendszert. Széthúztam az ablaktörlő négypólusú csatlakozóját, multiméterrel indultam az elveszett 12 volt nyomába. Sehol nem leltem. Felmentem a lakásba a szerelőkönyvért (ott se volt), benne a kapcsolási rajzzal, s egy extra vékony csavarhúzóval követni kezdtem papíron a vezetékek nyomvonalát.

Naná, hogy az angol nyelvű könyvben olaszul írják a vezetékek színeit, s lent, a lap alján külön van egy szamárvezető, hogy a G az a Yellow, az N meg a Black (giallo és nero). Én inkább felidéztem azt a kevés olasz ismeretet, ami a fejemben tanyázik, és a színeket eredeti nyelven mantrázva követtem a vezetékeket a papíron.

Arra viszonylag hamar rájöttem, hogy az a négyes kábelköteg, ami a tűzfalon át az utastérbe vezet, újabb négypólusú csatlakozóban végződik odabent, melynek folytatásában már egészen más színűek a vezetékek, de konkrétan annyira, hogy a lilából zöld csíkos fehér lesz. Agyrém. Ezt vagy valaki kicserélte, vagy szívatásból tervezte ide így, de egyiknek sem örültem túlságosan.

Nekem ugyanis mindig problémák voltak a memóriámmal, a fél életemet azzal töltöttem, hogy csodálkoztam, más emberek milyen kevés input után milyen sok mindenre emlékeznek – nemcsak tíz perc múlva, hanem hetekkel, hónapokkal később is. Forgatni is ezért utálok, mert – ahogy a kollégáimnak szoktam mondani -, amikor a kamera lencséje rám szegeződik, még az anyám nevét is elfelejtem. Írásban ráérek (kicsit), de itt is követek el hibákat, bőven, forgatás közben meg csoda, hogy egyáltalán magyarul beszélek.

Akkor ilyen gyenge szellemi képességekkel megáldva próbálj egy apró betűvel és vonalakkal sűrűn teleszőtt, nagyítóval böngészhető kapcsolási rajzban, amit egy remegő kezedben vezetett csavarhúzóval követsz, szálanként, s közben olaszul ismételgeted a színeket, egy ilyen színváltást is beiktatni a rendszerbe. Úgy, hogy a Covid miatt amúgy az agyad közepesen tele van takonnyal, a fejed meg szét akar repedni. A boldogság szobrát azokban a pillanatokban nehéz lett volna rólam megmintázni, bár most, másfél héttel az események után már könnyű szívvel idézem az eseményeket.

Valahogy végül mindent felgöngyölítettem, minden szükséges kapcson megmértem, hogy odajut-e a 12 volt, s arra jutottam: itt semminek nincs baja. Ez az ablaktörlő tökéletesen működik. Ezzel a megállapításommal tényleg csak egyetlen apró probléma adódott -hogy tényszerűen, fizikailag viszont nem működött. Látjátok, valahol itt lehet különbséget húzni az elméleti fizika és a mérnöki tudományok között.

Oké, adtam az ablaktörlőmotor kapcsaira direktben feszültséget. Azonnal tekerni kezdett. Tehát a motor jó. Ha már kint volt, lefejtettem a rudazatokról, levettem a fedelét, és bár hibátlannak tűnt benne a csigakerekes áttétel, mert még a régi zsír is szép volt odabent, azért kipucoltam és friss kenőanyaggal láttam el az egészet. Ki tudja, mikor járok megint erre.

A fedélben volt egy mikrokapcsoló is, amit az ablaktörlőmotor tengelyének fogaskerekére öntött bütyök nyomogat. Á, megvan! Ez a végállás-kapcsoló! Az viszont rettentően rozsdás volt (valamiért nem jutott rá zsír a gyárban), ezért alaposan megpucoltam 400-as papírral minden érintkezőjét. Ki is próbáltam ellenállásmérővel, hogy mindkét állásában vezet-e, mert a szemrevételezés itt nem elég. Oké, végre nem kézzel kell majd eltalálnom, hogyan nyugszik alaphelyzetbe a lapát, az eddig mindig zavart.

Összeraktam a rendszert, megkentem a rudazat csuklópontjait (mert mikor járok majd megint erre?), s visszatértem az elektronjaimhoz. Hol tűnik el a feszültség? Nincs a rendszerben más, csak egy ablaktörlő és annak vezetékein a csatlakozó (működik), négy kanóc, ami az utastérbe vezet, ott egy újabb csatlakozó, egy kapcsoló a lábpumpás spricninél (anélkül is működnie kellene az ablaktörlőnek), egy biztosítéktábla, s egy ablaktörlő-kapcsoló. Mind működik, külön-külön megmérve.

Újra végignéztem mindent, bemásztam megint a műszerfal alá (ötvenedszerre), s az átvezető kábel csatlakozóját is megnéztem. Hoppá, mintha ezek a csúszó érintkezők kicsit oxidáltak lennének. Nem vészesen, de a tökéletes azért nem ilyen. Elővettem kedvenc Motorex Joker szprémet, megfújkáltam odabent mindent, egy csavarhúzó végére tett kis gombolyag vezetékkel megcsiszolgattam, majd összedugtam.

Torkomban dobogó szívvel megmértem a tűzfalon túl a kapcsokat – és igen! Megjött a tizenkettő! Csak nagyjából behajigáltam az ablaktörlő-szerkezetet a helyére, összedugtam a csatit odabent – működik! Ennyi lett volna a probléma? Egy szemre épp csak leheletnyit eloxidálódott érintkezősor? Úgy tűnik, igen.

Az örömtánc azonban innen még odébb volt, mert vissza kellett tennem a rácsot a szélvédő alá, amely bár könnyen jött kifelé, vissza már nem akart annyira menni. A lemez felső peremét ugyanis végig be kell fűzni a szélvédőgumi alá, de ott kicsi a hely, a gumi extrém mód szeret a lemez alatt maradni, ezért kizárólag finoman, egy csavarhúzót a tömítés és a lemez közé bedugva, félmilliméterenként haladva tudod kiimádkozni a gumit felülre. És ha kicsúszik a csavarhúzó, kezdheted a legelejétől az egészet. Egy óra ezzel is elment.

De utána már csak négy lemezcsavar, aztán az ablaktörlő tengelycsonkjai alá a nagy alátétek, anyák, ablaktörlők a helyükre (pár próba után mindig sikerül eltalálnom a jó állásszögüket a bordás tengelyeken), duct tape-pel már mindkét oldalról kijavított kupakok – összeállt.

Utolsó próba: fűtőmotor, teszi a dolgát. Ablaktörlő: működik, de nem teszi vissza magát alaphelyzetbe. Hogy rohadna meg, miért? Hiszen mindent kimértem… De van ennél egy viccesebb probléma is.

A szerszámaim közt általában rendet tartok, minden este el szoktam pakolni, mert ebben elég autista vagyok… és nincs meg a racsnis végű csillag-villás 13-as kulcsom. Felforgattam az autót, felforgattam a garázst, nincs meg. Pedig azzal szedtem le az ablaktörlő-rudazatot a tűzfalról, tisztán emlékszem. Csak az történhetett, hogy a tizenhármaska a műtét után benne maradt a betegben. Igen, ott, a fél óra alatt levehető, másik egy és negyed óra alatt visszatehető rács alatt…

Azóta mentem az autóval – voltam vele Tökölön, Rozsos Ákosnál, a veteránmotor-restaurátornál, aztán klubon is jártam a kocsival, majd dolgozni is ezzel mentem hétfőn – mert mint mondtam, imádom az autót, s amit nem mondtam, lehet, hogy már nem sokat használom pont ezt, mert marad ugyan Bertone a családban, csak egy kicsit más lesz. Talán… Ha minden összejön, amit tervezgetek.

Fent említett utakon kivételesen nem kerültem a rossz felületű burkolatokat, mert szükségem volt tesztpályára. Füleltem. Semmi nem zörög, nincsenek új hangok elölről, pláne nem olyanok, mint amikor egy nehéz, 13-as kulcs keresi a helyét az acéllemezen hánykolódva. Lehet, hogy mégis kivettem? Az biztos, hogy ellenőrzésképp végighordoztam a tekintetem a tájon, mielőtt visszatettem azt a rácsot és nem láttam semmi gyanúsat.

De akkor meg – HOL AZ AZ ÁTKOZOTT 13-AS KULCS?!