Gran Canyon? Lassan Gran Takony lesz ez

hirdetés

Jó hír – az USA-ból megjött a lengőkart a lánc csapkodásától és csúszásától megvédő sín is. Ez az alkatrész eredetileg műanyagból készült, s a Gran Canyonokról általában hiányzik, mert idővel elkopik, újat pedig nem lehet belőle beszerezni. Onnantól zajosan csapkod a lánc, előbb-utóbb pedig szép, mély, rovaritató vályú keletkezik a puha alu lengőkarban.

Az USA-ban van viszont egy csávó, aki ragaszkodik a Gran Canyonjához – nagyon sok ilyen motorost ismerek, ugyanis a Gran Canyon végtelenül szerethető motor, egyszerre kényelmes, mutatós, kezes, van benne dög, szerelni (leszámítva a hátsó henger kipufogószelepét) egyszerű, könnyű, alapvetően megbízható. De az tény, hogy együtt kell élni egy-két alaphibájukkal. Egyik az eleve rövid gyártásból (1998-2000) és kis darabszámból fakadó, mind durvább alkatrészhiány – ami nem jó bele a Ducatikból, azt keresni kell. A másik a tankprobléma – hoppá, nem kéne előreszaladnom.

Szóval ez az amerikai Gran Canyon-addikt úgy döntött, hogy készít egy life-hack megoldást a láncsínre. Extra vastag és keménygumiból, ami, ha zsíros, onnantól jó darabig önkenő is marad, illetve pár kiszámolt távtartóval és egyébbel létrehozott egy szettet, ami ugyan nem olcsó (pláne, ha a szállítási költségeket és a vámot is hozzáadod), de állítólag rendkívül tartós megoldás. Megrendeltem. Megjött. Felszereltem. Csinos, remélem, hosszú időn át velünk marad.

Ezzel minden tételt kipipáltam a március eleji ötéves tervlistáról, még a menet közben keletkezetteket is. Szépészeti megoldások még jöhetnének ugyan, de csak azok miatt kellenének, akik harminc centiről szeretnek motorokat nézegetni. Különben a Cagiva mutatós, dögös, a jövőbe tekintő cucc lett.

Maradt a tank.

Egészen eddig bagatellizáltam a kérdést, valahogy úgy, ahogy az ember a prosztataellenőrzést is szívesen halogatja. Arra gondoltam, majd a végén ráérek én ragasztgatni. Hát most eljutottam a végére. Még polírozhatnám a műszerek plexijét, kicserélhetnék pár csavart, de van egy pont, amin túl nem áltatom magam – a tettek aknamezejére kell lépnem.

Két kísérletem már ugye, volt korábban is a folyások megszüntetésére, egyik a hermetic-es próba (amelynek során rájöttem, hogy bár a múltban a benzinnek ugyan még jól ellenállt a Hermetic, de az etanol kifog rajta), majd megpróbáltam kétkomponensű üvegszálas gyantával is meggyógyítani. Az E5-ös benzin csak röhögött a kísérleteim láttán és minden alkalommal virgonc ömlésbe kezdett, csak hogy megmutassa: nemcsak erősebb, de okosabb és technikásabb is nálam. És egyelőre úgy tűnik, az egész emberiségnél is.

Akkor kezdtem benzintank-feleket keresni bontókban, az eBayen, mindenütt. A Gran Canyon facebook-csoportba beírtam, rögtön kaptam a kommentet – nekem is kéne egy! Az eBayt végigfésültem – a legjobb találatok persze az EU-s vámunión kívül, Nagy-Britanniában és az USA-ban vannak, tehát az eleve könnyfakasztó tankfél-árakon túl (110-340 euróra jönnek ki) még rájön azokra az összegekre a postázás és a vámáfa. A többinél nem hajlandók kipróbálni, hogy ereszt-e. Te megvennél valamit két országgal odábbról uszkve 110 ezer forintért, ha nem tudnád, hogy legalább az ígérete benne van a jóságnak?

Kovács-Vass Tibi, tudjátok, akit úgy ismertem meg, hogy Németországból eljött hozzám venni egyet az új könyvemből, majd én pár héttel később piócaként ráakaszkodva, három napon át szívtam a vérét Stuttgartban, ahol él, hogy segítsen az öreg Alfa Romeóm hazaérkezésének az útját egyengetni. Azt a sztorit páran talán már ismeritek, de ez most egy másik – szóval KVT kerített nekem egy pár tankot őfeléjük egy bontóban, csak el kellett mennie kipróbálni, hogy eresztenek-e. Közben mára talán megtanulta, remélem, hogy az ember felelőtlenül nem barátkozik össze autómániás újságírókkal. Az a stuttgarti tank volt a mentőkötelem, amikor nekiálltam a sajátomat megtákolgatni itthon. Ha minden kötél szakad, megveszem, átfestem, legyártatom rá a matricákat, és gyí.

Vergődésemet látva, Kacsó Robi barátom felajánlotta, hogy a tankot elviszi Tibihez, ahhoz a sráchoz, aki a kecskeméti Roll-Foxnál – ahol Kubinyi Gabi irányítása alatt Robi is dolgozott a Puchomon 2003-tól 2009-ig – műanyag lökhárítókat, díszeket, tankokat és egyebeket hegesztett. Tibi pedig – ezt csak elmondásból tudom, mert képek nem készültek – először széttúrta a csatlakozónál a tankot, belemelegítette újra a fém csatlakozó hatszögét, beszerzett poliamid hegesztőanyagot, majd vastag pálcával megdolgozta. Benzines próba jött – nem lett jó.

Tehát újra nekiállt, még jobban kitakarította a csatlakozó környékét, s egészen vékony pálcával, sziszifuszi módon körberakta a hézagot.  Betekerte a gyorscsatlakozó nagy, menetes aljzatát a tankba, abba belecsavarta az ideiglenesen teflonszalagozott csatlakozót, majd a másik csatlakozót is, neki nem folyt. Átadta az egészet Robinak, aki meg telefonált, hogy mehetünk Kecskemétre a cuccért. Mi pedig húsvét hétfő délután ellátogattunk hozzá Kozma Zsoltival – hiszen ő meg akarta nézni a lakatolás utolsó fázisába érkezett, már csak egyhétnyi simogatásra váró Jaguar XJ-jét Robinál. Ők dumáltak, én a tankra vetettem rá magamat.

Amíg fogadást kötöttek arra, hogy elkészül-e az autó a megadott egyhetes határidőre, én a tankot ellenőriztem – tényleg állt benne a benzin, azaz kicsit már szivárgott, mert a csatlakozók csak nagyjából voltak beletéve, egy semmilyen szinten ki nem talált tömítési rendszerrel, de úgy tűnt, a műanyag és a beépített fém dübel között – ahonnan addig mindig szüremlett valami – már nem jön a benya. A tömítést meg majd nekem kell kitalálnom, azt magamra vállaltam. Ha ezt ilyen könnyen meg lehet oldani, erre vajon miért nem jönnek rá soha odakint, a nagy, modern Nyugaton?

Oké, hazaértem, összeraktam az egészet egy darab rézalátéttel. Hát persze, hogy folyt. Nagyítóval megvizsgáltam. A fő kiáramló benzinág gyorscsatlakozójának van ez a már említett, nagy dübele a tankba csavarva, annak a tank felé eső, felfekvő felülete nem volt valami sima. Oké, lereszeltem. Közben arra is rájöttem, hogy a tankban levő műanyaghegesztés sem okvetlenül sima, ezért fogtam a dübelt, rátettem egy új réz tömítőgyűrűt, pörzsölővel felmelegítettem, s úgy, forrón, óvatosan betekertem a tankba, hogy az alátét süssön magának igazán sima felületet.

Meglehet, hogy sikerült neki, de az biztos, hogy a forró menet egyéb helyen is megolvasztotta a műanyagot. Alig bírtam kitekerni a dübelt, mert összehegedt a tankkal. Sebaj, azért kiszedtem, persze magával tépte a réz alátétet is. Akkor ugorjunk neki megint.

Másodszorra már inkább csak a rézalátétet melegítettem meg, s amikor forró volt, ráhelyeztem a tank nyílására, majd a még hideg dübelt kezdtem beletekerni – elég gyorsan, mert a réz csak addig olvasztja a műanyagot, amíg forró, de a nagy testű dübeltől hamar elkezdi átvenni a hideget. Ez a rohadt entrópia, ugye, miért is kellett nekem fizikát tanulni, most adhatnám legalább a hülyét.

De szépen, párhuzamosan sikerült beleolvasztanom a rezet, magát a dübelt pedig e módszer után már könnyen ki lehetett tekerni, tehát a tervem bevált. Aztán magára a dübelre is forrasztottam egy hasonló réz alátétet cinnel, pörzsölővel. Jó soká tököltem vele, s amíg folyékony volt a cin, arra is figyeltem, hogy párhuzamba igazítsam (rátettem egy csillag-villáskulcsot).

Így kaptam két, elvileg teljesen sima, jól tömíthető, párhuzamos felületet. Betettem közéjük a korábban megvett, teljesen vegyszerálló Viton tömítést, betekertem a dübelt a tankba. Utána a csatlakozókat is becsavartam, persze teflon tömítéssel. Benzint be fentről, lássuk, mi lesz. Hát nem ereszt a drága?

Egy-egy ilyen kísérlettel azért félórák, órák, néha napok mennek el, szóval nem vicc, micsoda időrabló dolog, s ha levetíted arra, amit munkával keresnél, idegrendszerre, amit kivasalnál ennyi idő alatt, jajgatni kezdesz. De csinálod, mert épeszű szerelő ilyet úgyse vállal. És ha igen, többnyire neki se sikerül, csak félkészen, a legmeggyőzőbb pillanatban visszakapod tőle.

Elemeztem a helyzetet. Lehet, hogy a Viton gyűrű torzul elcsavaráskor, ahogy a kevésbé profi búváróráknál is tud ilyet a tömítés? Tudjátok, amiknek nem rátevős és külön anyás hátlapjuk van, hanem magát a hátlapot csavarod fel? Oké, akkor mégse legyen Viton, fíbertömítés kell ide. Szerencsére járok a Lidlbe, ahol néha lehet készletben kapni ilyet, van itthon belőle jó sokféle méret. Kikerestem, rátettem, összetekertem.

Szerinted? Ha nem is nagyon, de egészen enyhén megint megjelent a fényesség a csatlakozó körül, ami mindig benzint jelez. Épp csak picit, de már tudtam, ez a megoldás is ereszt.

Oké, elővettem a Hermetic-et. Tudom, hogy bebizonyosodott róla, nem állja az E5-öt, de ilyen alig-szivárgásra, ahol nincs nagy nyomás, s épp csak kis súlyt kell levenni a tömítések válláról, talán elmegy. Egy napot hagytam állni, másnap ellenőriztem. Szinte egyáltalán nem szivárgott. A „szinte” és a „nem” között sajnos elég nagy a különbség, de rábólintottam, úgy döntöttem, félkészen hagyom. Szorított az idő.

A családunk ugyanis januártól úgy tervezte, hogy mivel Bálint fiamnak április közepére meglesz az A2-es jogsija, ezért együtt megyünk motorral a weissenkircheni veteránautós és -motoros hegyi felfutóra, Ausztriába – arról a múltkor jelent meg tudósításom.

Bálintnak meg is előlegeztem a nagyobb motor árát, így valamikor januárban vett is egy CB500-ast (26 lóerős kivitelt) az eddigi CB125T-je helyére. Kati Ducati Monster 600-asát beadtuk Gál Pepe barátomhoz szervizre, aki mostanában tért vissza motorszerelőnek a tűzoltólétből. Én pedig – azon felismerésen elindulva, hogy kisebbik Norbi fiam nem bírná ki mögöttem a Ducati 750SS-en, a Kati Monsterének lejt a nyerge hátul, Bálintnak pedig éppen elég lesz külföldön egyedül is az új motorral – megvettem ezt a Cagivát. Már halkan azt motymorgom – talán nem kellett volna, még akkor se, ha ez a motor fényévekkel jobb állapotú annál a feketénél, amit tavaly eladtam. Csak abból nem folyt a benzin. Azt lehetett használni.

Weissenkirchen, azaz a Seiberer Bergpreis április végén volt, nekem addigra kellett késznek lennem a Cagivával, és ami az elején séróból (még nekem is) kivitelezhető dolognak tűnt, annál nyomasztóbb lett, ahogy a határidő közelgett.

Persze minden más téren is közbejött minden más. Bálint fiam oktatója covidos lett, majd ahelyett, hogy az összes tanítványát eltolta volna azzal a két héttel, amíg nem oktathatott, a márciusban kimaradt emberadagot egyszerűen áttette május elejére. Mert nyilván az, aki már a márciusi bizonytalan időben, hidegben, mindenben a legelsők között jelentkezik motoros jogsira, annak tök mindegy, mikor kapja meg a papírt. Nyilván. Kinyílik a bicska a zsebemben ettől a hozzáállástól. Ráadásul most, amikor írom ezt a posztot, már május második fele van, az oktatót két hete naponta hívja Bálint, SMS-eket küld, satöbbi, de a csávó már fel se veszi, nem válaszol, teljesen megszűnt vele a kommunikáció. Ha kórházban van, esetleg még rosszabb, elnézést az érzéketlenségért, amúgy meg csókoltatom a zuglói SOS motoros iskolát.

Kati Ducatija elkészült, eszeveszett jó lett, csak minek. Mert így, hogy Bálint nem tudott saját motorral jönni, a Ducati Monster viszont alapvetően egyszemélyes (hosszú távra biztosan az), ezért a feleségemnek kellett a CB500-ast választania, mert azon nagy az ülés, Norbi el tud ücsörögni rajta, én pedig a Cagiván a Bálintot viszem majd.

Ez volt a terv. A valóság? A túra előtt pár nappal Lacus barátom beteg lett, ahogy ez nem először történt meg. Ők tehát nem jönnek motorral, aztán kiderült, egyáltalán nem jönnek. Lélekszakadva hívtam Endrét, hogy ugye, ők azért velünk tartanak, mire Endi rávágta, persze. Aztán hozzátette – de annyira már nem szeretik a motorozást, s ha már ott van a jó kis kabrió E30-as, inkább azzal érkeznének…

Olyan sokadszorra pukkant már ki a kezemben a szervezés, vagy csonkolódott le jelentősen kisebbre a társaság, hogy meg is fogadtam – nem szervezek több motoros túrát. Ötven fölött vagyunk jócskán, úgy látszik, ez a dolog elmúlt, az egyetlen dolog, amire közel hiánytalanul össze lehet trombitálni a barátokat, a zabálás. Én imádnám, tolnám még mindig ezerrel a motorozást, de nincs kivel. Új társasággal meg nem mennék szívesen, mert újdonsült, és nálam sokkal fiatalabb emberekkel zajló esti rumlizáshoz, reggeli vizesblokk-szinkronizációhoz (a feleségem meg pláne) már kicsit nyűgös, öreg és antiszociális vagyok – nálam itt jelentkezik a kor.

Vagyis –ez lehet inkább szakmai ártalom, mert az újságíró állandóan ott lakik a pókháló közepén, tízezrek ismerik, de közben ő is pont olyan ember, mint a többi, neki is csak 25-50 hely van a fejében a közeli barátoknak, s neki is csak 24 órája van egy napban, ami alatt maximum annyit tud trécselni, mint mindenki, nem több ezerszer többet, ami az elvárás lenne. És azt is tudom, hogy ha idegen, kedves emberek közé kerülök, és kiderül, autósújság-író vagyok, állandóan előjön a téma: milyen autót vegyek, hova vigyem szerelőhöz, mi a trend? Tehát folytatom a munkát, amiből ott és akkor éppen menekülnék, s inkább hallgatnám, ahogy valaki Rembrandt-festményeket elemez. Vagy akár a fű növését…

Mindegy, legalább a családom, ez a hűséges, izgalmakat kedvelő, érdeklődő, aktív mag, ez még motorozik majd velem. E gondolaton felvidulva ki akartam állni a már elkészültnek nyilvánított Cagivával, hogy ellenőrző kört fussak vele, minden rendben van-e. De tolni is alig tudtam. Akadt. És kattogott. Mi a fene…?

Tolom, nézem elöl, nézem hátul, csekkolom a láncot, aztán inkább elöl vizslatom megint. Hoppá. Itt egy apró repedés a féktárcsán. Aztán olyan húsz fokkal odébb még egy. Majd még egy. Sugárirányban, több helyen berepedt. Hogyan? Miért? Hiszen vizsgára menet még tökéletes volt, ki is vágták volna ezzel, azonnal.

Azóta se tudom az okát. Mindenesetre napokon belül szükségem volt egy új tárcsára. Felrohantam az eBay-re, mindenütt egy-két hét a szállítási idő. Az nem jó. Telefonálgatok, megint zöldi cimbora mentette a helyzetet – „figyelj, kérek pontos típust és évjáratot, három nap alatt nálad lesz”.

Majd este felhívott megint – „neked csak egy kell? Utánanéztem és kiderült, hogy a CB500-as Hondának szögre ugyanez a féktárcsája, igaz, annak csak egy van belőle. A tartóküllők mintája más, ami édeskeveset számít. Én meg ledobtam egyet nemrégiben a pályázós motoromról, mert oda az már kevés – azt szívesen odaadom” – így ő. Látod, a barátok mindig ott vannak, amikor kiszakad a védőháló.

Tárcsa nálam, már csak a régit kell leszednem. A vicc az, hogy három év állás után, a múltkor simán kijöttek a rozsdás csavarok, most viszont, amikor alig pár hét múlva újra kiszedtem volna őket, egyik se akart. Pedig nem húztam őket túl, vigyáztam, de úgy látszik, mégsem eléggé.

Bazi nagyot küzdöttem velük, pörzsölővel melegítgettem mindent rommá, belekalapáltam a bitfejeket az imbuszcsavarokba, ütve csavarozóval mentem nekik, s a hatból ötöt sikerült is így kibányásznom. Egy viszont minden próbálkozásom ellenére reménytelenül elforgott.

Itt durrant el az agyam. Ez a motor már nemcsak a tankkal szívat halálba, de most jön még ezzel is, hogy először eltöri a tárcsáját, aztán a csavarjait se engedi el… Én ezt felgyújtom. Nem a csavarjainak irányzom a pörzsölőt, hanem kiviszem az utcára és nekiszegezem a csepegő benzin-gyorscsatlakozóknak.

De a gázláng fellobbanása előtt még adtam neki egy utolsó esélyt. Jöjjön a… Karesz-módszer.

Mint sebésznek az asszisztensek, úgy előkészítettem egy rongyra az összes hidegvágómat (ebbe majd mindjárt belekötnek a hidegvágó-nácik, de nekem már az marad). Megnéztem, melyik a legélesebb azok közül, amelyekkel biztonságosan oda tudok férni a csavarfejhez. Majd jól irányzott kalapácsütésekkel püfölni kezdtem. Elbíbelődtem vele vagy tíz percet, már a kezem is alig bírtam emelni, mire sorozatos melegítés, jegelő szpré, melegítés, direktben ütögetés, hidegvágózás hatására megmoccant. De ha moccan, már jön is, ezért újult erővel püföltem tovább.

És kijött! Nem lehetett már visszatenni – az imbusznyílás elnyalódása miatt amúgy se lehetett volna – viszont le tudtam venni a tárcsát, fel tudtam tenni az újat, amely úgy cuppant a helyére, mint S osztály-ajtó a nyílásába. Tökéletes! Öt csavarral rögzítettem, majd őrült messengerezésbe kezdtem.

Gál Pepének másnap jött a válasza – „hoztam neked párfajta féktárcsa-csavart, amiről úgy sejtettem, jó lesz, gyere ki Soroksárra, nézzük össze az eredetivel”. Én pedig robogóra pattantam, kitepertem hozzá a műhelybe, s legalább kettőt jónak ítéltem közülük. Valamennyit elhozhattam, mert direkt nekem gyűjtötte be őket a spéci csavarosánál.

Otthon már csak némi vagdalás, reszelés, menetigazítás kellett, s készen volt az új csavarral és tárcsával a fék. Majdnem, mert a legjobbnak ígérkező csavarnak túlságosan púpos volt a feje, beleért a féknyeregbe. Tehát még abból is lereszeltem. Így már jó lesz.

Ausztria-képesek lettünk, már semmi sem állhat utunkba. Csak egyvalami zavart, hogy családilag egyedül maradtunk a nagy motorozhatnékunkkal. És ekkor Kati megjegyezte – ez pár nappal volt a túra időpontja előtt, de nekem addig még volt egy Alfa Tonale-bemutatóm Comóban, amiről péntek éjjel érkeztünk haza, pár órával a motoros túra indulása előtt -, Zsolt, láttad az időjárás-jelentést? Jó eséllyel esni fog…”

A feleségem ezerszer hallotta már a véleményemet erről: aki aggódva eget és az időjárás-jelentést kémlel, amikor motorra ül, az sose fog motorozni. Pont. Az maximum motorizált guruló sámlizik majd szép időben, más néven pót-kabriózik. Motorozni úgy lehet, ha az ember az időjárást másod-harmadlagos tényezőként kezeli, és arra koncentrál, hogy menjen a kilométer a vasba, hogy minél több kanyart érezzen a gumi. Mert a Nirvána valahol ott kezdődik, a kétkerekű kirándulgatás ott billen át eufóriába, amikor a kanyarra már nem leküzdendő ellenségként nézel, melyhez közeledve a legnagyobb óvatosság az egyetlen túlélési esélyed, hanem egy újabb vidámparki játékra, amire megváltottad a belépőt. Gyakorlás nélkül viszont sosem nem éred el az eufóriának ezt a szintjét. Mindig kívül maradsz az élményen. Ezer haveromat láttam eljárni motoros továbbképző tanfolyamokra, csak hogy utána egy évig megint ne pattanjanak nyeregbe. Minden évben nulláról kezdték a témát. Sose lett meg nekik a flow.

Én viszont szeretnék belül lenni a témában, de úgy, hogy elmegyek innen, messzire, ahol jó az aszfalt, egyenletes a kanyarok íve, nagyok a hegyek és mindenütt zöld a minden. Vagy köves és komor. Még havas is lehet. De ha a feleségem aggódik, a hangulatot garantáltan átragasztja majd a gyerekekre is, ezt tudom, onnantól fogva meg az én önző ügyemmé válik, s ha nem állunk meg félóránként, s nem megyünk inkább a rövidebb, gyorsabb úton, akkor én leszek a gonosz.

Norbi pedig úgyis csak kényszerből jön velünk, mert az egészet rühelli (ő például nem akar motoros jogsit), Bálint pedig depressziós lesz, hogy utasként kell jelen lennie. Nyeltem egyet. Nyeltem még egyet, de kurva nagyot. Feltettem Katinak a kérdést: szerinte mennyi az esélye, hogy szombat reggel az autó mellett tesszük majd le a voksot? Húsz, vagy kilencven százalék? Hümmögött. Én meg rávágtam – jó, akkor autóval megyünk. Próbálom megtanulni elengedni a dolgokat. Sajnos az élet ízét engedi el az ember ilyenkor, de van, hogy nincs kiút a sarokból.

No, igen, de melyik autóval? A Kati 500-asába nem férünk el ilyen hosszú időre, csomagot abba úgyse lehet tenni, ha teljes a fedélzeten a létszám. A Bianchi elzárva hever a Valent Classicnál, de abba is nehezen ülünk már bele, 2014-ben még rendben volt vele a római út, de azóta eltelt nyolc év. De a Seiberer Bergpreis egy veterános rendezvény, nem mozizás, ilyenre az ember oldtimerrel megy, nem műanyaggal. Avensis tehát kizárva. Maradt egy autó, a Bertone.

Látod, ez az, amit már nem akartam. A Bertone lefényezve, kipolírozott lökhárítókkal, már a fényezés utáni simító polírozáson is túl, kicserélt vezető oldali ülésháttámla-kárpittal, új kerékkupakokkal és –anyákkal, új hátsókerék-csapágyakkal, új kézifékbetétekkel, friss vizsgával várja az új gazdit… Nem, nem akartam már használni, pokolian kellene a pénz, hogy el tudjam kezdeni az új lépcsős orrút, hogy tudjam görgetni az NSU- és a  Puch-projekteket, rossz az is, hogy foglalja a helyet. Most már menjen majd vele más Ausztriába, ne én.

De nem volt más választásunk. A kis Bertonével mentünk, amúgy búcsújelleggel, mert nem is tudtunk volna mással. Isteni út volt, az életnek azért vannak jelentősen mélyebb pontjai annál, hogy az embernek egy régi, Busso-motoros Alfa-kupéval kell rónia Ausztria gyönyörű útjait. Ám erről sokat meséltem már nektek, csak ez a hülye szentimentalizmus mindig kibuggyan belőlem, ha a Bertonéról van szó.

Amikor hazaértünk, itthon egy minden méltóságát és kontinenciáját elvesztett Cagiva várt a garázsban. Tiszta lé volt a tankja alulról, a helyiséget súlyos benzinszag ülte meg, alatta az illetlen szégyenfolt. A tócsa. Eddig bírta azt a szerény visszatartást a Hermetic. Tehát jóval tartósabb megoldásra lenne szükség.

Mindenféle barátaim mindenféle hülyeségekkel traktáltak közben. Zirig Árpi például elmesélte, hogy egy vegyészmérnök haverjának sikerült megoldania a tankfolyását, igaz, három év alatt. Mekkora mázli, hogy már utána van az illető, nem előtte, így én rögtön hasznosítani tudom a sok kínlódása eredményét, gondoltam, mesélj, Árpi, mi lett a konklúzió.

Szóval hogy próbált a drága ember mindenfélét, ragasztót, tömítőt, hegesztést, indián gyomnövény-főzetet, imát az összes létező istenhez, de a műanyag tank csak nem akart zárt üreget alkotni. Végül – vegyészmérnök, figyeltem! – tudod, mit tett? Kettévágta a tankfeleket, egy kivételes karosszériással kalapáltatott bele (nagyon komplikált és szűk ennek a tartálya, tehát amiről szó van, extrém ügyes kezek után kiált) két, pontosan beléjük passzoló, rozsdamentes acél betétet, a műanyag feleket amolyan dekorációs jelleggel visszahegesztették és voilá! Megvolt. És csak 1,2 literrel lett kisebb a tank térfogata. Ez volt a vegyészmérnök válasza a problémára…

Közben egy másik barátom, aki az ELTE-n végzett vegyész, szintén beírta az egyik csoportba, amiben levelezek – „nekem elég határozottan úgy rémlik, hogy a térhálósodó műanyagok szerkezete vegyileg nem bontható, ezért is lehet bennük mindenféle agresszív anyagot tárolni”. Paff neki.

Viszont Franke Robi rám írt – „vegyész haverom üzeni (szintén zenész?), ezt használd: Araldite Huntsman 2011”.

Robi nem szokott hülyeségeket beszélni, érdemesnek tűnt kipróbálni a javaslatát. Megnéztem a ragasztó leírását, határozott newtonokat írt a poliamid-szerkezetekkel létesülő szakítószilárdságáról. Ígéretes! Kikerestem a boltot, kirobogóztam Budaörsre, ahol péntek délután azzal szembesültem, hogy a Farix Kft. nem üzlet, hanem kapucsengő egy sárga házon. Semmi nem utalt arra, hogy odabent csodaragasztókat árulnának.

Csengettem. Várakozás után kiszólt a hang, miért jöttem, kit keresek. Elmondtam. Beengedtek. Egy iszonyú magas, levegős és ablaktalan irodába toppantam, el se tudom képzelni, mire terveztek egy ilyen helyet eredetileg. Ragasztók, egyáltalán, árucikkek sehol, csak egy kis konyha még meg egy tárgyalóterem oldalt. Naja, ez egy nagyker, ide delegációk jönnek milliós rendeléseket megbeszélni, nem ilyen egy szem csodavárók, mint én. Rossz helyre jöttem, úgy látszik – de semmiféle boltot nem találtam a neten, amelyik az Araldite Huntsman 2011-est írta volna a forgalmazott termékei között.

Körülnéztem. Hat íróasztal a magas elválasztó pult mögött, egyiknél se ül senki. Egyszer csak előjött valaki egy kis szobából – „a ragasztós kolléganő sajnos beteg, megpróbálok én segíteni” – javasolta. Némi diskurzus után inkább felhívtuk a ragasztós kolléganőt, aki tök betegen, de azért nekiállt magyarázni.

„Etanolos benzint kellene visszatartania… hm… és poliamidból készült a tartály… szerintem a 2011-es Huntsman nem lesz arra jó, mert ugyan egészen jó a tapadása a poliamidokhoz, de a vegyi anyagokra kevésbé ellenálló. Javasolnám inkább a Huntsman 2014-est, ami kvázi ugyanazokat a paramétereket tudja, csak vegyileg sokkal ellenállóbb. Drágább is, de kisebb kiszerelésben is lesz ott a raktáron, tehát végeredményben nem kerül majd többe” – mondta, én meg kimentem a budaörsi Tescóba pénzt meríteni az ATM-ből (mert persze kártyával se lehetett fizetni), visszatértem és megvettem a Huntsman 2014-est. Nem hinném, hogy én voltam az aznapi nagy fogás.

Annyit még elmondott a hölgy, hogy az Araldite Huntsman extrém érzékeny arra, hogy zsírmentes felületre vigyék fel. Benzines pucolásra a felület nem lesz zsírmentes. Nitrohígítóra sem lesz az. A féktisztító is hagy minimális nyomot. A karburátortisztító már alulról tapogatja a lécet. Legjobb lenne izopropil-alkoholt beszereznem, az megteszi.

Oké, de hol veszel izopropil-alkoholt? Patikában nincs. Régen lehetett kapni a Lehel téri Azúr mintaboltban, de amióta az egyre kevésbé bütykölő, viszont egyre több illatos kencét használó, modern homo sapiens-generációhoz igazították a bolt profilját, már ott sincs. Akkor honnan?

Hívtam Simon Lacit, mert Simon Laci mindent tud és mindenre rálát. Amire ő nem, arra nem is érdemes. „Laci, ezmegez kéne, tudsz forrást?” – szegeztem neki. „A Reanal gyártotta anno, az pedig a házatoktól két percre van, de nem tudom, hogy az a Reanal működik-e. Ám én vettem náluk egy adagot évekkel ezelőtt, hozok neked!” – mondta.

Szóval megint a Laci húzott ki a csávából. Lett egy tégely izo… nem írom le még egyszer, görcsöt kap a kezem. Ha már úgyis ragasztok, tehát jobban az anyagra bízom a tömítettség létrehozását, egyszerűsítek a rendszeren, gondoltam végig. Nem kell ez a sok réz alátét, Viton-gyűrű, fibergyűrű, egyéb. Egyetlen fiber alátétet tartok meg, nem lesznek rezek, mert az mind mechanikai elem, eltérő hőtágulás, rések, rezgések, mind probléma. De azért nem szeretném, ha magán a ragasztón túl nagy lenne a nyomás, tehát a tömítés elvégzésének oroszlánrészét szeretném megtartani a mechanikai komponenseknek, s csak a maradékot tömítse az Araldite. A fiber alátétnek meg korábban már szép, sima aljzatot készítettem a belesütött rézzel, az jól át is veszi az egyenetlenségeket, amellett maradtam.

Most nagyon jól akartam csinálni. Még túrtam tudnivalókat a tankról, a ragasztókról, lehetőleg mindenről. Kutatásaimból kiderült, hogy a poliamid tankok anyagával az a baj, hogy a benzin idővel bekúszik az anyagukba, ezért hathatósan nagyon nehéz őket zsírtalanítani (ugyanis a benzin zsíros). Erre újabb fejvakarás.

Végül úgy döntöttem – nem egyszerűen csak a Hermetic-et, a maradék ragasztófoltokat, a festéket, és ami egyebet találok még a felületen, azt tüntetem el, hanem belecsiszolok a tank anyagába, ahol már tiszta lesz. Hiszen már úgyis folyik, nem mindegy?

Jó pár órát eltököltem, mire olyan mélységekbe értem, ahol megnyugtatónak találtam a fehér por minőségét, amit kicsiszoltam. Beleszántottam a műanyagos Tibi-féle, korábbi hegesztésbe is, hogy hat pici vályút képezzek a tankba öntött dübel hat lapja köré, amibe bele tud majd folyni és kötni a ragasztó, hogy ne csak felülettel, hanem tényleges támaszként is fogja az Araldite. Sőt, egy helyen ki is lyukasztottam picit a tankot, de tudtam, hogy ezt nem úszom meg, mert a PA-tankokat az Acerbis külső formában készítette, emiatt belül változó és nagyon nem egyenletes a falvastagságuk.

Onnantól aztán több rétegben zsírtalanítottam, először az agresszív, de nyomot hagyó féktisztítóval, majd a szintén agresszív, de szerintem már durván jól zsírtalanító karburátor-tisztítóval, legvégül pedig a nagyágyúval, az izopropil-alkohollal.

Amikor ezekkel készen lettem, nekimentem az előállt felületnek reszelővel, hogy érdessé tegyem, mert az olyanhoz jobban tapad a ragasztó, majd újra izo…, szóval az és sűrített levegő. Ugyanezt végigcsináltam a fíbertömítéssel is – tudod, ez ment a tankba beleöntött dübel és a nagy, menetes betét közé. Most csak ezt az egy réteget hagytam, ezt kentem körbe ragasztóval.

Másnapra megkeményedett. Úgy tűnt, jó lesz. Betekertem a két kivezetésbe a gyorscsatlakozókat, feltöltöttem, na, most ez tényleg száraz már! Aztán másnapra mégsem volt az… Valahol megtalálta az utat kifele a rohadék E5. És mintha most a másik csatlakozónál lett volna a bibi, ami korábban teljesen dicht volt. Micsoda?

Akkor jöttem rá, mi lehet a baj, amikor kitekertem azt a gyorscsatlakozót – annál egyébként nincs a tankba ültetett dübel, hanem az közvetlenül a betétbe csavarodik. Szóvalhogy az a betét ennél is megmozdult. Oké, ez itt egy újabb szopás. Mert ezeket a tankokat se úgy tervezték, hogy valaki kétszázszor ki-betekeri bennük a csatlakozókat.

Ez volt az a pont, amikor Kovács-Vass Tibitől is érkezett egy WhatsApp-üzenet. Mert elment a Stuttgart melletti bontóba, leellenőriztetni az általa felhajtott két tankfelet. Hát nem ömlött azokból is a benzin? Ilyenkor érzi kicsit úgy az ember, hogy a technika lassacskán kiklopfolja, mintha a vasárnapi rántott szelet alapanyaga lenne.

Dremel újra elő, újabb két óra finom, mikrononként történő borotváció, de most a kisebb csatlakozónál is, a mellé is árkokat vájva, hogy ott is meglegyen a mechanikai stabilitás. Majd újra féktisztító, carburettor cleaner, izzópopó. Ragasztó.

Művészet, amit láttok. Egy XXI. századi Michelangelo szobra. Egy tankba formált Pietá. Egy PIETANK.

Azt mondanom sem kell, hogy amikor megszáradt, s beletekertem a gyorscsatlakozókat, azonnal ömleni kezdett, ugye? De rettenetesen. Ez itt már tényleg az agyvérzés, csak félek, hogy az én fejemet, ha felnyitnák, abban nem vér, hanem benzin lotyogna már. Az biztos, hogy én így érzem.

Felhúzott sűrítettlevegő-pisztollyal a kezemben, durván összehúzott nagyítóval résen állva szemléltem, hol ömlik a rohadék E5. Tudod mit? Úgy tűnt, nem a ragasztónál. Hanem az egyik csatlakozónál… Tehát benzin ismét leereszt (immáron kétszázadszor), csatlakozók kiteker, fújkál. És tényleg. Az egyik nem zár.

Pedig ezek nagyon drága csatik, akkor még úgy tudtam, hogy a Ducati Panigaléban vannak ilyenek, azóta kiderült, hogy a BMW és az MV Agusta használja őket még, ennek megfelelő is az áruk az egyetlen helyen, ahol kaphatók. Örökéletűek. Csak mi már azon túl vagyunk.

Az a baj, hogy ezeket a gyorscsatikat nem lehet szétszedni, legalábbis én nem tudok rájönni, hogyan kellene. Nincs bennük seeger, semmi, csak egy műanyag betét meg egy bazi rugó. Ha bedugod az ellendarabot, a közepükben a csap feljebb csúszik, a benzin útja megnyílik a betett könyökdarab felé. Ha kihúzod, a rugó alaphelyzetbe állítja a középső darabot, s a tank zárt marad.

Ezekre azért van szükség, mert a két tankkal szerelt Cagiva szerelése borzasztó nehéz lenne máshogy, hiszen mindig le kellene engedni mindkét tankból a benzint, mielőtt az ember leemeli a feleket. Én meg tudom, milyen lassú a leeresztés… Lett belőle gyakorlatom.

Ráadásul az egyik, szabad szemmel alig látható rugót el is vesztettem az egyikből. Két órán át négykézláb járkáltam a garázsban, egy centire a földtől, mágnessel a kezemben, de nem lett meg. Végül valami régi karburátor úszóház-szellőztető tüskéjének a rugójából alakítottam ki egy hellyel-közzel működő pótalkatrészt.

A sok szerelésben viszont rájöttem, hogy ha ugyan szorul is az egyik gyorscsati bele, azt azért annyira meg tudom nyomni egy csavarhúzóval, hogy zárva is maradjon. Rendesen zárva, érted.

Tehát így cselekedtem, a zártra erőltetett gyorscsatival összeraktam a tankot, s a füredi concours idejére – ami egy hétvége volt – otthagytam a garázsban, feltöltve. Két nap alatt, azaz vasárnapig nem kezdett ereszteni. Hétfő reggel, amikor értekezlet után hazarohantam, lóhalálban összeraktam a motort, hogy Dzsí le tudja végre forgatni ennek a hihetetlen, két hónapnyi szopásnak a felkonf-lekonfját, még mindig nem folyt.

Ezért a délutáni műszakra nagy bátran beviharzottam vele dolgozni. Hadd tegyem hozzá, őrületesen jó motor ez, akkora libabőreid vannak, miközben hajtod, hogy elkopik a bőrdzsekid bélése, mire odaérsz. Ha ez működne… Én lennék a világ legboldogabb embere. Útközben meg is tankoltam – ráadásul 100-assal, hogy ne legyen a friss benzinben etanol. Odabent jó hosszan forgattunk még egyebeket is, majd volt egy Speakzone. Este fél nyolckor indultam volna haza.

A két kis tócsa ott várt a motor alatt, akár Hachiko a gazdáját a Shibuyán. Hűséges egy motor ez, lehet rá számítani.

Ezért lett ilyen furcsa ez a mostani Csíkzone-adás, hogy két lekonferálása van. Egyik a bizakodó, a második az általam összehekkelt, letört.

Azóta kinyomoztam, hol lehet gyorscsatlakozót kapni. Két darabot vettem, 128 euróm bánta. Bizony. A holland honlapról azt is megtudtam, hogyan kell ezeket beépíteni. A menetük elvileg önzáró, s nagyon számít a meghúzási nyomatékuk, valamint a tömítőanyag is. Eleve nem teflonszalagot kell használni, hanem Loctite 243-ast, majd a csatlakozót először kézzel kell csak betekerni a tankba, s miután úgy meg lett szorítva, ½-3/4 fordulatot lehet neki adni szerszámmal, nem többet. Ilyenkor a menetből még kilóg a tank fölé valamennyi, ami nem probléma, mert a tankban levő menetes persely hagyományos, a gyorscsatlakozón levő viszont kúpos. Így zár ön.

Tankot is találtam, hármat. Egyet Németországban, írtam az embernek, hogy próbálták-e benzinnel feltölteni és dicht-e, amire kaptam valami rettentő zagyva választ, majd később csak annyit, hogy szerintük tömít, bár láthatóak az alján benzinfolyás-nyomok. Azt én is láttam, azért kérdeztem, pupák…

Egy másik van az USA-ban, ráadásul piros, átszámítva 340 euróért, de arra még rájön a vaskos szállítási költség, valamint a vámáfa. 150 ezer forintba nézel bele, és az akkor még csak egy bal oldali tank. Ijesztő perspektívák. Írtam az embernek, hogy tömített-e, még nem kaptam választ. És van egy bal angol tank, olcsóbban, de ezüst/kék, még fényezni kell. Neki is írtam még hétfőn. Ma kaptam választ, hogy talán jövő héten meg tudja nézni, hogy ereszt-e.

Akkor… addig körömrágás.