Az emberi látásmódhoz hozzátartozik, hogy képesek vagyunk másokról előítéletet alkotni, pedig sokszor azt sem tudjuk, hogy kiről-miről van szó. Ez persze szülhet nagyon kínos pillanatokat is. Most néhány saját sztorit mesélek el ezzel kapcsolatban.
Indulatos világban élünk, az internetre pedig ez még hatványozottabban igaz. Fizikai kontaktus nélkül, a virtuális álarc mögé rejtőzve valahogyan mindenki bátrabban ad hangot a véleményének és a látásmódjának. Na de vajon mindig igazunk van? Ha tényleg ismerjük annak a hátterét, amiről véleményt alkotunk, akkor joggal feltételezhetjük ezt. De mi van, ha igazából nem ismerjük a tényeket, ám mégis kialakítunk egy nézetet magunkban, amihez aztán tíz körömmel ragaszkodunk? Ezt hívják előítéletnek, ami vagy bejön, vagy nem.
Alapvetően ezek a gondolatok merültek fel bennem, miközben ma olvasgattam a kommenteket a Speedzone Facebook oldalán és a csoportban. “Tipikus BMW-s” hangzott el egy megállapítás, majd nem sokkal később felbukkant az első “női sofőr” megjelölés is. Igen, a hátsókerekes járgány első gumijaira felszerelt hólánc tényleg komoly baki, na de azt vajon minden BMW tulaj rendszeresen elköveti? A nők tényleg nem tudnak parkolni és normálisan közlekedni? Dehogy! Gondoljunk bele logikusan, már hogy lenne ez így!
Előítélet, azaz meglátunk valakit, vagy éppen egy olyan szituációt sikerül elkapnunk, amibe tényleg semmi belelátásunk sincs, de azért jobban tudjuk bárkinél, hogy mi történik éppen. Pedig könnyen kerülhetünk mi is ilyen helyzetbe és akkor nem igazán fogunk örülni annak, ha “beskatulyáznak” minket egy negatív csoportba vagy esetleg egy kalap alá vesznek olyan személyekkel, akiktől mi magunk is joggal szeretnénk a lehető leghatározottabban elzárkózni. Ezzel a témával kapcsolatban eszembe jut néhány történet, amit most szeretnék veletek megosztani. Én sokat tanultam belőlük, remélem nektek is átmegy néhány karakter belőle, és akkor már nem hiába kezdtem el bepötyögni ezeket a sorokat.
Először is, senki sem tökéletes, azaz hibázni mindenki fog. Még elvi szinten is igaz ez, azaz jómagam is kerültem olyan helyzetbe, amikor olyan embernek akartam ártani, aki nagyon nem érdemelte azt meg. Ahhoz, hogy az első sztorit megértsétek, muszáj ismertetnek azokat az eseményeket, melyek a düh és a megbélyegzés kialakulásához vezettek.
Évek óta komoly probléma a lakókörnyezetemben, hogy bizonyos egyének azt hiszik, hogy bárhol parkolhatnak. Alapvetően ezzel még nem is lenne gond ám amikor már a mélygarázsból sem tud az ember kihajtani, mert egy Mitsubishi parkolóhelynek nézte a lejárót, akkor érzed már, hogy valami baj van. De egy eseten könnyen tovább lép az ember, még a parkolóból az útra kilógó, és kerülésre késztető Nissan pickup sem hoz ki sokakból ádáz káromkodást. A sokadik elakadásjelzővel út közepén parkoló négykerekű viszont már felnyomja az emberben a pumpát, főleg amikor meglátod a szoláriumból kilibbenő hölgyeményt vagy a pékségbe 10 percre beugró srácot. Én ezt értem, de én közben sokad-magammal állok mögötted a kormányt kocogtatva. Nem sietek, de azért lenne dolgom!
Persze, ez csak felületes leírás, de alapvetően rávilágít a problémára, ami odáig vezetett, hogy egy út közepén elakadásjelzővel ácsorgó Suzuki esetében cselekvésre szántam el magam. Csütörtök délután munkából hazamenet találkoztam azzal a szituációval, hogy az út közepén bezárva áll egy fehér Swift. Néztem, hogy kigurulni nem tudott sehonnan, így biztos, hogy megint egy “szarok a másikra” suttyóval van dolgom. Most már elég volt! Kerülhettem volna, de minek, ha végre itt a leckéztetés ideje? Na majd én most megmutatom!
Először is elő kell keríteni a tulajdonost, így rátenyereltem a dudára. Nem jött… Dudáltam hosszan megint. Most végre jött. Egy idősödő hölgy, mögötte két férfi kullogott. Na mondom, nem érdekel, hogy kicsoda, kiszálltam és nekiestem:
-Már elnézést, de maga szerint az út közepe egy qva parkoló? Hogy lehet ilyet ép ésszel csinálni?- ordibáltam magamból kikelve. Ezek után a hölgy komótosan odasétált hozzám, majd visszafogott, már-már bánatos hangon öntötte rám a hideg zuhanyt. “Lerobbant az autóm, nem mozdul semerre, csak azért hagytam itt, hogy elszaladjak segítségért, mert egyedül vagyok” Ekkor esett le, hogy a hátul kullogó két úriember egy környékbeli műhely két alkalmazottja.
Elsüllyedtem… Megsemmisültem… Tényleg ekkora paraszt vagyok? Tényleg sikerült általánosítanom és lerohannom egy segítségre szoruló hölgyet? Igen! Megtettem! Természetesen azonnal, egymás után többször is elnézést kértem, és felajánlottam, hogy segítek lecibálni az útról a szétesett váltóval veszteglő autót, amit a helyszínen lévők a legnagyobb szerencsére elfogadtak. Beraktuk egy üres helyre a kocsit, elköszöntünk egymástól, és utólag még egyszer őszintén elnézést kértem. Azóta másként szemlélem a történéseket, hiszen bármikor futhatok hasonló szituációba megint, ha azt hiszem, hogy ismerem a dolgok hátterét, pedig ez közel sincs így.
Persze sajnos voltam a másik oldalon is, amikor én kaptam olyan megbélyegzést, ami már kiverte azt a bizonyos biztosítékot. Ehhez a példához annyit kell tudni, hogy sajnos évekkel ezelőtt édesanyámat egy félresikerült műtét miatt le kellett százalékoltatni, rokkant státuszba és kerekesszékbe kényszerült. Bár csak sose lett volna közöm “rokikártyához”, de sajnos ezáltal lett. A mindennapi élet részévé vált, hiszen sokszor jártunk vizsgálatokra és volt közös elfoglaltságunk is bőven, így legyen szó saját, vagy éppen tesztautóról, a kártya mindig ott figyelt az ablakban, ha ő is velem volt.
Így történt ez azon a bizonyos pénteki napon is, amikor saját Mercedesemmel vizsgálatra mentünk az egyik budapesti kórházba. A gyártmánynak jelentősége van, csak azért szerepel itt! Na szóval megérkeztünk a tett helyszínére, én meg igyekeztem az ajtóhoz legközelebb megállni, hogy az akkor már négylábú járókerettel, de még mindig lassan és nem igazán magabiztosan lépegető édesanyám lehetőleg egy szusszal tudjon bearaszolni az épületbe. -Igen! Van mozgássérült parkoló! De jól jön most!- hasított belém a felismerés majd be is vágódtam a felfestett parkolóba. Idáig minden szép és jó, a történet kellemetlen része azonban ez után következett.
A vizsgálat után az autó felé közeledve észrevettem, hogy egy másik kocsi áll keresztben mögöttünk, ezáltal blokkolva a kihajtásunkat. Na mondom, ez így jó lesz, remélhetőleg minél hamarabb előkerül a sofőr és mehetünk is dolgunkra. Vártunk, nem jött senki. Egy ideig türelmesen tűrtük a helyzetet, majd bementem szólni a portára, hogy kialakult egy ilyen eléggé ciki szituáció, azaz beálltak mögém én pedig nem tudom ezáltal elhagyni a kórház területét. A portán annyit tudtak segíteni, hogy bemondták az autó rendszámát egy kulturált felhívással, majd megint várakozás következett. Úgy 20 perc után jelent meg egy fiatalember indulatosan, aki azonnal nekem esett egy “azt hiszed neked Mercedesed és kamu kártyád van már mindent megtehetsz” kijelentéssel.
Na ez volt az a pont, amikor édesanyám megjelent a négylábú “harci csoszogójával”, ezáltal más irányba mozdítva el a beszélgetést. Emberünk meglátta, talán még egy kicsit el is pirult, majd valamit az orra alatt morogva arrébb gurult, ezáltal megnyitva előttünk a hazajutást jelentő utat. Szóval alapvetően így történt, hogy szimplán be lettem tuszkolva egy pillanat alatt egy olyan társadalmi csoportba, aminek a tagjai sajnos tényleg tettek azért, hogy az emberek megvetően gondoljanak rájuk.
Megfejeljem ezt még valamivel? Jelenleg BMW-t használok, így élhetek még egy bélyeggel. Még akkor is, ha szeretek azzal szórakozni, hogy az Eco Pro értékelő rendszerén a lehető legtöbb csillagot hozzam elő, illetve élvezem, hogy szépen egyenletes tempóban, a lehető legnyugodtabban autózhatok miközben gondolataim egymást kergetve kalandoznak a nagyvilágban. Sőt, még indexelni is szoktam, ha irányt váltok, mert nem szeretném sem a saját kocsimat, sem pedig másét összetörni. Viszont, nem is olyan régen történt olyan, hogy egy Ford Mondeo tolt le agresszívan az autópályán villogva, dudálva, káromkodva, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva, aztán pedig egy Toyota Yaris sofőrje húzta rám a kormányt előzés közben. Nem vagyok tipikus BMW-s, ha egyáltalán létezik ilyen. Mert bizony, rendszeresen találkozok más olyan márkatársakkal is, akik szeretnek szabályosan közlekedni és figyelnek a forgalom többi résztvevőjére.
Miért lehet ez? Mert elsősorban emberek, személyek vagyunk, akik autót vezetnek. Ugyan úgy lehet “paraszt” valaki egy Mazdában (vagy akármiben) ülve, mint mondjuk egy német prémiumban. Ha nem ismersz valakit személyesen, akkor miért is akarnád előre megmondani, hogy ő milyen értékrendet képvisel? Érdemes lehet néha elgondolkodni ezen is.
