Nem szép, nem is túl környezetbarát, de a 70-es években megépült, szimplán csak “a szörnyeteg” névvel ellátott furcsaság orrában egy 27 literes V12-es egység pöfékel. Egészen pontosan egy Spitfire vadászgép motorja.
Ha autó átépítésről van szó, akkor a legtöbben megpróbálnak apróbb finomításokkal javítani a járgányukon. Vannak azonban olyan jó értelemben vett “elmebetegek” is, akik inkább elrugaszkodnak a valóság talajáról és még annál is nagyobbat álmodnak, amit a logika képes lenne elviselni.
Nem volt ez máshogy régen sem. A sztori a 60-as évek közepén kezdődik, amikor Angliában egy bizonyos Paul Jameson úgy dönt, hogy az egyedi építésű járgányában nem aprózza el a motorizáltság kérdését sem. Szerzett is egy Meteor V12-es tank erőforrást, ami némi állítgatás után 760 lóerőnyi teljesítményt tudott kipréselni magából 1030 Nm nyomaték mellett. Persze, ezt az erőt a korabeli váltóművek nem tudták kezelni, így Paul elballagott a váltómű-specialista John Dodd műhelyébe, hogy segítsen neki.
Segített? Olyannyira, hogy megtetszett neki a projekt és megvásárolta a félig elkészült különlegességet, hogy saját maga fejezhesse be. Majdnem sikerült is, de az autó nem sokkal később leégett, így az elejéről kellett kezdeni az egész folyamatot.
Dodd ekkor úgy gondolta, hogy akkor már változtat a dolgokon is, így megváltoztatta a karosszériát és a tank motort is lecserélte egy 27 literes V12 Merlin repülőgép erőforrásra, melyet egy Spitfire vadászgépből sikerült megmenteni. Persze, egy ekkora motor nem fér be semmilyen autóba, így méretes orr került a Ford Capri karosszéria elé. Szépnek nem igazán mondható a “szörnyeteg”, de ebben a projektben a megjelenés mindig másodlagos maradt.
Na de mire volt képes az autó így elkészülve? A 70-es évek elején Dodd többször is versenypályára merészkedett vele, hogy felmérje, mit is sikerült összehoznia. Nem meglepő, hogy a konstrukció kanyarokban ügyetlenül viselkedett, de egyenes szakaszokon nagyon szépen gyorsult, a végsebessége pedig meghaladta a 295 kilométeres óránkénti tempót.
Akkoriban annyira egyedi jelenség volt a szóban forgó járgány, hogy szinte minden újság hozott le cikket róla, autós könyvek foglalkoztak a jelenséggel, az autós rendezvényekre pedig állandó meghívása volt az angol úriembernek. 1977-ben ráadásul a kocsi a Guinness rekordok könyvébe is bekerült, mint a világ legerősebb utcai autója.
Érdekes tény még, hogy John Dodd autójának nem csak sikerrel volt kikövezve az útja. Komoly problémát jelentett például, hogy a “szörnyeteg” orrán eredetileg egy Rolls-Royce hűtőrács volt látható. Logikus, hiszen a Merlin motort is a Rolls-Royce építette, csak hogy John nem kért engedélyt a gyártótól a márkajelzések feltüntetésére az autófurcsaságon.
Pár évnyi pereskedés következett, nem éppen visszafogott oda-vissza pofozgatással. Egyszer például emberünk az autót a londoni belvárosi bíróság épülete elé vezette, ahol tüntetőleg látványosan leparkolt vele, máskor pedig fehér lovon ment el a tárgyalásra, miután a Rolls-Royce vezetősége azt mondta rá, hogy könnyelmű hozzáállást (angolul cavalier attitude, ami a lovasságra utal) tanúsít a per alatt.
Dodd végül elvesztette a pereskedést, ami annyira megviselte, hogy fogta az autót és Spanyolországba költözött. Végül a “szörnyeteg” elejét is átalakította, így a Rolls-Royce hűtőrács helyett egy saját monogramjával ellátott egyedi szerkezet lett a végleges formai megoldás.
John Dodd tavaly sajnos elhalálozott, de az autója megmaradt az utókornak. Most ráadásul a Car & Classic aukciós portálon tűnt fel, azaz március 9.-én megpróbálják elárverezni a talán csúnyácska, de gazdag történelmi háttérrel rendelkező kocsit, amiből biztos, hogy nincs még egy a világon.
Nem értem, hogy miért van a cikkben ennyiszer éeírva, hogy csúnya.
Jó, a szép az valóban nem ilyen, de azért egy random francia verdához képest szerintem esztétikus… 😀
Az én szememet egyáltalán nem bántja, viszont különleges.