A legdühösebb cuki autók, egyben

Ahogy belépsz a múzeumba, átverekszed magad a shopon, amit egy nem ennyire felszínen mézesmázos, a felszín alatt elfojtott, hanem egy őszinte és kritikusabb világban inkább hangárnak hívnál, és közben nagyobb kínokat élsz át, ahogy próbálsz nem elcsábulni a poszterek, mille migliás pólók, Chopard órák, matricák és millió egyéb, olykor nem is vészes áron mért kegytárgyak között, szóval ahogy belépsz a múzeumba, s meglátod az autókat, hirtelen arra gondolsz – nahát, ezek milyen kicsik.

Mind apró, az összes, még a hatalmas OM 665 SMM, a tekintélyes, sorhatos, Bristol-féle blokkal szerelt AC Ace és a Maserati A6GCS is. Pedig azok annyival nagyobbak a többinél, mint amikor a Legóból épített városodhoz nem volt elég mecsid gyerekkorodban, ezért néhány porta elé be kellett állítanod egy-egy 1:43-as modellt.

Pedig az emberek nem lettek ennyivel nagyobbak, Magyarországon a férfiak átlagos magassága nem egészen száz év alatt csak hat centit nőtt, 172-ről 178-ra. Egy mai átlagos testalkatú embernek simán el kellene férnie egy olyan autóban, amit egy nem túl magas régi versenyző a húszas években elvezetett. Hm, talán az igények…

De nemcsak ezért kicsik ezek az autók, hanem mert szikárak, mint egy atléta. Nincs rajtuk gyűrődőzóna, deréktájt nem borította őket zsírba az NVH-kényszer súlyos feleslege, nem hordanak akkora kipufogókat, mint amekkora régen egy komplett motorblokk volt. Minden kemény, vékony, célszerű, könnyű – és ha lehet, apró is bennük. Gyönyörű ez a gépészet adta inasság, ez a sallangmentesség, ez az őszinteség, ez a szerény, de mégis dühödt kiállás, amivel ott feszítenek.

És persze nagyon nem szeretném megélni azt se, amikor az olykor nem is túl szerény csúcssebességük közelében hirtelen elém ugrik egy őz az országúton és fékeznem kell, azt pedig végképp nem, amikor az ütközést elkerülendő, egy fának csapódok velük. Hiszen ezekben még egy jóllakottan berepülő döglégy is ki tudja verni az ember szemét.

Ja, valamit valamiért.

Nem készültem sokra, amikor Bresciában a fiúkkal – Pistával, Petivel, Dzsível, no meg, a tiszteletbeli fiúvá avatott Katival – a Nuvolari múzeumot követően, Mantovából visszafelé tartva még bementünk a Mille Miglia múzeumba. Tudtam előre, mert utánaolvastam, hogy néhány lelkes, helyi veterános felesleges, a Milléhez köthető oldtimere porosodik ott. Nyilván majd tíz szomorú, félredobott öreg autó szendereg a hideg falak mellett, de a shopba azért bemegyek, mert a Triumph-ra kell dicsőségmatrica – így én.

Aztán a speedzone-os csapattal beestünk a múzeumhoz – ami eredetileg monostor volt – tartozó kis bárba, ittunk egy sört, ők fáradtak voltak, nekem viszont kellett a matrica, gondoltam, ha olyannak tűnik, de ha tényleg olyannak tűnik, azért megnézem azt a nyomorult tíz autót, hátha lesz köztük két érdekes. De persze – mi tud érdekes lenni olyankor, amikor pár száz méterre onnan a valódi Mille Miglia zajlik, a valódi, működő verdákkal? Mindegy – ha téged érdekelnek az autók, pár lépés mindig belefér még a napodba.

Itt következett a shop, majd az ott bemutatott, dühödt önmegtartóztatás után letévedtem az ingyenesen látogatható alagsori fotó- és MM-történeti kiállításra. A zsebemben volt a céges Osmo Pocket, nem bírtam ki, elővettem, elkezdtem forgatni. Még kicsit álomittasan a melegtől, vonszolósan az imént elfogyasztott sörtől, ólomlábúan a délelőtti Nuvolari múzeumozástól, s nem is vagyok büszke a produkcióra, de mivel akadtak érdekes részek már ott is, viszont nem fotóztam, ezért azt csak a YouTube-ra kikerült mai CsíkZone-videó elején tudod megnézni. Majd jött a kétlaki üzemmód és felébredtem.

Mert Kati közben megvette kettőnknek a jegyet, hiszen látta, hogy ebből úgyis vaskos múzeumlátogatás lesz, akár megvárnak a többiek, akár nem, s így felszerelkezve, a rövid lépcsőn felmentünk a szentélybe. Valami egész másra készültem. Egy hosszú folyosó terült el előttem, kétoldalt végig profi díszletek előtt álló MM-ás autókkal, olyanokkal, amilyenekből kint csak elvétve látni, mert gondolom olyan ritkák, hogy vagy az az egy létezik belőlük, ami itt, a múzeumban áll, vagy mert olyan értékesek, hogy inkább nem gyötrik őket, vagy mert annyira törékenyek és rozogák már, hogy jobbat tesz nekik a pihenés.

Ami a legjobb – a múzeum szinte üres volt, kordonok sehol, mindenhez oda lehetett menni, tapogatni, belenézni, alámászni, amit csak akartál, senki nem szólt rád. Egy csodás órát tölthettem el ezekkel a szent járművekkel, szinte egyedül, beszívhattam az illatot, ami körülöttük gomolygott, makróval fotózhattam a részleteiket.

Merthogy onnantól már nemcsak videóztam – hogy is hagyhattam volna ki ezt, hiszen akkor soha nem tudjátok meg, mennyire érdemes eljönni ide -, hanem fotóztam is, félredobva az eredeti tervemet, hogy valamit készítek erről a facebookra, aztán aki akarja, ott majd megnézi. Nem, ebből CsíkZone-adást kellett csinálnom, videóval, fotókkal, írással. Mert a Mille Miglia múzeum nagyon is megérdemel ennyit, viszont a Speedzone jó eséllyel soha nem forgat majd róla máskor. Mert ha már az első alkalommal sem, akkor… Ugye.

Tessék, itt van minden, alább. A formátum képes-scrollozgatós, de a fotók alatt megkapjátok mindenről, mit kell tudni róla, tehát kicsit eye candy is, fotós lapozós is, cikk is az egész.

Zúgó fejjel itt megpihentem, nem akartam elhinni, mibe toppantam. Félredobott, odakintről már unalomig ismert autók helyett könyékig turkáltam a gyöngyökben és gyémántokban, az agyam kezdte elérni a túlcsordulási szintet. Melegedett a kezemben az Osmo, telt a kártya, édesen ízlelgettem, amint ezt a sok csodát átadhatom nektek, amikor megszólalt a telefonom, Dzsí volt az.

“Csík, most már menni kéne, itt már mindenki rád vár…” – szólt a hangja a bárból, gondolom, már eléggé unták magukat, én viszont életem egy nagy pillanatát éltem meg, amiről eldöntöttem, ha törik, ha szakad, de megosztom veletek. Kicsit örültem is, hogy a végére értem, amikor Kati kibukkant valahonnan oldalról a folyosó végén, s megjegyezte – “Zsolt, láttad, hogy itt még mennyi autó van?”

Akkor pördült meg velem a világ. Először menekülni akartam, aztán rájöttem, nem hagyhatom ott a kincseket. Továbbléptem, s rosszul lettem. Egy kisebb oldalsó folyosón még egyszer ennyi autó állt a falak mentén, s annak a folyosónak a vége is folytatódott… Rohantam, s a teljesség minden igénye nélkül lengettem az Osmót jobbra-balra, hülyeségeket lihegve menet közben a mikrofonba. Aztán elértem a folyosó végét, bekukkantottam az ott induló folytatásba és úgy döntöttem – ahhoz már nincs pofám. Akkorra ugyanis már megint rám csörrentek lentről a kollégák, s mintha türelmetlenséget vettem volna ki a hangjukból… Oké, akkor már csak lefotózom ezt a folyosót. Íme.

És amikor eddig elértem, már rohadtul idegesek voltak a kollégák, futnom kellett, hogy a tettlegességet elkerüljem…

Szerencsére Kati tőlem függetlenül mászkált a múzeumban, s a végén hozzám vágott egy csomó fotót. “Láttad, milyen érdekesen alakultak a sebesség-átlagok az évek során? Lefotóztam neked mindet, hátha jó lesz a cikkedbe” – mondta. Ezeken a táblákon pedig nemcsak az átlagsebességek, de a magasan helyezettek nevei és az autóik is szerepelnek – szerintem jó kis csámcsogni való lesz a cikk levezetéseként. Mellékelem.