Egy szívünknek oly kedves sajtóközleményt adott ki az Opel tegnap, melyet visszaolvasva autós-kalandos életünk emlékezetes napjai ugrottak be, melyek örökre megmaradnak és melyekhez nem csak Csikóssal közös munkánk, hanem fantasztikus esti beszélgetések, emlékezetes borozások és veterános titkok tucatjai kapcsolódnak. És két, százéves autó csodája.
Keller László és Kisapáti József, valamint családjuk, mi, a kísérőstáb és Dános András, a hazai PR-szakma és az Opel matadorja kollégáival (nem mellesleg remek cimboránk) felkerekedtünk, hogy elkísérjük az akkor 100 éves, 1600 köbcentis és 16 lóerős Opel Torpedót és a 99 éves, 1400-as, 14 lóerős Opel Puppchent egy ötnapos, több mint 1000 kilométeres útra. Végig a Duna-mentén, fantasztikusan szép helyeken éjszakázva, a végén pedig Rüsselsheimbe begurulva, a régi Opel-gyár téglaépületei előtti fotózás alatt learatva a bámészkodók és a helyi média elismerését.
Összesen tán tízen voltunk, rengeteget kellett rögtönöznünk, félig legális és teljesen illegális módon készült fahrt-képekkel, zötyögéssel, esti öregautó-garazsírozással, és nekünk a végén ott volt a hab a tortán: az Opel gyári múzeumának csodái, amelyekből tetszés szerint válogathattunk Csikóssal. És bizony így történt, hogy kipróbáltuk Röhrl Asconáját (nem olyat, hanem AZT), Bitter CD-t, pazar, V8-as Diplomatot és alig 35 ezret futott, sorhatos Commodore C-t, amit napokig használhattunk egy B Rekorddal egyetemben… Ah, isteni volt.
És már ennek is tíz éve, pedig már akkor is régen rágtuk az autós újságírás hol édes, hol keserű, de mindenképpen élvezetes keféjét. Irgalmatlan jó barátságok köttettek, remek emlék, mindkettőnk polcán díszhelyet foglalnak el az emlékplakettek. És a vicc – a filmet egy számunkra akkor ismeretlen srác, Véner Miklós vágta – igen, ő a mi speedzone-os Mikánk, akivel ma megint együtt dolgozunk.
És a két öreg autó? Az utat csont nélkül hozták és köszönik: pöfögnek a mai napig.
