Örményország? Ja, ott leborultam egy vulkánról

hirdetés

Közben rájöttem, hogy megoldható a távmunka, mert a legtöbb országban simán hozzájutsz internethez, mert elég, ha veszel egy SIM-kártyát a határon, amikor belépsz. Azt is megtudtam, hogy igazából tök olcsón tudsz élni, közlekedni (hiszen a benzin jellemzően sokkal olcsóbb mindenütt, mint nálunk, Európában), ezért elkezdtem egy sokkal nagyobb tervet szövögetni. Körbe akartam autózni a Földet, Törökországon, Azerbajdzsánon, Iránon, Pakisztánon át, tovább, keletre. Oké, nyilván, ahol muszáj, kompra tettem volna az autót, de mivel régóta szállítmányozással foglalkozom, épp nekem semmiből sem állt volna megszervezni, hogy mondjuk, Szingapúrban elhelyezzem az autót egy Los Angelesbe induló konténerben.

Tehát elkezdtem fejben felépíteni a tervet.

Tudtam, hogy az egyik legkeményebb dió az iráni/pakisztáni vízum megszerzése lesz, ezért azt sebtében megigényeltem. Jól sejtettem – hónapokig tartott, mire megkaptam a három hónapos beutazási engedélyt – ennyit adnak maximum.

Kellett egy autó, s mivel a menetkész jármű előállítására volt összesen 3-4 millió forintom, egy Land Cruiser vagy Hilux szóba se jöhetett, mert abban az esetben már csak az autó felemésztette volna az összes pénzemet. Ha viszont nem tudok tökéletesen megbízhatót venni, okosnak tűnt olyat választanom, ami legalább szerelhető és olcsó. Így lyukadtam ki az első szériás, 300 TD-motoros Land Rover Discovery-nél. Elég sokáig kutattam, mert mára ezek borzalmas kotvadékok lettek, legalább is azok, amik a magyar használtpiacon feltűnnek. Aztán tök véletlenül lett egy horgász-autóm – igen, előtte arra használta a tulaja. Kétszáz-kevésezer kilométerrel, itt-ott már kissé csipásan, de alapvetően jó mechanikai egészségben. Nekiláthattam a készülődésnek.

A Discovery-n erősebbekre és magasabbakra cseréltem a rugókat, poliszilenteket tettem be, hogy stabilabb legyen, bement egy új kuplungszerkezet, felújítottam a hengerfejet, kapott egy szinte teljes új fékrendszert, tárcsákat, egyebeket. Bekészítettem pár alkatrészt – a néhány ismert gyenge ponton túl úgyse tudod előre, mi döglik majd be, s ezzel technikailag késznek nyilvánítottam a járművet.

A berendezést egy asztalos barátommal készítettük, megszüntetve a második üléssort. A hűtő például előnyös, ha az utastér irányába fordul, mert úgy vezetés közben is ki tudsz venni hideg italt belőle, s ha táborozol, nem lesz akkora ingerenciád állandóan nyitogatni, ami amúgy meg energiapazarlás. Természetesen volt nálam gáz, a tetőre tettem egy kis napelemet is, de csak egy 90 wattos modult, ami erősen visszafogott áramhasználat mellett arra volt elég, hogy egy hetet tudjak eltölteni a motor beindítása nélkül, szép időben. Amúgy az autóban két, hatalmas akku volt, az egyik alapvetően csak a plusz fogyasztóknak. Felszereltem még egy 4G-s wifi-erősítőt is, aminek alapján később kémnek is néztek, s azzal gyanúsítottak meg, hogy közvetlen műhold-összeköttetésem van mindenféle titkosszolgálatokhoz…

De általában nem az a legnagyobb bajod, hogy elfogy az áramod. A vízhiány sokkal hamarabb jelentkezik, viszont bárhol könnyen fel tudod tölteni a kannákat. Ezért nem is vittem magammal nagy tartalékot, 40 literem volt összesen. Azt ittam, azzal főztem, abból zuhanyoztam, természetesen csak hideg vízzel. Hogy honnan volt mindig tiszta ivóvizem? Ehhez vettem egy kanadai hadsereg által használt ivóvíz-marmonkannát, amelyben hatalmas, 99 százalékos bakteriológiai szűrőképességű betét volt. Azt út során soha nem volt problémám a vízzel. Lakni a kocsi tetejére tett, kinyitható sátorban tudtam, ami egyszerre tudott munkahely, rovarok elleni búvóhely és alvóhely lenni. Minden tételt megfontoltam, de a végén így is három tonna lett a vonuló tömegem. Biztosítást nem kötöttem, mert nem is tudtam volna, gyógyszerből pedig csak a legfontosabbakat vittem.

Lehet sok rosszat mondani a Land Roverekre, de tény, hogy 55 ezer kilométer és rettentő sok megpróbáltatás után ez az eleve bő kétszázezret futott autó alig produkált hibákat, pedig oka lett volna rá. Az ablakemelő egyszer bedöglött, egyszer eldurrant egy turbócső (sima gumicső, a két végén bilincsekkel, nem nagy ügy), kardánkeresztből fogyott a legtöbb. Ja, és egyszer cseréltem kuplungot is. Ennyi történt vele, leszámítva a felborulásomból adódó plusz hibákat. Persze most azért már nehéz lenne eladni újnak. De talán autónak is.

Bemelegítésképpen, 2019-ben áprilisában egy ismerősöm Mazda 626-osával tettünk egy Irak-Jordánia-Palesztina-Törökország kört, néhány hét alatt– akkor kezdtem érezni, hogy egy jóval terepképesebb és jobban berendezett Land Roverrel nekem is menni fog a túra. Igaz, én nem csak ilyen ötezer kilométer táji utazást vizionáltam, hanem körbe az egész golyón. Húztam is egy vonalat a betonba a garázs padlóján, amit elindulásom után a másik irányból kellett legközelebb elérnem. Hogy ez nem jött eddig össze, arról a koronavírus tehet, de történt azért a másfél év alatt egy s más.

2019. május elsején hagytam el Szolnokot. Gyorsan lekavartam Montenegróba, onnan át az albán tengerpartra. Itt érdemes hozzátennem, hogy ha jót akarsz vezetni és szépet látni, az arrafelé vezető Trans-European Trail Balkánon található szakaszai tökéletesek erre. Amúgy Albániában történt az első említésre méltó incidens az út során.

Hátul sütögettem épp az autó mögött, amikor egy fiatal srác odajött hozzám és kért egy cigit. Az ilyen mindig gyanús az embernek, ezért nem is lepett meg, amikor a cigije meggyújtása után kést rántott rám és tíz eurót követelt. Mondtam neki, nálam itt hátul nincs pénz, ezért előresétáltunk a vezetőüléshez, ahol mindig tartok kis címleteket fizetni az apró felmerülő tételeket. Kilenc évig kyokushin karatéztam, tudtam, hogy ha egy pillanatra leveszi a tekintetét a szememről, hatástalanítani tudom. De konokul figyelt. Végül csak nyújtottam neki a tízeurós bankjegyet – mondtam, vedd el, s erre a kezemben tartott pénzre pillantott. Vesztére. Egy pillanat múlva a földön hevert, ájultan. Gyorsan összepakoltam, elhúztam onnan.

Albániából leautóztam a görög tengerparton, tovább, megnéztem a Meteorákat, majd beléptem Törökországba. Isztambulban már számtalanszor jártam, a várost szeretem, bár már kicsit unom, de egy ekkora és nehézkes autóval kifejezetten kellemetlennek találom, ezért kihagytam, és Canakkalénál átkompoltam. Onnan lezúztam Izmir, Pamukkale, Mugla, Fethiye irányába…

Siettem egy helyre, ahol 2013-ban már eltöltöttem három hónapot a workaway.info útmutatásai után menve, amit itt és most csak Édenkertnek fogok nevezni, mert nem szeretném, ha sokan megtalálnák és elárasztanák. Ez egy szűk völgy, amiben a narancsfák között fa bungalók húzódnak meg. A tengerpart irányába egy patak csörgedezik, elhagyatott ókori romok között.

Még nem mondtam talán, de az egész túrát arra fűztem fel, hogy minél többet lássak a természeti szépségekből, azokból a dolgokból, amiket lehet, hogy most tudunk megnézni utoljára, mert, ahogy változik a klíma és általában véve a világ, ezek sorra tűnnek el a szemünk elől. Édenkert pedig olyan, mint a neve, ahogy a Paradicsomot elképzeli az ember. Nem akarom részletezni, de kevés hasonló lehet a kontinensen. Addig rohantam, aztán ott elvoltam egy jó darabig, ami a túraleírás szempontjából eseménytelen napokkal volt teli, nekem viszont nagyon fontos volt. Át kellet állnom fejben és lélekben a rohanó európai életről az utazás ritmusára és az nem két perc.

A workaway.info kapcsán még csak pedzegettem a sztori elején, de most megerősítem – nem nyaralni voltam az úton, pénzt égetni, hanem az egész túrát végigdolgoztam. Irodám a kocsi mellett működött egy szál laptopon át, ahol épp megálltam – a szállítmányozási iparág, pláne, ha Amerikából foglalkoztatnak valakit, nem ismeri az időzónákat, a hajók beérkezésének és indulásának idejével jó előre lehet számolni.

Nem csak henyéléssel töltöttem hát az időmet, de a meló azért nem is szólt bele a terveimbe, s közben is kerestem pénzt. Annyit, hogy a végén összeadtam – az egész út, összesen, autóval, felkészüléssel és mindennel együtt cirka 15 000 eurót emésztett fel. Ebbe mondjuk, belejátszott, hogy az országok, ahol jártam, nagyon olcsók, például Iránban három euróért tele tudtam tölteni a Discovery 90 literes tankját, már azokon a helyeken, ahol egyáltalán elfogadták a pénzt, mert a vendégkultusz nagyon erős. Az étkezés meg tényleg fillérekbe került, pláne úgy, hogy többnyire magamra főztem.

A legjobb helyről is mehetnékje lesz az embernek, ha van alatta egy világjárásra felkészített Land Rover. Néhány hét édenkertezés után felszálltam a Taşucu-Girne (török Ciprus) kompra. Pár nap alatt bejártam a sziget nagy részét – a török és a görög oldalt is -, de itt vannak ám azért hegyek, a hegyekben nagyon könnyű tönkrevágni a kuplungot, amire nem készültem, hiszen indulás előtt tettünk be újat. De ott, egy ponton túl az autó bizonyos fordulaton mocskosul rázni kezdett.  Amíg az egyáltalán mozgásképes volt, jobbnak láttam visszatérni a török anyaországba, ahol nagyobb esélyét láttam, hogy találok Land Rover-képes szerelőt.

A legközelebbi nagyvárosba, Antaljába igyekeztem, oda este öt körül estem be. A török városok külső részein – még talán jobban, mint másutt – specializált negyedekbe szerveződnek a különféle iparok űzői. Hamar meglett az autós terület, azon belül kis kutatással találtam is egy Land Rover-táblát. Követtem, még nyitva volt a szerviz, mondom az embernek – „debriacs problem var” (baj van a kuplunggal), csak annyit kérdezett, milyet szeretnék bele, LUK, vagy Valeo szerkezetet? Aztán elküldte érte a futár fiúját, aki pironkodva tért vissza egy Valeo szettel, mert LUK nem volt – hát tényleg óriási probléma.

Az ember nekilátott, este fél kilencre kész lett az autó, talán, ha két és fél órát voltam ott. Az egészért – alkatrészekkel együtt – kért 25 ezer forintnyi lírát. Itthon csak a szerkezetet dupla ennyiért vettem… És itt talán kezded megérteni, miről beszélek, amikor azt mondom, arrafelé olcsóság van.

Már hibátlan Discovery-mmel tovább hajtottam Kappadókiára – tudod, az a híres hely, ami mindig felbukkan Instagramon meg turisztikai brosúrákban meg a Pinteresten, ahol hőlégballonozni szoktak a fura, süveg formájú, kopár hegyek között, meg ahol bronzkori otthonokat vájtak a sziklákba, szóval érdemes megnézni -, onnan pedig behajtottam a Nemrut vulkánhoz, hogy az inaktív kráterében töltsek egy éjszakát az ott található tó partján. És onnét tovább Nahicsevánba.

Ez egy hivatalosan nem létező állam – egyébként azerbajdzsáni exklávé-, amely leszakadt az anyaországról, amúgy meg háborúban áll Örményországgal, Iránnal pedig nincs jóban, ezért oda csak Törökország felől lehet be-, és kimenni. Mivel nem sokan hallottak erről az autonóm köztársaságról ezért feltételezhetően nem is sokan jártak ott. Gondoltam, megnézem.

Mellesleg itt van az a hegy, amelyiken a helyiek szerint legnagyobb valószínűség szerint fennakadt Noé bárkája, de nekem valami egész más vált érdekessé, ahogy arrafelé kószáltam. Mert mit keresnek ott Grúzia irányába menetelő iráni olajszállító tankerek? Nem egy, hanem konvojszám hemzsegnek. Nekem, mint szállítmányozónak, aki rálát a hivatalos kereskedelmi útvonalak működésére, különösen szúrta a szemem. Hiszen úgy tudom, hogy Irán ellen nemzetközi olaj-, illetve kereskedelmi embargó van, amit úgy hittem, be szokás tartani…

Az átlagos magyar megyényi méretű Nahicsevánra bőven elég volt az a pár nap, visszatértem hát Törökországba és megállás nélkül zúztam fel, északra, Grúziába. Itt azért már kemény a terep, a hegyek 3500 méteresek, a hágók is 2000 méteren vezetnek, amúgy gyönyörű minden. Igyekeztem kerülni a kiépített utakat, inkább hegyi utakon közlekedtem.

Épp az egyik ilyenen ereszkedtem le Lujzával, amikor belebotlottam egy lerohadt Volkswagen T3-asba. Hippiké volt, szerelték is, meg nem is, tudod, amolyan minden mindegy hozzáállással, közben valamit sütögettek is tűzön. Némi egyeztetés majd szedelődzködés után felhúztam őket a hegy tetejére, megmutattam nekik térképen, hogy ideális a pozíciójuk, mert onnan már csak lefelé vezet az út, tehát, ha szerelőhöz szeretnének eljutni, már csak le kell gurulniuk és a közeli városban találják magukat. Aztán egy éjszakát letáboroztam velük – amúgy lett itt egy-két ismerősöm, akikkel a későbbiek során újra meg újra összefutottunk.

Éjszaka nagy bulit csaptunk, én is rendesen elraktam magam, de azért még az egyik leghasználhatóbb állapotú példány maradtam a társaságban. Egy ponton kicsit otthagytam a bulit, kiszellőztetni a fejem, s a közeli patakban megláttam valamit. Azaz valakit. Az egyik hippi volt, egy iráni srác, Ali, valami varázsgombát talált és erősen túltolta magát vele. Elalélva, hanyatt feküdt az alig pár fokos, jéghideg vízben, szinte csak az arca volt a felszín felett, már kék volt, mire kirángattam, csoda, hogy meg nem fulladt. Incidensek mindenütt akadnak – én jobbnak láttam nyugovóra térni.

Némi barangolás után Kutaiszibe jutottam, ahonnan viszont haza kellett repülnöm, mert az egyik legjobb barátomnak volt itthon az esküvője. Hivatalos, őrzött parkolót nem találtam, de összeismerkedtem egy rendőrrel, aki azt mondta, letehetem Lujzát a rendőrség udvarán arra a pár hétre.

Közbeszúrás – Lujza azért lett az autó neve, mert amikor megvettem a Discovery-t, az eladó kislánya teljesen kétségbeesett, hogy elkerül tőlük. Zokogott, vigasztalhatatlan volt percekig, aztán, amikor már úgy nézett ki, hogy megnyugszik, a lelkemre kötött egy dolgot – „Az autó neve az, hogy Lujza, ugye megígérem, hogy én is így fogom szólítani?” Megígértem neki. Akkor Lujza maradt ő.

Szóval beparkoltam a rendőrség udvarára, mire kijött az ügyeletes és kijelentette, hogy ott aztán nem hagyhatom, nemhogy három hétre, de három órára se. Viszont az én rendőröm állta a szavát – ha már nem tudott helyet biztosítani a munkahelyén, adott egy biztos parkolót otthon, a saját udvarában.

Volt elég dolgom, mert így, a XXI. században hiába működik olajozottan a távmunka intézménye, az egyéb teendők sajnos nagyon is valósan megkövetelik az ember élő jelenlétét. Amikor visszatértem Grúziába, pontosabban Kutaiszibe, Lujza úgy várt, ahogy otthagytam – beleértve a „cu cu nemte” kurd népdalrészletet a hátsó lökhárítóján, ami még az Édenkertben került fel rá.

Kutaisziből jó nagy kerülővel Tbiliszibe, a fővárosba autóztam. Nem akartam rohanni, mert az észak-grúz hegyek egyszerűen elképesztőek. Európában mi magasnak gondoljuk az Alpokat, de nálunk a legmagasabb hegy a Mont Blanc, ami 4809 méteres. Ezek itt jóval nyúlánkabbak, van köztük egy csomó ötezer méter feletti, a legmagasabb pedig az Elbrusz, ami 5642 méteres. Lenyűgözőek, csodálatosak, heteket el lehet tölteni köztük. Én végül az egyiket, a Katsbeget meg is másztam, igaz, az csak 5054 méteres. Oxigénpalack nélkül az is éppen elég nehéz volt, próbáld ki egyszer.

Tbilisziben pedig még mindig hirdették azt a gyönyörű Volga M-21-est, amit valamelyik korábbi utamon már megnéztem. Egy nagyjából eredetiben megmaradt, rozsdamentes autót kell elképzelni, amit kicsit oroszosan – grúzosan, ha jobban tetszik, mert a módszerek hasonlók – felújítgattak, de időt nem kímélve, mindig eredeti alkatrészekkel. A díszléctrollok bőven találnának rajta fogást, de az is biztos, hogy nem sok, ilyen jó állapotban fennmaradt gömbölyű Volga van már a poszt-szovjet térségben, hiszen a szépek már szinte mind restauráltak. Csorgott rá a nyálam, még pénzem is lett volna rá – 5000 dollárért adták -, de nem vehettem meg, mert előttem volt még (akkor azt hittem) a Föld megkerülése. Fájó szívvel otthagytam.

Ha már egyszer Grúziában jártam, átmentem Abháziába is. Ez is egy olyan autonóm köztársaság, amit a világ nagy része Grúzia egyik területeként ismer el, annak ellenére, hogy orosz „segítséggel” függetlenedtek, amúgy a Fekete-tenger keleti partjának jókora hányadát elfoglalja. Én oda egyvalamiért mentem – Abháziában van a világ legmélyebb hegyi barlangja, a Krubera.

Nos, itt ütköztem bele egy apró problémába, mert a grúzok felől volt ugyan vízumom, de azt az oroszok nem ismerik el, akik viszont a határt ellenőrzik. Én azért zergeként megpróbáltam átvágni a hegyeken. Egyszer csak előkerült néhány részeg katona, természetesen éles fegyverrel. Megállítottak. Mit keresek errefelé. Jött a parancsnok, ő volt a legrészegebb, beszélni, a lábán állni is alig tudott.

Kérték a vízumomat, elindultam a kocsi hátulja felé, természetesen nem a vízumért (mert az eleve nálam volt), hanem egy üveg pálinkáért, amit az esküvőről hoztam vissza magammal. Meglátták, egyből haverok lettünk, ittunk egy-két kört, s máris nem volt fontos az útlevél. Aztán közölték velem, hogy az én vízumom számukra szart se ér, menjek csak szépen vissza Grúziába. Akkor ennyit Abháziáról.

Tovább, tovább, jöjjön Azerbajdzsán. Kilenc napot töltöttem ott – nem volt nagy élmény. Egy szörnyű diktatúra, borzalmas a nyomor, óriási a személyi kultusz, mindenki a velejéig korrupt, a rendőr odajön hozzád, úgy, hogy semmit se csináltál és elkezd veled üvöltözni, hogy azonnal megbüntet 600 dollárra… Forgott a gyomrom néha.

Rendben van, Baku, a főváros belvárosa szép, de az is csak egy olyan kirakat, mint amilyenek a diktatúrában megnyomorított országok nagyobb városai szoktak lenni. Emitt gyönyörű, végtelen pénzből felújított részek, egy kicsit odébb lépsz, egy hangyányit letérsz a turistafotókon látható idill határvonaláról, és ott a borzalmas lepattantság, öt centire a pompától.

Pedig lenne itt érdekes látnivaló bőven. Maga Baku is izgalmas, amely egy Kaszpi-tengerbe nyúló félszigeten terül el, de természeti érdekességek is lennének szép számmal. Iszapvulkánok, kiszáradt sós tavak, hasonlók. Itt lehet megnézni, megkóstolni és kipróbálni – igen, mindet egyszerre – az égő ivóvizet. Hogyan működik? A kútból éghető gáz tolja fel a vizet, azt a gázt meg lehet gyújtani – én a cigimet is arról gyújtottam meg – alatta a víz viszont tiszta és fogyasztható. Egészen elképesztő élmény.

De itt, Azerbajdzsánban ért a következő, igazán kellemetlen élmény is. A Ganja nevű város környékén jártam, késő délutánra járt az idő, gondoltam, szálláshelyet keresek, s egy dombokkal körül zárt terület pont alkalmasnak tűnt erre. Tábort állítottam, besötétedett, amikor egyszer csak felvillant egy fényszórópár, majd még egy, majd még egy csomó. Katonák és rendőrök gyűrűjében találtam magam ismét.

Pont a bátyámmal beszélgettem telefonon. A telefont nem tettem le, csak leraktam, mert addigra már tudtam, hogy innentől bármi következhet. Körülvettek, kérdezősködtek, összepakoltatták velem a tábort, akkor vették észre, hogy még hívásban van a telefonom, jött a felháborodás.  Bekísértek a rendőrségre. Kiderült: egy hatalmas katonai objektum mellett készültem átaludni az éjszakát. A Lujzán pedig ott volt a 4G-s wifi-erősítő, amit ők műholdas kommunikációs eszköznek néztek. Az útlevelemben pedig nem is egy, hanem több grúz pecsét is volt addigra, hiszen nem sokkal előtte ki-be jártam a határon, de jártam arra korábbi utak során is.

Akkor vált csak igazán feszültté a hangulat, amikor megtalálták a drónomat. Ez felbőszítette őket, kémkedéssel vádoltak. Negyvennyolc órán át tartottak fogságban. Nem volt durva a vallatás, csak egy-két pofon csattant el, átkutatták az összes cuccom (laptop, telefon, drón memóriája). Inkább ordibáltak velem, de annál sokkal szörnyűbb volt, hogy nem hagytak aludni. Csak azért volt kivételesen kellemetlen, mert amikor tábort akartam verni az erdőben, már akkor is rettentő fáradt voltam.

Pokoli élményként maradt meg, de túléltem, inkább téptem vissza Grúziába. Akkor, már visszafelé a grúz hegyekben kezdett végre elkapni az utazás lendülete, manapság erre szokták azt mondani – flow-ja. Itt kezdtem utazóvá válni – amikor az ember már csak megy, megy, leszakadva a szálakról, amelyek az eddig ismert valósághoz kötik és egy új világ nyílik ki.

Miközben épp élvezni kezdtem az új élményt, a grúz hegyekben magyar autóba botlottam. Egy világos Shatili Trabant 1.1-esbe. Szürreális volt, ahogy felbukkant velem szemben, a kanyargós úton. Kiderült, Vadász Zsolt az, alias, Csonti, aki ezzel az autóval járja a világot, lényegében ez az élete, korábban már Afrikát is körbemozogta a sokat látott Trabival. Összehaverkodtunk, és egy diplomáciai rendezvény keretei közt megkoszorúztuk Zichy Mihály festő Tbilisziben álló szobrát. A festő kiemelten fontos a grúzok számára, ő örökítette meg a grúz történelem sok fontos pillanatát. Mi meg Zsolttal azóta is tartjuk a kapcsolatot.

Hajtottam tovább Örményország felé. Varázslatos volt a táj. Ókori romok, monostorok mindenhol, akad ott természeti látnivaló is bőven. Durván két hetet barangoltam Észak-Örményországban, majd dél felé vettem az irányt hegyi Karabahba (Nagorno-Karabah), ami szintén egy de facto autonóm köztársaság. A világ államai közül csupán néhány ismeri el a létezését, a mi térképeinken például Azerbajdzsán területeként jelölik.

Stepanakertben, a fővárosban összeismerkedtem egy idős, hard-core, utazó házaspárral, akik meghívtak valami buliba a megérkezésem estéjén. Úgy mondták, naaaagy buli lesz. Hát az volt. Karabah nagyjából összes ismert embere ott landolt, egyik pillanatban még a házaspárral dumáltam, másik percben egy csillagokkal teleszórt váll-lapos, idős, díszegyenruhás főtiszttel vedeltük a vodkát, aki nemrég még az ott zajló harcokat kommandírozta. Fura egy helyzet volt, annyi szent.

Amúgy Karabah nem túl látványos hely, vagyis ha neked mondjuk, az lenne, hozzánk sokkal közelebb akkor is megkapnád pontosan azt a tájat, ugyanis hajszálpontosan Bosznia mása. Nem is maradtam csak néhány napot a szintén zsebkendő méretű, virtuális országban.

Örményország középső vidékén jártam, amikor begyulladt a szemem. Ebben pedig volt még egy csavar: kontaktlencsét hordok, gyulladt szembe pedig nem tudsz lencsét tenni, ezért két napot le kellett táboroznom az Orbelian karavánszeráj emlékműve közelében és semmittevéssel töltenem az időt, amíg meg nem gyógyul kicsit a szemem. Képzelheted, hogy az ingerszegény két nap után mennyire mehetnékem volt már tovább.

Azt tudtam, hogy a közelben van valahol egy vulkán, a tetején tóval és egy monostorral, azt nagyon meg szerettem volna még nézni, mielőtt továbbhaladok délnek. Kavicsos és meredek volt a kaptató, a jobb első keréken elment a tapadás, kicsit kitért az autó a merőlegesből, hátragurult, a bal hátsó kereke elakadt egy vályúban, s egy pillanat alatt fel is borult és egyet-kettőt fordult a hosszanti tengelye körül. Hatalmas mákom volt, hogy megállt, és nem szaltóztam le egészen az aljáig. Teljesen váratlanul történt minden, mert azért nem volt olyan nehéz terep, amivel nem boldogulok el bármikor, csak minden a határon volt, s épp összejött a baj, rosszul mértem fel a helyzetet. Hibáztam. Kijárt már a pofon.

Amikor minden megnyugodott, gyorsan áramtalanítottam. Minden kiömlött, a hűtő tartalma szerteszét, az utastéri motyók szétszóródva. Az autó a jobb oldalán állt meg, én meg az anyósülés lábterében hevertem. Megtapogattam magam, van-e komoly baj, majd kikászálódtam az oldalablakon át, kicsit bevertem a fejem, szédültem és a forgóm környékén felszakadt a bőr. Kellett egy cigi. Oké, visszamásztam érte a roncsba, és naná, hogy nem találtam sehol. Amikor az autó oldaláról ismét a talajra ugrottam, a nadrágom beakadt, s ráestem a lábamra. Na, az volt a legkellemetlenebb, pláne mert a kietlen sztyeppe közepén voltam és hosszú séta várt rám. Kinéztem az irányt, vettem magamhoz vizet, és elindultam arra, amerre embereket gyanítottam. Két és fél óra múlva értem oda, ahol már hallottam egy traktor zúgását.

Egy bácsika épp szántott, mutogattam neki a képet a felborult autóról, magyaráztam, hogy igen, az az én kocsim és hogy vissza kéne menni, lábra tenni, kellene komoly segítség, valami, amin van kötél és nagy és nehéz. Rendes volt a bácsi, mondta, eljön, a trakesszal, visszaborítjuk az autót, mire mutogattam, hogy az ő traktora talán, ha megvan hat tonna, az én autóm alsó hangon három – nem jön ki a matek. Ha vissza is áll a kerekeire, a következő pillanatban simán lerántja őt traktorostól a meredek lejtőn.

Telefonálgatni kezdett, aztán bólintott, megvan a megoldás. Kihívott egy katonai csapatot egy Kamazzal. Odazötykölődtünk Lujzához, amely a napsütésben döglődő lóként hevert az oldalán. Rákötöztük a drótkötelet, egy rántás és visszaállt a lábára, kerékkel azonnal bele, a mély árokba. Abból még egy Land Rover se jön ki magától. Tehát áttették a kötelet, s amikor az autó moccanni sem akart, elkezdték nekifutásból rángatni. Én ott integettem és ordítottam, hogy ne, ne, ne tegyék, mert el fog pattanni a drót… Akkor elpattant.

Csak sajnos addigra Lujza már kinn volt az árokból, lendületből átugrotta a vályút és csak az utána maradt porfelhőt láttuk. Mondtam már, hogy pokoli meredek volt a hegyoldal? A távolban, odalent lassan elült a por. Hihetetlen, de a kocsi nem borult fel, pedig lelki szemeimmel már a széttrancsírozott romjait láttam.

De nem, ott ácsorgott, peckesen a kerekein. GépjárműRE! Lerobogtunk, kinyitom az elejét, megnézni, hány százaléka ép a gépészetnek, majd járom körbe az autót, hogy mégis, mi maradt belőle hátrafelé – a jobb oldala azért elég rendesen odalett – ekkor meghallom, hogy valamit matatnak a vezetőfülkében. Épp üvöltenék, hogy nehogy megpróbálják indítani, de már hallom, hogy katt, csatt… Hát persze, hogy megpróbálták, hát persze, hogy tele voltak a hengerek olajjal, arra indítózott rá valamelyik szerencsétlen. Azaz én voltam a szerencsétlen, de ez csak később derült ki.

Miután újdonsült örmény barátaim módszeresen megpróbálták eltenni Lujzát láb alól, inkább megint kötélre vettük, behúztak a legközelebbi város, Madina egy erős túlzással hotelnek nevezett intézményéhez, s ott olyan lendülettel rántottak fel egy útban levő padkára, hogy azonmód ki is tört a jobb első kormányösszekötő gömbcsuklója.

Szép meló volt elszenvedni az autót egy helyi szerelőhöz, aki a csuklót amúgy jól meghegesztette, az később tartott is, csak a motornak ne állt volna neki. Mert odáig ugyan eljutott, hogy kipréselje a hengerekből a motorolajat, mire a főtengely könnyen átforgott, kitakarított ezt-azt, de arra nem gondolt, hogy a turbó csöve is tele van motorolajjal. Ő is beindította.

Klasszikus eset, láttunk ilyet a YouTube-on számtalan új BMW-vel, még Audikkal és egyebekkel is, amikor a motor felkapja a turbóból jövő olajat, beröffen, az üzemanyag-ellátó rendszerből érkező (és a gázpedállal szabályozott mennyiségben áramló) gázolaj mellett kap még először egy kis, majd mind több motorolajat is, amit éppolyan szívesen fogyaszt. Ettől elkezd hirtelen felpörögni, s ilyenkor szokott az történni, hogy a motor maximális fordulat fölött bömbölve, néhány perc alatt besül. Rosszabb esetben még valami ki is gyullad, s akkor az autó is leég.

Ez a forgatókönyv egy pillanat alatt átvillant az agyamon, s miközben mindenki hátrálni kezdett a vészes hangon bömbölő, ködösítő üzemmódban működő T-72-esként füstölgő jószágtól, én rávetettem magam a turbó hengerfej felé tartó nyomócsövére, két kézzel megmarkoltam azt, és a szó szoros értelmében megfojtottam a motort. Arra gondoltam – ha bármi kis baja volt eddig, az mostantól már nagy baj lesz.

Az esetből okulva, a jóemberrel együtt kitakarítottuk a teljes szívórendszert is, majd, miután összeraktunk mindent, jöhetett végre egy óvatos indítási próba. Hihetetlen, de beindult. Ami kevésbé hihetetlen – fura hangok érkeztek odabentről, hátul jött a turbóból az olaj, dőlt a füst is a kipufogón át. Valami itt rendesen megnyekkent. Csak engem akkor már rémesen sürgetett az idő. Alig volt pár napom arra, hogy elérjem az iráni határt, mert járt le a kínkeservesen megszerzett vízumom, amelyen meghatározott dátum mutatja a belépés utolsó lehetséges napját.

Azt tudtam, hogy ha már egyszer bent leszek az országban, ott még háromszor egy hónapra meg tudom újítani az okmányt, de ehhez át kellett lépnem a határt, s csak reménykedni mertem benne, hogy az autó még Iránban is helytáll, ha bejutottam. Majd ha elérünk a falig, gondolkozunk-elvet követve nyakamba vettem a hegyeket.

Háromszáz kilométerre volt onnan az iráni határ, köztünk és közte meredek hegyek. A turbóját, lóerőit és newtonmétereit teljesen elvesztett motor kétségbeesetten vonszolta a ráakasztott három tonnát, a kaptatókon kettes felezőben vánszorogtam át, de sík terepen (már amennyi volt) se nagyon tudtam sokkal feljebb kapcsolni. Utólag kiszámoltam a cirka 900 kilométerre vetített, nagyjábóli átlagsebességemet – 30-35 km/h-ra jött ki. Sík terepen volt, hogy belenyaltam a 70-be is.

Hogyhogy kilencszáz? Nem háromszáz a határig? De. Csakhogy én a határhoz közel érve már éreztem, az autó nem fogja bírni Iránt. Nem tehettem meg, hogy a temérdek felszereléssel lerohadok egy teljesen ismeretlen országban, ami aztán tényleg más vidék, mint azok, amikben addig jártam. Hülyeség lett volna belépnem, néha még én is belátom az ilyesmit. Legalább a turbót rendbe kell tennem az autón, ahhoz viszont alkatrész kell, ami az embargókkal sújtott Iránban nyilván sokkal keményebb dió lenne, mint visszafelé, valamelyik ex-szovjet köztársaságban.

Kvázi a határ, azaz Meghri mellől fordultam vissza és tettem meg ellenkező irányba a már bejárt háromszáz kilométert, majd utána még háromszázat Jerevánig. Jerevánba érve azonban idegenül éreztem magamat, nem tudtam szóba elegyedni senkivel. Vannak azért pillanatok, amikor az ember rémesen elveszettnek érzi magát, nekem ott, az egy rémséges mélypont volt.

Lejárt a pokoli nehézségek és szerencse hátán megszerzett iráni vízumom, ami elengedhetetlen lett volna a továbbjutáshoz. A Discovery érezhetően az utolsókat rúgta alattam. Egy idegen országban voltam, amellyel nem tudtam kapcsolatot teremteni. Valahonnét alkatrészeket kellett volna szereznem, aztán megint csak valahogy össze is kellett volna foltoznom Lujzát. És még az egyik kerék féltengelyvédő kupakja is leesett a hegyekben, dőlt a zsír a hajtásból. Próbáltam ugyan dróttal és nejlonnal letömíteni, de az kábé annyit ért, mint halottnak a rúzs. Az az egy probléma is rövidesen megálljt parancsolt volna az akciónak.

Ott volt az út vége.

Álldogálok a jereváni forgalomban, mindenféle hozzávetőleges terv nélkül, amikor egyszer csak magyar szót hallok – „jó napot kívánok!” Egy taxis volt, aki a rendszámomról beazonosította, honnét jöttem. Kiderült, Magyarországon, a nagykőrösi laktanyában volt katona még az átkosban. Ő lett a jereváni kontaktom. Elvitt az egyik cimborájához, aki Szíriában bányagépeket szerelt, de hazamenekült a háború elől, csak úgy hívta, szuper Maestro. Az autó még valahogy elvonszolta magát odáig. A bácsi meghallgatta a motort, ingatta a fejét és kimondta, amitől tartottam – motorgenerál.

Ha egyetlen a kontakt, akkor azt kell használni – Lujzát Super Maestrónál hagytam, majd marsrutkával – a helyi tömegközlekedés gerincét adó, sokszor iránytaxi-üzemben működő kisbuszokat, ma már főleg Gazella-átépítéseket nevezik így – elevickéltem a grúz határig, onnan pedig hasonló módon Tbilisziig, a fővárosig. Mert támadt egy ötletem, amitől azt reméltem, talán sikerül fedeznem Lujza feltámasztásának a költségeit, ugyanis az még Örményországban se lesz két fillér.

Keresni kezdtem a hirdetések között – igen, a bácsi még mindig árulta a Volgát. Eljött az ideje, hogy megvegyem, onnantól már nem szorított az idő. Leszervizelt, rendbe tett autó – azzal megyek haza innen. Mégis, mi bajom lehet?

Elstartolás után még azért elhajtottam a közeli rusztavi autóbazárba, a Kaukázus legnagyobb autópiacára. Hasonlót se láttam még életemben. Ez egy város, ahol csak eladó autók vannak kilométereken át, de ne hidd, hogy csak orosz, dél-koreai, japán meg kínai csodák, á, dehogy. Luxusautók, amerikai kocsik, veteránok, terepjárók, teherautók, de tényleg, minden és bármi, amit csak el tudsz képzelni. Annyira elámultam rajta, hogy még képet is elfelejtettem készíteni. Mindegy, a Volgáról legalább eszembe jutott.