Fesztiválhangulat, pirotechnika, sár és hó. Ha ezt még megfejeljük brutális off-road járgányokkal, akkor meg is kapjuk a Codemasters egyik legújabb autóversenyzős játékát, mely Dirt 5 névre hallgat. Komolyságot nem kértünk bele!
Sokunknak nem adatik meg, hogy versenypályán csapassunk a legtutibb gépekkel, amikor éppen kedvünk tartja. Van, aki ezt elfogadja, ám azért mindenkiben ott munkálkodik a kisördög, hogy azért csak jó lenne egy kicsit kiforgatni valami frankó V8-ast a Nürburgringen, vagy dagonyázni a sárban egy hardcore off-road géppel. Ilyenkor lehet menekülő útvonal az autós játékok világa, amivel bizony mi is élünk nem egyszer, hanem inkább ha van idő, akkor sokkal többször.
Ezért is gondoltunk, hogy bemutatunk nektek egy-két olyan programot, melyek érdemesek arra, hogy időt szenteljetek rájuk, de lesznek a tervek szerint olyanok is, amiktől óva intünk mindenkit. Fontos, hogy mivel nagyon sokan csak lazítani szeretnének a gép vagy a konzol előtt, ezért nem csak és kizárólag szimulátorokat veszünk górcső alá, hanem bemutatunk könnyedebb műveket is.
Mielőtt azonban nekiesnénk a mai tesztünk tárgyának, mindenképpen érdemes gyorsan visszaszaladni az időben, egészen pontosan 2007-ig, amikor is a Codemasters elindítja a Colin McRae Rally játékok következő generációját, mely Colin McRae: Dirt néven került a boltok polcaira. A rally vonal megmaradt, de a fejlesztők elkezdtek nyitni a kevésbé hardcore játékosok felé. Szó sincs arról, hogy ezzel beköszöntött a teljes arcade korszak, de azért már nagyobb hangsúlyt kapott a fény és a csillogás, mint a versenyautók viselkedése.
Ezt a receptet követte a második rész is 2009-ben, majd 2011-ben egy élesebb váltás következett. Colin McRae neve elköszönt a szériától (Dirt 3), a játékmechanika pedig erőteljesen autó show irányba mozdult el a rali világából. Megjelent a Gymkhana játékmód (még szép, a világ éppen Ken Block lázban ég) és fesztivál elemekkel kezdik el hergelni a játékosokat. Az egy évvel később érkező Dirt Showdown ezt ültette még arcadosabb, azaz butább környezetbe, ami egy pofonnal felérő bukást is jelentett a kiadónak.
Talán pontosan ezért döntöttek úgy, hogy 2015-ben visszatérnek a gyökerekhez, és ismét a szimulátorozás szerelmeseit célozzák meg a Dirt Rally első részével, amit 2019-ben követett is a 2.0 változat még jobban kidolgozott fizikai és játékmechanikai háttérrel (na jó, közben beesett a Dirt 4 is, de ez nem igazán tudott újat mutatni a harmadik próbálkozáshoz viszonyítva). A Codemastert elkezdett tehát a törzsgyökeres rally fanatikusokra építeni? Dehogy! A két Rally epizód után ment a levesbe a koncepció, hogy helyet adjon a még szélesebb réteget megszólító Dirt 5 epizódnak! Ezzel el is érkeztünk ahhoz a játékhoz, amiről ma lenne szó pár mondat erejéig!
Itt van tehát a tavaly megjelent Dirt 5, mely mélyről beintve távolodott el a realizmust szomjazó felhasználóktól és meghitt mosollyal fordult át a könnyed játékmenetre fogékony, na meg a grafikai megoldásokban gyönyörködni szerető játékosok felé. Ez utóbbi azért is fontos, mert a programot a fejlesztők az új konzolgeneráció egyik nyitócímének szánták, így mindent bele kellett adni, hogy jól nézzen ki a termék és bizony megdolgoztassa azokat az újonnan bejelentett, most éppen erős hiányterméknek számító hardvereket. Sikerült? Az utóbbi mindenképp, ugyanis a játék a harmadik nagy frissítésig gyakorlatilag Nvidia 2X szériás videókártyákat evett reggelire, amihez néha-néha nassolás gyanánt még elmorzsolt egy-két Intel i9-es processzort is. Mit lehet tenni, manapság divat optimalizálatlanul, gyakorlatilag félkészen kiadni termékeket.
Mintegy fél évvel a megjelenés után viszont gyökereiben változott meg a helyzet, azaz végre elkezdhettük élvezhető sebesség mellett a játékot és a grafikai beállításokban is egyre bátrabban bánhattunk azokkal a bizonyos csúszkákkal. Kár lett volna ezt javítás nélkül parlagon heverni, mert bizony ekkor ébredhetett rá a játékos közösség, hogy tényleg sokat dolgoztak a grafikai megvalósításon a srácok, azaz szépen tálalt effektekből és realisztikus képi világból nincs hiány, főleg ha minimum Nvidia RTX szériás videokártyával rendelkezünk és megengedhetjük magunknak a Ray Tracing, avagy valós időben alkalmazott sugárkövetés technológiáját. Ez az a varázslat, melynek köszönhetően játékokban eddig sosem tapasztalt minőségű megvilágítást, fényvisszaverődést, tükröződést és árnyékokat kapunk, esetünkben inkább ez utóbbit kiemelve. Ez pedig fontos tényező ahhoz, hogy mindenképpen átérezzük a korlátlan fesztivál hangulatot, amit a Dirt 5 megpróbál átadni még a menüben beszélgető házigazdák segítségével is..
A látvány tehát rendben van, de ez persze semmit sem érne, ha a játékmenet csapnivaló megvalósítást kapott volna. Ezen a ponton viszont érdemes lejjebb venni egy picit az igényekből, a játék ugyanis nem a szimulátoros társadalmat, hanem egyértelműen a könnyed és izgalmas „csapatás” szerelmeseit szólítja meg. Ennek fényében inkább kontroller ajánlott az irányításhoz (billentyűzet sem kizáró ok, de így a finomabb korrigálásokat el kell felejteni) a kimondottan bőséges kormány támogatás ellenére is, különben csalódni fogunk. Persze, el lehet tekeregni ilyetén módon is a játékban, de nem kapod meg azt az élményt, ami miatt érdemes lenne összepakolni a szettet.
Az irányítás tekintetében is voltak bakik a megjelenés pillanatában, verseny közben nagyon könnyen sikerülhetett egy-egy pixelbe beakadni, ami természetesen a játékélményre és az elért helyezésre is rá tudta nyomni a bélyegét. Ezt is javították szerencsére, most már sokkal lendületesebb az élmény, amint ráérzünk a verdánk viselkedésére. Ezzel persze nem lesz sok macera, hiszen a játék csak távoli köszönésből ismeri a profi fizikai modellezést, inkább scriptelt csúszásokkal és felúszás utánzással találkozhatunk.
Törésmodell? Érthető módon ezt elhanyagolható mértékben tették csak bele a játékba, hiszen az akciódus játékmechanizmus miatt közel életszerűre tervezett roncsolódással esélyünk sem lenne a legtöbb esetben célba érni. A pályaelemek bizonyos része viszont rombolható, de ez nem azt jelenti, hogy mehetünk, amerre éppen arccal állunk. A Dirt 5 ugyanis nem egy nyílt világú játék, azaz mindig korlátok közé leszünk szorítva játékmódtól függetlenül.
Szóval beröffentettük a programot, kontroller a kézben, de felmerül a kérdés, hogy merre is induljunk neki a dolognak? Természetesen adott a karrier mód lehetősége, ahol versenyről versenyre kell teljesítenünk nem csak az elért helyezésre koncentrálva, hanem a játék és a később már választható szponzorok által megadott feladatokat is érdemes a lehető legpontosabban teljesíteni. Ezekért ugyanis „tisztelet” pontokat kapunk, amikkel idővel újabb festéseket és csinosító eszközöket oldhatunk fel az autókra.
Apropó autók! Árkád játék ellenére a Codemasters csapata kimondottan méretes „arzenált” vonultat fel a játékosok szórakoztatására. A megjelenés pillanatában egészen pontosan 63 darab négykerekű állt a rendelkezésünkre, ám jelen pillanatban a fizetős és ingyenes DLC-k egyvelege már közel 100-ra hizlalta ezt a számot.
Persze, még így sem kell Forza szintű bőségre és a verseny előtti válogatás zavarára számítani, ugyanis a járművek 13 különálló osztályra (a Sprint szöcskéktől egészen az off-road teherautókon keresztül a klasszikus rali járgányokig) vannak osztva, így versenyszámtól függően nagyjából 5-10 lehetőségünk van a választásra, vagy a karrier elején még kevesebb.
Ennek az oka, hogy bizony az újabb járgányokat csak kő kemény versenyzéssel megszerzett valutával vásárolhatjuk meg, így hiába listázza ki a játék már a legelső eseményen az összes lehetőséget, bizony kénytelenek leszünk azt választani, amire már korábban előkerítettük a mocskos anyagiakat.
Pénzbe kerülnek ezen felül az újabb dizájnelemek is, ami még inkább arra késztet, hogy ne vásároljunk be alaptételeket a karrier elején, mert később még komoly szükségünk lehet a „dellára”. Én szeretem az ilyen megoldásokat, mert van ösztönzés, hogy miért teljesítsek újabbnál újabb futamokat, azaz tényleg halad előre a versenyzői pályafutás építgetése, nem pedig a kezünket elengedve a fejlesztők elintézik az egészet egy „nesze, itt vannak az autók és a pályák, tegyél amit akarsz” felkiáltással.
A pályák legalább olyan színesek, mint az autók palettája. Van itt havas hegyi futam, dzsungelben útkeresés, homokkal átitatott sivatagi őrület és ezek mindenféle egyvelege. A programozók igyekeztek ráadásul egy-egy helyszín több oldalát is megmutatni, így találkozhatunk szép számban olyan futammal is, ami például nappal, szép időben kezdődik, de az éjszakai felhőszakadásban fejeződik be. Persze, furcsa az öt perc alatt megérkező sötétség, de a grafikai megvalósítás, a fények játéka és az időjárás effektek hangulata kárpótol a gyorsított időért.
A karrier módban tehát alapvetően az off-road versenyjátékokból megismert játékelemekkel találkozhatunk. Csapathatunk rali pályákon, havas vagy homokos körpályán, ugrathatunk nagyokat, hogy megdolgoztassuk a lengéscsillapítókat vagy csúszkálhatunk tapadásért reménykedve a jeges pályákon. Ebből a kategóriából egyedül a Gymkhana lóg csak ki, ahol értelemszerűen nem a sárdagasztás, hanem a trükközés, fánkok nagyüzemű gyártása és a drift kerül főszerepbe. Ez a játékmód sincs túlbonyolítva, póznák közelében például alapból driftelésre „kínálja fel magát” a kocsink, de azért rajtunk is múlik elég erősen, hogy hány csillagosra tudjuk teljesíteni az adott arénát.
Ahogy haladunk előre, mintegy „szezon” zárásként kapunk kiemelt versenyeket, ahol általában egy darab, de annál szívósabb ellenfél ellen kell bizonyítani a rátermettségünket. Ez tulajdonképpen „Boss Fight” egy autós játékban. Mondtam már, hogy a Dirt 5 árkád játék?
A karrier mód mellett nem mehetünk el szó nélkül a Playground játékmód mellett, ahol más játékosok által összerakott, trükkös pályákat kell a lehető leggyorsabban teljesíteni. Kimondottan jó húzás volt a játékos közösség behúzása ilyetén módon a fejlesztés folyamatába, hiszen a kész művek többsége nem csak kreatív, hanem kellemesen nehéz is, főleg amikor a kedves alkotók elviszik a témát Hot Wheels jellegű pályaszerkesztés irányba hurkokkal, ugratókkal és túl sok mozgásteret nem engedő kanyarokkal.
A Dirt 5 mindent összefoglalva egy nem túl kimagasló, de azért nem is csapnivaló munkaként indul harcba a pénztárcánkért. Megvan benne az a kis plusz, ami miatt kellemes időtöltés néha elővenni, de azért mindenképpen érdemes várni valami finom akcióra és pár ezer forinttal olcsóbban magunkévá tenni. Addig is van bőven, amivel mi autós játékokra kiéhezett fazonok elüssük az időt, hiszen az elmúlt években szép számmal érkeztek említésre méltó próbálkozások a szakmában réginek és újnak számító fejlesztőktől egyaránt. Ezekre természetesen még visszatérünk később, újabb játékipari szemezgetések alkalmával.
Bekerült az Xbox Game Passba, úgy csapattam. Kellemes, elvagyok vele, de pénzt nem adtam volna érte. Nekem tetszett, hogy a Donut média műsorvezetői szerepelnek a játékban és valós autóversenyző Jamie Chadwick. Meg ugye benne van legendás videojáték szinkron páros Nolan North és Troy Baker, bár ők se erőltették meg magukat. Jeges pályak szerintem nagyon szuperek, de a többitől nem estem hanyat. Járművek közül ami emlékezetes volt vezetni pedig, ezek a turbós traktor szerű szőrnyeteg voltak. Legnagyobb bajom a nehészségi szintekkel volt. Hardon még lekörözzöm őket, de Very Hard meg már annyira nem egyszerű győzni (de lehet én vagyok a béna). Én beraktam volna közzé még egy szintet.
Mindenesetre ki lehet próbálni viszont én inkább visszamegyek Forza Horizonozni. Ott is lehet csapatni a az úttalan utakon.