Mindenféle vizsgára készen, de volt vele még mit

hirdetés

A tények kíméletlen nyomására augusztusban leállítottam a Morini újravizsgáztatási procedúráját. Ilyenkor az ember vesz egy nagy levegőt és küzd tovább. Szerencsére pár héttel később mentünk egy csapattal Imolába, a nagy börzére, arról írtam egy szubjektívet, s készítettem is egy videót is, az volt a vasárnapi Csíkzone témája két héttel ezelőtt. Eldöntöttem: ha beledöglök is, de ott a földből is kitúrok majd egy sebmérőhajtást, kerül, amibe kerül.

Végül a turkálós árusoknál sehol nem találtam, vagy talán a forgatás nyomása alatt nem néztem elég alaposan. Viszont megtaláltam Melli Vanni bácsi standját (nem Milli Vanilli, te…), aki 1972 óta gyűjtögeti az eredeti MV Agusta, Ducati, Morini, Guzzi alkatrészeket, s árulja is őket. Valahol az űrkutatás és a heroin közötti fekvésben.

Mivel láttam, hogy a Fiat 1500-ashoz semmit se fogok kapni, a pénz égette a zsebemet, s örültem, hogy legalább az egyik kisbabámmal jót tudok tenni. Elkezdtem összeválogatni a Morinihez valókat. Igen, mindent, hogy most tényleg kihúzott derékkal vihessem OT-ra.

Vettem sebmérőhajtást, eredeti, gyári, régit, használatlant. Hozzá sebmérőspirált. És egy vadonatúj sebességmérőt is, ami sajnos már nem 120-ig, hanem 130-ig van skálázva, de ugyanaz. Beszereztem a kuplunglamellákat – nem kicsi a szett… Vettem inkább egy új féklámpa-kapcsolót, mert az, amit megragasztottam, néha beszorul. Végre találtam a berúgóra való taposógumit a gumicső helyett, ami eddig helyettesítette. És vettem egy komplett hátsó lámpát is, hogy most aztán tényleg minden kerek legyen. Az egészért 450 eurót, azaz 180 ezer forintot hagytam a bácsinál.

Bevallom, elfogott a szédülés, amikor átadtam a rakás pénzt, de közben arra gondoltam, hogy bár sok ilyen korú Morini érkezett már Magyarországra az elmúlt harminc évben, de ha jól tudom, az enyém az egyetlen, ami rendesen, közúton, legálisan, rendszámmal használható. És azt hiszem, egyike a nagyon kevésnek, amely tényleg szépre fel lett hozva, még ha nem is csúcsrestaurált darab. Egy ilyen motornak az ember megadja, amit kér, már csak azért is, mert két barát, Karesz és Szabó Gyuri sokat dolgozott vele anno, sőt, most már Rédai Józsi munkája is benne van. És persze, mert jártunk már jó pár helyen együtt.

Akkor azt hittem, itthon majd simán felaggatom az alkatrészeket, mint villanymotort a Merkur fémépítős darura, aztán mehetünk vizsgára. Hát, nem így lett.

A hátsó lámpáról például kiderült, hogy kinézetre ugyanaz, mint ami a Sbarazzinóra való, de egy fázisnyi modernizálással odébbi korból származik, mert nem ott, nem úgy vezeti ki a kábeleit, és nem azokon a pontokon rögzül, mint ahogy a tartó kiadja, ami a Morinié.

Bevetettem a bovdenes köszörűt, új lyukakat fúrtam, meglevő lyukakat martam át más méretre, útban levő érintkezőket törtem le, forrasztottam fel máshova, másfajtákat. Egy ilyen egyszerű dologgal azért el lehet ám bíbelődni három órát, mire minden jól áll, s mire a kábelátvezetésnél vízzáróvá is tudja tenni az ember a rendszert.

Aztán nekiláttam a motor elejének, ami viszont a vártnál simábban ment. Szétszedtem, kicsit kipucoltam és friss zsírral teletömtem a sebességmérő-hajtás szerkezetét. Méretre hajlítottam a fordulat-átvivő kart, betettem a helyére. Majd a sebmérőspirált is megkentem jó alaposan, azt is betekertem. Végül már csak az órát kellett elhelyeznem és bekötnöm a lámpafejben. Tisztítással, zsírzással együtt másfél óra, ha volt az egész.

Oké, ha már így alakult, leszereltem a makrancoskodó, általam korábban megragasztott féklámpa-kapcsolót, konzolostól. Itt jött az újabb probléma. Melli bácsi ugyanis nem adott lapos anyát az ő kapcsolójához, a régié pedig egy mérettel nagyobb, nem tudtam áttenni. Bár tonnaszám vannak csavarjaim, mert lassan negyven éve mindent elteszek, aminek ép a menete és a hatlapfeje, de ez itt valami kretén menet.

Végül egyetlen koronás anyát tudtam kitúrni háromnegyed óra alatt – és ezért sincs folyamatosan forgó kamera a garázsomban, mert nincs ember, aki utána megvágná – azt tettem fel. A kapcsoló rejtve van, a rögzítés biztonságos, ennél többet nem akartam kínlódni vele.

Aztán a motor alatt fekve még fél órát tököltem azzal, hogy a kapcsolót megfelelő pozícióba hozzam, ahol még épp jól húzza a rugó, de a mellette kaszáló fékrúd már nem dörgölőzik hozzá. Sikerült, multiméterrel kimértem, elvileg jó lesz.

Így, a ronda részeken újrafényezve, végre normális ülés-műbőrrel, új sebességmérővel, új hátsó lámpával nagyon más lett a Morini, sokkal csinosabb, mint valaha nálam előtte volt. Be is jelentettem már vizsgára, de addig még kell vennem egy hatvoltos bilux izzót a hátsó lámpába, mert olyanom nem volt itthon. Fabrikálnom kell valami pántot az ülésre is, mert az olasz motorokon ilyen dolog ugyan nem volt, de a magyar vizsgán konokul követelik, hiába csak utólagos kendács formájában létezik, s hiába alkalmatlan az bármire is, mert az utas nem tud bele kapaszkodni rendesen, a motort meg nem az ülésnél fogva húzod fel a sztenderre (le is töröm a kezed).

Tudom, itt a tél, hülyeség levizsgáztatni most, várhatnék az egésszel márciusig. Csak tudjátok, az a sok-sokéves tapasztalatom, hogy a motor, amin bármilyen javítást vagy ügyintézést a tavaszra hagyok, soha nem készül el a következő nyárig, és egy szezon kiesik. A dolgokat akkor kell meglépni, amikor lehet, s ötéves távlatban úgysem az számít majd, hogy pár hónappal előbb jár-e le a vizsga. Hiszen – ebbe belegondolni is rossz – akkor már hatvan éves leszek…

De látod – egy ennyire ép, egyszerű és kicsi tárggyal is mennyi meló van? Na, így gondolkozz el a veteránozáson. Persze, amikor megy, az eufória.