Meglett a nagy túra a Fiattal

Megvallom, szkeptikus voltam, addig ugyanis nem szoktam elindulni autóval külföldre, amíg néhány magyarországi túrán túl nem estünk együtt. Pláne nem szoktam ilyet tenni, ha velem van a család, de most nem totojázhattam – épp a nyári utazás előtt készült el végül az autó, tavaly pedig már egyszer el kellett halasztanunk a dolgot. Vagy most, vagy soha.

Egy szem túra Dörgicsére és némi városi használat – a motor összerakása és a vibrációk megszüntetése óta ennyi volt az össz próba vele, mindenestől talán ötszáz kilométer. Kicsit félve indultam hát neki a bő háromezer kilométerre tervezett nyári túránknak, mert az még csak-csak elmegy, hogy mi ketten elmegyünk világgá a Katival és kicsit elakadunk pár helyen (lásd tavalyi Mille Miglia-kiruccanás), de amikor ott a família, és az autózás csak ötödleges cél, mert világot látni, szórakozni, jókat enni és pihenni megyünk, olyankor már nem annyira vicces.

Amint a múltkori Csíkzone-ban ezt leírtam, az út első felében már akadt egy kis szerelni való, mert a jobb első kerékcsapágy morogni kezdett. Egy adag mázlival végül tudtam alkatrészt venni, de utána jó nagy pechemre nem engedtek be semmilyen szervizbe, barkácsolni (Triesztben ismeretlen a Szereld magad szerviz). Végül megoldottam a cserét egy eldugott helyen, titokban. Utána bejártuk a Dolomitokat, majd egy durván meredek hágóról kissé eltúlzott sebességgel leereszkedve, a Fiat elfőzte a frissen beletett csapágyzsírt. Újrazsírzás, ügyesebb csapágybeállítás következett, s lóhalálban nekiindultunk az Ausztriába vezető, 2509 méter magas Passo di Rombónak, amely a gerincen átérve (ahol a határ is van) már a Timmelsjoch nevet veszi fel.

A szerelés után, amikor végre újra elindultunk, a navi azt mutatta, hogy pár perccel garantáltan le fogjuk késni a Timmelsjochnak majdnem a tetején levő Top Mountain Motorcycle múzeumot (Crosspoint Museumként is szerepel néhol), pedig az egész óriási kerülőnek az adta az értelmét. Én meg kicsit mélyebbre nyomtam a gázt, hiszen az olaszok is hasonlóképpen teszik arrafelé. A Giovo-hágó után elég mélyre lekerültünk a völgybe (bár az Alpokban minden mélység szubjektív, mert sokszor kiderül, hogy azt hiszed, már tengerszinten vagy, pedig még bőven ezer méter felett), onnan hosszú, lassú emelkedő vezetett fel a gerincre. Oké, voltak néhol durván meredek szakaszok, de jellemzően lankásabb volt, mint a Dolomitok-beli kaptatók, a fura inkább az volt, hogy nagyon sokáig tartott a mászás.

Ja, amúgy meg teljesen megváltozott a növényzet, jobban mondva, alig volt belőle valami, inkább magashegységi fű, hanga és egyéb, rövid növésű zöldek próbálták – jobbára sikertelenül – eltakarni a sziklákat. Ennek a hágónak az északi oldalát az osztrákok már 1959-re leaszfaltozták afféle turistaútvonalnak, holott az olaszok előbb szerették volna befejezni – már Mussolini dédelgetett olyan terveket, hogy errefelé is nyit egy átjárót Ausztria felé, s 1933-ig az addig köves-földes út jókora részét leaszfaltoztatta, de be nem sikerült fejeznie. Végül az olasz oldal csak 1968-ban készült el, és a hossza miatt – no meg, mert csak június közepe és október eleje közt, ráadásul csak napközben van nyitva, illetve nem hajthat rá teherautó, de tréler sem – a mai napig csak nagyon kevesen használják. Mi főleg motorosokat láttunk, de állítólag a kerékpárosok is kedvelik.

A múzeum nem a legmagasabb ponton, hanem az után, Ausztriában, 2171 méteren lakik. Egy testvérpár, Scheiber Albán és Scheiber Attila alapították 2016-ban, a gyűjtemény akkor 230 motorkerékpárt tartalmazott, de – bár a kollekció önmagában, a múzeum pedig építészetileg is érdekes volt – mégis azzal vonult be a történelembe, hogy a legmagasabban fekvő motorkerékpár-múzeum címe lett az övé. A szépség, a helyi építési módszerek integrálása és a praktikum kedvéért az épület fából készült, talán ez is hozzájárult ahhoz (no meg egy elektromos zárlat), hogy 2021-ben teljesen leégett, a kiállított motorokkal együtt.

Mostanra azonban újjáépítették, amit lehetett a gépek közül, restauráltak, s egy rakás új motorral, néhány autóval is kiegészítették a gyűjteményt. Most több mint ötszáz járművet lehet megtekinteni összesen 6060 négyzetméteren, mindössze 15 euróért (gyerekeket 8-ért engednek be), az alsó szinten a kismotorok, robogók, kirekesztően fogalmazva a nem teljes értékű motorkerékpárok vannak, a fölső, óriási hangár pedig dugig van tömve motorokkal. A legjavából.

A Timmelsjoch múzeummal egybeépített fizetőkapuját átlépve (igen, jól látod, nem ingyenes az osztrák oldali le- és felhajtás), a Fiatot Blues Brothers-stílusban leparkolva feltéptük az ajtót, s Bálinttal a pénztárhoz rohantunk. Életbevágó fontosságú lett, hogy bejussunk, mert úgy számoltam, nemigen jutok el ide még egyszer, úgy, hogy be is tudjak menni.

Ha ugyanis a Katival esetleg még egyszer motorozni megyünk a Dolomitokba (2020 óta nem voltunk és sajnos tervben sincs, mert új mániánk, a Mille Miglia bőven elviszi azt az időt, azt a mennyiségű szabadságot és azt a pénzt), onnan két keréken akkor is túl messze esik a Timmelsjoch, hogy még pár óra odabent is beleférjen. Autóval nemigen jövök erre belátható időn belül, s a Bálint motorszeretetére amúgy is szükségem volt ahhoz, hogy megszavaztassam a családdal – ide kitérőt teszünk, ha megszakadunk is.

Lihegve megálltunk a pénztár előtt. Elkezdtem habogni a szerény német tudásommal, hogy lerobbantunk, de nagyon szeretnénk bemenni, akár tíz percre is (hogy legalább egy löketet kapjak s későbbi idejöveteli harcomhoz a látnivalóktól). A srác felpillantott a gépből, majd elkerekedett a szeme – „nahát, csak nem a Speedzone… Csikós úr?”

Én is megdöbbentem, mondanom se kell. De az, hogy az embert egy bizonyos szűkebb körben ismerik Magyarországon, s az a kör kinyúlik a világ egy ennyire távoli pontjára is, még nem tárja fel a szigorú nyitvatartási időkkel működő osztrák múzeumok kapuit. Ennek ellenére – nem merem idézni a srác nevét, nehogy baja legyen belőle – átadott két jegyet és némi útravalót. „Ilyenkor hivatalosan már senki nem mehet be, de akik már bent vannak, azokkal csak finoman közöljük, hogy el kell hagyniuk a helyiséget. Szerintem lesz tíz, maximum tizenöt percetek” – mondta.

Rohantunk tehát be. Az alsó szintet kihagytuk, mert ha ennyire kevés az idő, akkor csak lényeggel szabad foglalkozni. Tehát – most jössz velem – belépsz a nagy terembe és megszédülsz. Olyan sok itt a motor, hogy masszává folynak össze, mintha valami aljnövényzet lenne a kiállítás. Aztán kicsit lenyugszol, és elkezded egyenként megszemlélni a bogáncsokat, papsajtokat, csalánokat, lapuleveleket, gyilkos galócákat és páfrányokat – mert ez nagyjából olyan, mint erdőt járni nagyítóval.

Térdig jársz a csodákban, itt nagyjából azt kapod motorkerékpárból, mint a Schlumpf múzeumban, autóból – csak persze a motorok sokkal kisebb helyen elférnek. A motorozás őskorától jönnek a gépek – van itt replika a világ legelső, még favázas Daimler-motorkerékpárjából, s áll itt egy 1894-es Hildebrand & Wolfmüller is.

Kreténségek foglalják el a belépő rész teremszegletének közepét – a banánszerű Wooler és a négyhengeres ős-superbike-ba oltott kanapé, azaz a Wilkinson és…

Továbblépsz, egy Hajdú villanybojlerhez hasonló izé után jön az egyik nagy trófea, amit mindig is szerettem volna látni élőben.

A Megola. Ez nem igazán tudja eldönteni, hogy autó akar-e lenni, motor, vagy bútor, mindenesetre a hajtómotorját az első kerekében tartja egy öthengeres csillagblokk formájában, a küllők között, mely motor menet közben forog, hiszen a tengelye rögzített. Ennek ára az ötszázezer eurót verdesi manapság, nem csoda, hogy még nem találkoztam vele a Róbert Károly körúton.

No meg, a versenymotorok, de tényleg, hegyekben. Jawák, fogaskerék-vezérléses Horexek, Nortonok, kompresszoros DKW-k, Parillák, a legkorábbi, fekvő hengeres (tízes évek) Moto Guzzik közül is itt van egy, talpig patinában. Mondom, szédülsz, pláne, amikor belátod, hogy ide két felületes, hat szorgalmas óra kellene, hogy magadénak tudd az élményt.

És megpillantom az én szerény 251-es OSL-em végtelen magasságban levő, távoli, pokolian erős és fejlett rokonát, az NSU Bullus 500-ast, natürlich mit königwellengesteuerte Zylinderkopf, azaz királytengelyes vezérléssel (németül csak a terminus technicusokat ismerem jól).

Aztán még… Indianek az első világháború környékéről, egy olyan Opel Motoclub, amilyet még totalcaros koromban vezettem, csak ez nem egyhengeres, hanem vékettes. És valami Walter nevű, nyitott szelepes dolog, egészen furcsa, tokozott szeleprugókkal… Eszeveszett, mi van itt.

Az idő nyomása és a brutális kínálat együttes hatására olyan tompán érzékeny, de gyorsan cselekvő, távoli állapotba került addigra az agyam, mint amikor a harctéren haslövést kapott katona még fél kilométert gyalogol a mínusz húszban, hogy a tábor kapujában rogyjon össze holtan.

Én azért megpróbáltam kitartani, mert várt odakint a család többi része, hogy folytassuk a nyaralást. Fog csikordul: onnantól szinte kómában lövöm a képeket ezrével. Majd este, vacsora közben megnézem, mit láttam.

Vintage motorosszánok, teljes KTM enduro-generációk és a negyvenes-ötvenes évek kétütemű motorkerékpár-termésének legjava pörög le a szemem előtt. De azért a kómából is kilát az ember, ha egy éber agysejtje maradt is csupán.

Mert ott áll teljes életnagyságban előttem egy Münch Mammoth. Nem kellene benneteket, akik autókért, talán egy kis utazásért tértetek ide be olvasni, motorokkal untatnom, de a fotón egy majdnem-autó áll. Ez volt a kor legnagyobb négyhengeres motorkerékpárja, a blokkja pedig a farmotoros NSU TT autóból származó, 55 lovas, léghűtéses volt, sőt, a fényszórói és azok kerete is onnan jöttek át.

A vicc, hogy az NSU cég alig pár évvel a Mammoth előtt még kizárólag motorkerékpárokat készített, de mire a Münch elkészítette ezt a hatalmas szörnyet, addigra pont áttért négy kerékre, és csak kölcsönbe tudta adni a hajtómotort, ami autóé. És az NSU épp akkortájt bukott el alaposan a Wankel-motor miatt.

Apropó, Wankel – a Timmel-hágón levő múzeumban egy rakás bolygódugattyús motort is meg tudsz nézni. Van itt Norton-prototípus – később a cég szériában is gyártott Wankel-motoros gépeket, elsősorban a rendőrségnek, de azok nem így néztek ki – Van Veen, Hercules…

Kicsivel odébb pedig nagy legenda bújik meg egy oszlop takarásában, a világ első 100 mérföld per órát (161 km/h-t) megfutni képes széria-motorkerékpárja, a Brough Superior (ejtsd: „braff szjupíriő”) SS100-as, amilyen az Arábiai Laurence-nek is volt, s amivel végül meg is ölte magát. Mellette a kistesó, az SS80-as – na, ki nem találod, az mennyivel tudott menni.

A terem e részének közepét beborítják az olasz motorgyártás egyik (volt neki több is) fénykorából való motorok, Ducati Pantah-k, királytengelyes SS900-asok, négyhengeres MV Agusták, Morinik ésamimég. Te jó isten.

A túloldalon kapsz egy óriási adag Amerikát, Indianekkel, Harley-kkal, aztán visszafordulsz a beláthatatlan mennyiségben ott heverő, felbecsülhetetlen értékű, eredeti, 50-70-90-110 éves versenymotorokra…

Úgy téptem ki magam a teremből a kijárat felé, mintha a padlót pillanatragasztó borítaná, mert egy ilyen szentélyt egy ennyire rövid kóstolás után otthagyni – öngyilkossággal ér fel. De végre tudtam levegőt venni – addig visszafojtottam.

Vérző szívvel hagytuk el a múzeumot, ez kis híján rosszabb volt, mint amikor fiatal korunkban elmentünk a barátokkal egy skandináv-balti túrára nulla pénzen, majdnem végig vadkempingeztünk és autóban aludtunk, majdnem csak Globus konzerveket ettünk (azt se sokat), s a gyomorkorgásunk csúcspontján rendszerint megálltunk egy-egy koppenhágai, göteborgi, stockholmi utcában, s étteremkonyhák szagelszívóinak nyílásánál és próbáltunk jóllakni a kiáramló, vajban sült marhahús szagával.

A Winkler itt hozzátenné, hogy „reggel kimásztunk a tóból és hideg sarat ettünk, jaj, jaj, Marvin” – de ezen a múzeumi élményen most még egy önironikus röhögés se segített volna. Ezt meg kell majd néznem, rendesen.

Odakint összeszedtem a Katit a kávézóból, még kimentünk a rémisztő völgy fölé kinyúló teraszra lőni néhány drámai fotót, majd kiadtam a „gépjárműre!” parancsot és elhúztunk Innsbruck irányába.

Innsbruck Tirol fővárosa, az Inn folyó partján fekszik, nevét pedig az arra épített hídról kapta. Jelenleg Ausztria része, de tartozott már Bajorországhoz is jó sokat, amúgy most az osztrákok ötödik legnagyobb városa a maga 132 ezer fős lakosságával. Romantikus egy hely, mert körbeölelik az Alpok, maga az Inn is elég széles és sebes, az egész helyben van egy adag drámaiság.

Nagy, szép állapotú, régi városmagja van egy széles főutcával, amely egy régi házban végződik. A bajor birodalomból I. Miksa király kedvenc helye volt Innsbruck, s ő az ezen a házon levő, réz tetőcserepekkel fedett erkélyről nézte végig a mindenféle játékokat és eseményeket, amelyek odalent, a térszerű utcán zajlottak. Ez az 1500-as évek elején épült ház, pontosabban az erkély a város egyik legismertebb nevezetessége, úgy keressetek rá, „Goldenes Dachl”.

Az összes addigi megállónknál két éjszakát töltöttünk egy helyben, de Innsbruckra csak egy esténk volt, ráadásul még csak nem is a városban találtunk megfelelő Airbnb-t, hanem onnan jóval kijjebb, Németország felé, valami szerpentin oldalában.

Már kissé sötétedett, amikor a Fiattal leparkoltunk a belváros egyik mélygarázsában és elkezdtük feltérképezni a várost, ami hangulatos, szép, de azért nem olyan nagyon óriási. A gyomorkorgásunk és a beállt sötét amúgy is közbeszólt egy adag lődörgés után: táplálkozni kéne.

Hihetetlen. Innsbruck dugig van éttermekkel, szemre kábé ötször annyi van ilyen vendéglátóhelyből, mint amennyire az egész térségnek szüksége lehet, de mi a hatodiknál kaptunk csak helyet, mert minden foglalt volt. Azt az éttermet valami erősen szláv csapat működtette, az adagok picik, fagyasztószekrény-ízűek és drágák voltak – ritkán csalódok az osztrák vendéglátásban, de ilyenkor úgy látszik, nagyot.

Mindegy, mászkáltunk még egy kicsit, mert a város egész más arcát mutatja este, mint nappal, aztán autóba vágtuk magunkat és nekimentünk a szerpentinnek. Amúgy is esni kezdett.

Másnap a főlényeg következett, ami miatt Innsbruck felé vargabetűt tettünk. Átléptünk Németországba – ez itt alig pár tíz kilométer – és a Schwangau melletti kastélyok felé vettük az irányt. Említett hely egy falu, egészen közel az osztrák határhoz, benn a hegyekben, amúgy pedig a bajor királyok kedvelt pihenőhelye volt évszázadok óta. Akkor nagyon rossz nem lehet, igaz?

A csapás fő iránya a Neuschwanstein (fehér) kastély lett volna, tudjátok, az, amelyik modellt állt a Walt Disney-filmekben és a Disneylandben álló példányoknak. A kulipintyót II. Lajos bajor király építtette, mert unta az onnan puskalövésnyire levő, kevésbé romantikus helyen, nem egy sziklaormon, hanem egy tövében szép kis tavat viselő domb tetején levő, eredeti kastélyát, a Hohenschwangaut (sárga).

II. Lajos korrekt módon a saját pénzéből kezdte építtetni a historizáló (tehát kissé mű) új kastélyt 1869-ben. De vagy nem volt tisztában a pénztárcája mélységével, vagy egy ennyire precedens nélküli épület felhúzása precedens nélküli árakon történt, esetleg jó PR-es volt, s eladta a népének, hogy ő bezzeg nem költi az állam pénzét (ismerünk ilyet?), de hamarosan kincstári kölcsönért folyamodott. Majd megint. Majd megint. Amikor pedig nem akart adni a kincstár, azzal fenyegetőzött, hogy lemond. Érdekes módon ezt nem fogadta el a kabinet, hanem adtak neki még…

Alapvetően mindegy is, mert a kastély – amelynek készülését a másik rezidenciából, a Hohenschwangauból, a hálószobájából, távcsövön át figyelte – nem tudott elkészülni addigra, hogy megélje. Ezt érezhette is, vagy szerencsére volt, mert még a befejezés előtt beköltözött az egyik elkészült részlegbe, s legalább 172 napot az új fedél alatt lakott. Halála után a bajor állam minden teketória nélkül átvette a Neuschwanstein tulajdonjogát, ez tehát a világ egyik legszebb kastélya, ráadásul egyike a nagyon keveseknek, amelyek szinte helyből állami használatra készültek. Lajos rövid ottlétét nagyvonalúan hanyagoljuk most el.

Ez a két kastély és a Schwangau falu környéke Németország egyik legintenzívebben látogatott turisztikai attrakciója. Évi 1,3 millió látogató érkezik ide, és ahogy a mi sztorinkat elnézem – azoknak legfeljebb egy része tudja megnézni a koronadíszt. Ahogy velünk, úgy ilyenkor velük is az történik, hogy miután férőhely hiányában eltanácsolják őket az állami (fehér) kastély megtekintésétől, annál kicsivel drágábban felajánlják nekik a Hohenschwangau (sárga) kastély látogatását.

Vigaszt is kap mellé a látogató: az 1397-ben elkezdett, s 1839-ben újraépített, II. Lajos gyerekkori nyaralójaként funkcionáló kisebb (sárga) kastély valódi, élő épület, évszázadok óta laknak benne, s nem historizáló, hanem valóban olyan stílusú, amilyen korok jártak éppen. Ráadásul ma is a bajor királyi leszármazottak tulajdonában van, akik évente néhány napot – olyankor nem engedik be a közönséget – ténylegesen el is vannak benne.

Mi tehát végül mászkáltunk egyet Schwangauban, majd busszal felmentünk az erdőbe, a Marienbrückére – ez egy vashíd, ami előtt hosszú sorban állnak a látogatók, ugyanis arról lehet a klasszikus legromantikusabb szögből, a hegyek öleléséből megszemlélni a Neuschwansteint. Szelfi, jajdeszép, tényleg áhítat, aztán tovább, mert ezren vártak a helyünkre.

A hídról tízperces erdei séta vezet át a Neuschwansteinhez (fehér), közben egy panorámakanyarral, ahonnan csodálatos kilátás nyílik a kicsit lejjebb álló Hohenschwangaura (sárga), illetve a mellette levő tóra. Még némi kutyagolás és ott vagy a fehér kastély lábánál. Jegy híján bemenni nyilván nem tudtunk, de azért körbe tudtuk járni. Már nem is sajnáltuk annyira, hogy nem jutottunk be.

Közelről olyan… elnagyolt. Az ember ilyenkor óhatatlanul megfogalmazza magának, hogy a régi dolgokban az esetlenség, a sablonmentesség a szép, attól olyan otthonosak, kedvesek, barátságosak. És – akár autóról, akár épületről, akár hifi berendezésről van szó – ahogy a technika, vagyis inkább a technológia (de kevesen tudják már, mi a különbség a kettő között) fejlődött, és gyorsulhatott, egyszerűsödhetett a kívánt cucc előállítása, annál sablonosabb is lett minden körülöttünk. Megjelentek a vonalban futó elemek, a derékszögek, az ismétlődő minták az elejüknél ugyanolyanok lettek, mint a végüknél. Elmúlt a gyarlóság. A küzdelem. Az emberiesség.

A Neuschwanstein ilyen. A vakolata, ahogy kockázva van, olyan, mintha előregyártott betontáblákból lenne. Minden egyenes egyenes rajta. A szürkéje szinte pantonskála-szerűen mindenütt egyformán szürke. Sehol egy girbegurbaság, egy kitalálatlan sarok, egy ritmustalanság. Egy kissé foltos felület. Ridegen tökéletes.

Aztán gyalog vissza a buszhoz, a busszal le, a végállomásról pedig átmentünk a Hohenschwangauba, amire vettünk jegyet is, ami régi, és gyarló. Girbegurba falak, foltos sárga festés, egy csomó kitalálatlan szegletet látsz rajta. Tökéletes akarhatott lenni az is, de kézzel, szemmértékkel ennyire futotta, olyan, mint a hollókői skanzenházak. Emberi és kedves.

Belül is pont ilyen. Nyekergő padlók, titkos átjárók a tapétaajtók mögött, jópofa ablakok – na, onnantól, hogy bejutottunk, már tudtuk, hogy a Hohenschwangau megérte a belépőt. Kábé egy óra a túra, melynek során a kastély összes szegletét végigjárod (még az 1800-as évekből származó kenyér is van!), s jóleső elégedettséggel távozol.

Utána lecaplatsz a tóhoz, még kicsit beszívod a hely auráját, majd – természetesen, ahogy az utunk további részén szinte mindig – szemerkélni, később szakadni kezd az eső, ezért a Fiatba menekülsz.

Én azért még készítettem egy képed a Káddal Schwangauval a háttérben. Aztán gáz letapos, s őrjöngő esőben rámentünk a pályára, irány München. Hiszen ha az ember Tirol és Bajorország környékén jár, nem hagyhatja ki Németország leggazdagabb és egyik legszínesebb történelmű városát.

A bajorok fővárosában szállásunk nem is a település szélén, hanem azon túl, egy frissen épült negyedben volt, ami úgy viszonyulhat Münchenhez, mint Csepel Budapesthez. Oda hajtva kicsit kiszakadsz a házak közül, elhaladsz sok zöld mellett, csak hogy beérj valami kisebb kerületbe, amiről érzed, hogy nemrég még nem tartozott egybe a központtal.

Azt gyanítom, hogy azt a városrészt a menekülteknek építette a bajor állam – képzelj el egy szinte kizárólag derékszögekben találkozó, széles sugárutakkal megrajzolt, mindenütt nagy, modern, sok helyen még most is épülő félben levő lakónegyedeket tartalmazó városrészt, aminek a java részét még a Google is csak nagyjából ismeri.

Itt, egy áruház fölött, az első emelettől felfelé terült egy hetvenes évekbeli diszkók stílusában berendezett Ibis szálloda. Két éjszakára otthonunk. Hullafáradtan estünk be, és már nem akartunk sehova menni. Lementünk a földszintre, ahol boltok és kajáldák sorát láttuk, amikor megérkeztünk, de addigra már szinte mind zárva volt. Szerencsére a legjobb, egy Five Guys még nem. A Five Guyst a tavalyi angliai utunk óta ismerjük, de onnan is csak úgy, hogy a facebookon a Csikós Zsolt firkász oldali posztomra ráírt egy olvasónk – bocs, már nem tudom kikutatni, kicsoda – hogy nem a Wendy’s a csodalánc ám, mert annál kétszer jobb a Five Guys. És tényleg.

Nos, Münchenben is pont olyan jó, mint Angliában. Úgy bezabáltunk, mint az állat, aztán pihi, másnap várt ránk a bajorok fővárosa.

Kultúrország nagyvárosában az ember ha teheti, ne üljön autóba, mert csak eltéved, dugóba ragad, megbüntetik a rossz helyre való behajtás miatt és a végén vagyonokat költ parkolásra a célponttól mindig túlságosan távol eső helyeken. Nyugaton rég száműzték az autókat a fontosabb központokból – elvileg be lehet velük menni, valameddig, de nem arra valók. Aki turista, használja a tömegközlekedést (igen, Budapesten is, mert a BKV minden lesajnálás ellenére, pláne napközben, amikor a turista mászkál, jó), a Google ma már mindent megold. Aki olyan sznob, hogy ilyenkor is autózni akar, az meg szívjon, egészségére.

Mi kényelmes metrózással München közepén landoltunk nem is sok pénzért. München barátságos, kitalált, szép hely, de szélein már reped a turisták özönétől. Amikor a Marienplatzon délután ötkor elkezdődött a bábjáték a városház toronyóráján, azon a hatalmas téren mozdulni se lehetett a tömegtől. És ez nyáron minden nap így van.

München, mondom, sokszínű hely. Hitlerék náci pártjának itt volt a bázisa, amikor szerveződni kezdtek, de hogy jót is mondjak, a Jugendstil központja is ebben a városban volt jó néhány évvel korábban. München mellett (Ingolstadtban) működik az Audi központja, de a BMW-é is, amióta a második világháborúban az eredeti bázist ott kellett hagyniuk Kelet-Németországban.

München az Oktoberfestről is híres, a nagy sörfesztiválról, ahol annyi sörivó, részeg ember mulat egyszerre, mint talán sehol másutt a világon, még a Sziget záróéjjelén se. Mi természetesen meglátogattuk a piacot, ahol a Fest központja szokott lenni (remélem, jól tudom), s ne hidd, hogy az ilyenkor nincs tömve sört kortyolgató emberekkel.

Mi is bevágtunk egy korsóval, csak hogy érezzük a vibe-ot, majd, amíg Katiék sajtot vettek, én fotózgattam. Aztán egy kínaiak által működtetett japán étteremben (nem tudom, hogy érzik magukat az ott dolgozók amiatt, hogy egy lenézett és nekik sok bajt okozó nép gasztro-kultúrájából kell megélniük egy másik idegen országban, de úgy tűnt, elvoltak, hiszen mindenütt a pénz az úr) faltunk némi udon levest. Tempurásat.

Természetesen bementünk a Frauenkirchébe is, München leghíresebb templomába, amely valóban szép, impozáns és ízléses, bár lehetetlenül szűk helyre tömték be, majd elnéztünk a belváros másik részébe. Bálint, akiben mostanában egyre jobban kicsírázik az óramánia (szerencsére még csak egy Seikója és egy Citizenje van) majd megőrült a sok óraszalontól – ennek Budapesten csak a töredékét látni.

Hublot-kat (felvágós szar, mondta), Patek Philippe-eket, Omegákat, Vacheron Constantin-eket, Rolexeket (a világ legnagyobb óragyára, ezért már kommersz), Radókat, Jaeger-le-Coultre-eket néztünk először dülledő, majd az árcédula elolvasása után egyenesen kiguvadt szemekkel. Érdekes látni, ahogy az utódod is kezd ugyanolyan ütődött lenni, csak más vonalon, mint te. Bár tény, nekem is van jó pár karórám…

Hogy megpihenjünk, jött a Hofbräuhaus. Ezt a helyet a V. Vilmos bajor király hozta létre 1589-ben, mert megelégelte, hogy a bajor sör olyan szörnyű, hogy Szászországból kell hozatni az ihatót. Akkoriban született a minőségi bajor sör, a Hofbräuhaus pedig – nyilván – azóta a HB gócpontja, azért is van a címkén korona. Maga a hely eleinte csak az udvari körnek volt nyitva, de valamikor már a XVI. század végén, XVII. elején megnyitották a publikumnak.

Mi becaplattunk, hogy megnézzük, hogyan pusztul épp a saját kardjába dőlő kapitalizmus, de nem volt hozzá elég erős nagyítónk. Akkora termek fogadtak, amik a Parlamentben is elmennének, iszonyatos nyüzsgés, ünnepi hangulat, zajosan játszó rezesbanda… Klassz hely.

Több terme is van, mi az egyik szerényebbikben találtunk asztalt. A választék nem nagy, de minden, ami terítéken van (négyféle sör – Helles, Dunkles, Maß, Weiß –, csülök, krumplisaláta, kolbászkák és virslicskék) finom, de rendelni pokoli nehéz, s utána se jön hamar a cucc.

Távoztunkban a kert felé vettük az irányt. Az ajtó mellett egy még sokkal kisebb teremre figyeltünk fel. Épp teljesen üres volt, abban voltak a Stammtischek, azaz törzsasztalok. A terem bejáratánál zárható kalitkákból álló állványon hagyományos, kupakos söröskriglik feküdtek, a kalitkarendszer mellett régi rézcsap, alatta mosdótállal.

A törzstag – amikor este megérkezik – előveszi a kulcsát, kiveszi a saját korsóját, rituálisan elmossa a szigorúan rézből készült csap alatt, majd helyet foglal az asztalánál. Rituálék, rituálék, hányszor mondom, hogy ezek adják a tartós kultúra alapját. Nálunk mindent szétcseszett a török, az osztrák, a szovjet. Itt meg idejössz, évszázadok óta mindenki tudja, aki tudja, csinálja, és ilyen csak itt van, Ausztriában nincs. Ha jól tudom. Vagy legalábbis csak azon a területen, ami régebben eleve bajor volt.

Oké, villamosra át, kimentünk a város másik szélére, a Schloß Nymphenburghoz, a bajor királyi palotához. Ha láttál már Magyarországon bármilyen nagy kastélyt, azt most szorozd meg egy tetszőlegesen nagy számmal. akkora. Gigantikus. A parlamentünk nagyjából fészernek lenne jó a kertjében, bár tény, azért sokkal szebb ennél az egésznél. Az 1664-től építgetett barokk kastélynak csak a homlokzata 632 méter széles (ezzel még a versailles-i kastélynál is terjedelmesebb), mögötte pedig olyan óriási, ápolt kert – mit kert, park! – húzódik, ami Európa sűrűbben lakott területein elmenne országnak is.

A parkból kifele menet gyönyörű orosz turistanőre figyeltem fel, valami egészen elegáns, szuper ízléses ruhát hordott, a délceg termete mellett már csak emiatt is feltűnt messziről. Le kellett fotóznom.

Majd belebotlottunk egy csomó Bogárba – úgy látszik, épp rajzás volt.

Mire hazaértünk a migráns-negyedünkbe, már ott is zártak a kajáldák. Nem akartunk megint a Five Guysba menni, mert fehérjemérgezésből egyszer is elég egy héten (minden Five Guys-hamburgerben két húspogácsa van, én meg előző nap természetesen megettem a többiek maradékát), helyette kipróbáltuk volna az előző nap kifigyelt thai éttermet. Az még épp nyitva volt, de leülni már nem tudtunk. Elkészítették nekünk a kaját, megkaptunk dobozban. Mi pedig a belső udvarban, úgy, ahogy előtte való este az arab csávókból álló csapat is tette, leültünk a kőpadra a Five Guys előtt, és belaktunk. Isteni volt így is, tudom, semmi gyertyafény és Chablis, igénytelen társaság vagyunk.

Másnap kiváló szájízzel, de távoznunk kellett Münchenből. Megint várt ránk Ausztria, ezúttal Salzburg és a sok jó, amit annak környékén művelhet az ember. Meg kicsit még Németország is.

Még mielőtt Ausztriába átléptünk volna, Bad Reichenhallnál felmásztunk a hegyre, ahonnan a buszok indulnak Hitler Sasfészkéhez. Tudom, nem jó a dolog íze, de fogd fel úgy, hogy turistalátványosság lett a rettegett diktátor egyik legszentebb zugából, és így mindjárt jobban esik. Mindenesetre irtó klassz a hely (már voltam ott 1995-ben, még motor-pressés koromban), s ma már a hangulata is pazar. Tudta a bajszos, hova kell rejtőzni a plebs elől.

Egész utunk során itt volt a legmeredekebb az emelkedő az autónak, lényegében végig másodikban kaptattunk fel a két nagy parkoló egyikéig, pillanatokra tudtam csak hármast tolni. Elvben nem volt hely, de a Fiat olyan picike és főleg olyan keskeny a mai autókhoz képest, hogy viccesen könnyű vele helyet találni, mert elfér ott, ahol két ormótlan SUV véletlenül kicsit pontatlanul parkol. Letettük az autót, rohantunk a buszmegállóhoz jegyet venni, csak hogy megtudjuk – gyilkosan drága a látogatás és már nincs is aznapra jegy. Boioinggg…

Lógó orral a másik lejtős út felé irányítottuk a Kád szarukeretes szemüvegkerettől karakteres orrát, le, a parkolóból. A hegy tövében közvetlenül ott volt a Königsee, amely szépségben még a Comói-tóval is felveszi a versenyt. A németek mostanában nagyon lazák lettek, ezt elég rendesen megtapasztaltuk az út során, s valahogy igen emberségesek is – amikor például egy elhajtani készülő nő észrevette, hogy parkolóhelyet keresünk, odadudált nekünk, hogy mindjárt kiáll, s távoztában odaadta a parkolójegyét is, mert ő egész napra már kifizette, használjuk. Ez azért rendes dolog, nem hinném, hogy húsz éve bárki tett volna ilyet errefelé.

Ha már ott voltunk, lesétáltunk a tó partjára, s közben tanakodtunk. A Sasfészket mindenképpen látni akartuk, ezen nem volt vita. Én emellett el szerettem volna vinni a családot a közeli sóbányába, mert az óriási mulatság (voltam ott szintén a Motor-Pressével, 1995-ben). Kati viszont a Königsee-n akart hajózni, mert az gyönyörű. A Sasfészek és a sóbánya kombinált jegye jóval többre jött ki, mint száz euró – fejenként. Abból én autót veszek – mondtam az ilyenre régen.

Szerencsére a hajójegyet is káprázatosan szép pénzért mérték, a fiúk meg nem akartak tengerre szállni, ezért a Katival nem kellett vitába szállnom. Az ilyen diplomácia egy hosszú, kis helyre összezárva töltött, pörgős út során mindig ajánlatos megoldás. Nem hajózunk tehát, a Königsee-t csak addig nézzük meg, ameddig lábon lehet (a csücskét egy kis U-alakban), aztán irány Salzburg, a szállásunk, ott besétálunk a városba és eszünk egy jót.

Így is történt. Egy hatalmas ifjúsági szálláson sikerült helyet foglalnunk, egy szobában a gyerekekkel, két-két emeletes ágyon. Az épület év közben nyilván egyetemi kollégiumként működik, ez látszott rajta, de szuperül karban tartott, kitalált hely, sok privát zuggal, lifttel, jól hangszigetelt szobákkal, isteni kilátással, kulturált fürdőszobákkal. Csak hát – hatalmas és nagyon sok, nagyon sokféle ember lakja, a java részük huszon-kevés éves.

A folyó – a Salzach – partján félórás séta volt a városmag. Ezek a túrákon mindig itt jönnek a legjobb pillanatok, amikor már megszokja a társaság (gyerekek részéről: beletörődik), hogy együtt vagyunk, elkezdenek új közös élményeink lenni, mindenki kicsit kijön a fejéből, s a konfliktusok java részét már vagy megoldottuk, vagy tudjuk, hol keletkeznek, és elkerüljük őket. Ha ilyenkor van egy nagy, közös séta, jönnek a beszélgetések, amire a szülő a legédesebb mannaként vár egész évben.

Szóval csodás félóra volt oda, hasonlóan jó vissza, Salzburg pedig még mindig szép, egy kis ékszerdoboz. Amikor Katival 1994-ben összejöttünk, s már vagy két hete jártunk, ide jöttünk az akkori állólámpás, barna tetős Mercimmel, amiről – részben – írtam már az első könyvemben is. Egy csomó képem van arról, amikor Kati alig húszévesen, bomba csajként mászkál a város utcáin. Persze már akkor se szerette ha fotózom, ahogy ma se, de… Ehhez a városhoz plusz érzelmek is kötnek, na.

Érdekes, azért kicsit szebbként emlékeztem rá, mint amilyennek most tűnt, pedig jártam itt azóta a Renault Laguna III és az Opel Insignia sajtóbemutatóján is. Innsbruck most például kicsit jobban tetszett az összehasonlításban. Ráadásul Ausztria, pláne Salzburg érezhetően drágább Németországnál, pedig Münchenből érkeztünk, ami nem egy olcsó hely.

De azért Salzburgnak van egy erős varázsa. Itt született és alkotott egy darabig Wolfgang Amadeus Mozart, az emberiség egyik legzseniálisabb zeneszerzője. Harmincöt évnyi rövid élete alatt több mint 800 darabot szerzett, s Ludwig van Beethoven, de későbbi zeneszerzők is rendre az ő zenéiből merítettek (mennyire máshogy hívnánk ezt ma, ha a kínaiak tennék). A város maga 696 óta létezik, s benne terül el az Alpoktól északra fekvő európai területek legépebben megmaradt régi városközpontja.

Nem mellesleg itt, Ausztria negyedik legnagyobb városában van a Red Bull-központ is, a belső negyedeket pedig keresztül-kasul szelik mindenféle gyalogos belső sikátorok, amelyek sokszor magukon a házakon át vezetnek, s tömve vannak boltokkal, éttermekkel.

És persze, akárcsak Innsbruckban, itt se találtunk könnyen helyet. Végül egy óriási sörkertben jutottunk asztalhoz, Bálint ismét a kolbászkákra ment, mi schnitzeleztünk, a sör jó volt, megérte a keresést. Este kihasználtuk a szállás központi mosókonyháját, s egy óriási adag ruha elkészülte mellett egy belső udvaron (kollégiumi időkben valószínűleg afféle találkozóhely lehet) töltöttük az estét, egy újabb Peaky Blinders-rész megnézése mellett, ahogy mostanában szoktuk.

Másnap elhagytuk Salzburgot, hogy újra megpróbáljuk felkeresni Hitlert. Magunkhoz képest korán keltünk (más rég délelőttnek hívná), s bár cudar volt az idő, felhúzattunk a pokoli emelkedőn a parkolóba. Meglepetésünkre a buszvégállomásnál az ablak mögött ülő cseh pultos nő kitalált egy csomagot, amivel jóval olcsóbb lett a jegyünk. Tanulság: mindig rá kell kérdezni az opciókra. Pechünkre már csak a délutáni menetre kaptunk helyet, de – sebaj, volt még tervünk aznapra, bőven. Óvatosan leereszkedtünk a hegy aljába – nem vicces ám az a lejtő –, át Berchtesgadenbe, s leparkoltunk a Salzbergwerknél.

Ezt a sóbányát a XIII. században fedezték fel, s 1515 óta dokumentáltan bányásszák. Ma is működik, de a régi tárnarendszert, amely már csak gazdaságosan nem kitermelhető sót tartalmaz, átalakították látogatói központtá. Milyen látogatói központtá!

Mindenki kap munkaruhát (kell is), de előre szólnak, hogy odalent 14 fok lesz, érdemes hát melegen öltözni. Ezt az ember a kinti 28-ból belépve el se tudja képzelni, de mi tisztességből azért vettünk hosszú gatyát, vittünk pulóvert is, én a kopasz még sapkát is húztam. Aki nem így tett, kékült odalenn.

Kisvasút visz be a vakondnyi alagúton, s van egy bő tucatnyi állomás, a hegy mélyében jórészt gyalog közlekedtek. Néhol aztán semmibe vesző, hosszú facsúszdákon siklasz le (családilag, összekapaszkodva) az alsóbb szintekre, másutt bemutatják nektek a régi gépeket, csónakázol egy elég nagy belső tavon, kapsz lézershow-t, belekóstolhatsz a vízbe egy ülepítőnél, szóval óriási muri, egy pillanatig sem unatkozol.

Fotót készíteni odabent sajnos tilos, még vaku nélkül sem, én pedig az olyan helyeken, ahol a vaskos belépő mellé efféle tiltások vannak, nem szoktam megvenni a bent, cég által telepített, automatikus géppel készült képet, mert lehúzásnak tartom. Ezért végül csak kint készült rólunk fotó, de higgyétek el, odalent, a másfél kilométeres túrán pompásan szórakoztunk.

A hidegben jó éhesek lettünk, de mivel már sietnünk kellett, hogy elérjük a Sasfészekbe vivő buszt, ezért nem kerestünk éttermet, hanem bementünk a berchtesgadeni Edekába, magunkhoz vettünk wrap-es szendvicseket, üdítőket, koktélparadicsomot, majd felzörögtünk a buszmegálló melletti parkolóba.

Klasszikus kockás terítős turistaebéd következett a Fiat motorházfedelén, amitől tisztára hatvanas évekbeli család lettünk, igaz, régen az anyukák még adtak arra, hogy a terítő ne egy pokróc legyen. De mi ezt így szeretjük!

Azt említettem már, hogy a Sasfészekre vezető buszút mellbevágó összeg egy családnak. De persze itt nem maga az út kerül sokba – bár az is jogos lenne, mert a Sasfészek alatt utolsó, autóval elérhető platformra egysávos, drágán karbantartható, a peruiakhoz hasonló, szikla szélébe vájt út vezet, a buszok hármas csoportokban indulnak, mert felfelé egy kiálló van, ahol bevárják egymást a le- és felmenő járatok, hogy elférjenek. Hanem magáért az egész kirándulásért kérnek el egy rakás lóvét, a buszutazás csak a belépő oda.

Gondolj bele, ha nagyon olcsón adnák, esetleg ingyen, a fél világ oda akarna menni, mert híres a hely. Amióta pedig Oroszország, Kína, India is bekapcsolódott a világ turisztikai rendszerébe, azóta meg se lehet mozdulni az ismertebb helyeken, mert ha ezeknek az országoknak akár csak az egy ezreléke nekiindul a világnak, az is millió embereket jelent, akik Velencében, Rómában, Párizsban – vagy éppen a Sasfészekben landolnak. És mondd, ha neked lenne egy ennyire népszerű látnivaló a kertedben, akkor néznéd inkább, hogy az emberek lemészárolják egymást, hogy lássák és állandó zavargások vannak, miközben alig keresel rajta, vagy szépen megemelnéd-e az áraidat oda, ami már automatikusan megszűri a látogatók java részét? Ugye.

Ez az egész modern kori turizmus amúgy is felvet egy csomó kérdést, hiszen azok a látványosságok, azok a városok, erdők és falvak, ahol zajlik maga a turistáskodás, soha nem lettek ekkora forgalomra tervezve. Roskadozik az arrafelé általában ódon infrastruktúra, piszkolódik, kopik el minden, elviselhetetlen sorok alakulnak ki, fotózni már nemhogy nem érdemes, de helyenként képtelenség. Aki valami híres helyet látni akar, az vagy az év legcudarabb szakaszában kell, hogy meglátogassa, vagy extrém nyüzsgéstűrőnek kell lennie. Nézzétek csak, mutatok egy képet Münchenről, amit a feleségem nagyapja készített 1938-ban…

Majd előveszem ugyanazt a helyet a saját fotómon, ma, amit a mostani úton készítettem. Mindkettő a nyár közepét mutatja, nincs trükközés a hónapokkal. Ugye, mennyire más? És ez a kiemelt turistahelyeken még sokkal rosszabb. Tudom, csalás van a dologban, mert az újabbik nagylátószöggel készült, de akkor is…

Vissza a Sasfészekhez, azaz a Kehlsteinhaushoz. A busz egy még a lenti szakasznál is meredekebb kaptatón araszol fel, jó hosszan, az út annyira keskeny, hogy az utasülésekből nem is látod, hogy lenne még bármi közted, és a szakadék között, tehát kvázi repülsz, csak ez egy buszban bizonytalanabb érzés, mint egy arra kitalált göpzajban. Felér egy nagy parkolóba, ahonnan egy 124 métert emelkedő, régi, rézzel és metszett üvegekkel kirakott, erősen Jugendstil-jellegű, hatalmas lift visz fel a tárgyalt épület belsejébe.

Hitler igazi kispolgárként rettegett a műszaki hibáktól, igazi diktátorként rettegett az ellene irányuló merényletektől, ezért egész életében csupán egyszer-kétszer használta a liftet, mert attól félt, elromlik vagy felrobbantják. Persze nem tudom, hogy mennyivel rosszabb épp akkor egy liftben lenni, amikor amúgy is húscafat-gyűjteménnyé válsz egy szemvillanás alatt…

Az 1843 méter magasan levő Sasfészek építését Martin Bormann rendelte meg 1937-ben, s titkos birodalmi megbeszélések helyszínének szánta. Nem mellesleg Hitler kedvében is szeretett volna járni, mert így a Vezér az általa irányított Németország egyik legszebb helyéről tekinthetett le szülőhazájára, Ausztriára, sőt, annak épp nagyjából arra a területére, ahol épp a gyermekéveit töltötte. Hogy egy ennyire szép helyen felcseperedő ember lelkében hogyan tud ilyen sok gonoszság összegyűlni, azt soha nem fogom megérteni. Mert az oké, ha az ötvenes években, Kőbányán nőtt volna fel, de érdekes, pont, hogy Kőbányáról nem szoktak kijönni diktátorok, csak olyan szeretni való hobók, mint Deák Bill Gyula. Nem jó az, ha az embernek jó, talán ez a tanulság.

Mindegy. Hitler tehát nem használta a liftet (soha, senki nem merte megmondani neki, hogy a szerkezet kétszer tényleg be is döglött az uralkodása alatt), a náci párt tagjai, a magas szintű kollaboránsok viszont annál gyakrabban. A Kehlsteinhaus nyolcszögletű termében dőltek el a III. Birodalom húsba vágó eseményei, ezért a legmagasabb náci vezetők mind építettek házat a környéken. Hitleré volt a Berghof nevű, amelyben film is készült a magyar származású feleségével, Eva Braunnal töltött mindennapjairól. A mai technikák segítségével azóta le tudták olvasni e némafilmekről, hogy incselkedett egymással a pár: Hitler megpróbálta meggyőzni Eva Braunt, hogy ne hallgassa már olyan sokat azokat a szörnyű amerikai zenéket… Tehát a Führer csaja is Glenn Millert hallgatott. Jó.

A Sasfészket aztán elfoglalta a francia vagy az amerikai hadsereg – a mai napig vitatják, ki ért oda előbb, de az biztos, hogy a hatalmas liftakna majdnem a tetejéig tele volt borospalackokkal, s utána amerikai bázis lett. Aztán 1960-ban az amerikaiak átadták a helyet a bajor államnak, azóta egy kezelő cég működteti a Sasfészket, s a benne üzemelő, hatalmas éttermet.

Mire felértünk, szerencsére – csiribú-csiribá – isteni idő lett, ezért először leültünk a kinti söröző részen. Balról egy barátságos, idősebb arab pár, jobbról a felettébb zajos, bűn rossz gyerekeikkel veszekedő kínai család, mi meg középen – hát megittunk hárman egy-egy sört, Norbi meg egy Apfelschorlét. Hitler szerintem forgott a sírjában.

Aztán kirándulni indultunk. Nagyon messzire nem jutsz a Sasfészek körüli sziklán, mivel az egész egy kisebb csúcson van, de legalább tíz lépésenként mindig más tájat látsz. Mellbe vág az összes fajta panoráma, ezért sokat nem is beszélgettünk, csak bámultunk ki a fejünkből és lődörögtünk a köveken.

Jó két órát töltöttünk ott, a végén még a hely múltját nagy vonalakban bemutató kis képkiállítást is megtaláltuk. A németek jó ízléssel nem hirdetik hangosan, hol jár épp a turista. Aki akarja, úgyis kinyomozza, bár, ha idejön és kifizeti a belépőt, szinte biztosan már eleve tudja is. De a tisztesség kedvéért a hátsó teraszra kiraktak néhány táblát, ott elmerülhet az ember a gondolataiban.

Különösen az egyik kép fogta meg a figyelmemet – a fotón Eva Braun napozik a kőpárkányon ülve. Megfordultam, tőlem egy lépésnyire ott volt épp az a kőpárkány, s még azt is össze tudtam rakni, hogy a fotós kintről, a meredek susnyásból készítette a felvételt.

Tömény történelem ez a hely, az ember egyfolytában borzong, jólesik tudni, hogy mindez már elmúlt, aztán rögtön elkezd azon gondolkozni, hogy vajon mi jön még. Érdemes elkölteni a pénzt a látogatásra, mert megmarad, és mert kicsit talán bölcsebben távozik az ember onnan.

Aztán még bekukkantottunk a nyolcszögletű terembe – ma úgy néz ki, mint egy fura formájú, nehéz falakkal körülvett, de amúgy közönséges, céges tanácsterem –, majd a lifttel, s busszal le a Fiathoz, át Salzburgba.

A szálláson hamar összekaptuk magunkat, s ismét besétáltunk a városba. Naná, hogy a Google-en kiszemelt étteremben legközelebb három nap múlva kaptunk volna helyet, ezért betértünk abba az indiai étterembe, amit még előző este találtunk. Nem bántuk meg, mennyeit zabáltunk. Mire végeztünk, odakint dühöngött az eső, ezért hívtunk egy Bolt taxit (hogy ez milyen olcsó!), este újabb mosás a Katival az alagsorban, újabb Peaky Blinders rész jött, másnap szedelődzködtünk.

Nagyon sietnünk azért nem kellett, mert estére csupán Nürnbergbe kellett érnünk, a városba, ahol kivételesen nem két, hanem három éjszakára foglaltunk szállást. Az aznapi drill csak egy négyórás út volt a megbízható és pompásan muzsikáló Fiattal, minek kellett volna kapkodni? Hiszen annyi látnivaló maradt még Salzburgban.

Tehát először még újra bementünk a városba, megnézni Mozart szülőházát. Jó bazi nagy épület, benne van a zongorájának mása, egy csomó portré róla, használati tárgyai, sztorik, a testvérei sztorija, vécé, oké, ez nem pont az, amit ő használt, de jól jött, a híres darabjai előadásainak színpadi makettjei, kis shop…

Azért kicsit csalódottan jöttünk ki, mert Katival már jártunk a Mozart-házban, és abban az igazi zongora volt, még játszott is rajta egy vendégművész, csomó elemzést is kaptunk, hogy miért volt akkora óriás e zeneszerzők zeneszerzője. Aztán alaposabb utánanézésre rájöttünk, hogy mi sejthetően az alig pár házzal odébb levő Mozart-lakban voltunk akkor, nem itt, a szülőhelyén. De legalább láttuk mindkettőt, kár, hogy a gyerekek csak ezt, mert a másik jobb. Legalábbis jobb volt 2006 táján, amikor az Opel fizetett be minket.

Onnan átgyalogoltunk a városon a Mirabell-kastélyhoz, amelynek különlegessége a hatalmas kert, s az valóban nagyon szép. Én még egy kicsit erőltettem volna, hogy a sok régi izé után igazán megnézhetnénk a Red Bull Hangar-7-esét, de amikor a Formula-1-rajongó Bálint sem állt mellém ebben az ügyben, feladtam. Mondtam már, hogy kevésbé keresem a súrlódásokat?

Salzburgból Nürnberg – az már ugye, megint Nyugatra van, és Németországban – felé egyre cudarabb lett az idő, helyenként özönvízszerű esőben hasítottuk a habokat az autópályán. Még volt időnk, ezért úgy terveztük, hogy az utunkba eső Regensburgot is beiktatjuk egy röpke városnézésre, Nürnbergben ugyanis Katinak sikerült olcsón kifognia egy szállodát, 0-24-es recepcióval.

Engem közben elkapott valami álomkór, ezért Bálintot kirángattuk a Rejtőjéből és átadtam neki a kormányt. Élvezte is, meg nem is – 110 körüli tempóban vezetni a nyílegyenes autópályán, többnyire szakadó esőben nem akkora élmény, bár tény, hogy korlátozásmentesség ide vagy oda, a németek is többnyire csak 120-130-cal mennek, nagyon sokan csak 100-zal. Messze nem mi voltunk a leglassabbak, sőt, még akadályt se képeztünk az öreg torinóival.

Közben időnként kisütött a nap, de mire Regensburgban leparkoltunk, már megint fekete volt az ég alja. A gyerekek kijelentették, ők bizony ki nem szállnak, mert mindjárt esik, és úristen, vizesek lesznek. Másik generáció. Mi Katival felhúztuk az esődzsekit, magunkhoz vettük az esernyőt és elindultunk a városmag felé. Az ember nem azért járja a világot, hogy az autó ülésében rohadjon…

Bár Regensburgnak óriási, megmaradt középkori városmagja van, amit ráadásul i. sz. 90-ben alapítottak, s a város Bajorország fővárosa is volt 530-tól az 1200-as évek elejéig, tehát nyilván baromi érdekes, mi nem sokat láttunk belőle. Mászkáltunk kicsit a fagylaltszerűen cuki utcákon, majd beültünk egy kávéra, mert Kati szeme kezdett lecsukódni, de amikor onnan léptünk, már szakadt az eső.

A létező legkeményebben próbáltuk meg képviselni az érdeklődő magyar turisták szellemét, dacoltunk viharral és özönvízzel, eljutottunk a városka híres hídjára… aztán feladtuk, menekültünk vissza az autóhoz. Azért esőből is megárt a sok, pláne, úgy, hogy én egy lyukacsos cipőt, Kati meg egy szövet sportcipőt hozott az útra. Tocsogtunk bennük, mint két nemecsekernő.

Nürnbergben első este sok minden nem történt. Elfoglaltuk a szállást, szárítkoztunk, majd a természet korgó szavára Google-térképet böngésztünk. Egy saroknyira a szállodától találtunk egy olasz pizzériát. Egy apró, szicíliai tulajdonos vitte (tisztára úgy nézett ki, mint egy vékony Billy Joel), Francesco, s meglepődtünk, milyen jó kis helyet üzemeltet. A kaja nemhogy épp olyan jó volt, mint a legjobb olasz kajáldákban, hazai terepen, de még olcsóbb is. A kimért „ház bora” pedig – ami még Olaszországban is legfeljebb alulról szokta súrolni a közepes szintet – itt kifejezetten telt, sokrétegű, finom cucc volt. Naja, Szicíliában ezeket érzik.

Másnap átugrottunk Bambergbe, mert azt még az út tervezésekor felszúrtuk a térképre. A IX. században alapított város 79 ezer fős, hét dombra épült, s kettévágja a Regnitz-folyó. Különös jelentősége, hogy Németország talán legnagyobb épségben maradt régi városközpontja (de most akkor tényleg, melyik a „leg-”, Regensburg vagy Bamberg?) található benne, a stratégiai jelentősége ugyanis oly csekély volt, hogy a második világháborúban elfelejtették lebombázni.

Ha valahová, akkor ide mindenképpen érdemes ellátogatni, ha Németországba vetődsz. Olyan a hely, mint egy óriási skanzen, még inkább, mint egy játékváros. Meseszerű. A házak többsége fachwerkes (fekete, girbegurba gerendákból áll a szerkezetük), négy-öt-hatszáz éves cukiság.

De talán nem is ezek, hanem a Regnitz-folyó hídjai, szigetei adják meg a hely hangulatát. A bambergiek ugyanis sűrűn telepítették a hidakat a folyóra, azokra a hidakra pedig fontos épületeket húztak – a városházát például, még 1591-ben. Nem mellesleg vízlépcső és malom is működik a hidak között, ennyire látványos, zegzugos és történelmileg kiépített vízfolyamot emiatt talán még nem is láttam az életben.

Aztán felgyalogolhatsz az egyik magasabb dombra, ahol egy óriási, macskakővel burkolt, lejtős tér szélén a Michaelsberg apátság terül el. Az is menő, a mögötte levő utcák is.

A sok mászásban aztán jól megszomjazol, olyankor pedig érdemes a tér alsó sarkánál legyalogolni a lépcsőn, mert az egyenesen a sörözőnegyedbe visz. Azokban az utcákban megint kizárólag csak régi házakat látsz, s szinte mind valamilyen Brauerei.

Amúgy a hely nevezetessége a bambergi füstös sör, a Rauchbier. Mi Boér Máté barátom tanácsára a legrégebbit, a Brauerei Hellert látogattuk meg, amelynek leghíresebb terméke az Aecht Schlenkerla sör – évszázadok óta. Ilyen sört először Ornbauba hozott nekem ajándékba egy Bambergben lakó akkori Totalcar-olvasó, s amikor itthon megkóstoltam, az első korty után majdnem kiköptem, mert olyannak tűnt az íze, mintha füstölt szalonnát ennék.

Finom, finom a füstölt szalonna, de amikor hideg, folyik és szénsavas, akkor az ember agya mégis betépi a kéziféket. Mivel a srác azt mondta, ez valami irtó finom különlegesség, végül győzött bennem a sznob, s mire az üveg elfogyott, a Rauchbier rajongója lettem.

Sajnos az a négy üveg akkor hamar elfogyott, s azóta szerettem volna újra hasonlót. Na, itt élőben lehetett, ráadásul olyan környezetben, amilyet csak régről megmaradt angolszász területeken látsz.

Bamberg fénylő emléke lett az idei utunknak – sejtettem, hogy jó lesz, de a hely annyira festői, régi, olyan jól mutatja, milyen lehetett Németország még az előtt, hogy a második világháborúban a nagy része eltűnt volna a föld felszínéről, hogy nem tudsz betelni vele. Jó sokat maradtunk, odakötött a hely varázsa, emitt egy kávé, amott, ugye, a sör, aztán megint egy kávé, egy sütike, közte jó sok mászkálás, fotózás. Itt ellaknék.

Nagyon elfogyott az idő, ezért visszamentünk a mélygarázsban várakozó Kádhoz. Ahogy kihajtottam a parkolóból, fura és rém kellemetlen csikorgást hallottam a bal első kerék felől. Pontosan olyan volt, mint amikor elfogy a fékbetéted és a betét vas nyomólapja közvetlenül a tárcsát karcolja. Nem értettem – új fékbetéteket tettünk be tavaly, ráadásul Triesztben, majd a Passo Giovón is láttam a betéteket, kétszer is szereltem azon a tájon. Semmi bajuk nem volt.

Mivel jobban tönkretenni nem akartam a rendszert, a lehető legkevesebb fékezéssel tértünk vissza Nürnbergbe. Otthon, a szálláson befizettünk egy estét a szálloda mélygarázsába, én meg odalent szétszedtem a féket. Tudod, mi történt? Egyrészt vállas kicsit mindkét tárcsa, másrészt két apró kavics beékelte magát az egyik fékbetét tevepatájába, azok szántották a vasat. Szerencsére felszíni karcon kívül nem lett nagy baja. Alaposan eltakarítottam mindent, összeraktam, jó lett. Este ismét a szicíliai barátunknál ettünk, annyira jó volt az előző napi élmény, de előrelátóan helyet is foglaltunk a búcsúestére, hogy tuti ott legyen az utolsó nürnbergi vacsoránk.

Másnap nem autóztunk sehová, mert a nürnbergi vár és a belváros 15-20 perc gyaloglásnyira volt tőlünk. München után ez ugyan Bajorország második legnagyobb városa, de így is csak 541 ezren lakják, s a városmagja, ami minket érdekelt még jóval kisebb, nem kell keréken menni sehová ott.

Errefelé is van folyó, a Pegnitz, de közel sem kap annyira központi szerepet a város szerkezetében, mint Salzburgban, Innsbruckban, Regensburgban, vagy Bambergben a sajátjaik. Itt a hely epicentruma a vár.

Ezt valamikor a XI. században (tehát ezer évvel ezelőtt) kezdték építeni, állítólag épp ellenünk, a magyar veszedelem ellen. Később, ahogy Nürnberg a német-római császárság egyik legfontosabb városává vált, majd 1233-1543-ig a császárság nem hivatalos központja lett, a várat durván bővíteni kezdték.

Itt, a nürnbergi várban írta alá IV. Károly az Aranybullát, nem mellesleg pedig Nürnberg volt a német reneszánsz művészet központja is. Ha befizeted a várba az egyáltalán nem vészes belépti díjat, egy jó filmet végignézhetsz arról, hogyan építették mind nagyobbra, mind erősebbre a várat (pláne a lőfegyverek 1320 körüli megjelenésétől kezdve), hogy a korok vallási hullámai, Nürnberg császárságban elfoglalt helyzete és a korstílusok miatt hogyan építették át, meg újra át az egészet, amíg a második világháborúban, több hullámban porig nem bombázták. A vár és a környező régi városmag 75 százaléka elpusztult akkor, amit ma látsz, azt szinte mindet újjáépítették.

Ha újjá, ha nem, a kétlépcsős kápolnával, a házba rejtett, 47 méteres régi kúttal, a súlyos történelmi relikviákkal ez egy legalább kétórás program lesz, úgy készülj. Aztán, ha megnéztél mindent, ideje lemenned az óvárosba.

Maga az Altstadt is jó kis hely némi barangolásra, vannak benne nagyon és közepesen régi templomok, szerencsére gótikusak is, amelyek azért valljuk be, szinte mindig jobban esnek a szemnek. A sörözők természetesen pompásak, a spéci mázas nürnbergi péksütemények pedig messze földön híresek – bár mi egyikből sem ettünk.

Helyette megnéztük Albrecht Dürer, a német reneszánsz e kiemelkedő festőjének a szülőházát. Hatalmas, fachwerkes épület ez is, 1420-ban építették, Dürer pedig 1509-től 1528-ig lakott itt. Kintről aranyos vasútmodell-makettnek látszik, bent azonban helyenként elég nyomasztó – régen iszonyúan alacsony volt a belmagasság mindenütt, mondjuk, az emberek se nőttek ekkorára, mint ma.

A ház 1871 óta működik múzeumként, aztán a második világháborús bombázásokban jórészt összedőlt, de alapos munkával, 1949-re szinte tökéletesen visszaállították az eredeti állapotába. Dürer ugye, az a festő volt, aki ötszáz évvel ezelőtt ijesztően realisztikus portrékat kezdett készíteni, festményei pedig ma a legdrágábbak között vannak a világon. Amit nem adott el, azok java részét Nürnberg városának adományozta, de mivel a nürnbergi városvezetés sokszor diplomáciai alkukkal tudta csak megmenteni a várost, ezért ezek a festmények lassanként, darabról-darabra új gazdára leltek más országokban. Mára alig maradt ott valamennyi.

A mai Dürer-házban tehát jórészt másolatokkal találkozik az ember, illetve megnézheti, hogyan élt egy szuper tehetséges, de gyermektelen ember egy óriási házban szép-szép-szépapáink korában. Hangulatilag, építészetileg, stílustanilag érdekes, de azt kell mondjam – az a Dürer-kiállítás, amit két éve Pápán láttunk a kastélyban, művészetileg sokkal színesebb, emészthetőbb, emlékezetesebb, gazdagabb volt, vagy legalábbis úgy maradt meg az emlékeinkben.

Dürer után még mászkáltunk egy sort a városban, ami jó-jó, de közel sem annyira klassz és hangulatos, mint Bamberg (sajnos ott túl magasra került a mérce), pedig Nürnbergben is vannak ki-bedőlő régi házak által sűrűn szegélyezett, kanyargós, színes utcácskák, dombok… Csak valahogy sterilebb az egész.

Este egy utolsó, hatalmas kajálással zártuk ezt az állomásunkat, Francesco kis híján könnyek között búcsúztatott minket, és miután megmutattam neki a telefonomon, milyen stílusosan, régi olasz autóval érkeztünk az útra (láttam az arcán, hogy olasz létére soha nem látott még hasonló kocsit), ő cserébe megmutatta nekem az ültetett, nagy kerekes, német rendszámos Golf R-jét. Naja, ki így, ki úgy.

Ezzel elértünk nagy túránk utolsó állomásához, az ornbaui Mercedes-találkozóhoz. Erről annyit kell tudnod, hogy e Németország legkisebb városában, az 1719 fős Ornbauban (nálunk falu lenne) működik a legnagyobb Mercedes veteránklub. A Verein des Heckflossenfreundes und strich Acht Registernek (Fecskefarkú Szervezet és Állólámpás Regiszter), azaz a vDh-nak 12 ezer tagja van szerte a világon.

Mint a legnagyobb német klub, ők szervezik a legnagyobb német Merci-találkozót is, amire 2001 óta kisebb-nagyobb rendszerességgel járunk páran magyarok. Bő két nap ereszd el a hajam következik – a városkát dugig lakják a régi Mercedesek, megnyit a Halle, ahol a klubtagok az USA-ból és a klub óriási hangáraiból odahordott, jó minőségű használt, vagy újragyártott alkatrészeit vehetik meg, van autó-aukció, workshopok, a helyi nénik sütiket készítenek tonnaszám, melyekből bárki vehet és csak becsületkassza van.

Bő két napon át szól az élő zene, folyik a sör – nemcsak autó-, hanem igazi hippiünnep ez, a társaság jókora része finom delíriumban tölti az idejét, mindenhol ott lebeg a THC illata, szóval, buli van.

Idén is érkezett oda egy nagyobb magyar baráti kontingens, mi pedig Nürnbergből eléjük mentünk a heilsbronni szállásra, ahol még két napot töltöttünk. Ornbaut most nem mesélem el nektek, mert arról külön Csíkzone jön talán szeptember végén (addig más dolgok vannak betárazva), elég legyen annyi, hogy a következő két napot istenien elvertük, még Kovács-Vass Tibi – akit az Alfa Nózim vétele óta ismertek – is átjött Stuttgartból.

Hazafelé már reggel lemondtam arról, hogy a Mercedesekkel tartsak, mert egyetlen W108-ast leszámítva az egész társaság új autókkal (nekem új) jött. Csupa áramvonalas, hosszú végáttételes 124-es és 201-es Mercedes alkotta a magyar bandát, s ha hozzáveszed, hogy az egy szem valóban régi 108-as is egy dög erős 250 SE volt, az enyémnél jóval hosszabb diffivel, kétszer nagyobb teljesítménnyel, viszont fele annyi utassal, akkor megérted, miért nem akartam széttaposni a Fiatot.

Bezzeg alig pár éve, amikor az volt a szabályunk, hogy a krómlökhárítósok külön csapatban képviselik a rendes magyar oldtimereseket (mert annál még eggyel korábban megőrültünk attól, hogy a 124-esek tulajai sürgettek bennünket – de egy 55 lóerős 200D állólámpást hova sürgetsz?), mi voltunk többen. Még fecskék, állólámpások adták a gerincet, én még a Pontonnal is kimentem, amikor kész lett… Változnak az idők. Szürkülnek. Nekem.

Mindegy, én ettől még sokkal büszkébb lettem a Fiatra, amely a túra végére szép nagy kanyart tett meg velünk Európában. Amikor éjjel kipakoltunk itthon a bendőjéből, és lefotóztam az órát, 67 538-at mutatott. Induláskor ez a szám 64 164 volt. Az annyi, mint 3374 megtett kilométer. Nem rossz.

És nem szenvedtünk benne a hőségtől, nem tört össze bennünket, összesen nem egészen öt óra (plusz másfél óra alkatrész-vadászat Triesztben) ment el arra, hogy öreg járművel mentünk, tehát szerelni, karbantartani kellett.

Még a fogyasztása se vágott földhöz – pontosan össze kell számolnom, de a brutális kaptatók, a nagyfordulatú pályázás, a városi dugók ellenére valahol 9,5 l/100 km alatt maradtunk. És az autó most is úgy indul, úgy harap, fordul, satöbbi, mint az elején. Még talán finomabban is.

Igen, pár hiba előjött, azokat ki kell javítanom. Most már tényleg ideje ellátnom az ajtóhatárolók baját, mert kettőnek leszakadt a rögzítése, egy pedig kiszakadt a kaszniból – egy időben valószínűleg túl sokat állt az autó, s amikor feltépték az ajtaját, a határolók nem engedtek. Az eleve repedt kormányon most már a kürtgyűrű is törött. Újra be kell állíttatnom az első futóművet, mert ferde a kormány. Le kell cserélnem normálisan az elsőkerék-csapágyakat és persze új csapágyat kell tennem a hűtőventilátor szabadonfutójába is.

Egyik se ügy. Az élmény pedig feledhetetlen volt, azt már nem lehet elvenni tőlünk.