Bond autói – és a valóság

hirdetés

A kaliberükben hasonló sportautók közül csak a brutálisan exkluzív Maserati 5000 GT került többe – azért 61 ezer frankot kértek, illetve ott volt a hunyorítva még sportkocsinak látszó Bentley S3-as 65 500-ért. S hogy valódi, számunkra is felfogható autókat is idevegyünk: egyetlen DB5-ös árából közel nyolc darab családi négyajtós Fiat 1100-ast, majdnem tizenegy Minit, és három és fél darab fecskefarkú Mercedes 190-est vehettünk volna. Drága volt? Mint a dög.

Ez az Aston DB5-ös a Goldfingeren túl az 1965-ös Tűzgolyó (Thunderball), az 1995-ös Aranyszem (Goldeneye), az 1997-es A holnap markában (Tomorrow Never Dies), a 2006-os Casino Royale, a 2012-es Skyfall, a 2015-ös A fantom visszatér (Spectre), vagy az utolsó Bond-film, a 2021-es Nincs idő meghalni (No Time to Die) filmekben mind szerepelt – valamilyen formában.

A DB5 a háború utáni új Aston Martin-generáció sorozatban következő hatodik tagja volt. A DB-megnevezést az új tulajdonos, a márkát 1947-től 1972-ig vezető traktorgyáros, David Brown után kapták ezek az autók, de ne hidd, hogy a számozásuk logikusan követte egymást. Az első, a DB1-es még simán Aston Martin 2-Litre Sportsként jelent meg 1948-ban, s csak visszamenőleg kezdték rá használni a DB-jelölést. Aztán jöttek a DB2-esek, DB2/4-esek, DB Mark III-asok, DB4-esek és DB5-ösök – persze ehhez még hozzászámolhatnám a Zagato és egyéb karosszéria-műhelyek által egyedi ruhába bújtatott változatokat is.

A DB-Astonokat – egészen a modern vonalú (Minden lében két kanál-sorozat Brett Sinclairjének autója megvan?) DBS-ig bezárólag a szintén a cégcsoportba tartozó Lagonda márkától átvett, 2,6, később 2,9 literes, sorhatos, kettős felülfekvő vezérműtengelyes (DOHC) motor mozgatta. Ezt a motort a zseniális, lengyel származású konstruktőr, Tadeusz „Tadek” Marek erősen átdolgozta és sokkal ütősebbé tette a DB Mk III megjelenésére, még 1957-ben.

A DB4-DBS szériákig tehát ez a Marek-féle, Lagonda-gyökerű, eleinte 2,9-es, majd később egészen 4,0 literig továbbfejlesztett motor hajtotta az Aston Martinokat, a DB5-ös Vantage-nél például már négyliteres kivitelben, 330 lóerővel. Bond nyilván az ötös ZF-váltót kapta az autójába, mert azzal nagyobbat lehetett lépni, bal lábával kéttárcsás kuplungot rugdalt, jobb lába pedig, amikor nem a gázpedált nyomta, kétkörös, szervorásegítéses, négytárcsás Girling fékrendszert működtetett.

Az olasz Touring-stúdió által megrajzolt DB5-ös Aston amúgy alvázas konstrukció volt, amelyre a Touring híresen könnyű Superleggera építési elve szerint, vékony csövekből hegesztett vázára hártyavékony alupanelekkel borított karosszériát húztak. A futómű a kor elvárásaihoz képest elég modernnek számított: elöl kettős keresztlengőkarok, hátul tekercsrugókra támaszkodó, hosszanti lengőkarokkal és az oldalirányú elmozdulás ellen Watts-kitámasztással megvezetett merev híd, mindenütt hidraulikus, teleszkópos lengéscsillapítók. A Ferrari és a Maserati se tudott ennél többet akkor.

Minden alumínium és superlezserség ellenére a DB5 nem lett balerina, inkább csak egy izmos baler: 4,6 méteres hosszához pár kiló híján másfél tonnás saját tömeg járult. Gyorsnak ettől még gyors volt – még a 286 lóerős alapváltozatot is el lehetett küldeni egészen 240-ig egy jó hosszú egyenesben, a 330 lóerős Vantage pedig nyilván tudta a 260-at is, bár erről nem sikerült adatokat kitúrnom. Akinek rémlik, hogy a kor sebességmérői szokásosan milyen sokat felfelé csaltak, az érti, hogy nincs alapunk kételkedni abban, hogy Bond olykor a 280-as osztásra is láthatta ráfeküdni kedvenc mutatóját. Hogy az autója olyankor a gyárilag megadott, 15-20 l/100 km-es fogyasztáshoz képest legalább 50 százalékkal többet bekajált… Hm, fizetésnél legfeljebb kicsit jobban rányomta a Mont Blanc golyóstollat az American Express csekkre.

Akkor hol is állt Bond, James Bond egy gyorsulási versenyben, amennyiben egyáltalán talált kihívót? Jó kérdés. Vegyük elő mondjuk, az árak elemzésénél már taglalt Ferrari 250 GT Berlinettát – annak csak háromliteres, viszont tizenkét hengeres motorja volt, 250 lóerős teljesítménnyel, az Aston Vantage 330-a ellenében, igaz, az a motor csak 1,3 tonnát mozgatott a kétszáz kilóval nehezebb DB5-ös 1,5-ével szemben. Vedd hozzá, hogy a volánt egy elszánt brit titkos ügynök tekerte  – tehát nyilván ő ért oda előbb a következő lámpához.

És a már említett, DB5-ösnél is drágább Maserati 5000 GT? Nos, annak orrában a versenyautó-múltra visszatekintő, 4,9 literes V8-as 340 lóerőt tudott (Lucas befecskendezővel!), huszonöt kilóval könnyebb volt az Astonnál – oké, az talán megfelelő ellenfélként tudott fellépni.

Az adatok ismeretében ezek után vicces, hogy a Goldfinger első üldözős jelenetében felbukkanó, akkor amúgy szintén épp a bemutatása évében járó Ford Mustang kabriót Bond nem tudja lerázni. Hiszen a Mustang korai szériájánál a legerősebb Európában árult V8-as blokk is csak 164 lóerőt tudott, felét az Astonnak.

Az pedig, hogy egy későbbi jelenetben a fekete, négyhengeres, ráadásul még a régi, keskeny maszkos szériából származó, tehát még csak nem is OHC, hanem oldalt szelepelt motorral szerelt Ponton-Mercik (52 lóerőről van ott szó!) menekülésre, sőt, a kütyük használatára tudják késztetni a feszengő Bondot, már tényleg kiváló filmes poén. Ezek után hadd ne elemezzem már, hogy a Tűzgolyóban hősünk egy vén Ford Fairlane (max. 164 lóerő, nagy test) elől nem tud meglépni a DB5-össel. Biztosan vizes benzint tankolt… Az Aranyszem Ferrari F355-DB5 viadalát meg inkább meg sem említem, mert az épp a másik irányból gáz.

Maradjunk annyiban – Broccoli a DB5-öst az eleganciája és az üzenete miatt tette vászonra, s az autó annyira jól kifejez mindent, ami Bond, hogy a 007-es filmek univerzumának órájával mérve örökre megragadt. Azzal pedig, hogy az üldözéses jelenetekben legalább kísérletet tegyenek arra, hogy összehangolják a mesét a realitással – mint például McQueenék próbálták a Bullit-forgatásán a gyengébb Mustang GT390-est egy szintre hozni a méregerős Dodge Chargerrel (végül utóbbinak lehúzták két gyújtáskábelét) –, nem is foglalkoztak.

No meg, volt egy másik indítéka is Broccolinak az Aston választásához; vékony a szál, de jelentős. Ian Fleming eredeti James Bond-regényei közül ugyanis csak egyetlenegyben szerepel olyan autó, amelyet trükkökkel szereltek fel – abból jött az összes James Bond-filmhez az alapötlet –, s az a könyv éppen a Goldfinger, s egy Aston Martin DB Mk III-at hajtott a hős, amit Fleming csak DB III-asként aposztrofált.

Elég a DB5-ösből. Arról úgyis csak álmodozni lehet, lépjünk tovább a többire. Például a legelső Bond-autónak mondható járműre, ami éppenséggel egy Sunbeam Alpine bérautó volt. Ez ugye, az 1962-es Dr. Nóban jelenik meg. A fecskefarkas, a maga idejében lapos, sportosnak látszó autó, khm…, a maga idejében se volt óriási durranás.

A négyajtós, családi Sunbeam Rapier alapjaira némi tengelytáv-rövidítéssel készült, 1,6-os, négyhengeres, 82 lóerős, nyomórudas motorral hajtott mutatós kis roadster volt ez – persze, 61 évvel ezelőtt a 160-as végsebesség derekas dolognak számított, de ez a típus azért akkor se volt egy Vezúv az igazi sportkocsik között. Még szerencse, hogy a kehes Sunbeam nem Bondé volt, csak bérelte, de akkor is, ez az első filmes, kvázi a 007-es ügynökhöz közvetlenül köthető járgány. Amúgy meg az első autó, amit Bond vezet – ebben a filmben, de általában is – egy 1957-es Chevrolet Bel Air, annak az autónak a kabrióváltozata, amit tavaly be is mutattunk egy Speedzone-videóban. Apró hiba, hogy amikor a sebességmérőjét mutatják, az már egy Fordé, de kicsire nem adunk.

Az egy évvel később elkészülő, Oroszországból szeretettel (From Russia With Love) című, másik Sean Connery-filmben nincs igazi autós szál, viszont itt találkozunk Bond első saját kocsijával, egy 1935-ös Bentley 3,5 Litre-rel, abból is egy dhc, azaz drop head coupe, magyarán kabrióváltozattal. Bond igazából csak mosogatja az autót a film kockáin, majd használja a kocsiba épített telefont – 63-ban űrtechnika volt az! -, Q pedig meg is jegyzi neki később, hogy a típus felett elszállt az idő. De akkor is, az az első saját Bond-wagen, amiről szó esik.

Az a Bentley amúgy sok egyébre is rávilágít. Például, hogy 1963-ban egy modern, elegáns és profi titkos ügynök menőnek tarthatott egy közel harminc éves, háború előtti, csőrös járgányt. Naja, Európa kontinensen fekvő részének gondolkodásával szemben Angliában soha nem esett nullára az öreg autók becsülete, ott nem a nyolcvanas évek elején indult el egyfajta oldtimer-kultusz, hanem mindig is létezett. Bár tény, a rajongáson már akkor is sokat segített, hogy a szóban forgó autó egy sorhatos Bentley volt, nem holmi tucatáru.

A másik érdekesség az ódon Bentley-vel kapcsolatban: Ian Fleming az eredeti regényekben két márka iránt mutatott kifejezett rajongást, az Aston Martin felé, úgy általában, illetve többször szerepel könyveiben a Bentley Blower, illetve a Mk VI-os. A 007-esi pucoválásnak kitett 3,5-Litre tehát afféle kikacsintás az eredeti regénysorozatra.

Több szempontból sem igazi Bond-autó, de például Daniel Craig mégis ezt tartja a sorozatból a kedvencének: az 1967-es Csak kétszer élsz (You Only Live Twice) Toyota 2000 GT-je. Egyik érdekessége, hogy ilyen autó hivatalosan sohasem létezett – a Toyota nagyon szerette volna elérni, hogy eme (amúgy fantasztikus műszaki alapokat rejtő, Yamaha-készítette DOHC-hathengeressel hajtott) csúcsterméke szerepeljen a Japánban forgatott epizódban, de Sean Connery nem fért el benne, ezért két (de lehet, hogy csak egy) példányról a gyár végül lekanyarította a tetőt.

Érdekes – Connery 188 centi magas volt, én 187, én vezettem eredeti, kupé 2000 GT-t és nem a tető magasságával voltak problémáim… Szerintem inkább azzal lehetett ott gond, hogy az akkori kamerák még terjedelmesek voltak, s egy Bolex nem fért el belül a kupéban, ha ketten ültek benne, s nem volt akkora látószögű objektívje sem, hogy értelmezhető képet adjon. Vagy talán azért lett kabrió, mert egy kupéba Bond nem tudott volna elegánsan beugrani a bal egyre (Japánban az az utasülés), amikor a Gonosz le akarja gépfegyverezni egy fekete Toyota Crownból, a Hotel New Otani (a filmben Osato cégnek álcázták) parkolójában.

A nagyobbik probléma, hogy Bond, azaz Sean Connery sosem vezette azt az autót, legalábbis a vásznon nem. Ezt megteszi helyette az aktuális japán Bond-lány, aki (az akkor még megdöbbentően poros) tokiói utcákon keményen meghajtja a sportkocsit. Ezek után több mint meglepő, hogy a szépen és hibátlanul terelt, ügyes futóművű, 150 lóerős és csupán 1120 kilós, 220 km/h végsebességre képes 2000 GT nyomában, már a külvárosban, a 2-es Shuto Expressway felé tartva megint felbukkan a Crown, benne négy japánnal. Hiszen az az autó egy sokkal butább és régimódibb sorhatos kétliteresből legfeljebb 110 lóerőt tudott, jó, ha 145-150-et ment, és üresen is 1,3 tonnát nyomott, ráadásul pocsékul is vezették… A film csodája ez, megint.

1969, megint Aston Martin. Az Őfelsége titkosszolgálatában (On Her Majesty’s Secret Service) egy bizonyos George Lazenby, a filmtörténet legkellemetlenebb Bondja veszi át a stafétabotot az öregedő Sean Connerytől. Amellett, hogy a film rém gázos már csak Lazenby alkalmatlansága, illetve a forgatókönyv nyálassága miatt is (Bond szerelmes, lesz, megházasodik és a film végén zokogva siratja a lelőtt feleségét, jaj!), az autós jelenetek azért nem olyan rosszak. Ebbe talán belejátszott, hogy az ausztráliai születésű Lazenby használtautó-, majd újautó-kereskedőként kereste a kenyerét első londoni munkahelyén, ott fedezték fel modellnek egy csokoládéreklámhoz, s már modellként egyazon fodrászhoz járt Albert R. Broccolival – valahogy így kezdődött a bondos megbízatás.

A DBS egyszerűen csak szép a filmben (mivel az új bódé dög nehéz volt, viszont még az ősrégi, Lagonda-származék, Marek-tuningolta motor hajtotta, gyors nem is nagyon tudott volna lenni), de autó-autóként nagyobb szerep jutott egy másik gépnek, egy XR7-es Mercury Cougarnak, amely szöges gumikon gurulva egy jégversenyen is részt vesz. Ám azt nem Lazenby, hanem a film Bond-lánya, az egyik legnagyobb akkori angol szexszimbólum, Diana Rigg hajtja – alaposan.

Lazenby az egyetlen Bondja után elvállalt volna újabb szerepeket is, de amikor egyetlen ötletét se fogadták el, inkább kihátrált az egész 007-es témából, amúgy is épp hippi akart lenni. Szerencsére. Ahogy Diana Rigg fogalmazott – “George-nak szüksége lett volna előbb néhány kisebb szerepre, s kellett volna részéről némi alázat a színészi munka iránt is, mert az ember nem lesz egyik napról a másikra sztár, ami be is bizonyosodott róla. Fafejű volt és hajthatatlan, képtelenség volt vele értelmesen együtt dolgozni”. Én meg így utólag azt mondom – ha már Aston DBS, akkor sokkal inkább a Minden lében két kanál (The Persuaders)-sorozat Brett Sinclair (Roger Moore) alatti szerepe volt való ennek a kocsinak. De itt Moore ideje még nem jött el.

1971-ben jött a Gyémántok az örökkévalóságnak (Diamonds are Forever). Hátradőlhettünk a fotelben, mert visszakaptuk a menő, humoros, hiteles és klassz Sean Conneryt, aki Broccoli szerint már túl öreg volt a szerepre… aztán következőnek felvette Roger Moore-t, aki idősebb is volt… A film útjai kifürkészhetetlenek. Connery, bocsánat, Bond viszont itt végre maga vezet egy amerikai izomautót, méghozzá az első ólom-Mustangot, egy csodásan vérnarancs-piros Mach I-et.

Az autó dög a filmben, de hozzá kapcsolódik a filmes kaszkadőrszakma egyik legcsúfosabb bakija is: abban a részben, ahol a két jobb kerekén száguld be egy szűkre méretezett raktári folyóson, majd a két bal kerekén robog ki a túlsó végen. Megoldották – a filmbe utólag betoldottak egy teljesen szükségtelen átfordító jelenetet – így kijön a matek, de akkor is zsenánt.

Az 1973-as Élni és élni hagyni (Live and Let Die) hozta el nekünk a dzsémszbondok legviccesebb pojácáját, Roger Moore-t, aki már akkor öreg volt és már akkor is nehezen hittük el, hogy a csodás hősnővel való mozis smár után bármi is történik majd a selyemtakaró alatt, amikor először játszotta az ügynököt.

Döbbenet, hogy Broccoli csak tizenhárom évvel később váltotta le. De Moore-t ettől még szerettük, mert jó a humora, illetve jól adja elő, ami szöveget a szájába adnak. Dedikált Bond-autó nincs a filmben, de autós jelenetből is kevés.

E hiányért kárpótlásul, az 1975-ös Aranypisztolyos férfi (The Man With the Golden Gun) elhozta nekünk a Bond-filmek egyik legkomolyabb kaszkadőri mutatványát – egy olyat, amit előtte soha, senki nem próbált ki, s amit a végrehajtása előtt a világon először számítógéppel modelleztek. Moore, azaz Bond át akar kelni egy folyón egy szalonból imént lopott AMC Hornettel, de rájön – hogy egy másik filmklasszikust idézzek -, a híd túl messze van.

Talál viszont egy félig összedőlt rámpát, amelynek, hogy, hogy nem, a túlsó parton akad egy hasonló, épp jó szögben félig összedőlt párja. Nekiszalad, még egy kicsit beszél amerikai akcentusban is a mellette ülő amerikai turistához – ez nagyon nem áll jól neki -, emlegeti kicsit Evil Knievel (híres kaszkadőr) nevét, majd a padlógázon hajtott Hornettel egy teljes, 360 fokos dugóhúzóban átugorja a folyót. Nem CGI a jelenet, ezt tényleg véghez vitték, de állítólag borzasztó nehéz volt. Hogy akkor miért kellett a méregdrága részt gyerekrajzfilmekbe való csúszdasíp hangjával aláfesteni – sose értem már meg.

Sokak szerint a Bond-filmtörténelem legjobb autós jelenetei az 1977-es Kém, aki szeretett engem (The Spy Who Loved Me) részben voltak, és ha azt mondom, fehér Lotus Esprit, mindenki tudja már, mire gondolok. Ez az a rész, amelyben Bond legújabb autója, a már említett első szériás Esprit a szardíniai tengerparton tengeralattjáróvá válik (és abban a formájában torpedókat is ki tud lőni), odakint, a szilárd talajon pedig könnyű, fürge sportkocsiként szaladgál.

Ezzel a trükkel különleges tulajdonságot tudott felmutatni: ez volt az egyetlen ismert akkori Lotus, amelyikbe nemhogy az esővíz nem folyt bele, hanem még vízbe merítve is száraz maradt belül. Természetesen két Lotus szerepelt a filmben,egy üres héj, amit alaposan szigeteltek (talán nem volt annyira nehéz, lévén az Esprit műanyag-karosszériás), és egy, ami – Lotus volt. Egyik ma a beaulieu-i autómúzeumban van ma kiállítva, a másik Elon Musk tulajdona. Maga az Esprit, pláne abban a szívómotoros formájában azért nem volt egy Ferrari: csak egy négyhengeres, kétliteres, 162 lóerős középmotor hajtotta. Igaz, mivel csak kilenc mázsát nyomott a mérlegen, ezért 222 volt a vége és 6,9 alatt volt százon.

1979, Holdkelte (Moonraker) – ebben értelemszerűen kevés volt az autó. 1981-ben viszont jött a Szigorúan bizalmas (For Your Eyes Only), amiben kaptunk mindent. Igen, 007 hivatalos autója ugyan végre egy turbós Lotus Esprit, ám az elég hamar felrobban, ezért Bondnak a hősnő Citroen 2CV-jével kell menekülnie.

Az itt következő – egyébként a legendás Rémy Julienne-vezette kaszkadőrcsapat által kivitelezett – árkon-bokron át tartó üldözéses jelenet szerintem az egyik legjobb, amit Bond-filmben valaha láttunk. Kár azért a rövid ideig tartó begyorsításért a borulós rész után, de akkor is – ahogy az a (Citroen GS-féle, négyhengeres boxerrel átépített) Kacsa a sokkal erősebb, egyébként a jelenet végére szintén péppé tört Peugeot 504-esek elől menekül – epic.

Az 1983-as Polipka (Octopussy) nyilván az egyik nagy kedvencem, hiszen nemcsak egy hatvanas évek végi, fekete W108-as Mercit kerget meg benne Bond – amikor a kerekeit kilövik, akkor vasúti síneken hajt tova -, hanem egy időre elköt egy akkor még épp vadonatúj Alfa Romeo GTV6-ost is, amivel csodásakat sederint az 5-ös BMW (E28-as) rendőrautók előtt. És néhol hallani is az igazi Busso-hangot! Imádom azt az Alfát, rohadt menő kocsi, jó is, de valahogy azért nem érzem benne a bondságot, ahhoz túl olcsó. Persze nem is az övé volt, hiszen lopta. Kölcsönvette.

Az 1985-ös Halálvágtában (View to a Kill) fő Bond-autója talán egy párizsi taxi, legalábbis, ha útmutatót keresünk, akkor azt látjuk, hogy Rémy Julienne-ék nem más jelenetbe, hanem abba fektették a legtöbb energiát. A kék Renault R11-est Bond – aki itt még mindig Roger Moore – lenyúlja az Eiffel-torony tövéből, amelynek egy felsőbb szakaszáról az ellenség paplanernyővel épp kiugrott, s az égben menekülő gonoszt üldözőbe veszi a tömött fővárosi utcákon át hajtva.

Szegény Renault-val először letolat egy durva lépcsősoron, aztán ráugrat vele egy turistabusz tetejére (jó erős busz lehet), majd mindenféle szabálytalan manőverek során először a kocsi tetejét veszíti el egy sorompó alatt áthajtva, majd egy másik autó, ha jól emlékszem, egy márkarokon R20-as leveri a hátulját, s onnantól igazi Kicsi kocsi kalandja-módra fél autóval folytatja az utat. Sose tudtam, hogy az R11-es ennyire ügyes – ezekhez a jelenetekhez persze átépítették, annyira, hogy a végén már bevásárlókocsi-kerekeken gurult a hátulja. Prokee-ék vajon innen vették az ötletet, amikor megépítették a mi kis magyar Trabant-legendánkat, az Orrot?

Talán Broccoli is érezte, hogy egy R11 kevés a Bond-imázs fenntartásához, ezért a következő, 1987-es filmben, a Halálos rémületben (The Living Daylights) az új 007-es, azaz Timothy Dalton egy meglehetősen rendben levő Astonba ül bele megint. Igaz, hogy a filmhez nem egy aktuális modellt, hanem egy régebbit vettek elő – a sok kütyü miatt alaposan meg kellett vagdalni az autót, egy Aston V8 pedig káprázatosan sokba került akkoriban –, de becsületesen átöltöztették, hogy le tudjon tagadni tíz évet.

Az Aston aztán menet közben, lézerrel kettévág a padló mentén egy Lada rendőrautót – „ejnye ez a korrózió…” jegyzi meg a tovacsúszó fél Lada-kaszni láttán Dalton –, rakétával szétlő egy kamiont, szántalpat és szöges gumit ereszt, majd rakétahajtással átugrik egy blokád fölött. A filmtörténet egyik legcsodásabb autós jelenetét is ennek a résznek köszönhetjük – a befagyott tavon driftelő, tákolt fáskamra egyszerűen – zseniális. Hogy az a sok extrával felruházott Aston (már ha mind belefért volna) körülbelül öt tonnát nyomott volna a valóságban… Kit érdekel? A James Bond mese.

Aztán az 1989-es A magányos ügynökben (Licence to Kill), Dalton búcsú-Bondjában Broccoli megint üresjáratba tette az autósjelenet-gépezetet (már ha a kamiont nem vesszük autónak, mert a végén ezekből kapunk azért egy adaggal), s a hiányért csak az azt követő, már Pierce Brosnan-fémjelezte, Aranyszemben (Goldeneye) kárpótolta az autóbuzikat, hat évvel később, 1995-ben. Egy tankkal. Volt ugyan abban a filmben egy BMW Z3-as is, ami amúgy sose volt egy jó kocsi (csak a kupé-kivitele), Q pedig mesél a filmben Bondnak egy csomó trükkről, amit elvileg tud, de a hős végül csak krúzol vele egy kicsit a tengerparton. Arra jó, bár nem igazán földúton.

Viszont Szent Pétervárott, amit azzal a T-55-ös harckocsival művel… Oké, nem igazán sportszerű egy brutális, V12-es motorral hajtott, 37 tonnás monstrummal szakadt Zsigulikat és gyújtáshibás UAZ-okat kergetni, pláne városban, ahol kicsit túl sok az eltiporni való, de akkor is. A James Bond-filmek talán leglátványosabb hajszáját kapjuk meg Brosnantől és a szovjet tanktól. Valahogy olyan mélyen… jólesik az egész. Mellesleg: külön gratulációm a vizét felforraló ős-Zaporozsec, azaz a gőzölgő ZAZ-965-ös kitalálójának. Legalább ne a világ egyik kevés léghűtéses autójából választott volna alanyt az a szerencsétlen kellékes, basszus.

Lépjünk a következő Brosnan-Bondra, 1997-be, A holnap markában-ra (Tomorrow Never Dies). Oké, visszaszívom. Nem az Aranyszem tankosa és nem is a Goldfinger DB5-ösöse a legjobb autós jelenet a 007-es filmek sorában. Mert az itt jött, méghozzá a széria új bőségszarujának, a BMW-nek a zsákjából. Az alany ez esetben egy távirányítós autó, ami történetesen egy 1:1 arányú BMW 750iL, amit Bond a hátsó ülésről, egy Nokia Communicator (az első kvázi okostelefon, avagy egy telefonálásra is használható zsugor-laptop) segítségével irányít. Az akkori adatátviteli sebességek persze lehetetlenné tették volna azt a szintű vezérélést és képi visszajelzést. Ami ott történik, a hátsó ülésen bujkáló Pierce Brosnan kezében, azt nemhogy az MI6, de még a NASA se tudta volna abban a méretben megoldani (amúgy az autót a rommá faragott csomagtartóból vezette egy kaszkadőr), de a jelenetek még ma is állatak. És semmi CGI!

A hetvenes évek második felétől a nyolcvanas évek végéig tartó, harmatlila elviccesedés (Roger Moore) és sötét tónust öltő, kicsit gyomornehéz (Timothy Dalton) korszak után Brosnan bevált. Jó sok Bondot csináltak vele, s lényegében kétévenként kaptunk tőle egy újabb részt. Így érkezett 1999-ben A világ nem elég (The World is not Enough), amelyben ugyan újra felvillan a DB5-ös, de a sztárautó csillogását az akkor vadonatúj BMW Z8-as rabolja el… úgy, hogy az, akkor még nem is létezett. Igen, hasonló történt a Goldfingerben is, mondhatnátok, hiszen amikor az ikonikus DB5-öst faragni kezdték a szerephez, a típus még a jövő ígérete volt csupán, de ott legalább egy majdnem pont olyan kocsit vettek alapul, itt viszont egy Cobra-vázra tettek Z8-héjat.

Oké, egy Bond-film csak mese, mint már mondtam, s mi, a mozinézők nem halljuk, hogy Pierce Brosnan vajon egy OHC, vagy egy OHV V8-as dorombolását hallja-e az ülésben, s nem is e csalás miatt érzem gyengének az autós részeket ebben a filmben. Inkább a sederintős jelenetek hiánya (egy Cobrát is rá lehetett volna bírni szép akciókra, sőt) zavar. Egy kicsi krúzolás a tengerparton, a szokásosan szörnyű, színészi kormányfogással…

Majd még egy kevés mozgás előre-hátra a pallókon, mielőtt a helikopterről lelógatott óriásflex osztódásra nem kényszeríti a Z8-ast (és nem, nem két Z4-es lesz belőle)… Ennyi. Ezen túlmenően még extra mód rühelltem a Kitt-szinten megvalósított, ember nélküli, kéziváltó-egyesbe, kézifék-ki trükköket… Szóval nekem A világ nem elég nekem erősen diétás Bond-autós élmény marad. De azért – Sophie Marceau és Denise Richards egy filmben… Nekem elég lenne úgy is a világ, ha belegondolok.

Brosnan utolsó Bond-alakításához, a 2002-es Halj meg máskor (Die Another Day) címűhöz viszont ismét megkapja az Astont, pontosabban ismét kap egy Astont. Egy V12 Vanquish-t, megint csak befagyott tavi használatra, üldözője pedig ez alkalommal nem holmi ladás bénajoe, hanem igazi ellenfél egy akkor márkatárs, sőt, platformtárs Jaguar XKR-ben, rakétákkal és egyéb Bond-szintű nyammókkal állig felfegyverkezve. Ha egyetlen olyan autója lenne Zelenszkijnek, már rég véget ért volna az orosz-ukrán a háború, nem is tudom, miért nem adják neki végre kölcsön egy hétre azt a zöld verdát a múzeumból.

Elképesztően vagány az a Jag, bár az biztos – megint a kormányfogás-problémakör – hogy azzal a fejéssel és tányérmosással, amit Zao, a gaz üldöző eljátszik a volánon, az első piruettnél nem jutott volna kijönni a tükörjégen. Hát még a jégpalotában… Az sem annyira kerek, ahogy a méteres vastagságú falakon karc nélkül áthatolnak ezek a kiváló presztízs Ford-termékek, bár tudom, épp gyakorló módban voltak, végtelen kredittel. Az pedig, hogy az Aston gombnyomásra el tud tűnni, nekem már túlságosan is sci-fi, sőt, inkább gyerekmese. Bár angolul tűrhető a szójáték, amire épül az effekt (Vanquish-vanish).

De a rendezők addigra már Brosnan arcának redőibe is elkezdték beszurkálni a gumiprofil-mélység mérőt, s ezen a ponton (apropó, olvastátok az új Ponton-könyvemet?) úgy döntöttek – új Bond kell, ez a régi túl ráncos.

Balról belép az elálló fülű, kissé hidroglóbusz-fejű, számomra eleinte borzasztóan idegen Daniel Craig, akit viszont már az első filmje, a 2006-os Casino Royale végére roppantul megkedveltem. Hiteles Bond lett, mintha Connery-t fazonírozták volna át a 2000-es évekre.

Akár hiteles volt elsőre Craig, akár nem, az autós jelenetek a Casinóban csapnivalók. Először is ott a mondeós shot, amely előrevetítette a „kilóra megveszlek, kisköcsög” ma érvényes trendjét. Az a bérelt Ford bebizonyította, hogy egy multi termékkihelyezésre szánt gigapénze még a legnagyobb kasszasiker-filmek hitelesség-páncélját is akadálytalanul fel tudja szaggatni.

Aztán az az érthetetlen hatásokra, teljesen szürreálisan bekövetkező, hétfordulós dugóhúzó az Aston Martin DBS-sel… hát, barátom, az a CGI-zés legsötétebb próbakorszakát és a Fast and Furious-filmek legdedósabb mesejeleneteit idézi. Hagyjuk is, én nettó kivágtam volna mindkettőt, tőlem inkább maradt volna a Casino Royale autó nélkül. Épp elég lett volna a Bond által a film elején kaszinóban nyert DB5-ről az a pár snitt a szálloda előtti fordulóban. Bár az nagyon nem tűnik életszagúnak, hogy valaki egy spialter DB7-est ábrázoló kulcstartót hordjon a DB5-öse kulcskarikáján. Ugye?

A 2008-as Quantum csendje (Quantum of Solace) szerencsére már megint lapátolt szenet az autóbuzi-kazánba. Ott volt az elején a Garda-tavi alagútrendszerben zajló üldözés az Aston DBS V12 és a két Alfa 159-es üldözőautó között. Persze eltúlozott, de követi a James Bond filmek régi üldözős jelenetes szabályát – legyen hihetetlen, de azért majdnem hihető. Abban a sűrű forgalomban simán előfordulhatott, hogy egy ilyen, 517 lóerős, 300 fölött tudó DBS-sel nem sikerül meglépni két, egyenként 260 lóerő körüli Alfa Romeo elől. Még a 007-esnek sem. Hogy miért gondolom, hogy 260 lóerősek (3.2 JTS V6-osok) azok az Alfák? Mert amikor Bond kilövi az egyiket a félkész szerpentinen és annak felpörög a motorja, egyértelműen hathengeres a vonyítás. Persze, akkor áll meg az elmélet, ha a jó hangot keverték az egész alá. Privát véleményem, hogy ott, azon a szakaszon egy ügyesebb vezető viszont már simán meglépett volna az Astonnal.

A 2012-es Skyfall autós vonalon viszont inkább fáj, mint szórakoztat. Van benne némi autós üldözgetés, de a mániás számára a legértékelhetőbb rész az, amikor Bond (már persze véglegesen Daniel Craig) rájön, hogy a titkosügynök-autókat bepoloskázták, ezért saját kocsijára vált – a régi DB5-ösre. Magával viszi M-et, a főnökét, Judy Dench-et. Van abban valami egészen szívszorító, ahogy a feltűnő öreg Astonnal, mint lopakodógéppel végighajtanak az éjszakai Londonon, el vidékre, s a főnök (M) közel ötven év alatt először ül a legendás DB5-ösben. És aztán…

Felrobbantják. A legendát. Itt már jól működik a CGI, a hihetőségen pokoli sokat dolgoztak az effektesek; az én kezem konkrétan ökölbe szorult a moziban, amikor először láttam. Persze sejtettem akkor is, hogy trükk van a dologban, és maximum egy kibelezett autót áldoztak fel a jelenethez, s azóta már tudom, hogy egy modellt robbantottak fel (illetve egy valódi Porsche 928-ast, amiből azért van elég), de akkor sem tudom kitörölni az emlékeimből azt az első sokkot, amikor végignéztem a gyerekkorom óta ikonként az agyamba égett DB5-ös pusztulását. Hiszen homályosan még emlékszem, amikor az első James Bond-filmemet, a Goldfingert megnéztük a szüleimmel. Ez nálam Bagdadban történt, 1969-ben… És persze M is meghal, ezzel vége Judy Dench szereplésének is, akit pedig imádtam – mint Bond főnökét, és mint színésznőt egyaránt.

Innentől – bár a Bond-filmeket és Craiget továbbra is kedveltem – az autós jelenetek számomra pontosan annyira kisiklottak a sínről, mint az egész mai autógyártás, maga. Hirtelen ennyire gyagya lett az emberiség, a fiatalok tényleg ennyire, durván csak a mű-világot tudják már csak befogadni, hogy a valóságot szinte már érinteni se lehet egy kasszasikernek szánt filmben? Ember, kezdődik a Mátrix, hogy egy másik filmet idézzek, ami ugyan full sci-fi volt, amikor megjelent, de úgy tűnik, egyre jobban közelít a valósághoz…

Merthogy a 2015-ös Spectre-hez az Aston Martin készített egy autót. Igen, egy dedikált autót, a DB10-est. Csak a filmhez. Agyeldob. Művilág. Összesen tíz (valódi) példány készült ebből a nyolchengeres, a V8 Vantage-dzsel egy padlóra tett, de annál nyújtottabb tengelytávú és jóval szélesebb autóból. Nyolc a filmben szerepelt, kettőt promóciós céllal hurcoltak körbe a Földön.

Utóbbi kettő közül egyet 2016-ban el is adtak aukción – akkor közel egymilliárd forintnyi fontot fizettek érte. De a DB10-essel készült jelenetek egészen jók Rómában, főleg az éjszakaiak, s az emberben felmerül: szinte kár, hogy ezt az autót nem vették gyártásba. De itt, sőt, már az előző Bond-filmnél is éreztük a trendet: a repülős (az előzőben a DC-3-as, itt a helikopteres) jeleneteket annyival jobban kidolgozták, mint az autósokat, mintha másik filmből származnának.

No persze, az autós száguldozás egyre idegenebb dolog az ember agyának. Mert oké, hogy törik, robban, megpördül, ugrat és lőnek rá, de mi van, ha az az autó átmegy egy Véda alatt és begyűjt Bondnak hét büntetőpontot? Ugye? Neked is szorul a zabszem? Ami igazán jó a Spectre-ben: végre megkapjuk Christoph Waltz-ot Blofeldként – a szerepet mintha ráöntötték volna.

Aztán a Nincs idő meghalni (No Time to Die) elhozta a sorozat végét 2021-ben. Te jó ég, idén már harmadik éve… És talán a legrosszabb: nem tudni, hogy lesz-e megint Bond, ha lesz, akkor viszont biztosak lehetünk benne, hogy egész más lesz, mint az eddigiek. Ciki lett macsónak lenni, az proli dolog. Ciki lett nőket védelmezni, mert egyenjogúság van. Ciki lett belső égésű motor húzatását hallgatni, mert ugye, ott a környezet. Ciki gyorshajtani, pláne városokban, mert ugye, az ártatlan járókelők. Kesztyűs kézzel lehet csak világpolitikai ügyekhez nyúlni, mert mindenkinek érdeke és ellenérdeke van mindenhol, megfelelő pénzzel pedig úgyis le lehet állítani, vagy el lehet téríteni a forgatást bármelyik fél részéről. Sötétebb világot élünk, mint amilyen legsötétebb Bond-film volt, már senki se hiszi, hogy létezik fekete-fehér jó és rossz, már álmodozni se illik szabályszegésről… ehh, én is már csak egy hülye boomer vagyok, aki úgy érzi, féltonnás ólompaplan alatt fekszik, folyamatosan.

Ha lesz is Bond, az olyan lesz, amitől Ian Fleming epét hány majd a sírjában. És a Nincs idő meghalni már ezt vezeti elő, a végén pedig bekövetkezik az elképzelhetetlen: meghal Bond. Annak a filmnek ettől kicsit olyan lett az utolsó pár kockája, mintha a saját életem függönyét gördítették volna le. 1966-ban születtem, az első Bond-film 1962-es. Egész életemben afféle szinkronjelként ott voltak az újabb és újabb Bond-filmek, jobbak, rosszabbak, derűsebbek, sötétebbek, autósak és kevésbé autósak, amelyekre mindig készültem. Most meg… a Bond-világban már csak a vákuum van, nincsenek égitestek, kihunyt a fény.

Broccoli ’96-ban meghalt, ő már ezt nem látta. Szerencsére nem látta a Nincs idő meghalnit se, mert nagyon nyöszörögne szegény – talán eszébe jutna George Lazenby és az Őfelsége titkosszolgálatában című hiba, amit elkövetett…

Mi, a nézők szerencsére még a főcím előtt kapunk egy ízes adag Aston DB5-öst, velünk van az előző filmből Léa Seydoux és Christoph Waltz is, sőt, a film közepén egy villanásnyit egy másik régi Bond-Astonból, a V8-asból is elcsíphetünk (mögötte a John Barry-féle eredeti, egy húron pengetős témazene megy, jejj). Aztán…

Melodráma, lélekelemzés, szinte érezzük, ahogy a keverőasztalon a hangmérnök szíve szerint már tekerné le a potikat, de a rendező még utánanyúl a kezének – még ne, egy kicsit hagyjuk a nézőnek, hogy élvezze, utoljára. Az pedig, hogy a film végén Bond a feleségével(!) és a kislányával(!) egy öreg Toyota Land Cruiserben(!), kvázi kispolgárként menekül a Gonosz elől, hát, barátom…. A jelenet röhejes, hiszen eljött a pillanat, amikor az ellenség összes tagja sokkal kúlabb autóban ül, mint a főhős. És újra itt a hiteltelenség – nincs az a gyári Land Cruiser, amivel el lehetne menekülni egy modern, hallhatóan V8-as motorral szerelt új Defender elől, pláne ennyire szabad terepen. Vicc az egész.

Tudom, ha elég soká’ kitartott volna Bond, az összes L-R szétesik, a Toyota pedig ment volna tovább… Csak az a baj, hogy ezek itt lőnek, nagyok, sokan vannak, gyorsak és nehezek. Nem, már nem jó a jelenet. Nem távoztam jó szájízzel a moziból, nem is tudom, mikor fogom újranézni a Nincs idő meghalnit, holott az összes többi epizódot rendszeresen újralátogatom (már csak azért is, mert szörnyű a memóriám, és szinte mindig új filmet kapok).

Legyen megint James Bond? Nem vagyok benne biztos, hogy szeretném.