OlvastárVasárnapi Csík

Nózi, az új Alfa, közelről

Szételemzem a Giulia Sprint GT-t, az új Bertonét

Sokfélék vagyunk és az élet magas (avagy mély, mindenesetre katartikus) pontjait mindnyájan máshogy éljük meg. Ilyen katartikus pont lehet egy régóta elérhetetlennek hitt, drága, de egy pillanatra mégis a megvásárolhatóság radarján belülre kerülő autó. A csodaautó.

Nyilván röhejes egy 1600 köbcentis, négyhengeres, pici, mai szemmel egyáltalán nem is erős valamit csodaautónak hívni, de itt megint csak sokfélék vagyunk – nekem ez a lépcsős orrú Alfa az. S úgy látom – legalábbis a korai Bertone-árak irreális szárnyalásából -, hogy ezzel azért jóval többen vannak így Európában, mint ahány eladó kocsi van a piacon.

Nekem ez csodaautó. Egy nappal a hazajövetele után, a szavazóbázis előtt

Számomra már eleve hihetetlen volt, hogy az 1300-as Bertonét meg tudtam venni négy évvel ezelőtt. Volt úgy, hogy szereltem egy kimerítőt, átpakoltam a könyveimet a garázsban, vagy egyszerűen csak egy hosszú nap után letámasztottam a robogót a garázsban, ezért leültem a stokira és bámultam egy fél órát. Akkor sem akartam elhinni, hogy az enyém, s most, hogy elment, így, hogy jellemzően a hűlt helyét látom megint, ismét nehéz elhinnem, hogy volt egy ennyire érdekes, jó, élvezetes kis Alfám. Közben pedig nagyon nem kézzelfogható az a tudat, hogy egy másik garázsban van egy másik, még annál is érdekesebb, szebb (nekem), izgalmasabb hasonló autóm. Hiszen leraktam, nem foglalkozom vele, mert felújításra vár.

Ezt a vásárlást, ami számomra négy év után megint egy csoda volt, az új barátságon (szevasz, Tibi!), az akadályok sorozatos és sikeres leküzdésén túl eléggé mélypontnak éltem meg, de ez nem újdonság, mert szinte minden autóvásárlásommal így voltam eddig. A lehengerlő bűntudat érzése szinte megfojt, amint kettesben maradok a pléhdobozzal, amiért kiadtam általában oly sok pénzt, amennyit sose mernék kiadni semmire, még egy szívműtétre se. Most ez még rosszabb volt. Vettem egy roncsnak mondható, nagyon öreg, problémás járművet másfélszer annyi pénzért, mint amennyiért egy gyönyörű állapotú, megszólalásig hasonló, sok-sok boldog közös élményt adó másikat eladtam. Mellesleg annyiért, amennyi pénzt én egyben még nem láttam. Még szerencse, hogy az OTP elektronikusan intézte az ügyet, mert ha kézben van a köteg bankó, szerintem ott visznek el a sürgősségire, Magstadtban. Hol itt a ráció?

Végül is, egyben hazajött

Az ember ilyenkor mantrázza a magyarázatait, az úgynevezett észérveket – de azok nemcsak a ti fejetekben csengenek hidegen, hanem az enyémben is. Én is csak azért csinálom, mert a szüleim próbáltak a racionalitásra nevelni, ezért egész életemben megkövetelték tőlem, hogy legyen magyarázatom a cselekedeteimre, s ezt a magyarázkodási kényszert harminc évvel az után sem tudom levetni, hogy kirepültem a fészekből.

Ám ha hidegen csengenek a magyarázatok, s erre rájövök, olyankor le szoktam menni a tudatom legbelső, meleg, párnás, hippi ruhába öltözött, Crosby, Stills, Nash and Young-akkordokkal kibélelt odújába – ha éppen hagynak -, és álmodozom. Álmodozom arról, hogy a kész, csodásan fungáló, hörgő, izgő-mozgó, vagány autóval valami kanyargós úton veretek, dalol a Busso, dupla kuplunggal szúrom a fokozatokat, a világ pedig rózsaszín, enyhén megöregedett Kodachrome-naplemente színű Xanaduvá folyik össze körülöttem.

Ez még nem egészen az álomautó (rozsda a jobb küszöbön)

Az a vicc, hogy ha van egy ilyen autód, és már tényleg jó, tényleg működik, az efféle csoda meg is történik vele, nem egyszer és nem kétszer. Egy autóbuzinak kevés súlyosabb mennyország létezik annál, mint amit egy ilyen kicsi, a paraméterek alapján kifejezetten gyatra Alfa volánja mögött megkap.

Csakhogy ebből az álmodozásomból az a tudat ránt vissza, hogy a Nózi – ahogy Gojó barátom hihetetlen találóan elnevezte – még nem autó. Nincs rendszáma, nem lehet vele menni, emiatt sosincs alatta kanyargós út. Ami volt, azt Hitler közelében, egy havas-latyakos, ólomszürke délutánon, a remegő kardán és a tüsszögő karburátor aláfestésével éltem meg. Nyári gumikon. Nem ideális, de milyen jó, hogy legalább annyit kaptam tőle. És nagyon élveztem azt is.

Végül is – nagy élmény volt hazajönni vele, még ha az idő nem is akarta ezt

A vásárlás utáni szokásos lehangoltságom – pedig ez az időszak egy csomó más barátomnak inkább épp az eufória időszakát szokta elhozni, esetleg a megbékélését, másoknál meg a fokozódó otthoni vitákét – most kezd elmúlni. Rendkívül sok jó dolog történt, melyek mind bizakodásra adnak okot.

Eladtam ugye, a korábbi Alfát, a kis motorost, újabb fajtát, árában. Alku nélkül vitte el a boldog osztrák – és ő pontosan tudta, amit itthon szinte senki, viszont mint ahogy az autóra sorban várakozó további két honfitársa szintén: hogy rohadt jó áron mértem a kocsit. Vigyorogott is Johannes, amikor elvitte, azóta pedig már el is indította odaát az importálási folyamatot.

Most tehát van pénzem, s csak napokig voltunk négyüléses veteránautó nélkül. Ez pedig fontos az életünkben, ugyanis az az egyetlen fajta jármű, amely képes annyira összehozni a közel felnőtt korú fiaimtól hemzsegő családunkat, hogy két hetet hajlandóak legyenek együtt tölteni velünk.

Alul egészen egyben van

Ez a négyüléses veteránautó problémaköre is megoldódni látszik, mert az autó már megvan (nem mondom meg, micsoda, majd egyszer kiderül), akad rajta teendő, de semmi se tűnik halálosnak, vagy komplikáltnak, s ha jól mennek a dolgok, júliusban már el tudunk vele menni, nyaralni. Kaptam az ívet a klubtársaktól, hogy így nem szép meg úgy problémás, meg hogy többet kellett volna alkudnom belőle, meg hogy nagyon nem ezt vették volna, meg hogy hűdemekkorát fogok bukni rajta, amikor két év múlva áruba bocsátom – hiszen csak átmeneti használatra vettem.

Tudjátok mit? Ha bukni fogok rajta, de az a bukás ahhoz vezet, hogy Bálint és Norbi fiaim megint velünk lesznek párszor pár hetet (mert évente azért két túra minimum van), akkor büszkén és örömmel bukok majd. Mert a veteránautózásban a legfontosabb dolog a szocializáció, hogy közel hoz egymáshoz egy csomó hasonló embert. Pont ezért szeretem ezt a hobbit. Hihetetlen erős képességei vannak ennek a mániának: baráttá tesz, közös gond-munkakörbe tartozó leszel egy rakás hasonló hülyével, új témáid, új álmaid lesznek, kinyílik az elméd (legalább egy téma irányában), mint a virág. És ha ennek tetejébe pedig még a családod tagjait is egybekovácsolja még egy kis időre, akkor e helyzetben pénzről beszélni lélektelenség. És az a végső cél ügyetlen módon történő szem elől vesztése is egyben.

Nincs olajfolyás sem

Itt nem az a lényeg, hogy keresel-e, hogy buksz-e. Ha véletlenül valamelyik megtörténik, akkor örülsz, avagy kicsit bosszankodsz, de akármi van, a legfontosabb, ami megmarad, hogy a Littnerékkel ezzel az autóval voltunk Ornbauban, hogy a Kozmával azzal az autóval csapattunk a Vadása-tavi Speedzone-találkozóra, hogy a családot ez az autó vitte ki Monegliába, és hogy Dzsível abban az autóban vigyorogtátok végig, ahogy az Alfa próbapályája mellett a gyári veteránok mellé tereltek, s lettetek így a legillusztrisabb vendégek. Az élmény, a barátság, a család, ezeket kapod ezektől a szaroktól, több dimenzióban, végtelenül több színben, eszeveszettül több szag- és zajhatással, mint amit adni egy új bármikor képes lenne.

Tehát megoldódik (remélem) a családi nyaralós, és marad mellette elég della, hogy végre lépni merjek a Nózi felújítása ügyében. Mostanra meg annyit nézegettem a tíz centi vastag dossziét, amit kaptam – inkább úgy mondom, örököltem – az autóval, hogy a bizalmam súlyosan megnőtt a Magstadban még nekem is félroncs állapotúnak látszó, hervatag Alfa iránt.

Elképesztő mappát kaptam hozzá az autó elmúlt 32 évéről

Akkor a mappa. Lássuk, mit rejt. Volt itt egy 5300 eurós motorgenerál öt éve – nemcsak a felső, de az alsó vezérműláncot, sőt, a vezértengelyeket is cserélték, s a forgattyús tengelyt mi van, nitridálták? Volt még egy 1300 eurós GTA-felnigarnitúra három éve. Mániákusan karban tartott fékek. Felújított váltó. Fájóan drága elektronikus, 123 típusú gyújtás. Piros Koni (amiket tévesen Bogéknak mondok a videóban) gátlók. Zsírzás, olaj, szűrők, tömítések, beállítások, visszahúzó rugók, alátétek tucatjával, százával, mind mániákus szinten. Kilométerre vezetett olajnapló – cserékkel, utántöltésekkel.

A gütersloh-i Dr. Igor Pauliny 1989-ben hozta az autót az észak-olaszországi Villongóból (Bergamo és Brescia közé esik a hely, a Lago d’Iseo partja mellett van), s azóta az övé volt. Pauliny a facebook oldala szerint orvos lehetett, s úgy tűnik, a Kantenhaube (most stílszerűen a német nevén nevezem) volt az egyetlen veterán autója. Imádta. 2021 márciusában bekövetkezett haláláig 110 ezer kilométert ment vele és egy vagyont költött rá. Nem véletlenül tűnt nekem egyben levőnek a kocsi a kipróbáláskor – itt a motor, a váltó, a fékek mind felújítottak, minden egyéb erősen karbantartott.

Motorgenerál egy tűrhető veterán autó áráért

De azért van vele gond, bőven. Főleg a karosszériával, némiképp a belső térrel, s kicsit a mechanikával.

Nézzük csak, mik ezek:
– a kasznin, főleg az alsó részén néhol nagyon vastag a kitt
– a bal oldali küszöb a B oszlop alatt már púpos a rozsdától
– a bal oldali ajtó határolója kitépve, az ajtó maga centiket lóg (felső zsanérokat már vettem)
– ez az ajtó az alján már el is indult szépen
– a festék mindenütt repedezett, néhol hólyagos, másutt megfolyt
– a motortérben a másod-fékfőhenger környékén a fékfolyadék lemarta a festéket
– a szélvédőgumik förtelmes állapotban vannak
– a zárak alig működnek, minden pokoli nehezen nyílik
– a bal elején valamikor összetörték az autót, az alsó kötényrész emiatt aszimmetrikus, a lökhárító görbe, az utángyártott fényszórókarika már erősen rozsdásodik, a bal fényszóró mellett csak egy-, nem pedig háromcsíkos a betét, nem illeszkedik a rács
– kimattultak az első indexbúrák (már vettem újakat)
– hiányzik a hátsó, „Giulia Sprint GT”-felirat (szintén beszerezve)
– pocsék az ajtók külső illesztőszigetelése
– a kocsi alul egészen jól egyben van, de ami élt és mozgott, azt mindent lefestettek pirossal
– a kardáncsapágy függesztő gumija megkeményedett és kitágult, emiatt szörnyen remeg maga a kardán, ez volt a vibráció, ami egész úton kísértett (már vettem újat)
– hiányzik a jobb első sárvédő aljáról a „disegno Bertone”-plakett
– a belső tükör szára (beszerezhetetlen, mert ez a régi fajta, csavaros) tiszta kráter
– a belső kapaszkodók minden fém díszéről pereg a króm
– az ajtókon levő könyöklőkből kipergett a szivacs, ezért azok most lötyögnek a fém tartókon
– rozsdás a hűtősapka
– nem a külön macskaszemes gyári, hanem olcsó, utángyártott hátsó lámpaburák vannak fent
– nem megy az olaj- és vízhőmérsékletet mutató kettős műszer
– iszonyú nehezen működnek a belső kilincsek
– mállik a külső tükör gumi pereme
– egy apró helyen reped a jobb első ülés műbőrje (ritka, kemény és vastag kék műbőr, nem lesz egyszerű beszerezni, legjobb lenne megragasztani alulról)

Van mit tenni hát.

Mindenütt reped a vastag, lélektelen gitt

De a jó hírek legalább ilyen erősek:
– nagyon úgy néz ki, hogy szerkezetileg ép az autó
– isteni, selymes hangú a motor
– könnyen beindul
– nem csöpögnek a nedvek
– nem füstöl, nem büdös
– hihetetlen jó a váltó, pontos, minden szinkronja tökéletes
– fantasztikus a futómű, talán csak hátul ring egy kicsit túlságosan jobbra-balra, de lehet, hogy e szempontból csak elkényeztetett a régi Bertoném Alfaholics-féle futóműve
– isteni a kormányzás (javíttatni drága)
– döbbenetes  a  fék
– az egész autó nagyon egyben levőnek érződik, egyenesen hatol a pályán, egyenesen fékez, a mutatók beállnak stabilan
– egyáltalán nincs szétülve és szétlakva a belseje
– újszerűek a gumik
– a két műszert leszámítva minden elektromos cucc stabilan működik, a legkisebb csuklás nélkül
– és az autó egyszerűen gyönyörű, annyira gyönyörű, hogy sajog a szívem, ha csak ránézek.

Ennél jobb restaurálási alap azt hiszem, nem is létezik.

Teljesen generálozott a motor

Közben pedig szervezkedtem. Csak úgy, simán forgalomba állítani a Nózit nem lehet, mert egykörös a fékrendszere. Ennek a megoldásnak az elfogadásához kötelező a veteránminősítés, márpedig ez az autó fényévekre van attól, hogy efféle próbákon átmenjen.

Nózit viszont nem viszem Kacsó Robihoz (hagyom inkább, hadd csinálja nyugodtan az SR500-as Yamahámat, úgyis belefullad a melóba), mert nála azért elég lassan őrölnek a malmok, ez itt viszont egy nagy projekt, s ha csak három év múlva lesz kész, addigra már bele se tudom ültetni majd a Bálintot. Ezért inkább kicsit drágább, de pörgősebb és nagyobb cég után néztem. A Nózi ára benyeli a plusz költségeket, s a végén mindenképpen megéri majd. Ha valakinek ez számít.

Benne az 123 elektronikus gyújtás

Linczy – tudjátok, a volt Mini Klub-vezér, ma már Mini-specialista, giga-restaurátor, európai hírű alkatrészközpont, amúgy mániákus, rettenetesen precíz, magas minőségi-, idő- és logisztikai elvárásokkal dolgozó csoda-barátom már bő tíz éve, akinél a tavalyi Pannon Portya első állomása is volt – szóval Linczy (alias Linczmayer Balázs) felajánlotta, hogy jön hozzá, ebbe a restaurátor-birodalomba egy hazatelepülő karosszériás mester Németországból, aki csak ínyenc autókat szeretne lakatolni. Az embere hiperprecíz, villámgyors, szakadatlan munkabírású, de megválogatja a melóit. Úgy tűnik, az Alfára rábólintott, pedig az ő mércéjével ez egy Lada… Remélem, így is marad.

Ez itt a bal ajtó alja

Hozzá viszont kicsontozva kell vinni az autót, nekem ilyesmire, a heti háromórányi szabadidőmmel nincs lehetőségem. Amikor a múltkor a DGR-en motoroztunk Horogh Árpi barátommal, aki haveroknak szokott szerelni autót és motort, mintegy mellékesen, s tudom róla is, hogy mániákusan szereti a minőséget, nagyon összeszedett, minden mozzanatát fényképen dokumentálja és hajszálpontosan időre dolgozik, hogy nem vállalná-e az Alfa szétszedését, összerakását és a közbejövő bármit, ami felmerül.

Benne a Konik

Eljött a garázshoz, mentünk egy kört az autóval, s meglepetésemre örömmel rábólintott. Szeptember közepére bejelentettem hozzá Nózit, állítása szerint ő két hét alatt készen lesz a szétrobbantással, tehát október elején, épp a Tannistestünk után mehet az autó Linczyékhez, Győrbe.

Mindent lefújtak pirosra, ahol érték

Ott, a peremeknél először megfújják homokkal, hogy lássák az illesztések környékét, a többit leszedik négertárcsával. Előáll a pőre autó, Linczy szerint a karosszériás onnantól két hét alatt meglesz vele. Csak hüledeztem, mert az én világomban eddig években volt szokás mérni a karosszériamunkát, de állította – ismeri az embert, borzalmas tempóban dolgozik, meglesz vele. Oké, legyen igaza, akkor október közepén jöhet a fényezés, az kicsit hosszabb menet lesz, ott talán egy hónap is eltelik – így Linczy. Én meg ezek után már nem is szégyellem annyira, hogy a ház előtt három hét alatt fényeztem le a Foltos nevű Mercimet. Mindenesetre november közepén-végén Árpi visszakapja az autó testét, lefestve.

Förtelmes ablakszigetelések

A közbeeső időben mi mindent kiválogatunk Árpival; amit be kell szerezni, beszerzem, amit meg kell munkáltatni, azt megmunkáltatjuk, a kárpitos munkákat is elindítom, a felületkezeléseket is kijárom, a lökhárítót pedig elviszem Everling Rudi bácsihoz, aki csodákat tud tenni ezekkel.

Az egyik széken is repedt a műbőr

Lehet, hogy az autó 2023 januárjának elejére még össze is állhat? El se tudom képzelni, hinni meg végképp nem. De ha véletlenül mégis így lesz, akkor tavaszra talán meglesz a veteránminősítése, s nyár elejére még az is meglehet, hogy rendszámot kap. Onnantól persze még hónapok szoktak eltelni, mire egy frissen összerakott autó külföldképessé válik (ezért is számolok két évre az új családi pót-veteránnal), de 2023 második felében talán már Magyarországon túrázgathatunk Nózival.

Felújítandó a műszerfal alsó pereme

Az csodás lenne. Hiszen Bálint akkor még velünk lesz.

Létezik, hogy esetleg jövőre készen lesz?

(De most már, sziasztok, loholok csomagolni, mert indulunk a Mille Migliára. A kommentek megválaszolására sajnos nemigen lesz időszelet, ha jól látom a Google naptáramat…)

Címkék

Hasonló tartalmak

6 komment

  1. héló kedvesmester.. mészárosné már lefoglalta e pajkos nevet a kiskutyusának 🤓

  2. Igen, ezt komplett karosszéria javítást sejtettem a képekből, de Zsolt -ezek szerint – számolt ezzel.
    Persze jöhetnek még meglepetések, de így már értem Zsolt optimizmusát.
    A szétszedett és jól működő alkatrész, nem biztos, hogy visszaszerelés álló, mint ahogy a nagyon vastag gitt és festék alatt rejtőző lemezek állapota is hozhat kellemetlen meglepetést.
    Szurkolok, hogy jól alakuljanak a projekt lépései.

    Más: a Mille Miglia túra felkészítésnél nekem úgy tűnt, hogy a fékek problémáját nagyon k

  3. A Nord (nekem már Nord marad) valóban csodás motor, és nekem az 1.6 különösen kedves. Jó kis gép lesz ez. Én megfontoltam volna a kétkörös féket, a gyújtásnál nem nagyobb eredetiség-rombolás az sem, de hát aki a zenekart fizeti, az választja a zenét 😀
    A difinél OK, hogy nincs olajfolyás, viszont érdemes megnézni, hogy van-e egyáltalán olaj. A hátsó híd határoló szíjai szokás szerint Bem apó korából maradtak fenn, ilyen felújításnál az tuti csere, az tud vicces lenni…

  4. Megnéztem a videót is, tényleg frankó autó, szép lesz, mire végeznek vele a szakemberek. De: ez ugyanúgy néz ki, mint aminek emiatt mennie kellett és jobb állapotban volt eleve. 😜

  5. A videó után:
    Fura, hogy az agyondokumentáltság mellett, a karosszéria javításról nincs semmilyen dokumentum, ráadásul az a javítás magyar szinten is gyengécske.
    Az is érdekes, hogy kevés km mellett kellett egy teljes motorgenerál. Ennyinél többet a Zsigulik is elmentek.. Ez viszont nagyon szépen dokumentált és úgy tűnik, hogy a javítás profi.

    A Triumph fékjavításáról, csak annyit akartam írni, hogy az bizony nem sikerült, ha melegszik.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Ezt is nézd meg

Close
Back to top button