Abban a pillanatban, amikor eldőlt, illetve világossá vált, hogy az idei Hódmezőrület nevű csodarendezvényt együtt csináljuk az AXIÁL-lal, na abban a pillanatban mart belém a felismerés (mit mart, két egyforma pofonként csattant), hogy szuper, meg frankó és minden, de… nincs mivel mennem!
 
Őrület, talán hülyeségnek is tartják, de elhihetik: a magamfajtának olyan ez, mint a péknek hajnalban szembesülnie azzal, hogy nincs liszt, vagy hiányzik a kemence, csapatós autó nélkül olyan vagyok, mint Keith Richards gitár nélkül (kábé vezetni is úgy tudok). Egy morgós öregember, pocakkal. Katasztrófahelyzet alakult ki: kimozdultak a szeizmográfok, könnyeztek a szent szobrok, anyám felhívott, hogy rosszat álmodott és beborult az ég. Mindezért csak én voltam a felelős. Ez volt benne a legrosszabb.
 
 
 
Időközben ugyanis eladtam illetve továbbadtam a szürke csacsit, ami egy E36-os kupé BMW volt, rövid difivel, M50-es kicsi motorral, okosított kormányszöggel, hidrós kézivel, szóval nagyjából mindennel, ami egy könnyű, kezes és felszabadító csapatáshoz kellett. Igaz, nem volt erős, de a rövid difi és a bátorság kompenzálta ezt a hiányt, nagyon szépen és iszonyatosan könnyen lehetett vele autózni. Tibi barátom vette meg és azóta is megy, tökéletesen alkalmas az olcsón fenntartható tanulóautó-szerepkörre.
 
 
Na ez nincs. Ahogy nincs meg a fekete, hivatalosan átalakított (motorcserés), nagy szívósoros kettőfeles E36-om sem, melyet hirtelen felindulásból szintén eladtam. Közben történt ez-az, a telet egy romjaiban is csodásan kezes E21-ben töltöttem (a biztosítéktábla kiosztása örökre a retinámba égett), beszereztem egy Subaru Justyt (aka összkerekes Swift), az városi csapásmérésre tökéletesen alkalmas, aztán télen sem veszik el vele az ember (az egy külön sztori lesz!) Szerváltam egy szép Impreza kombit Hollandiából, na ez még nincs honosítva és hát ugye ott az ezres Swift, az ultimate bohócautó, amely tökéletesen alkalmas arra, hogy az ember úgy menjen vele, ahogyan mással nem mer, hiszen a szamurájnak csak a lelke fáj, nem a teste. És ennyi.
 
A család Subaruban gazdagabb lett. Az ezüst kombi remek vételnek tűnik, de honosítani nem lesz olcsó
 
Joggal vethetnék fel régebbi olvasók, hogy ott a Stump Andrissal közösen életben tartott AE86-os Toyota azaz a Pisztoly, az mindig megy és teszi a dolgát. Na igen, viszont az egyrészt ugye közös, másrészt azt csak ünnepi alkalmakra tartogatjuk, harmadrészt pedig alkalmatlan arra, hogy egy szűk, erőt követelő pályán autóztasson az ember biztonságban és könnyen. Mert a mi hacsink szöges ellentétje az E36-os BMW-nek. Nagyon melós, kőkemény és nem bocsát meg semmit. Amikor abból először átültem a BMW-be, na akkor esett le, hogy miért lehet májer módon két kézzel integetni egy E36-ból drift közben. Próbáld meg egy Hacsiból és meghalsz, de minimum, hogy előbb-utóbb elrontod.
 
Egy kézzel talán, néha, ha olyan kedve van. Ha nem, akkor megküzdesz a szép ívekért. Ezért szeretjük
 
Időközben persze fejlesztettünk rajta, kapott elektromos szervót egy Yarisból, kicseréltünk pár szilentet hátul, meg nagyjából mindent, ami folyik, meghegesztettük a tankon lévő lyukat és végleg elköszöntünk a letört utasüléstől. Meg kellett szokni, de legutóbb, Kiskunlacházán kiderült, hogy sokkal-sokkal jobb lett, mint volt és jutalomnak érzünk minden tökéletes kört vele. A BMW-vel ezt természetes volt és kevésbé küzdelmes.
 
A rendszeresen megtartott találkozónkon némi megszokás után zseniálisan jót lehetett autózni az immáron szervós AE86-tal
 
Mindennek megvan a varázsa, de Hódmezővásárhelyre kell kraft és kell a jó alkatrész ellátottság, ami ugye az AE86-nál egyre nehezebb.
Hátsókerekes, könnyen hozzáférhető és alkatrészben bővelkedő típus kell. BMW!-mondaná mindenki, de nem én. Egyszerűen volt már, jó is, tudja is, amit kell, de kétszer nem lépek ugyanabba a folyóba, ha már lehet, próbáljunk ki mást, valamit, amiből nincs annyi. Sierra is lehetett volna, viszont figyelembe kellett venni a legfontosabb tényt, azt, hogy alig két hónapom van mindenre. Márpedig ha építeni kell, akkor az nagyon hamar elmúlik, bárki bármit is mond: nincs idő összelapátolni egyet, valami olyan megoldás kell, ahol a motor-váltó (a két legdrágább alkotóelem) már adott és lehetőleg minél kevesebb időpazarló átalakítással kell számolnunk.
 
A széles lemezfelnikkel betyáros lett a Pisztoly
 
Így került a képbe a W202-es C-Mercedes is, mint megoldás. Előnyei, hogy sok van belőle, fillérekért kapható és a Mercedes olcsón méri a lóerőt, olcsóbban, mint a BMW. Nagy hátránya vele szemben az, hogy a nagyobb, erősebb benzinmotorokhoz kéziváltót találni nehezebb, mint hajszálat Vin Diesel tarkóján, ugyanis leginkább nincs, vagy ha van is, akkor aranyáron. Papperwagen, mondják erre a béemvések, valahol igazuk is van. Viszont volt tarcsiban egy hatsebességes BMW-kéziváltóm (ezt még tavaly szereztem be), azt egy mesteri haranghegesztéssel rá lehetett volna tolni bármire, viszont ott a kardán, amit gyártatni kell, az pedig nem is pénz, hanem idő, ami nincs. Kivéve, ha egy kis Swift-kiképzésről van szó, mert akkor van.
 
 
A többi szükséges átalakítás már aránylag bejárt módszerek szerint történne, nem csak azért, mert az Ámon-féle bontóban hatalmas az utánpótlás, hanem azért is, mert egy csapatósautó-építés valahol mindig egyforma sormintát követ. Motor, váltó, futómű, difi, kormányszög, hidróskézi, hellószia. Igen, a C280 alapból hatvan kilóval nehezebb, mint egy 328-as szedán E36, de nyugodtan higyjék el, hogy ezen a szinten (azaz csupán a szórakozás miatt művelten) az a hatvan kiló semmit nem jelent, lehet itt grammokat és súlypontokat számolni, a vége csak az, hogy bármivel lehet úgy menni, mintha nem lenne holnap. És csak ez számít. A kormányszöge eleve nagy, mert Mercedes, a súlyelosztása is hasonló, a keményebb gátló-rugó kombó pedig nem lenne gond. Amúgy is kidobnánk belőle mindent, amire nincs szükség, na bumm.
 
 
Igen, el lehet költeni a világ összes pénzét is erre, de ebben egyrészt nem is hiszek, másrészt meg nincs is. Költséghatékonyan kéne dolgoznunk és ez az elképzelés erősen megremeg a BMW-váltó alátolás-kardángyártás árnyékában. Szinte éreztem, ahogy szépen, lassan, fél fenékkel felülök a szopórollerre. Az ígéret azonban nem enged, a dátum sem, hát csináljuk.
 
A C-osztály négyhengeres motorjait felejtsük el gyorsan. Ugyanolyan haszontalanok és gyengék, mint a BMW-nél, alapmotornak voltak kitalálva, senki nem gondolta még akkoriban, hogy 15-20 év múlva csapatni fogják ezekkel valahol Magyarországon (és a világban). A kompresszoros négyhengeresekkel inkább ne foglalkozzunk: ez a műfaj strapabíró motorkonstrukciót igényel (ezért imádják az M50-es BMW-motort a mai napig), a kompresszoros négyhengeresek pedig egyszerűen nem bírják a tiltást másodikban, negyven fokban, nyáron, sokáig. A négyhengerest át kéne építeni, kábelköteg, vezérlő, miegymás. Sok pénz és még több idő, olyan kéne, amivel a legrövidebb idő alatt elkészülünk.
 
Na, valahogy így kellene kinéznie egy tisztességes vezérműláncnak, ami nem igazán szakad el
 
A 280-as sorhatos M104-es motor, na az ígéretes (nem keverendő a VR6-os M104.900-assal illetve az M112-es V6-ossal, bár olyanom is van valahol). Még azokból az időkből származik, amikor a németek komolyan gondolták, hogy tartós motorokat gyártanak. Paramétereiben kísértetiesen hasonlít a BMW M52B28-as motorjához, ami egyszerűen jó ajánló. 193 lóerő, 270 Newtonméternyi nyomaték, ez már elég ahhoz, hogy közepesen tempósat-füstölőset lehessen vele autózni (kellően rövid difivel és mondjuk 15-16 colos felnimérettel), de a lényeg, hogy – eltérően az M52-től – a motorblokk maga még szürkeöntvény (nem alu) és 7,5 liter olaj kell bele. Én pedig ebben hiszek, nem a marketingben. A tapasztalatok azt mutatják, hogy amelyik motorban kellően nagy az olajtöltet, az tartósabb és pont. Nem magamtól vagyok ilyen okos, bármelyik hasonszőrű tettestársam tudja ezt.
 
Ami jó még benne, az az, hogy duplaveztengelyes, a szívóoldalon változó szelepvezérléssel (kísérteties BMW-hasonlóság mi?) és a vezérléséről nem a manapság divatos csincsillanyakörv, hanem masszív, duplasoros vezérműlánc gondoskodik. Ennek a fenti képét küldeném Wolfsburgba, a TSI-projektvezetőknek szeretettel. Azaz adott egy sok olajjal töltött, duplaláncos, vasblokkos hajómotor, melyből hegyekben áll minden bontóban, mert ritkán megy tönkre. Néha a gyújtótrafó és a köteg hepciáskodik a meleg miatt, a viszkója problémás, de előbbit meggyógyítjuk, utóbbit meg a macska után dobjuk, ahogy van.
 
Na az a kéziváltó a 280-asban ritka, mint Vin Diesel tarkóján a hajszál
 
És akkor itt a banánhéj, amin elcsúszhat minden, mert oké, a C280 nem egy elérhetetlen dolog, aránylag olcsón is akad már olyan, amely a célnak megfelel (értsd. nem esünk ki az alján és úgy-ahogy vonalban áll), viszont automata szinte az összes istenverte darab. Na ja, Mercedes – legyintenek a BMW-sek, de mivel szerencsére sosem voltam elkötelezett egyetlen márka iránt sem (ahhoz rövid az élet és szerencsére a barátaim elfogadják ezt), ezért a kardba dőlés helyett beleástam magam egy kicsit a dologba, megkérdeztem olyanokat, akik láttak már Mercedest és világossá vált, hogy a C-osztály legalább olyan jó Lego, mint az E36.
Kivéve a kéziváltót. Pedig ilyen kell rá, sorhatosra való. Ehh…
 
És itt kéne befejeznem ezt a posztot, amolyan cliffhangerrel lógva hagyni, hadd jöjjön mindenki és mondja el a véleményét, de nem, hiszen fölöslegesen húznám-nyújtanám az egészet, ha a végén ne derülne ki, hogy…
 
…hogy próbából lecsekkoltam odakint és meg is találtam licitoldalamon az ideális gépet. 96-os C280, kéziváltóval (mennyi szopás megspórolva!), 150 223 kilométerrel, 149 226-os beírással a szervizkönyvben, ó, de jó is lenne. Esélytelen. Licites az autó és ezek 2200 euró környékén szoktak elmenni, még úgy is, hogy itt-ott már eszi az idő vasfoga.
 
Egy próbát megért, nem mondom, hogy nem pörögtem rá, mert túl jó volt ahhoz, hogy futni hagyjam, pár perccel a licit vége előtt rádobtam 450 eurót, aztán felváltva rágtam a körmöm és a cigarettát, míg le nem járt. Biztos voltam benne, hogy pár másodperccel a vége előtt a többi nyolc érdeklődő (mert ezt láttam) pillanatok alatt felveri az árat, ahogy ez lenni szokott és lőttek az olcsón és gyorsan elkészíthető csapatós autónak.
 
De valaki szeretett engem odafent abban a pillanatban, mert nem. El sem hittem, csak amikor a megerősítő e-mail megjött, hogy alig 150 ezer forintnyi euróért enyém ez a német C280 Elegance, KÉZIVÁLTÓVAL! Erre persze rájön még 100 ezer, mire hazaér, de mindent összevetve borítékolhatóan jobban jártam így, mintha egy hazai négyhengerest kezdtünk volna el átépíteni.
Itt tartunk most, még nagyon az elején, de ha minden jól megy, akkor ezentúl rendszeresen jelentkezem majd és igyekszem coverolni a történéseket valamint megmutatni, hogy nem ördögtől való dolog ez és aránylag kevés pénzből is lehet szép eredményt elérni. Hmmm...igen, jó lakatosom már van, köszi, kelleni fog.
 
 
Így  folytatódik a sztorim itt a Speedzone.hu-n és így kezdődik el valami köztem és a (még) metálzöld rettenet között. Talán egy bjútiful frendsip, talán felgyújtom a végén, de az biztos, hogy az augusztus 26-27.-én megrendezésre kerülő Hódmezőrületen ott lesz, utasokat visz torpedólemezre tapadt gázpedállal, amíg bírja.
 
C’est La Vie, az élet megy tovább, minden változik, azt mondják és ez így van rendjén. Én és a barátaim, na mi megpróbálunk megmaradni. Folytatjuk itt, és persze a Speedzone Facebook-oldalán is van élet, nem csak a tévében. Ha még nem hagy hidegen az autózás, akkor helló, üdvözlünk a fedélzeten. Itt történnek a dolgok, hülyékből nincs hiány.
 
És készül a missile-Merci, Bertha Benz rotál a sírjában. Folyt. köv.